Sok szempontból nagyon szerencsés korban élünk. Az ezredfordulón ugyanis újra divat lett a mese és a mesélés. Szeretjük a meséket. Gyógyítjuk magunkat vele. Tanulunk belőlük. Tanítjuk őket. Meséket olvasunk a gyerekeinknek és önmagunknak. Fiatal, mosolygó hivatásos mesemondók zoknibábozással kísért előadásait hallgatjuk. A legjobb kortárs szerzők vállalkoznak mesék átköltésére vagy megírására. Virágzik a népmese és a műmese is. Úgy gondolom, nem volt ez mindig így. S ha a mesedivatnak vannak fájdalmasan ügyetlen termékei is (fél kézzel öt perc alatt összedobott zavaros mesegyűjteményektől didaktikus, öngyógyító giccsmesékig), a java nagyon is igazi és maradandó. Mi, magyarok tulajdonképp éppen most fedezzük fel újra, mire jó a mese: mintegy ötven-hatvan évvel azután, hogy az utolsó „valódi”, népi mesélők elhallgattak.

Ha csak egyetlen nevet lehetne kiemelni azoknak a névsorából, akik sokat tettek és tesznek azért, hogy a mese most, a 21. század elején is friss és hatni képes irodalmi alkotás, különleges varázslat, élő hagyomány legyen, akkor biztosan Boldizsár Ildikóra esne a választásom. Népszerűsítő cikkek, előadások, könyvek, mesetörténeti és a gyerekirodalmat elemző tanulmányok és kötetek hosszú sora áll már a háta mögött, s fáradhatatlanul folytatja, amit elkezdett. Ezt a folyamatosságot mutatja az, hogy a szerkesztésében a Magvetőnél megjelent Mesék boldog öregekről című kötet kilenc év alatt már a nyolcadik (de inkább a tizedik) olyan mesegyűjtemény, amelyben régi, jól ismert, s távoli népek mesekincséből való, vagy már teljesen elfeledett meséket helyez egymás mellé egy sajátos tematika alapján. S teszi mindezt, hogy gyönyörködtessen, szórakoztasson, tanítson és segítsen.

Boldizsár Ildikó

A legújabb könyv témája ráadásul különösen nehéz. Az öregség – ellentétben az apaság, anyaság, testvérség sokarcúságával – általában egyfélének, s szomorúnak, nehéznek, lemondással és tűréssel telinek tűnik. Legalábbis a társadalom általában így tekint rá. A könyv azonban már címében is vállalja, hogy ezúttal a boldog öregségről találunk majd történeteket, ha vállaljuk az olvasást, s szembenézünk a témával. Lehetséges boldog öregség? – teszi fel a kérdést az előszó. És a mesék azonnal igent felelnek: akár magyar, akár bolgár, akár, indián, akár, japán, akár szlovák történetet választunk, az öregség szépnek, adakozónak, teljesnek és különlegesnek mutatkozik. Miközben apókák és anyókák, öreg halászok és bölcs öregemberek, idős állatok és ivritek, manók, szellemek, ördögök meg csodalények kalandjairól olvasunk a többek közt észt, jávai, kínai, mongol, norvég, német, görög, lengyel, román, vagy épp arab mesékben, megbarátkozhatunk a szép, teljes és bölcs öregség gondolatával. Évszázadok, sőt, évezredek tapasztalata, humora, iróniája és költőisége segít bennünket ebben. Ahogyan a szerkesztő tanácsolja: ha „referencia-mesékként” tekintünk a történetekre, egyre biztosabbak lehetünk abban, hogy igazunk van, ha az öregkort egy tiszteletet parancsoló, megbecsülést érdemlő, s izgalmas életfeladatokkal teli időszaknak látjuk. Ha pedig egyszerűen csak nyitott szívvel olvassuk a meséket, akkor is óhatatlanul részünkké válik a meggyőződés: van boldog öregség, s ilyet érdemel mindenki.

Csak egy fontos figyelmeztetés létezik a kötettel kapcsolatban: mégpedig az, hogy ezek a mesék nem a gyerekeknek szólnak. Gyönyörű külsővel látták el és kézbe illő méretűvé tették a gyűjteményt, hogy ne kelljen szégyenkezve, titkolózva egy-egy vaskos gyerekkötetből mesélnünk magunknak: a Mesék boldog öregekrőlt ugyanis nekünk írták, nekünk mondták el az évszázadok meseszerzői, nekünk, felnőtteknek állította össze Boldizsár Ildikó. Most már csak meg kell engednünk, hogy a mesék kapuja kitáruljon előttünk. A kulcs ott van a kezünkben: fordítsuk el a zárban!

A cikk az Ekultura.hu-n: Mesék boldog öregekről
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én