Annak, aki Winnetouról szeretne olvasni...
2012-ben kezdődött, s azóta is tart. Rajongásom Winnetou, a nemes apacs főnök, és testvére, a bölcs és bátor Old Shatterhand iránt feltámadt, és még mindig nem múlt el. Karl May (1842-1912) német író indián könyvei részei lettek az életemnek, őrizve egy olyan izgalmas, mindig változó, romantikusan költői és nosztalgikus világot, ahová mindig jó újra és újra ellátogatni.

A sorozat


A Duna Könyvklub (korábban Duna International) harminckötetesre tervezett Indián regények sorozata Az Ezüst-tó kincse című regénnyel kezdődött, s jelenleg a tizenkilencedik kötetnél, s a tizenegyedik regénynél tart. Ez a csonkítatlan és szépen fordított szövegeket tartalmazó, szép külsejű sorozat ismertetett meg az igazi Winnetouval és a valódi Old Shatterhanddel. Így azután elhatároztam, hogy valamennyi darabjáról véleményt írok ide, a blogra, mivel annyira kikívánkozik belőlem, miért is szeretem ezeket a könyveket. Terveim szerint ha később újabb könyvek jelennek meg, azokról is írok majd, így végül (remélem, nem két-három, hanem talán már egy-másfél év múlva) az összes indiánkönyv leírása ott fog sorakozni. Ezeket a véleményeket ebben a bejegyzésben olvashatod: Könyvről könyvre Winnetou nyomában.

Az első magyar kiadás, a német borítójával
Le kell azonban szögeznem, hogy a sorozat nemcsak teljes szövege, egységes külseje és széles körű terjesztése miatt újdonság, hanem azért is, mert ha befejeződik, a magyar olvasók a teljes magyar Winnetou-korpuszt a kezükben tarthatják majd. Karl May ugyanis 1875 és 1910 között tizenöt (egy másik számítás szerint tizenhét, lásd lenn) regényt és két önállóan közölt, regénybe később sem beledolgozott elbeszélést szentelt Winnetounak. Ha minden a tervek szerint történik, ezek mind elolvashatók lesznek a Duna Könyvklub sorozatában.

Mivel kezdjük?

Persze ha sorozatról van szó, mindig felmerül a kérdés, milyen sorrendben kell elolvasni a kalandokat. Nos, aki Karl May indiánregényeit sorba szeretné rakni, sziszifuszi, és sok szempontból felesleges munkára vállalkozik. Mert ugyan természetesen lehet tudni, milyen sorrendben jelentek meg a Winnetou-történetfolyam végleges kötetei, de például épp a kezdő írás, melyben Winnetou és Old Shatterhand megismerkednek (vagyis a Winnetou-trilógia) 1875 és 1893 között folyamatosan fejlődött, új és új szövegekkel gazdagodott, különböző formákban került közlésre, míg végre aztán állandósult a maga klasszikus formájában. Nem is beszélve arról, hogy a két vértestvér megismerkedésével kezdődik, de Winnetou halálával zárul, így az összes Winnetou-történetet vele párhuzamosan kellene olvasni, ha követni akarjuk a szoros időrendet.

Ilyen most a modern német May-kiadás: a háttérben Bernhard Schmid kiadóvezető
Így én azt javasolnám, ha valaki nagyon röviddel akar kezdeni, válassza a Medveölő fiát, amely az első igazi kisregény, s nem terheli meg a kezdő olvasót. Aki hajlandó nekifutni egy ötszáz oldalas, de nagyon izgalmas regénynek, az természetesen Az Ezüst-tó kincsével indítson: alapvetően mindenkinek ezt ajánlanám először. Mert a Winnetou, amely technikailag a legelső történet (legalább is a kezdete), mégiscsak négy terjedelmes könyvre rúg magyarul, tehát - bár időrendben az első - talán nem a legtökéletesebb ismerkedés, mert nagyon el kell hozzá köteleződni. Így azt inkább másodiknak ajánlanám. Van még egy lehetőség: lehet az olvasást a Winnetou magyarul I. számú kötetével is kezdeni: ez érdekfeszítően lezáródik, egyetlen nagy kaland van benne, s nem szomorú a vége. Kinek mi tetszik...

Ám ha igazán megkedveltük Mayt, akkor persze kell nekünk az összes regény, és tudni is szeretnénk, mikoriak. Ezért készítettem az alábbi, kissé száraz áttekintést a regények megírásának idejéről. A végleges szövegek kronológiáját egyébként ebben a raktárbejegyzésben is összefoglaltam.

A regények megírásuk szerint

Az 1893-as Winnetou-borító
May 1875-ben vált híressé első igazán kiváló elbeszéléseivel. Első indiántörténete az Inn-nu-wo, der Indianerhäuptling volt, amely tulajdonképpen egyfajta Winnetou-kezdemény. Ezt követte az Old Firehand megjelenése, még ugyanebben az évben, amely később, átdolgozva a végleges Winnetou-sagába is bekerült. (A magyar sorozat 26-27. kötete tartalmazza.)

Innentől kezdve folyamatosan írta indián elbeszéléseit. 1882-83-ban jelent meg a Die Both Shatters és az Ein Oelbrand, melyeket 1916-óta szokás együtt kiadni a Joe Burkers, das Einaug címen. (Ez magyarul a 28. kötet, a Burkers Joe, a félszemű.) 1878-ban következett az elbeszélés (Auf der See gefangen), amely később, felidézett előzményként beépült a Kajmán kapitányba, s szintén 1878-ban átdolgozta első írását is, amely immár a Winnetou címet viselte, de még nem is emlékeztetett a trilógiára.

Az azonban készülődött: a következő években sorra születtek azok az írások (Im fernen Westen, 1879, Deadly dust, 1880, Im wilden Westen" Nordamerika's, 1882 - ebben szerepelt először Winnetou Ave Mariával kísért halála, Der Scout, 1888), amelyek később a Winnetou című, klasszikus trilógia, a ma ismert Winnetou részeivé váltak. 1886-os születésű volt a Das sprechende Leder, amely magyarul a Winnetou öröksége II. függelékeként olvasható. (Ez a magyar sorozatban a 18. kötet, a rövid mű címe pedig A beszélő bőr.) Érdekessége, hogy ezt - a más hasonló elbeszélésektől eltérően - May nem szerkesztette bele a nagyregényeibe: én-elbeszélője pedig nem Old Shatterhand.

Sascha Schneider eredeti borítója
A sok-sok aprómunka mellett azonban 1887-től kezdve folyamatosan születtek rövidebb terjedelmű, mégis nagyregénynek nevezhető írásai: 1887-ben a Der Sohn des Bärenjägers (Medveölő fia, 2. kötet), 1888-ban a Der Geist des Llano estakado (A sivatag szelleme, 3. kötet), 1890-91-ben pedig a Der Schatz im Silbersee (Az Ezüst-tó kincse, 1. kötet) látott napvilágot. Így érkezünk el a nagyszerű 1893-as évhez, amely viszont végre megteremtette az igazi Winnetout, vagyis a nagy trilógiát. (Magyarul ez a 13-16. kötet). Ezután, 1893-94-ben írta May a Der Ölprinzet (Az Olajkirály, 5-6. kötet), s szerkesztette össze, fejezte be az Old Surehandet (10-12. kötet, 1894-96), amelyből végül kikerült a betételbeszélés, amely nem szerepelteti Shatterhandet, s Winnetou ifjúkorában játszódik: ebből lett a Kapitän Kaiman (Kajmán kapitány, 7. kötet) 1895-ben.

Egy újabb, rövidebb regény, a Der schwarze Mustang (Fekete Musztáng, 4. kötet, 1896-97) után pedig hozzálátott a következő nagy vállalkozáshoz, a Satan und Ischariot című Old Shatterhand-történethez. Ez végül 1896-ban jelent meg, magyarul pedig három darabban és címen ismeretes. (A sziklavár, Krüger bej, Sátán és Júdás, 19-23. kötet - ezért lehet úgy számolni, hogy tizenöt regény van, de úgy is, hogy tizenhét). 1897-ben jelent meg az Auf fremden Pfaden (Idegen ösvényeken, 24-25. kötet), amelybe több 1896-os írását is beledolgozta, átalakítva őket (Old Cursing-Dry, Ein amerikanisches Doppelduell). Az évben még egy rövid elbeszélés is született Mutterliebe címen (remélem, ez szerepelni fog majd valamelyik kötet függelékeként A beszélő bőrhöz hasonlóan, de erről egyelőre nem tudni), továbbá kiadták az utolsó előtti Winnetou-könyvet, a „Weihnacht!“-ot (Karácsony, 8-9. kötet). Ezután May már csak egyszer tért vissza - immár halott - hőséhez, a nagy indiánhoz, akinek alakja és emléke szinte kézzelfoghatóan van jelen az utolsó regényben, az 1910-ben írt Winnetous Erbenben (Winnetou öröksége, 17-18. kötet).

(Zárójelben jegyzem meg, hogy a magyar sorozat kiválóan záródik majd az Im Reiche des silbernen Löwen (A vérbosszú oroszlánja, 1898, 29-30. kötet) című regénnyel, ez nevezhető ugyanis átkötésnek Old Shatterhand kalandjaitól Kara Ben Nemsiéhez: hősünk ugyanis benne Winnetou halála után indul el a Keletre.)

A hősök

May mint Old Shatterhand
Miután a fenti eszmefuttatásból láthatóvá vált, milyen folyamatosan és elkötelezetten dolgozott Karl May indiántörténetei halmazán, két dolgot még érdemes megemlíteni. Az egyik, hogy May a lelkes olvasók számára lehetővé tette, hogy Winnetoura mint valóságos személyre tekinthessenek. Így azt is tudni lehet, hogy a meszkaleró apacsok nemes főnöke 1840-ben született, s 1874-ben találta el a végzetes golyó. Ugyanígy May fokozatosan felépítette az Old Shatterhand-mítoszt is, miszerint a következetesen Charleynak szólított én-elbeszélő valójában maga az író, Karl May. Az elszórt utalásokon túl, melyek szinte az összes műben előfordulnak (így a külső narrátort használókban is), különösen adatolt ez a párhuzam a Karácsonyban és a Winnetou örökségében. Előbbiben May (fiktív, illetve teljességgel átformált) gyermekkori, szászországi emlékei jelennek meg, utóbbiban pedig a Niagaránál és máshol második feleségével tett valódi utazása, s könyveinek valóságos kiadástörténete mosódik össze egy vadnyugati kalanddal. Az író szívesen fényképeztette is magát Old Shatterhandként, s róla nevezte el a villáját is. Ezért még ma is szokás ezt a fokozatos azonosulást valamiféle megszállottságként felróni neki a lexikoncikkekben. Így érdemes ideírni, hogy Sir Arthur Conan Doyle is fényképeztette magát Challenger professzorként - s amikor elkezdte érdekelni a szellemidézés, A köd birodalmában a racionalista és morcos professzort is hívővé tette kétkedőből. Ilyen a romantika, ilyen ez a kor!

Lex Barker mint Old Shatterhand
A másik fontos dolog, hogy az indiántörténetekből 1962-1968 között tizenegy film is készült, amelyek ma is sokaknak meghatározzák a Winnetou- és Old Shatterhand-képét. Ezekben a nemes indiánt a francia Pierre Brice (*1929), a magas, jóképű, bőrruhás Shatterhandet pedig az amerikai Lex Barker (1919-1973) játszotta. Tekintve azonban, hogy utóbbival ugyanebben az időszakban három Kara Ben Nemsi-mozit és két azték történetet is leforgattak, óhatatlan volt, hogy a történeteket át kelljen írni: Barker ugyanis nem forgathatott egyszerre négy filmet. Így több mozifilmben a Stewart Granger alakította Old Surehand lépett a helyébe (így a filmes Surehand történetének nem sok köze van az Old Surehand című regényben leírtakhoz). Nagyra becsülöm Grangert, mégis kissé sajnálom, hogy a Keselyűk karmaiban és Az olajherceg című filmekben ő, és nem Barker játszotta a főszerepet: ezek ugyanis annyira Shatterhand-sztorik voltak... Ennek ellenére igazán Karl Mayhoz méltónak tartom ezeket a filmeket: tekintve, hogy May saját műveiben is sokszor alakultak az események (a két főhős megismerkedését 1893-ig nyolc kissé különböző módon írta meg például), talán a forgatókönyvek változtatásai sem voltak Isten ellen való vétkek. Mindenesetre egyértelműen a Barkerrel készült hét Winnetou-film a legigazibb mind közül: ezek Az Ezüst-tó kincsét és a három Winnetou-részt dolgozzák fel, továbbá a történetek egyes elemeiből készült az Old Shatterhand, a Winnetou és a félvér Apanatschi és a Winnetou és Old Shatterhand a Halál Völgyében.

Pierre Brice mint Winnetou
Zárásképpen: remélem, ez a poszt és a későbbi bejegyzések segítenek abban, hogy megismerkedj a régi-új Karl Mayjal, örömmel olvasd az indiántörténeteit, s élő bizonyítékául szolgálj (velem együtt) annak, hogy egy még saját korában is inkább alulértékelt szerző művei írójuk halála után több mint száz évvel is képesek megörvendeztetni, érzelmekkel elönteni, elszórakoztatni a késő olvasókat.

Olvass tovább!
Könyvről könyvre Winnetou nyomában
Vissza a Vadnyugatra - Három megjegyzés a Duna Könyvlub Karl May-sorozatáról

Karl Mayról a blogon:
Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 1.
Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 2.
Ekultura.hu - Karl May: Az Ezüst-tó kincse
Ekultura.hu - Karl May: Winnetou I-IV.  

Karl May műlisták:
Karl May leghíresebb regényei magyarul
Az Unikornis Kiadó félbemaradt Karl May-életműsorozata
A harminckötetes Karl May indiánregény-sorozat a Duna Könyvklub kiadónál
A német Karl May-filmek 
0 Responses