Fogalmam sincs róla, mi nehezebb: könyvekről írni, vagy nem írni könyvekről.

A legtöbb könyvesbloggertől azt várják el, hogy minden olvasmányáról írjon valamiféle véleményt, lehetőleg egyedit és sajátosat. Ugyanakkor megfigyeltem magamon, hogy ha egy kötetet részletesen elemzek, jóval tovább tart, mire ismét kedvem támad az újraolvasásához. Mintha kifacsarnám, kizsigerelném, mozgóból állóvá merevíteném azzal, hogy megírom, milyennek is találtam. Hosszabb időnek kell eltelnie addig, míg ismét kedvem támad belemerülni: s ilyenkor rendszerint egészen mást veszek már észre benne, mint akkor, amikor hosszasan fogalmazgattam, milyen is. (Ez történik most a rögtön kedvencemmé vált, s annak idején lelkesen "megírt" A szerzetessel, amelyet csak két év után vettem újra a kezembe: még mindig ugyanannyira tetszik, de egészen másként.) Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érdemes a könyvekről írni, vagy hogy ezeknél az újraolvasásoknál annyira megváltozna a véleményem, hogy a korábbit nem vállalnám. Tény azonban, hogy mindez nagyon is alátámasztja azt a vélekedésemet, hogy újraolvasni nem fölösleges, hanem szükséges, sőt, remek dolog. És azt a meggyőződésemet is, hogy szándékosan nem írok minden olvasmányomról, mert akkor az egész puszta kötelességgé, házi feladattá válna.

Ám nemcsak akkor érzem magam valahogy üresnek, s a könyvet véglegesen meghódítottnak, ha írtam róla. Vannak könyvek és témák, amelyeket évről évre rendszeresen újra előveszek - és aztán évről évre mégsem sikerül írnom róluk, mégsem vagyok képes megörökíteni azt, mit is jelentenek számomra. Néha túl nagy az érzelmi teher: úgy felháborodok az emberi butaságon, ami ellen az adott kötet küzd, hogy valahogy bele is fáradok előre e felháborodás szavakba öntésébe - mielőtt még egyáltalán hozzákezdtem volna. (Ezért nem írtam sokáig például a Báthory Erzsébettel foglalkozó könyvekről.) Máskor túl nagyszerű a téma, túl szerteágazó mindaz az ismeret, amit össze kellene foglalni, hogysem méltó módon megcsinálhassam. (Ezért ígértem meg korán, de írtam meg csak egy teljes évvel később a Perry Mason-krimikről szóló nagylélegzetű bejegyzést.) Néha egyszerűen nem találom a hangot, ami egyszer olyan jól illett a témához. (Ezért várat magára évek óta a Joanne Harris-bejegyzés két apró, megíratlan részlete, s a pár éve kiadott új novellaválogatás elemzése: egyelőre egyszerűen képtelen vagyok az akkori írómódszeremhez visszatérni.) És persze vannak olyan könyvek, amelyek a legeslegfontosabbak számomra: s nem akarok felületesen vagy lélektelenül írni róluk. (Ilyen téma például Jane Austen nagyregényeinek tárgyalása, amely talán most, évek és újraolvasások sora után az lesz, aminek szeretném.)

Szóval igen érdekes könyvekről írni: mert néha írok, amikor hallgatni volna jó, néha halogatok, amikor dolgozni kellene, néha pedig hallgatok, pedig tele vagyok gondolattal, de nem tudom megfogalmazni őket. Persze e határhelyzetek néha posztot is létrehoznak, nemcsak őrlődést... Ettől függetlenül azonban izgalmas számomra, hogy az írójának egy blog sokkal több, mint az, ami elolvasható rajta - tele van olyan szellemposztokkal, amelyek valójában sosem íródtak meg, ám ha a blogra gondolok, ott érzem őket is a többi között.

Megjegyzés: az első kép Ellen Clacy Lady Betty Germain porcelánszobáját ábrázoló festménye, a második Sir Lawrence Alma-Tadema Tavasz a Villa Borghésében című képe, míg a harmadik Edgar Barclay Kislány szamárral a májusi mezőn című műve. Valamennyien viktoriánus festők, erről a remek blogról. Azért kerültek ide, mert - tetszenek.