2015. január 27., kedd
Az új évvel új sorozatban szerettem volna közzétenni a legfrissebb, számomra fontos olvasmányaimról leírottakat. Így hát megszületett a Könyvek és vélemények, amelynek ebben az első, nyitó darabjában - szemtelen módon, mert a többség jobban szeret szépirodalomról olvasni - mindjárt tudományos kötetekkel kezdtem a sort. Igaz, valamennyi közérthetően, népszerűen beszél a témájáról, sőt, nagyon lehet őket szeretni. Én leginkább az elsőt és az utolsót ajánlanám mindenkinek.
Stephen Hawking: Az én rövid történetem
Akkord, 2013
Ha jól számolom, akkor mindmáig négy életrajz-szerűség jelent meg magyarul Stephen Hawkingról, a világ talán legismertebb elméleti fizikusáról. Ám ahogyan Rüdiger Vaas felvetette hangsúlyozottan nem életrajzi könyve, a Hawking új univerzuma első fejezetében: Hawking életének helyes szemlélete igencsak nehéz. Két könnyen járható, kitaposott ösvény ugyanis azonnal kínálkozik. Az egyik az egyszerűen hihetetlenül zseniális, "csak ül és kigondolja, hűha"-típusú tudós igencsak hamis ábrázolása, amely egyfajta kozmikus csodabogarat formál Hawkingból. Ezzel nehezen fér össze a csapatban dolgozó, hangtalansága és bénasága ellenére korszakalkotó workshopot szervező, alapítványt létrehozó, vagyis a való élethez ezer szállal kötődő Hawking képe. A másik megközelítés viszont arra csodálkozik rá, hogy lehet ilyen zseniális a teljességgel béna, totálisan fogyatékos Hawking nevű ember: talán mert csodalény? Vagy épp azért zseniális, mert fogyatékos? Ezért jelent sokat, hogy a tudós végre megszólalt, s írt egy életrajzi könyvecskét magáról. A fanyar humorú, szellemes és tömör szövegű kötet a fenti két szemlélettel szemben hangsúlyozza, hogy Hawking teljesen normális gyerek és kamasz volt, mindenféle kiválasztottságtudat nélkül, s ma, oly sok év betegség után a szabadság megélhető formái (a gondolkodás, a súlytalanság, a tudományos elismertség, az utazás, a házasság és az egyedüllét) sokkal jobban érdeklik, mint mindaz a borzalom, amivel számot kell vetnie azoknak, akik ránéznek. Ráadásul a könyvecske kétharmada szokás szerint a tudománnyal foglalkozik, ezúttal nagyon személyesen, bemutatva, mikor, miért, hogyan is jutottak eszébe Hawkingnak világszerte ismert elméletei kiindulópontjai. Szóval, ha valaki szeretné megtudni, milyen módon táplálkozik Stephen Hawking, vagy hogy hogyan romlott meg az első házassága, rossz könyvet választott. Akit viszont egy nagyon okos, öntörvényű és lenyűgöző ember élményei érdekelnek, örömmel fog végigkalandozni egy rendhagyó élet izgalmas állomásain.
Bill Bryson: Majdnem minden rövid története
Akkord, 2006
A szerző Shakespeare-ről írott rövid, ám rendkívül magvas könyvecskéje bátorított fel arra, hogy kezembe vegyem ezt a nálunk már korábban megjelent, de 2014-ben újra kiadott összefoglaló művét. Bár manapság sok ilyen mindenről mindent összefoglalni akaró, tudománynépszerűsítő kötet jelenik meg magyarul is, arra gondoltam, hogy Bryson e téren is eredetit és szellemeset fog alkotni. És nem is csalódtam, illetve - nem nagyot. Annyit azért hibáztam talán, hogy pont A Nagy Bumm (lásd lenn) után kezdtem bele a könyvbe, így azután az első, a világegyetem keletkezéséről szóló fejezetet nemcsak unalmasnak, de rendkívül felületesnek is találtam. Később azonban sikerült megszoknom a könnyednél is könnyedebb stílust, s egyúttal elérkeznem oda, amely témákban nem voltak alaposabb ismereteim. Ekkor beláttam, hogy nagyon is jóféle kötet a Majdnem minden rövid története: hiszen ugyanolyan érdekfeszítően és szórakoztatóan tud írni geográfiáról, mint geológiáról, atomokról, mint kvarkokról, világegyetemekről, mint vulkánokról, és felhőkről, mint jégkorszakokról. Így azután neki- és felbuzdulva értem el az utolsó lapokig, amelyek viszont megint nem tetszettek: a Föld és a fajok iránt érzett felelősséggel és a környezetvédelem fontosságával záródott ugyanis a könyv. Amivel persze egyet értek, egy bizonyos megfogalmazásban. Ám úgy nem, ahogy Bryson írja. "Kitüntetett helyzetünket egészen rövid idő alatt értük el. ... Csak most kezdtük el. Vigyáznunk kell tehát, hogy soha ne fejezzük be."- szólnak a könyv Viszlát fejezetének utolsó szavai az emberiségről. Nem nagy gőg azonban, hogy egy oldallal korábban ide jut el: "ha valaki egy olyan élőlényt tervezne, amely képes vigyázni a földi életre ..., biztosan nem az embert választaná ki erre a feladatara. ... (M)égis minket választott a sors vagy a gondviselés, nevezzük, ahogyan akarjuk. Ma itt mi vagyunk erre a legalkalmasabbak."? Annak ellenére, hogy szeretném, ha nem rontanék a Föld kívánatosnak tartott állapotán, ökológiai lábnyomom aprócska lenne, én pedig tetőtől talpig zöld, mégsem érzem magam a Föld birtokosának, a földi élet megszervezőjének, a legalkalmasabb figurának arra, hogy gondját viseljem a Földnek... De lehet, hogy tévedek. Mindenesetre szívesen vitatkoznék a szerzővel. Addig is azonban ajánlom a könyvét.
Simon Singh: A Nagy Bumm
Park, 2007
Mindent az ősrobbanásról... Leginkább ez lehetne alkalmas alcím a könyvnek (habár már adtak neki egy másikat). Bármennyit olvastam ugyanis korábban itt és ott, erre és arra a témáról, ennyire alapos tudománytörténeti áttekintés, s humorral meg adatokkal telt eszmefuttatás a Nagy Bummról még nem került a kezembe. Először a Kódkönyv című fantasztikusan izgalmas könyvet ismertem meg a szerzőtől, Simon Singhtől: miután elolvastam, úgy éreztem, nemcsak mindent tudok a valaha használt kódokról és titkosírásokról, de magam is meg tudnék fejteni egy párat. (Ami persze nem egészen volt igaz, mert egy dolog érteni, mit csináltak mások, és egy dolog magunknak is csinálni ugyanazt.) De a diadalmas ráismerés és a folyamatosan izgalomban tartó sokszáz oldalak emléke máig megmaradt. Most, amikor ismét tudományos korszakomat éltem, s a már meglévők és megismertek mellett új kozmológiai könyveket is vágytam megismerni, A Nagy Bumm egyszerűen szembejött velem, mégpedig a második, kiigazított kiadásában. És bár vaskos, puha kötésével, hófehér, kemény papírjával széthorzsolta a kezemet, megérte napokon keresztül tartani - meg persze olvasni. Ismét úgy éreztem, hogy a szinte aggályos alapossággal megírt, ám sok lendületes, komolytalan idézettel és hasonlattal teletűzdelt szöveg magával ragad, s végül eljuttat oda, hogy mindent, de mindent tudjak arról, ki mikor mit gondolt a világegyetem keletkezésével kapcsolatban, milyen elméletek vitatkoztak egymással, s milyen érvek vezettek elvetésükhöz vagy elfogadásukhoz - ám eközben a bontakozó feminizmus, a távcsövek története, néhány Nobel-díjjal kapcsolatos anekdota, sőt, Fred Hoyle gyermekkora is feltárult előttem. Szóval: akit érdekel a téma, és van ideje egy terjedelmes, ám magát olvastató tudománynépszerűsítő könyvre, megtalálta az egyik kedvenc olvasmányát. Én meg azon gondolkozom, hogy meg kellene barátkoznom a szerző harmadik híres könyvével, A nagy Fermat-sejtéssel. Bár egyelőre a matematikától való ódzkodásom még kitart, félek, meg fogom győzni magam. Hisz a csillagászathoz sem értettem semmit...
Michio Kaku: Az elme jövője
Akkord, 2014
Először is ott volt a Hipertér: alcímével szólva A párhuzamos univerzumok, az időelhajlás és a tizedik dimenzió világa. Teljességgel beleszerettem már az első hasonlataiba is, amilyen a szökőkútban lakó halakról szóló volt. Aztán következett a Párhuzamos világok ősrobbanásról, hajlított terekről, időutazásról, sokvilág-elméletről: egy olyan elméleti fizikustól, aki saját bevallása szerint saját atomütköztetőt épített a fészerben középiskolás korában.... A lehetetlen fizikáját már lelkesedve vártam: ebben Kaku az összes őrült, elcsépelt, filmekben és könyvekben újra és újra visszatérő, annyira, de annyira izgalmasnak tűnő, ám a korábbi savanyú vélekedés szerint teljességgel megvalósíthatatlannak minősített ötletet gyűjtötte össze a teleportálástól és a lézerkardtól a láthatatlanná tevő köpönyegen és a gondolatolvasáson át az időutazásig és a Star Trek összes kütyüjéig. Majd pedig váratlan módon komolyan vette őket, s egyenként megfontolta a kérdést: vajon mikor is lesznek majd megvalósíthatók... Így azután természetes, hogy A jövő fizikája (Miként alakítja a természettudomány az emberiség sorsát és mindennapi életünket 2100-ig) és az Einstein kozmosza (Tér- és időfelfogásunk Albert Einstein képzeletének tükrében) már szinte magától talált utat az olvasmányaim közé. Úgy gondolom, Kaku kiválóan ír, s amiről csak kedve támad véleményt mondani, mind érdekessé válik. Mégis, egy kis csodálkozással vettem kezembe legújabb könyvét: Az elme jövője ugyanis az agy kutatásának, megismerésének, átalakításának és virtuálissá tételének legfrissebb módozatait és lehetőségeit ismerteti. Miközben Kaku még mindig elméleti fizikus, nem pedig agykutató. Szokásos lendületében azonban megint csak nem csalódhattam. A könyv hét oldalnyi névvel kezdődik, akiknek hozzáértése és tudása garantálja a könyv szakmaiságát. Velük beszélgetett, készített interjút vagy levelezett Kaku, aki emellett vállaltan úgy volt kíváncsi az elmére és az azzal kapcsolatos felfedezésekre, ahogyan egy fizikus néz egy szerkezetre vagy egy jelenségre. Miután gyorstalpalón ismételhetjük át mindazt, amit az agyról tudni lehet (felépítése, működése, evolúciója), új és új utakon indulhatunk el a könyv fejezetei segítségével. Mi a tudat? Milyen lépéseket tettünk már meg a telepátia sikere felé? Hogyan segíthet a számítógép az agy megismerésében? Lehetséges-e az intelligencia növelése? Mit tehetünk az agy betegségeinek gyógyításáért? Milyen lesz az emberi elme jövője? A sok ábrával illusztrált könyv új távlatokat nyit meg, izgalmas, és még szellemes is.
Dudits Dénes – Györgyey János: Zöld GMO-k a laboratóriumban és a szántóföldön
Akadémiai, 2013
Nagyra becsülöm az Akadémiai Kiadó Pont könyvek sorozatát. Már az első darab, Venetianer Pál Az emberi genom című kötete megfogott, s azóta szorgos olvasója voltam jó néhány újabb könyvnek is. A fenti szerzőpáros GMO-témájú kötetét azonban már alig vártam (egyébként két éve jelent meg, csak én nem tudtam hozzájutni). Nos, elolvasva azután egyáltalán nem kellett csalódnom, sőt. A géntechnológia, és alkalmazása a növénytermesztésben ugyanis nehéz téma. Úgy tűnik, a magyar társadalom, legalább is a felszínen, a totális GMO-mentesség mellett teszi le a voksát, persze leginkább úgy, hogy igazából fogalma sincs, mi az és mivel jár. Ezért tartom nagyon hasznosnak ezt a kötetet, amely - néhol kissé nehéz, tudományos, hivatkozásokkal ellátott, ám pont ezért abszolút hiteles - olvasmányként vezet be a génnemesített növények világába: bemutatva az eljárásokat, a várható, a bebizonyosodott, illetve az alig hangsúlyozott hasznot is (a folyamatosan hirdetett károk mellett), majd pedig a zöld GMO-k jövőjébe is betekintést enged. Az első, mintegy kilencven oldal konkrét példái, eljárásleírásai és hatástanulmány-tanulságai után pedig hasonlóképpen izgalmas újabb mintegy ötven oldal következik: ezeken már nem a GMO-ról, hanem a szerzők által félresiklottnak nevezett társadalmi párbeszédről van szó, vagyis arról, miért is vagyunk biztosak abban, hogy génmódosítás-mentes Magyarországra van szükségünk, s miért képzelhető el, hogy talán tévedünk. Olvashatunk allergiakockázatról és jogszabályokról, érdekekről és félelmekről, s belegondolhatunk, miért nem retteg az átlagember az intelligens mosóportól, vagy a legújabb okostelefontól ugyanúgy, mint a géntechnológiától - hiszen az közös, hogy egyikről sem tudja, pontosan hogy is működik... Akár a GMO-mentes jövőért, akár a mezőgazdasági termelés okos átalakításáért harcolunk, ez a könyv szükséges lehet ahhoz, hogy átlássunk az általánosításokon és tudjuk, miről beszélünk, mi mellett, vagy mi ellen érvelünk. Bízom benne, hogy sokakat megtalál a könyv. Sőt, lehet, hogy még a politikusoknak sem ártana elolvasni... (Épp ezért kár a sorozat - élőben egyébként csillogó és szép, fotón viszont unalmasan-rémesen mutató, kopott - külseje: nemigen vesz rá arra egy húzódozót, hogy elolvassa. Pedig még színes képmelléklettel is rendelkezik...)
Akkord, 2013
Ha jól számolom, akkor mindmáig négy életrajz-szerűség jelent meg magyarul Stephen Hawkingról, a világ talán legismertebb elméleti fizikusáról. Ám ahogyan Rüdiger Vaas felvetette hangsúlyozottan nem életrajzi könyve, a Hawking új univerzuma első fejezetében: Hawking életének helyes szemlélete igencsak nehéz. Két könnyen járható, kitaposott ösvény ugyanis azonnal kínálkozik. Az egyik az egyszerűen hihetetlenül zseniális, "csak ül és kigondolja, hűha"-típusú tudós igencsak hamis ábrázolása, amely egyfajta kozmikus csodabogarat formál Hawkingból. Ezzel nehezen fér össze a csapatban dolgozó, hangtalansága és bénasága ellenére korszakalkotó workshopot szervező, alapítványt létrehozó, vagyis a való élethez ezer szállal kötődő Hawking képe. A másik megközelítés viszont arra csodálkozik rá, hogy lehet ilyen zseniális a teljességgel béna, totálisan fogyatékos Hawking nevű ember: talán mert csodalény? Vagy épp azért zseniális, mert fogyatékos? Ezért jelent sokat, hogy a tudós végre megszólalt, s írt egy életrajzi könyvecskét magáról. A fanyar humorú, szellemes és tömör szövegű kötet a fenti két szemlélettel szemben hangsúlyozza, hogy Hawking teljesen normális gyerek és kamasz volt, mindenféle kiválasztottságtudat nélkül, s ma, oly sok év betegség után a szabadság megélhető formái (a gondolkodás, a súlytalanság, a tudományos elismertség, az utazás, a házasság és az egyedüllét) sokkal jobban érdeklik, mint mindaz a borzalom, amivel számot kell vetnie azoknak, akik ránéznek. Ráadásul a könyvecske kétharmada szokás szerint a tudománnyal foglalkozik, ezúttal nagyon személyesen, bemutatva, mikor, miért, hogyan is jutottak eszébe Hawkingnak világszerte ismert elméletei kiindulópontjai. Szóval, ha valaki szeretné megtudni, milyen módon táplálkozik Stephen Hawking, vagy hogy hogyan romlott meg az első házassága, rossz könyvet választott. Akit viszont egy nagyon okos, öntörvényű és lenyűgöző ember élményei érdekelnek, örömmel fog végigkalandozni egy rendhagyó élet izgalmas állomásain.
Akkord, 2006
A szerző Shakespeare-ről írott rövid, ám rendkívül magvas könyvecskéje bátorított fel arra, hogy kezembe vegyem ezt a nálunk már korábban megjelent, de 2014-ben újra kiadott összefoglaló művét. Bár manapság sok ilyen mindenről mindent összefoglalni akaró, tudománynépszerűsítő kötet jelenik meg magyarul is, arra gondoltam, hogy Bryson e téren is eredetit és szellemeset fog alkotni. És nem is csalódtam, illetve - nem nagyot. Annyit azért hibáztam talán, hogy pont A Nagy Bumm (lásd lenn) után kezdtem bele a könyvbe, így azután az első, a világegyetem keletkezéséről szóló fejezetet nemcsak unalmasnak, de rendkívül felületesnek is találtam. Később azonban sikerült megszoknom a könnyednél is könnyedebb stílust, s egyúttal elérkeznem oda, amely témákban nem voltak alaposabb ismereteim. Ekkor beláttam, hogy nagyon is jóféle kötet a Majdnem minden rövid története: hiszen ugyanolyan érdekfeszítően és szórakoztatóan tud írni geográfiáról, mint geológiáról, atomokról, mint kvarkokról, világegyetemekről, mint vulkánokról, és felhőkről, mint jégkorszakokról. Így azután neki- és felbuzdulva értem el az utolsó lapokig, amelyek viszont megint nem tetszettek: a Föld és a fajok iránt érzett felelősséggel és a környezetvédelem fontosságával záródott ugyanis a könyv. Amivel persze egyet értek, egy bizonyos megfogalmazásban. Ám úgy nem, ahogy Bryson írja. "Kitüntetett helyzetünket egészen rövid idő alatt értük el. ... Csak most kezdtük el. Vigyáznunk kell tehát, hogy soha ne fejezzük be."- szólnak a könyv Viszlát fejezetének utolsó szavai az emberiségről. Nem nagy gőg azonban, hogy egy oldallal korábban ide jut el: "ha valaki egy olyan élőlényt tervezne, amely képes vigyázni a földi életre ..., biztosan nem az embert választaná ki erre a feladatara. ... (M)égis minket választott a sors vagy a gondviselés, nevezzük, ahogyan akarjuk. Ma itt mi vagyunk erre a legalkalmasabbak."? Annak ellenére, hogy szeretném, ha nem rontanék a Föld kívánatosnak tartott állapotán, ökológiai lábnyomom aprócska lenne, én pedig tetőtől talpig zöld, mégsem érzem magam a Föld birtokosának, a földi élet megszervezőjének, a legalkalmasabb figurának arra, hogy gondját viseljem a Földnek... De lehet, hogy tévedek. Mindenesetre szívesen vitatkoznék a szerzővel. Addig is azonban ajánlom a könyvét.
Park, 2007
Mindent az ősrobbanásról... Leginkább ez lehetne alkalmas alcím a könyvnek (habár már adtak neki egy másikat). Bármennyit olvastam ugyanis korábban itt és ott, erre és arra a témáról, ennyire alapos tudománytörténeti áttekintés, s humorral meg adatokkal telt eszmefuttatás a Nagy Bummról még nem került a kezembe. Először a Kódkönyv című fantasztikusan izgalmas könyvet ismertem meg a szerzőtől, Simon Singhtől: miután elolvastam, úgy éreztem, nemcsak mindent tudok a valaha használt kódokról és titkosírásokról, de magam is meg tudnék fejteni egy párat. (Ami persze nem egészen volt igaz, mert egy dolog érteni, mit csináltak mások, és egy dolog magunknak is csinálni ugyanazt.) De a diadalmas ráismerés és a folyamatosan izgalomban tartó sokszáz oldalak emléke máig megmaradt. Most, amikor ismét tudományos korszakomat éltem, s a már meglévők és megismertek mellett új kozmológiai könyveket is vágytam megismerni, A Nagy Bumm egyszerűen szembejött velem, mégpedig a második, kiigazított kiadásában. És bár vaskos, puha kötésével, hófehér, kemény papírjával széthorzsolta a kezemet, megérte napokon keresztül tartani - meg persze olvasni. Ismét úgy éreztem, hogy a szinte aggályos alapossággal megírt, ám sok lendületes, komolytalan idézettel és hasonlattal teletűzdelt szöveg magával ragad, s végül eljuttat oda, hogy mindent, de mindent tudjak arról, ki mikor mit gondolt a világegyetem keletkezésével kapcsolatban, milyen elméletek vitatkoztak egymással, s milyen érvek vezettek elvetésükhöz vagy elfogadásukhoz - ám eközben a bontakozó feminizmus, a távcsövek története, néhány Nobel-díjjal kapcsolatos anekdota, sőt, Fred Hoyle gyermekkora is feltárult előttem. Szóval: akit érdekel a téma, és van ideje egy terjedelmes, ám magát olvastató tudománynépszerűsítő könyvre, megtalálta az egyik kedvenc olvasmányát. Én meg azon gondolkozom, hogy meg kellene barátkoznom a szerző harmadik híres könyvével, A nagy Fermat-sejtéssel. Bár egyelőre a matematikától való ódzkodásom még kitart, félek, meg fogom győzni magam. Hisz a csillagászathoz sem értettem semmit...
Akkord, 2014
Először is ott volt a Hipertér: alcímével szólva A párhuzamos univerzumok, az időelhajlás és a tizedik dimenzió világa. Teljességgel beleszerettem már az első hasonlataiba is, amilyen a szökőkútban lakó halakról szóló volt. Aztán következett a Párhuzamos világok ősrobbanásról, hajlított terekről, időutazásról, sokvilág-elméletről: egy olyan elméleti fizikustól, aki saját bevallása szerint saját atomütköztetőt épített a fészerben középiskolás korában.... A lehetetlen fizikáját már lelkesedve vártam: ebben Kaku az összes őrült, elcsépelt, filmekben és könyvekben újra és újra visszatérő, annyira, de annyira izgalmasnak tűnő, ám a korábbi savanyú vélekedés szerint teljességgel megvalósíthatatlannak minősített ötletet gyűjtötte össze a teleportálástól és a lézerkardtól a láthatatlanná tevő köpönyegen és a gondolatolvasáson át az időutazásig és a Star Trek összes kütyüjéig. Majd pedig váratlan módon komolyan vette őket, s egyenként megfontolta a kérdést: vajon mikor is lesznek majd megvalósíthatók... Így azután természetes, hogy A jövő fizikája (Miként alakítja a természettudomány az emberiség sorsát és mindennapi életünket 2100-ig) és az Einstein kozmosza (Tér- és időfelfogásunk Albert Einstein képzeletének tükrében) már szinte magától talált utat az olvasmányaim közé. Úgy gondolom, Kaku kiválóan ír, s amiről csak kedve támad véleményt mondani, mind érdekessé válik. Mégis, egy kis csodálkozással vettem kezembe legújabb könyvét: Az elme jövője ugyanis az agy kutatásának, megismerésének, átalakításának és virtuálissá tételének legfrissebb módozatait és lehetőségeit ismerteti. Miközben Kaku még mindig elméleti fizikus, nem pedig agykutató. Szokásos lendületében azonban megint csak nem csalódhattam. A könyv hét oldalnyi névvel kezdődik, akiknek hozzáértése és tudása garantálja a könyv szakmaiságát. Velük beszélgetett, készített interjút vagy levelezett Kaku, aki emellett vállaltan úgy volt kíváncsi az elmére és az azzal kapcsolatos felfedezésekre, ahogyan egy fizikus néz egy szerkezetre vagy egy jelenségre. Miután gyorstalpalón ismételhetjük át mindazt, amit az agyról tudni lehet (felépítése, működése, evolúciója), új és új utakon indulhatunk el a könyv fejezetei segítségével. Mi a tudat? Milyen lépéseket tettünk már meg a telepátia sikere felé? Hogyan segíthet a számítógép az agy megismerésében? Lehetséges-e az intelligencia növelése? Mit tehetünk az agy betegségeinek gyógyításáért? Milyen lesz az emberi elme jövője? A sok ábrával illusztrált könyv új távlatokat nyit meg, izgalmas, és még szellemes is.
Akadémiai, 2013
Nagyra becsülöm az Akadémiai Kiadó Pont könyvek sorozatát. Már az első darab, Venetianer Pál Az emberi genom című kötete megfogott, s azóta szorgos olvasója voltam jó néhány újabb könyvnek is. A fenti szerzőpáros GMO-témájú kötetét azonban már alig vártam (egyébként két éve jelent meg, csak én nem tudtam hozzájutni). Nos, elolvasva azután egyáltalán nem kellett csalódnom, sőt. A géntechnológia, és alkalmazása a növénytermesztésben ugyanis nehéz téma. Úgy tűnik, a magyar társadalom, legalább is a felszínen, a totális GMO-mentesség mellett teszi le a voksát, persze leginkább úgy, hogy igazából fogalma sincs, mi az és mivel jár. Ezért tartom nagyon hasznosnak ezt a kötetet, amely - néhol kissé nehéz, tudományos, hivatkozásokkal ellátott, ám pont ezért abszolút hiteles - olvasmányként vezet be a génnemesített növények világába: bemutatva az eljárásokat, a várható, a bebizonyosodott, illetve az alig hangsúlyozott hasznot is (a folyamatosan hirdetett károk mellett), majd pedig a zöld GMO-k jövőjébe is betekintést enged. Az első, mintegy kilencven oldal konkrét példái, eljárásleírásai és hatástanulmány-tanulságai után pedig hasonlóképpen izgalmas újabb mintegy ötven oldal következik: ezeken már nem a GMO-ról, hanem a szerzők által félresiklottnak nevezett társadalmi párbeszédről van szó, vagyis arról, miért is vagyunk biztosak abban, hogy génmódosítás-mentes Magyarországra van szükségünk, s miért képzelhető el, hogy talán tévedünk. Olvashatunk allergiakockázatról és jogszabályokról, érdekekről és félelmekről, s belegondolhatunk, miért nem retteg az átlagember az intelligens mosóportól, vagy a legújabb okostelefontól ugyanúgy, mint a géntechnológiától - hiszen az közös, hogy egyikről sem tudja, pontosan hogy is működik... Akár a GMO-mentes jövőért, akár a mezőgazdasági termelés okos átalakításáért harcolunk, ez a könyv szükséges lehet ahhoz, hogy átlássunk az általánosításokon és tudjuk, miről beszélünk, mi mellett, vagy mi ellen érvelünk. Bízom benne, hogy sokakat megtalál a könyv. Sőt, lehet, hogy még a politikusoknak sem ártana elolvasni... (Épp ezért kár a sorozat - élőben egyébként csillogó és szép, fotón viszont unalmasan-rémesen mutató, kopott - külseje: nemigen vesz rá arra egy húzódozót, hogy elolvassa. Pedig még színes képmelléklettel is rendelkezik...)
