Saját szöveg? - Az internetes blogolás és a kopipaszt
Először nem akartam írni erről. Nehéz a téma, mert dühös vagyok. Mégis úgy döntöttem, muszáj megszületnie a bejegyzésnek.

Van egy blogom. Szeretem. Minden sorát én írom, minden képét én válogatom, sokszor én készítem. Ha szövegében idézek valahonnan, hivatkozom. Könyvre, szerzőre bibliográfiai adatokkal, internetes forrásra, más bloggerre linkkel.

Múlt csütörtökön kattogok a neten, s mit találok? A Mamanet szerzői átmeneti (?) ötlethiányban szenvedtek. Így fogták Kedvenc tévhiteim Agatha Christie-ről című, 2011. január 23-án megjelentetett blogbejegyzésem, kicsit átírogatták s 2012. május 4-én Tévhitek Agatha Christie-ről címen feltöltötték a Nagyvilág rovatukba.

Ma megint kattogok a neten, s mit találok? A Konkrét Könyvek haldokló weboldalán új frissítések vannak. Köztük 2012. április 16-i feltöltéssel, azonos címen A rabbi egész héten nyomozott című blogbejegyzésem, amely 2012. február 6-án született meg itt, a blogomon. Szerzőjelzés semmi.

Nem öntött el a düh vörös köde annyira, hogy ne lettem volna képes udvarias levélben kérni a Mamanetet, törölje a honlapról rontott szövegem. Csütörtök óta semmi válasz, semmi változás. Pedig a honlap azóta is frissült, tehát biztosan nem nyaral odaát mindenki... A Konkrét Könyveknek is írtam, hogy töröljék az egy az egyben, név nélküli átvételt, de már tudom, tőlük válasz sem érkezhet, hisz egyik netcímük sem működik. Jogtalanul átvett szövegem tehát itt is marad, ahol volt...

A két "elemelés" mégsem azonos súlyú. A Mamanet szerzője - feltételezem - legalább azt hihette, hogy ha összevissza átirkálja a szövegemet, akkor az már az ő szövege. Én például ezt írtam: "van egy pár tévhit, ami makacsul, mindig és újra bekerül az értékelésekbe, emlékezésekbe és innen-onnan összevágott visszatekintő cikkekbe." Ő viszont így zanzásított: "sokat cikkeztek róla, de van egy pár tévhit, ami makacsul, mindig és újra bekerül az értekezésekbe innen-onnan..." Remek, hogy ő nem tudja, mi a különbség értékelés és értekezés között... Én viszont tudom. A bonyolult mondatszerkesztésem bezzeg meghagyta. Ami nagyon zavar, hogy - még ha így néhol körülményesnek is tűnt némely megállapításom - több dolgot szándékosan talánnal, esetleggel, valószínűvel mondtam ki. Az átszerkesztőt ez untatta, ezeket mind kihagyta, így lett cikke a  megfellebbezhetetlen igazságok irritáló gyűjteménye...  Érdemes összehasonlítani, mi lett abból a részből, ahol kifejtem, szerintem Christie-t, a szerzőt nem szabad azonosítani szereplőivel: Miss Marple-lel és Mrs. Oliverrel. Ezt írtam: "E két tévhit együtt kezelendő, hiszen mindkettő arra épít, hogy Christie egy az egyben beleírta magát a könyveibe. Úgy gondolom, egy könyvben minden szereplőt az író talál ki, mozgat és beszéltet, s ezek a hősök figurák és nem valóságmásolatok. (Még akkor is, ha magát is beleírja, mint pl. Isaac Asimov Isaac Asimovot a Gyilkosság a könyvvásáron című krimijébe.)" Ez lett belőle: "Mindkét megállapítás arra épít, hogy Christie egy az egyben beleírta magát a könyveibe. Egy könyvben minden szereplőt az író talál ki, mozgat és beszéltet. A hősök figurák, nem valóságmásolatok." Azt hiszem, így érthető, mire gondolok az irritáló igazságoknál. Még Umberto Eco se nyilatkozna ilyen didaktikusan az irodalomelméletről...

Ám: függetlenül a szövegelemeléstől, a Mamanet legalább a cikk alján megadta a blogbejegyzésem címét is "forrás és a szerző eredeti cikke" felirattal. Nyilván ezzel megnyugtatták a lelkiismeretüket: ők hivatkoztak... Más kérdés, hogy az egész cikk csupa szubjektív megállapítás. A Wikipediáról nyugodtan lehet objektív megállapításokat meríteni (bár hivatkozni ott is illik), az azonban pimaszság, hogy egy álszerző kisajátítsa az én elemző mondataimat ("És jó dolog-e az életünket valaki másnak áldozni? Hol a határ én és mi között? A késői Westmacott-regények nagyon jó kérdéseket tesznek fel és sosem adnak egyértelmű választ: az olvasónak töprengenie kell a történet végén."), az én eszmefuttatásaimat (amíg szó szerint el nem lopták, a magyar interneten tudtommal sehol nem volt logikus érvelés arról, miért nem lehetett Alzheimer-kóros Christie a felvetett "bizonyítékok" alapján) vagy épp az én szóhasználatomat, benne kedvenc idézetemmel ("Természetesen van egy szereplője, a mindenki által szeretett Miss Marple, akinek igazi, viktoriánus lánykora kellett, hogy legyen: csak így lehetséges, hogy kedvenc festői "Mr. Frederick Leighton és Mr. Lawrence Alma-Tadema", hogy rendkívüli módon zavarba jön, ha ki kell mondania a terhesség vagy a mell szót és hogy sokat panaszkodik arra, hogy nem tud logikusan beszélni, hisz "mit is tanult akkoriban egy lányka a nevelőnőjétől"...") Egy ilyen elemzés bizony saját szöveg, sem átírva, sem egy az egyben nem lehet megjelentetni a szerző hozzájárulása és a szerző neve nélkül.

Ám a Konkrét Könyvek buzgó feltöltője jóval tovább ment: már se nevet, se hivatkozást, se semmit nem adott meg, nála nincs szerző, s a szövegnek köze sincs a blogomhoz. Ezt tehát már abszolút mértékben szöveglopásnak lehet nevezni. Annyira csak kopipasztolt, hogy ez is benne maradt a szövegben nála is: "Ha valaki még nem ismeri a rabbit, én a két kedvenc regényemet, A rabbi pénteken sokáig aludtot vagy A rabbi kedden dühbe gurultot ajánlanám neki, az előbbi krimisebb, az utóbbi kétszer olyan vastag, így elméleti is. " Ezt ki mondta? Biztos nem a kiadó... (Mint ahogy benne maradt egy végjegyzetem száma is a írásomban, ám a hozzá tartozó jegyzetszöveget már nem másolták át.) A rabbis bejegyzésben annak idején örömteli, de fáradságos munkával idézeteket gyűjtöttem a kötetekből és megpróbáltam valamiféle szubjektív, érdekes elemzést írni zsidóságról és  a zsidó tárgyú krimisorozatról, amilyen a magyar neten még nem volt. És épp ezt emelték el! Ráadásul a három éve valójában élőhalott kiadó feltöltője csak meg akarta egy kicsit mozgatni a  - sarat. Nem tudom milyen okból rakott fel gyorsan négy dolgot hat év után oldala Hírek rovatába, tán bizonyítandó, hogy az oldal frissül, a kihalt kiadó tehát még működik, de mellém még egy "elvett", név nélküli blogbejegyzés és egy programajánló mellett egy orrporszívó-ellenes cikket nyomott oda (nyilván azért jött ki a keresésére, mert említették benne a kiadó egy régi kötetét)...

Jó érzés, ha az ember megdicsőül: viszontlátja bejegyzése linkjét, dicséretét, netán jelölt felhasználását valaki másnál. Jó érezni, hogy "hasznosat" írtál. Ám hároméves blogos pályafutásom alatt először találkoztam szemérmetlen, gusztustalan lopással. A véletlennek köszönhetően gyakorlatilag egy héten belül kétszer...

Nem hittem, hogy ilyen is van. Sokféle oldalt szeretek, sok helyre szoktam ellátogatni, sokféle szöveggel, idézéssel, linkeléssel találkozom. Sokan szoktak belinkelni engem is, de mindig tisztességesen, hivatkozásként, s ha idéznek tőlem, a helyet megadva. Valahogy eddig volt egy olyan illúzióm, hogy a net lehet barátságos is, s blogot írni jó. Hülyék és tisztességtelenek az én szövegeimmel nem foglalkoznak, s azt békén hagyják.

Már tudom, tévedtem. Ráadásul nem ostoba magánemberek, hanem mindkétszer "céges", hivatalos honlap írói vették el a szövegem, ahol maga a honlapgazda még jognyilatkozatot is közzé tesz netes jogai védelmében...

Most aztán egy kicsit elment a kedvem az egésztől.

Ui: Amennyiben bármelyik esetben választ kapok, történik valami, a bejegyzést frissíteni fogom. A második kép innen van, a negyedik meg innen.
Pozitív fejlemények: Az idő begyógyítja a sebeket.
Históriai képek - Kedvenceim a magyar történelmi festészetből
Attól kezdve, hogy már érdekeltek a képes albumok, a bibliai tárgyú festmények után mindig is a magyar történelmi képek voltak a kedvenceim. Egyik első nagy felfedezésem Ludányi Gabriella Kovács Mihályról szóló albumkönyve volt, tele történelmi festményekkel és portrékkal, s innen már nem volt megállás. E históriai tárgyú képek egyszerre olyan alkotások, amik megszületésük óta hozzátartoznak nemzeti hagyományainkhoz, s amellett ismerős, szép műalkotások is. Ki ne látta volna már Székely Bertalan Egri nőkjét, a Feszty-körképet vagy Benczúr Gyula Budavár visszavétele című hatalmas munkáját, legalább fényképen? Reprodukcióik csinos illusztrációi lehetnek bármely tankönyvnek vagy mondáskönyvnek, vagy szép fedélképét adhatják egy-egy ifjúsági regénynek - s manapság főleg erre használjuk őket... Ám ha megszeretjük ezt a stílust és a historizmus korszakát, a jó történelmi képek számos titkot is rejtegetnek, s őket nézve izgalmas művészi megoldásokat, remekül ábrázolt lélektani pillanatokat is észrevehetünk: sokkal többek tehát, mint képpé varázsolt történetek.

Jók ezek a képek? - Előítéletek

A történelmi tárgyú képek megítélése azonban mindig is meglehetősen ellentmondásos volt.

Madarász Viktor (1830-1917): Zrínyi Ilona vizsgálóbírái előtt, 1859

Saját korukban történelmi hűségük-hűtlenségük, illetve politikai-eszmei szempontok szerint bírálták őket. Így például Madarász Viktor híres Zrínyi Ilona vizsgálóbírái előtt című, 1859-es festménye ellen fő kifogás volt, hogy a várvédő hősnő nem elég szép rajta. Székely Bertalan közismert, mohácsi témájú képét, az 1860-as II. Lajos holttestének feltalálását azért bírálták, mert az előtér göröngyeinek pontos kidolgozása elvonja a figyelmet a szereplőkről... Miközben nagyon is igényelték a szimbolikus, jelképes, átvitt értelmű mondanivalót, ha megszületett egy-egy nagy alkotás, amilyen például Székely Bertalan Mohácsi csata című, 1866-os pazar festménye, a korabeli műkritika váratlanul leragadt az olyan részleteknél, hogy vajon korhűek-e az ábrázolt páncélok, s lehet-e jó egy csatakép, amelyről konkrétan nem derül ki, hogy mi lett az ütközet végkimenetele...

A 19-20. század fordulója idejére már igen sok történelmi festmény megszületett: több közülük már el is veszítette közkedveltségét festőjének kismester-volta, az ábrázolás ügyetlensége, bidedermeiersége, vagy egyszerűen csak amiatt, hogy a képet annak idején senki sem, vagy csak jelentéktelen magángyűjtő vásárolta meg a műkiállításon, s eltűnt a köztudatból, sőt, néhány el is pusztult, el is tűnt. Mások népszerűsége viszont hihetetlenül megnőtt a folyóiratok közölte metszett, néha színezett műlapmásolatok és az országos kiállításokon való szereplés révén. Ez az időszak azonban más szempontból nem volt túl biztató a történelmi-képfestészetnek: mivel elvárássá vált a teljes magyar történelem képsorozaton való felidézése (magyar királyok képcsarnoka, az Országház, a Vigadó, a királyi palota stb. faldíszei), s az önálló olajkép helyett divatba jött a falfestményciklus, ezeket a kezdeményezéseket és műalkotásokat az első világháború és az azt követő események jóval könnyebben elsodorták, folytathatatlanná, befejezhetetlenné, lehetetlenné vagy lényegtelenné tették, mint azt bárki gondolta volna. A koronát a folyamatra aztán a második világháború rettenetes pusztításai tették fel.


Wagner Sándor (1838-1919): Dugovics Titusz önfeláldozása, 1859

Közben egyébként is megszületett egy teljesen új, modern magyar művészet, amely elfordult az államilag buzgón támogatott, ám leginkább csak historizáló, mesélő, minden újítást nélkülöző történelmi festményektől. Így, ahogy haladunk előre az időben, úgy "nézte le" a történelmi művek (még a jó művek) többségét egyre inkább a művészettörténet. Az 1950-es évek eleje ezen az időszakon belül is külön korszaknak tekinthető, hiszen - miközben a kortárs szakértők reakciós, avítt, bombasztikus és arisztokratikus jelzőkkel minősítették a történelmi képek legjavát - a szocreál festészet éppen egy hasonló, ám még dagályosabb, s kifejezetten képmutató történelmi vonulathoz jutott el kevéssé sikerült, a klasszikus historizmust másoló, ám eszmeileg persze alaposan átideologizált, népibb témájú műveivel, amilyen például Veszprémi Endre II. Rákóczi Ferenc és Esze Tamás találkozása vagy Ék Sándor Petőfi és Bem a nagyszebeni csatában című, 1953-as alkotásai.

Ha valaki érdeklődik a téma iránt, legkorábban a nyolcvanas évektől találhat használható albumokat, köteteket a témában. Ekkoriban jelent meg a Képzőművészeti Kiadó megújított Nagy Magyar Mesterek sorozata, benne többek közt a fent említett Kovács Mihályról, illetve a Lotz Károlyról, Orlai Petrics Somáról, Székely Bertalanról, Than Mórról szóló kötetekkel, amelyekben a szerzők "megbarátkoztak" a ténnyel, hogy e sajátos karakterű festők életművük jó részét a történelmi témának szentelték. Szintén ekkor született két album: Hajdu István és Kajetán Endre Csataképek: A magyar hadtörténelem a festészet és grafika tükrében (Zrínyi, 1980), majd Bodnár Éva Kard és ecset: Történelmi képek a Magyar Nemzeti Galériában című könyve (Corvina, 1987). Ezek is eklektikusan viszonyultak a történelmi képekhez, ám a két, egyébként szépséges, nagyalakú kötet kísérőszövegeiben már tetten érhető a szemléletváltozás: míg az első könyv szinte csak kritikát fogalmaz meg a pusztán történelmi szempontból, illusztrációképpen felfogott műfajjal kapcsolatban, a második mű már hasznosnak, fontosnak, esztétikai és művészettörténeti szempontból is értékesnek tekinti a történelmi képeket. (1)


Székely Bertalan (1835-1910): Egri nők, 1867

Azóta sok minden történt. A nagy mestereknek újabb népszerű monografikus albumjaik jelentek meg a Kossuth és a Corvina kiadónál (s e sorozatokban már méltán szerepel Zichy Mihály vagy Benczúr Gyula is). Remek új összefoglalók láttak napvilágot, amilyen A magyar klasszicizmus, A magyar biedermeier és A magyar historizmus a Corvina Stílusok-korszakok sorozatában. S született egy újabb képeskönyv is: Szvoboda Dománszky Gabriella Régi dicsőségünk: Magyar históriai képek a XIX. században (Corvina, 2001) című könyvének izgalmas szövege és minden eddiginél nagyobb képanyaga már méltóképpen mutatja be a 19. századi festészet történelmi vonulatát, egyformán nagy teret szentelve a kezdeteknek, a képzőművészeti nyilvánosság reformkori kialakulása korszakának, az önkényuralom és a kiegyezés hasonló mértékű, de eltérő jellegzetességű, nagyon termékeny korszakainak, a középület-díszítés századfordulós lázának, s a műfaj esetleges kiüresedése pillanatának is. (2)

Más kérdés persze, hogy most, amikor a történeti festészet a "helyére került" a művészettörténetben és a mindennapi művészetrajongónak sem kell már szégyenkeznie, ha örömmel nézi a históriai képeket, vajon meg kell-e újulnia a maga 19. századi, historizáló módján a műfajnak is. Vélhetően nem. Bár a vád, hogy a történelmi festészet a maga korában, a 19. században bombasztikus vagy avítt volt, hamis - ha azonban a 21. században, e régi módon fel akar támadni, akkor valóban álságos és anakronisztikus lesz, csakúgy, mint a Rákosi-korszak kísérletei....


Madarász Viktor: Hunyadi László siratása, 1859

Csupa jó kép - Kedvenceim

Az alábbiakban teljesen szubjektív válogatás következik kedvenc történelmi tárgyú, 19. századi festményeim közül. Már szerepelt a bejegyzésben négy kedvencem: a profán köpenyes Madonnaként szinte sugárzó, hazafias Zrínyi Ilona, a szinte tapinthatóan anyagszerű bástyáról bátran leugró, szép, magyaros Dugovics Titusz, a férje helyébe lépő, gyászát hazafiasságában feloldó egri nő és a lefejezett Hunyadi László siratásának misztikus-baljóslatú-szimbolikus képe. Most az egyik legsajátosabb magyar téma, a mohácsi csatavesztés hat ábrázolása következik.

Az első festmény Orlai Petrics Soma úttörő munkája 1851-ből. Őt szeretem a legjobban a sokszor elfelejtett kismesterek közül. A művész Petőfi Sándor másod-unokatestvére volt, így Barabás Miklós mellett neki köszönhetőek a legszebb Petőfi-portrék. Remek, professzionális, mégis költői arcképeket festett, ám a történelmi témák is foglalkoztatták: számos olyan históriai kép, jelenet első megfestése származik tőle, amelyet aztán a későbbi "nagyok" (Madarász, Székely, Than) is feldogoztak. Ilyen II. Lajos holttestének megtalálása is. Az ifjú Jagelló-király 1526. augusztus 29-én alig húszévesen veszett bele menekülés közben a mohácsi csatatérhez közeli lápos-mocsaras területen a megáradt Csele veszélyes vizébe. Az őt menekítő királyi kíséret egy részével együtt húzta le a sáros mocsárvíz a mélybe, amelyből sem a lovak, sem a nehézpáncélt viselő emberek nem tudtak kievickélni. Hetekkel később találták meg jobbágyok a tetemet, amelyet kiraboltak, majd elhantoltak. Szapolyai János, a későbbi király, és Lajos húszéves felesége, Mária királyné kerestették a holttestet, amelyhez végül azok vitték el az embereiket, akik korábban a király ujjáról lehúzott gyűrűt is megmutatták nekik. Lajos teste azonban a felismerhetetlenségig eltorzult, csak az egyik lábán lévő anyajegyről ismerték meg végül. Székesfehérvárra vitték és a királyi bazilikában helyezték végső nyugalomra, halála után mintegy három hónappal.


Orlai Petrics Soma (1822-1880): II. Lajos király holttestének megtalálása a Csele patakban, 1851

A festő több mindenben követte a történelmi források adatait (még a képen szereplők is megfelelnek a feljegyzett, a keresésben részt vevő személyeknek), ám képén Lajost nem a sírból ássák ki, hanem a Csele medréből emelik ki. Körülötte holttestek, balján kígyózik csodás anyagú, bársonyosan sötétzöld, most azonban a víztől súlyosan heverő palástja, fényes arany sisakja. A király holttestének makulátlan ragyogása, a fiatal férfi ernyedten hátrabukó fejű teteme sokkal megrázóbb, és szimbolikusabb, mint bármilyen tejes valóságábrázolás lehetne. A gyászolók alakjainak heves mozdulatai, ruháik színes (kék-vörös-lila) foltjai éles ellentétben állnak a mozdulatlan, megszégyenítően, megsemmisítően és elpusztíthatóan meztelen halottalakkal. Amely - természetesen - két évvel a szabadságharc bukása után nemcsak önmaga, hanem a nemzet szimbóluma is. A képről sok dolgot el tudna mondani egy művészettörténész: hogy mennyire emlékeztet egyes Krisztus-siratása képekre, hogy talán túl kézenfekvő a koronafelmutatás gesztusa, s túl "történelmi" a lábcsók alázat-jelenete. Számomra azonban fontos, hogy a fenti reprodukciónak sajnos nagyon rosszak a színei, a Debrecenben őrzött eredeti viszont egyszerűen gyönyörű. Az égen balra az ég még kék, a rajta fodrozódó iszapszín felhőbodrok közt még süt a nap, ám jobbról sötét-haragosszürke viharfelhők érkeznek. Ugyanígy balról közelegnek a holttest fellelésében félig-meddig reménykedő, ám a halál bizonyosságát még elodázó keresők, középen ott hever a király megtalált holtteste, s ettől jobbra már a természet is a rettenetes halált siratja, a lezúduló gyászzivatar elmossa a megtalálás sikerének apró örömét. A sok ívben meghajló alak, a föld fölé mutató ruharedők, a siratók gyötrelmes fájdalomkifejezése valamiféle méltóságteljes világvége-hangulatot sugároz. Nagyon tetszik.


Székely Bertalan: II. Lajos holttestének feltalálása, 1860

Talán annál is jobban, mint Székely Bertalan méltán nagy hírű, közismert és gyönyörű képe, amelyre biztosan hatást gyakorolt a 29 éves Orlai festménye, s amelyet szintén nagyon szeretek. Ez a kép még hűbben ragaszkodik a történelmi forrásokhoz: Lajos holttestét valóban egy hevenyészve ásott sírból emelik ki, félig kiásott, lemeztelenített testét földdel még mindig teleszóródott lepleken kívül csak egy elpiszkolódott, arannyal hímzett, húzott nyakú ing borítja, amely a király portréiról is ismerős lehet. Halálarcú, kékesen sápadt arca, lehunyt szemei, felfelé meredő szakállas álla nem hagynak kétséget afelől, hogy egy, a bomlás és megsemmisülés felé elindult tetem fekszik előttünk, aki a nézőket csak alig emlékezteti már a csatába induló, daliás, ifjú királyra. Felette komoran bújik elő a fáradt őszi nap (a fenti reprodukció egy kissé túl világos). A háttér felmagasodó, félig elszáradt bokra ugyan szerencsésen eltakarja a csatamezőt, amely felől néhány varjú vagy holló száll előre a baljóslatú, szürkén izzó távoli felhők felől, ám balra elöl a sáros árokpart falából egy aranyos páncél csillan elő, emlékeztetve a többi halottra. A képen látható mellékalakok megritkultak: Székely kompozíciója mentes minden túlzástól. A néma, méltóságteljes gyász kifejeződése mellett a hűség és a szeretet jelenetei tárulnak elénk: a drága prémekbe, selymekbe, bársonyokba öltözött, szépen szövött láncinget viselő, aranysújtásokkal, díszfegyverekkel, aranygombokkal ékesített udvari emberek közül a leghűségesebbek nem törődve sárral, lucsokkal, térdre vetik magukat a király meggyalázott, bemocskolódott teste körül, a kezét fogják, a fejét igazítják a kendőbe, amellyel kiemelik majd sírjából - nem a halált, a bomló hullát, hanem a jó uralkodót, a kedves és szép fiatalembert látva. Ha pedig a kép előtt állunk, a csodálatos pontossággal, térbeliséggel és szubjektivitással megfestett göröngyök szinte előporlanak a képről, miközben száll és terjeng a sár, a vizes föld és az elmúlás temetői illata.


Kovács Mihály (1818-1892): Mohácsi temetés, 1853

Székely képén a nap alig tekint elő. Orlai festményén közeledik a vihar. Kovács Mihály 1853-as, az itt bemutatottak közül a második legkorábban született kompozícióján pedig tombol az égiháború. Kanizsai Dorottya legendás alakja a mohácsi csata történetének: mostohafiát, Perényi Ferenc érseket kereste a csatatéren, ám látva a pusztulást, a varjak és hollók hadát, a halottak oszló, porladó tömegét, kirendelte 400 jobbágyát, s több ezer holtat temettetett el tömegsírokba méltó végtisztességgel. Valószínűleg őt ábrázolja Kovács Mihály a kép közepén álló, gyászruhás fiatalasszony képében, aki az egyetlen nyugodt szereplője a képnek: nemes egyszerűséggel irányítja a temetők munkáját, s szinte földöntúlian sugárzó arca igaz jóságot mutat. Ha Kovács ezen a képen vét is néha a pontos ábrázolás szabályai ellen, az előtérben fekvő, egészen közelről látható három holttest riasztó indítása a képet mozgalmassá tevő látványoknak. A heverő hullák, a gödör ásáshoz készülő, ásóikat felemelő baloldali alakok, köztük a középtérben az, aki Dorottyára néz, a jobb oldal halotthordozói mind a kép közepe, a nemes szívű nagyasszony felé vezetik a tekintetet. Az ő önzetlen és bátor kiállása a példa, amit a kép ad, az pedig, hogy egy asszony tartja ébren a halottak emlékezetét, s áll helyt, amikor a férfiak halálukat lelték a csatamezőn, üzenet lehet a bukott szabadságharc után a magyar nők számára is. A kompozíció egyetlen szeglete nem mutat a főszereplő felé: a jobb sarokban egy magándráma kibontakozásának lehetünk tanúi, amikor a díszes, lila ruhás fiatal nő meglátja férje (vagy öccse) holttestét. Ősz apja hiába támogatja, fájdalma, hitetlenkedése (csak a főkötője fekete, így talán még bízott abban, hogy nem találja meg a neki kedvest a holtak közt) magánügy. Ez különösen tetszik: Kanizsai Dorottya nagylelkűségével csak az utókor ér rá foglalkozni, a személyes fájdalom viszont egyedi, mérhetetlen és lehetetlen higgadt fejjel (vissza)tekinteni rá.


Orlai Petrics Soma: Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat, 1860k.

Orlai Petrics Soma is feldolgozta az előző jelenetet. Képe kavargóbb, emberábrázolása anatómiailag pontosabb. A képről azonban sajnos elég nehéz jó reprodukciót találni: ez igencsak fakó. A vihar itt már elvonulóban, de a hatalmas, barna fellegek és a táj sárgás, vészt jósló, zivatar előtti megvilágítása mintha az érzelmi viharok kifejezését, felerősítését szolgálná. Ezen a képen a legtágabb, a legmélyebbre futó a horizont, ám a lápos, vizenyős, szürkésbarna síkság sivársága nem felemelő, hanem kétségbeejtő. A kép alakjainak hullámzó formái, a heves mozdulatok, az őrjöngő és őrjítő gyász sokféle kifejezése, a szereplők sokfélesége a középen felmagasodó, szinte bibliai átkot mondó Kanizsai Dorottyától a jobb oldali parasztalakokon, és a hátrébb a halottját némán szemlélő özvegy nemesasszonyon át a távol katonáiig az általános gyász szimbolikus kifejezéséve teszik a képet. Sok a Kovács Mihály festményéhez hasonló jelenet: páncélos halott az előtérben, gödrök, csákányok, sírásók, halottvivők és egymást támogató siratók, a temető nagyasszony alakja azonban szinte mitikus méretűvé nő, az előtér gyászoló családjának nemzetiszín ruhás fiatal férfihalottja pedig Petőfit is megidézheti.


Than Mór (1828-1899): Mohácsi csata, 1856

Nagyra értékelem Than Mórt, de talán ez az egyetlen képe, amit igazán szeretek. Az egyik legnagyobb falképfestőnk, aki már húszévesen remek csataképeket festett az 1848-49-es ütközetekről, vadító, mégis rendezett kavargással ábrázolta a mohácsi csatát. Az átlós kompozíción lobogó sörényű, megvadult hóka ló vágtázik a jobb sarokból, s tör előre a kép közepe felé, miközben a bal sarokból egy almásderes ront elő, hátán elszánt törökkel. Utóbbi döfését kétségbeesett, bő ingujjú katona próbálja kivédeni pajzsával, ám buzogánya már a földön hever, s pajzsa aligha tartja fel sokáig ellenfelét. Görnyedő alakjára felel a nyíl találta összegörnyedő apród a jobb oldalon, aki a páncélba öltözött, aranyszakállú érsek, Tomori holttestét próbálja menteni. Hátul balra már a török hadak ágyúznak, jobbra pedig a magyar lovasság menekül. A középpontba a Szűz Máriás magyar zászlót tartó országbíró, Drágfy került, aki alatt sebesült lova már lerogyott: néhány perc múlva a képen látható alakok mindegyike halott lesz, s a zászlót sárba tapossák a török lovak patái. Sorsdöntő pillanat kimerevítése tehát a kép: épp most vész el a csata, s vele a haza becsülete, a keresztény vallás és az önfeláldozó vitézek sokasága. Egy másodpercig azonban, mielőtt még egymásnak ütközik a két had, két lépésnyi üres hely tárul elénk a kép előterében, két eltévedt golyóbissal. Ez rémítőbb, mint négy, öt felhalmozott hulla: gyilkos és elkerülhetetlenül mulandó, mivel nincs honnan hová menekülni. Bár Drágfy alakja kínosan emlékeztet Than Mór korábbi, szintén török tárgyú, három évvel korábbi, Nyáry Lőrinc és Pekry Lajos elfogatása című képének főalakjára, az egész kép igen megrázó. Külön kedvencem a vereség, halál és eltipratás veszélyétől meg nem riadó, inkább undorodó, iszonyuló Szapolyai György alakja Drágfy lovától jobbra, aki - bár lováról szállva, pisztollyal a kézben bátran néz szembe az elkerülhetetlennel - az utolsó pillanatban keserű magatehetetlenséggel emeli arca elé a karját, mintha ezzel még megállíthatná a török rohamát. Végül ő is ott veszett a többiekkel.


Székely Bertalan: Mohácsi csata, 1866

Ez a kép pedig már az ütközet végét ábrázolja: Székely Bertalan a komor, ám szoborszerűen magasztos alakokkal tele II. Lajos feltalálása után hat évvel megfestette a halál, vereség és háború káoszát is. Ez a festménye - az itt szereplő, Mohács témájúak közül az utolsónak született - tele van vad, vörös árnyékokkal, ám Than Mór képével ellentétben nem szigorúan elrendezett, "jól fésült" haldoklókat és halálra készülőket mutat be, inkább a halál borzalmait. Az előtér vizes, saras árkában összekeveredik ember és ló, páncél és köpeny, török és magyar. Minden halott, minden véres, minden sáros. A szépen hímzett lótakarók, a díszes páncélok, a holtak és a haldoklók együtt süllyednek bele a mocsárba, s talán nekik jobb. A háttérben kavargó, támadó, menekülő alakok még előtte állnak a halálnak, az előtér néma szereplői már túljutottak a a küszöbén. Az egész kép pokoltüzes, undorító és remény nélküli világában egy nemes, hősies, szép pillanatot sem látni. Az egymást a lóról lerántani akaró két ellenség, török és magyar egymásba kavarodva, egymást ölelve bukik a halálba. A középtér sebesültjén senki sem segít, a bal sarok egyetlen önfeláldozó szereplője pedig hiába igyekszik kihúzni sebesült vagy halott társát az iszapból, maga is belesüllyed. Vagy talán neki is súlyos sebe van, s ezért nem képes megemelni a holt súlyt? Mindegy is: a históriai képek közül ez az egyik legborzasztóbb festmény - mert függetlenül a történelmi páncéloktól, minden háború poklát idézi föl...

Épp ezért nagyon más témával folytatom. Három, az irodalomból jól ismert, ám - mondához illően talán - fele sem igaz történetet felidéző festmény következik Zách Feliciánról. Zách a magyar krónikák szerint nagy hatalmú nemes volt Anjou I. Károly (1301-1342) magyar király idején. Hűségesen szolgálta királyát mindaddig, míg lányát, Klárát, a királyné udvarhölgyét meg nem becstelenítette a királyné öccse, a gonosz Kázmér. Ekkor azonban véres bosszút esküdött: karddal a kezében tört be a királyi ebédre, s megkísérelte megölni a királynét, majd a kis hercegeket. Terve nem járt sikerrel: csak a királyné védekezően felemelt jobb kezének négy ujját vágta le, ezután azonban végeztek vele a király őrei. Károly rettenetes bosszút állt: a Záchok teljes családját kivégezték, megkínozták, száműzték. Annak ellenére, hogy a történet valószínűleg nem igaz (Zách Klára talán sosem létezett, s sokkal valószínűbb, hogy a király ellen pártot ütő nemest nem magánéleti, hanem politikai indokok vezették tettére), hihetetlenül jó drámai anyag a Zách Klára-rege, amelyet Arany János is megénekelt balladájában. Nem csoda, hogy Orlai Petrics Soma képzeletét is megragadta. A történetet először 1859-ben idézte fel, s viszonylag nagy sikert aratott vele: képe kis híján éves műlapként is megjelent. A kortársak azonban sokat bírálták, így később megfestette még egyszer a témát. Ma ezt a képet szokás ismerni, mivel az előző változat a pécsi Janus Pannonius Múzeumban van, az újabb viszont a Magyar Nemzeti Galériában.


Orlai Petrics Soma: Zách Felicián, 1859


Orlai Petrics Soma: Zách Felicián, 1860

Mindkét kép ugyanazt a pillanatot ábrázolja: Felicián harmadjára készül lesújtani. Lábánál súlyos sebben fekszik a királyfiak hű nevelője, aki testével fogta fel a leendő I. Lajosnak szánt csapást. A királyné halálos rémületben, félig aléltan ül karosszékében, szorosan magához ölelve gyermekeit. Megcsonkított, vérző jobb keze bénultan hull Lajos vállára, udvarhölgye hiába próbálja tartani. A király védőn fordul családja felé, s közben parancsot ad a Felicián háta mögül berontó nemeseinek: végezzenek a merénylővel! Ám a második kép - amelyet sokkal jobban kedvelek - számos apró részletben eltér a korábbi változattól. Például a pécsin odakünn, a háttérben, a román kori, szegletes templom körül baljós viharfelhők gyülekeznek, a budapestin azonban (ahol a templom kecses gótikussá változott) az ég inkább aranyos glóriát von Felicián méltóságteljes, ősz feje köré. A második változaton sikerültebb a sebesült nevelő, méltóságteljesebb a király ábrázolása. Az is jobban tetszik, ahogyan egy udvarhölgy fátyolkendőt borít a királyné sebére, kevésbé didaktikusan irányítva rá a figyelmet a szörnyű csonkításra. Ami azonban a legizgalmasabb, hogy míg a pécsi képen a megalázott Zách Kára arca vádat (sőt, talán némi tébolyultságot) fejez ki, s kezével vádlón mutat a királynéra (aki maga segített kéjsóvár öccsének, hogy az végre egyedül maradhasson Klárával), a második képen arcát kendőjébe rejti, nem akar és nem tud szembenézni sem saját, tönkretett életével, sem azzal, hogy apja miatta gyilkossá válik, s halálát leli. Ezt a részletet szeretem a legjobban az egész képen: Klára finom vonalú, alázatosan hajló alakját, szépséges, rendezett haját, fehér fény megvilágította ruháját, s apja - fekete ruhás - alakjával való tökéletes összhangját. A képnek ebből a sarkából látszik, hogy apa és lánya mennyire szerették egymást, hogy Felicián (a kép szerint) sosem jutna el a gyilkosságig, ha nem egyetlen, szeretett lányáért kellene bosszút állnia, s hogy hiába a bosszú, mert Klára (aki ezen a képen még finomabb, fiatalabb, gyermekebb, mint a korábbi változaton) még el sem kezdett élni, amikor már mindent elvettek tőle, s ezt nem pótolja semmilyen más halál.


Madarász Viktor: Zách Felicián, 1858

Érdekes megnézni a téma többre értékelt, külföldön is nagy sikert aratott feldolgozását a talán legnagyobb magyar történeti festő, Madarász Viktor vásznán. Elképesztően megnyerő, igazi, magyaros típust festett meg a joggal haragvó, épp a palotába induló, méltóságteljes, mindenre elszánt nagyúr képében. A keleties, mégis előkelő pompa, amely körülveszi, mutatja, szinte a királlyal is dacolhatna. Szinte tapintható a párducbőr, amelyre vöröses, baljósló árnyat vet a háttér napsütése, s amely Klára csüggedt alakjától szinte vércsíkként kígyózik előre a díszes pádimentumon. Hátul az ablakon meglebben a selymesen sárga függöny, egy olyan világ fényeit mutatva és takarva, amihez többé sem a meggyalázott lánynak, sem gyilkosságra készülő apjának nem lehet köze. (Madarásznak egyébként szinte minden képén találni egy csodásan festett ablakot - a Zrínyi és Frangepánon üvegablakot, a Zrínyi Ilonán szobros ablakfülkét, a Hunyadi László siratása sötétjében is feldereng jobbra egy kecses, gótikus ablaknyílás -, csak a Dobozin nem találtam...) E minden tekintetben tökéletes kép azonban számomra hűvösebb, idegenebb, mint Orlai Petrics Somáé: olyan Záchot mutat, akit nem kedvelek. Akinek Klára csak ok tettéhez, ám lányát már maga mögött is hagyta, s megy ölni. E buzdító üzenet pompásan szimbolikus lehetett az önkényuralom korában, ám engem az előző "képtörténet" jobban meghat. Ettől függetlenül Madarász látomása Orlaira is hatott: Klára semmilyen valódi népviseletet nem követő, mégis nemzetiszínű pruszlikja, s szépen fonott, rubin-arany-smaragd láncokkal díszített haja mindkét képen hasonló.

A következő három kép az 1708-as ónodi országgyűlést, a Rákóczi-szabadságharc második, s a legnagyobb horderejű döntéseket meghozó gyűlését ábrázolja: ekkor mondták ki a Habsburg-ház trónfosztását. Két turóci követet a kiélezett vita felhevültségében meg is gyilkoltak, a fejedelem ellen fordulással vádolva őket. Than Mór már szédítően fiatal korában is elkészített egy vázlatot a témáról (kompozíciójában nagyon hasonlót a lenti, híres változathoz), ám igazi mestermunkáját, amely a Parlamentben látható, 1864-ben, nem sokkal a kiegyezés előtt alkotta. Hogy aztán a minden feszültséget egyetlen intéssel megszüntető, félisteni Rákócziban a kiegyezést előkészítő, a magyar nemességet egyfelé hangoló Deák Ferencet kell-e látni, vagy épp ellenkezőleg, ez egy függetlenségi kép? Nem akarom eldönteni: mindenesetre ez a maga nemében szinte tökéletes ábrázolás kissé "pózoló" az ízlésemnek, ahogy Than Mór legtöbb híres munkája az Attila lakomájától az Imre király András herceg táborábanon át a IV. Béla meneküléséig: közepén mindig egy méltóságteljes pózban legyökerező, hatalmas figura látható, aki köré szimmetrikus csoportokban, csinosan és súlyosan odaállítja a többi alakot és a tükrözött díszleteket. Bár nem szeretem, azért szerepel itt a kép, mert a téma másik két változatát nagyon kedvelem.


Than Mór: Ónodi országgyűlés, 1864

Orlai Petrics Soma ezúttal másokat utánozott: képe egész biztosan Than Mór kompozíciójának átértelmezése. Ott a díszes, barokkos trónszék, a szimmetrikusan elhelyezett, sötét függönyök sora, Rákóczi itt is hermelinszegélyes vörös bársonypalástot visel, s drága, ezüstpáncélt, s itt is békít, miközben egy halott fekszik az előtérben, s villognak a kivont kardok. Ám Than képe Orlainak sem tetszett igazán: Rákócziját természetesebbre, kevésbé krisztusi, hasonlóképp erős és hatalmas, ám kissé emberibb figurára cserélte. Than fejedelme szinte alig érinti a földet, elég két kezét áldón kinyújtani, s a béke megérkezik a földre. Orlai Rákóczija viszont épp előrelép, hogy tegyen valamit, baljával megragadja buzogányát, akár a harcra is kész, jobbjának természetes mozdulatával int csöndet, miközben mindenki egyszerre beszél hozzá, tanácsolva vagy panaszkodva. A festő változtat Than hátterén is: míg ott sátrak és a középtérben kiemelkedő alakok (két rémült pap balra, három rémült nemes jobbra) szinte csak azért vannak, hogy legyen szimmetrikus háttér, Orlainál a tábor, amelynek lakói nem lehetnek ott a tanácskozáson, s a szállongó hírek és hangok hallatán tanácstalanul a fejedelmet követelik, valóságos veszélyt jelent. Polgárháború lesz a szabadságharcból? Vérengzés a tanácskozásból? Egy pap békítően beszél a képből kifelé, talán időt akar nyerni, ám Rákóczié lesz a feladat, hogy (újra) megnyerjen mindenkit, s ez a feladat még nincs megoldva (ellentétben Than képével). Végül az utolsó nagy változtatás, hogy Orlai elfordítja a képet, ezzel teret teremtve Rákóczinak: a fejedelem jobbra eltolt alakja balfelé lép, s a könyörgők és háborgók utat nyitnak neki. Ez a Rákóczi igazi vezér. Orlai nyilván kevésbé tökéletes ábrázoló, mint Than (a Rákóczihoz bújó alak például kifejezetten zavaró látvány). Mégis, az ő képe él, szereplői cselekszenek, ellentétben Than Móréval.


Orlai Petrics Soma: Ónodi országgyűlés, 1865/66

Az igazi mozgás és hangulat azonban csak Madarász Viktor jóval későbbi festményén látható. A páncélos Rákóczi ezen a képen jobbra, a háttérben áll. Arcán férfias bátorság, azonban némi rémület is, mintha úgy érezné, eddig nem ismerte híveit. Baljával hátrafelé int, egyelőre nem engedi a beavatkozást, nehogy elmérgesedjen a helyzet. Jobbját megfontoltan felemeli: mintha épp leszögezne valamit tanácsadójának. Az előtérben az egyik követ már holtan fekszik, a másik azonban - és ez zseniális - véres fejjel épp előrezuhan. Bercsényi és társa (állítólag Károlyi) teljes figyelmüket a gyilkolásra fordítják: Károlyi még mindig kardot emel a már talán holtan a föld felé zuhanó áldozatra, Bercsényi pedig lobogó hajjal, ökölbe szorított kézzel olyan erővel és dühvel tör előre, hogy talán mindjárt át is bukik a holttesteken. Körben papír hever a földön, szék dől fel, egy pap és egy háttal álló alak pedig alig tudja megakadályozni, hogy mások is részt vegyenek a mészárlásban. Rákóczi sátra már nem az a méltóságteljes és uralkodói helyszín, ami a korábbi képeken (hermelines palástja is a széken hever, ahova lehajíthatta, amikor le akart mondani fejedelmi címéről) - a háború és széthúzás mozgalmas képévé válik a Thannál még királyi magasztosságú, nyugalmas téma. (Ez a reprodukció egyébként kínosan sötét és torz: ám ez a kép is Debrecenben van és nehéz róla jó fotót találni.)

  
Madarász Viktor: Ónodi országgyűlés, 1879

Rákóczitól nagy ugrás az időben Zrínyi Miklós, s Szigetvár 1566-os ostroma. Zrínyi hat évig volt a vár rettegett parancsnoka, amikor I. Szulejmán szultán hadai megkezdték az ostromot a magyar végvárvonal ellen intézett második nagy török hadjárat idején. Zrínyi harmincnégy napig tartotta a várat mintegy kétezer védővel, lehetetlen és embertelen körülmények közt, felmentő segítség nélkül. Amikor a város és a külső vár elesett, a belső vár pedig védhetetlenné vált, maradék embereivel kirontott a törökre, s ebben az utolsó rohamban lelte halálát nemcsak ő, hanem a vár férfi védőinek szinte mindegyike. A következő négy kép ezt, Zrínyi kirohanását ábrázolja


Peter Krafft (1780-1856): Zrínyi kirohanása, 1825

A téma egy német színdarab, Carl Theodor Körner Zrínyi című műve nyomán lett népszerű Magyarországon a reformkor elején. Bartha János (egyébként a magyar színház első Bánk bánja) oly nagy sikerrel játszotta Zrínyit Pesten, hogy nemsokára nemcsak metszetek, de cégtáblák sokasága is készült az újra felfedezett hősről. Dorfmeister István falképet festett a szigetvári templom kupolájába (igaz, a költő Zrínyi arcvonásaival látva el a nagy vérvédőt), az osztrák Peter Krafft pedig, miután megfestette I. Ferenc koronázását, a kép párja témájának szintén Zrínyi kirohanását választotta. A pazar kép minden pontján akad mit nézni: a monumentális alakok, a lenyűgöző részletek, amilyen a bal oldalon a várhídról háttal az árok vizébe zuhanó ló és lovas, a jobb előtér zavaros uszadékfájába kapaszkodva a haláltól menekülni próbáló csíkos ruhás török, vagy a kép közepén cselekedetével Dugovics Tituszt idéző, a törököt magával rántó hős és ellenfele összekapaszkodott, zuhanó kettőse, elfelejthetetlenné teszik a festményt. A legcsodásabb trükk: a kép olyan nagy, hogy legalább emelvényre kellene mászni ahhoz, hogy Zrínyi ne a fejünk felett rontson ki a várból, mint egy igazi hérosz. A pompás, hófehér paripán aranyruhában, prémes palástban, büszke tekintettel előrerontó hős nem a halálba, hanem az örökkévalóságba és a dicsőség felé lovagol. A csodás fények és árnyak, a rendkívül érzékletesen, anyagszerűen megfestett felületek (amilyen majd az Egri nők és a Dugovics Titusz előterének törökjeivel tér vissza újra a históriai festészetben) egyszerűen gyönyörűek. A háttérben égő vár és a füstölgő kapubástya sötétsége ellenére a kép szinte vidám: a kék ég fehér fodros felhői már hívják és várják a hőst a költő Zrínyi mennyországába.


Székely Bertalan: Zrínyi kirohanása, 1879-85

Nem így Székely Bertalan képén. Az aranyruhás, vörös dolmányos Zrínyi itt bátorságban és büszkeségben megőszült életerős aggastyán. Most vezényli embereit az utolsó kitörésre: egy törmelékhalmon állva, ló nélkül, kezében egyetlen szablyával készül nekirontani az ellenségnek. Az egész vár ég, a torlaszok ledőltek, a pusztulás elodázhatatlan. De a halál lehet méltó: fordul a kételkedőkhöz a vár kapitánya. Hű katonái már követik is, ám előtte még szívet tépő jelenetek következnek: egy katona örök ölelésbe fonódó felesége karjait fosztja le magáról, eltolva csecsemő fiát is, egy özvegy segítségért esdekel Zrínyihez, miközben rémült gyermekei kétségbeesetten bújnak hozzá, jobbra egy házaspár búcsúzik, ám e büszke szépségű nőről még az is elképzelhető, hogy az Egri nők főalakjához hasonlóan csatlakozik a harcosokhoz. Ami pedig a legszebb az egész képen, hogy: nincs ellenség, nincs mészárlás. Mindenki tudja, mi vár a kapun kitörve mindenkire. Ám a kép csak egy kaput mutat a halhatatlanságba, az alkonyi felhők közé...


Hollósy Simon (1857-1918): Zrínyi kirohanása, 1896

Hollósy Simon más festőnemzedékhez tartozik, mint az eddig szereplő történelmi festők. Azért került ide a képe, mert borzasztóan tetszik, ahogy követi, mégis megváltoztatja a történelmi festészet hagyományait. Van lovon előrontó Zrínyije, zászlóvivője, korhű kosztümjei, turbános törökjei és nem hiányzik a képről a halál és a dicsőség sem. Ám minden elmosódik: mintha ködfátyolon át, száguldó lóról szemlélnénk a történteket, az egész csak egy pillanat, nem lehet jól megfigyelni, és már el is szállt... Ezzel szemben Csontváry Kosztka Tivadar alábbi festményén minden kiválóan látható. Az ostromolt vár, köd és füst helyett égő kúria, a bejárat két oldalán szépen gondozott, dézsába kiültetett pálma- vagy páfránynövényekkel. Baljóslatú vagy bármit jósló felhők helyett szép, de üres égbolt fahéjas-tejszínhab- és penészes sajtszínű felhőkkel. Az udvaron a magyar Alföldről idetévedt, csálé gémeskút. A cselédkamrák felől közelgő, szedett-vedett ruhás törököknél puska, íj és nyíl, ám egyikük igazi fegyvere a középső ujja, amellyel pimaszul és merészen bemutat a várvédőknek. Az egész torz, torzuló világot mutató képen Zrínyi az egyetlen "normális" alak, aki, mintha tudná, mi a kép címe, épp kirohan. Díszmagyarban, szakállasan, bátor tekintettel, támadást vezényelve. Hogy aztán a kapuban tömörülő fekete alakok fogják-e követni, vagy inkább visszamennek tüzet oltani, a kastély védelmét pedig meghagyják az egyetlen őrültnek, s a két nemes kapuszobornak, nem tudni. Mindenesetre a hősök világának örökre leáldozott, sőt a kép széttartó vonalainak hála még a mi világunk is mindjárt atomjaivá csúszik szét.


Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919): Zrínyi kirohanása, 1903

Az utolsó többfestményes téma szintén török kori. Először Kisfaludy Károly Aurora című zsebkönyve közölt igazi históriai képeket Magyarországon, s tőle származik Dobozi Mihály és hitvese történetének képtémája is. A bátor hős lóháton menekülve próbálta elszöktetni a csatából és pusztulásból hűséges feleségét, ám a ló nem bírta az iramot, s holtan rogyott össze. Dobozi, látva, hogy ha a törökök beérik őket, rá rabság, feleségére pedig a halálnál is rosszabb sors vár, tőrét a nő keblébe döfte, majd bevárta üldözőit, s velük küzdve maga is elesett. A történetet a költő-színdarabszerző-festő Károly bátyja, Kisfaludy Sándor énekelte meg egy regében, amelyhez öccse 1822-ben képvázlatot készített, majd (ahogy ez szokás volt) ezt dolgozta át Joseph Axmann, az ő rajzát pedig német metszők metszettek rézbe, s ez jelent meg a folyóiratban. Az ábrázolás azonban saját életre kelt: először ismeretlen festő készített festményt a nyomán (talán nem is egy ilyen készült), majd a már ismert nevű festő, Laccataris Demeter. Az ismeretlen festő képén látszik az eredeti beállítás: az okos tekintetű, szépen felszerszámozott ló teljes erővel fut, Dobozi kecses mozdulattal hajtja előre, miközben felesége bizakodva, szeretettel simul hozzá. Az út kanyarog, így Dobozi lovának lábai közt láthatjuk az üldözőket közeledni hatalmas porfelhőben. Az ég szürke viharfelhői ellenére a kép mégis békét, szeretett sugároz, szinte hihetetlen, hogy ennek a történetnek tragédia lesz a vége.

 

Ismeretlen festő: Dobozi, festmény az Aurora 1822-es metszete alapján, 1822k.

Laccataris Demeter alig változtat az alakokon (talán Doboziné lesz butácskább nála), annál jobban a kompozíción. A bájos, kedves pár legjobb ruháiban szinte csak patakparti sétalovaglásra indul nála: Doboziné finom, aranyhímzéses szoknyája, Dobozi (felesége papucskájához hangolt) halványkék köpenye nem is a sietség, inkább a szépség kedvéért lobog annyira. A ló rakoncátlanul és kényesen ugrik épp, csodálatos sörénye épp ellenkező irányba lobog, mint Doboziné hollóhaja. Az üldözők mintha teljesen rossz felé indulnának, a pár pedig folytatja útját a zöldellő fák felé a biztatóan ragyogó, kék ég alatt.


Laccataris Demeter (1798-1864): Dobozi, festmény az Aurora 1822-es metszete alapján, 1822k.

Ám Kisfaludy az Aurorában olyan metszetet is rajzolt-közölt az évtizedben, amely sokkal illőbb, méltóbb Dobozi témájához. Pedig nem róla szól: László királyt mutatja (herceg korában) a cserhalmi ütközetben, ahol üldözőbe vett és utolérve párbajban legyőzött egy leányrabló kunt. A metszetkép nyomán egy festmény is készült, amelyet csak azért nem tartanak biztosan Kisfaludy Károly alkotásának, mert egyes művészettörténészek szerint túl kvalitásos ehhez. A háttérben a páncélos László érkezik, az előtérben a törökös ruhájú kun rabolja a lova hátára vett, félájultan hátrahanyatló, félig nyitott fűzőjű leányt. A ló teste szinte hosszában megnyúlik az iszonyú vágtában, rémült, kimeredt tekintete mutatja, hogy már nem bírja sokáig. Nagyon jó kép, különösen a lovon menekülő pár kiválóan ábrázolt: nem csoda, hogy Madarász Viktor (kettővel lejjebbi) képén valahogy Dobozivá változott a kun...


Kisfaludy Károly (?) (1788-1830): László király a cserhalmi ütközetben, 1830k.

Ha Orlai Petrics Soma büszke lehet(ne) rá, mennyi témát ő festett meg először "olajban" a magyar történeti festészetben, Kisfaludy Károlyt sokszoros hála illeti egyáltalán, a témák kitalálásáért. Nem csoda, hogy amikor Székely Bertalan megfestette csodás felhőket, a szokásos vörös ködöt (Zrínyi, Egri nők), hihetetlenül anyagszerű bokrokat és füveket (II. Lajos feltalálása), s egy újabb, kemény, elszánt arcú hősnőt felvonultató Doboziját, nem tudott egészen megszabadulni a régi, Aurorás képek ábrázolási hagyományaitól. A magyaros öltözetű, bajuszos hős tőrével épp megölni készül szerelmét, aki bátran kitárja keblét, kinyitja fűzőjét, hogy fogadja a halálos döfést. Persze a képötlet Székely Bertalané: az üldözőket már csak a halott ló teteme választja el egymástól, Dobozi az utolsó pillanat kétségbeesésében cselekszik. A nő pedig nemcsak karjába hanyatlik, vagy hozzásimul, hanem vállát átölelve támogatja és segíti is rettenetes elhatározásában. Ez, a szerelem hihetetlen erejének ábrázolása tetszik a legjobban az egész festményen.


Székely Bertalan: Dobozi Mihály és hitvese, 1861

Ez pedig már Madarász Viktor Dobozija, a már említett, egészen a Kisfaludy-féle kunéra emlékeztető lóval. A különös alakú, viszonylag kicsi, mégis monumentális képen (legalább itt kattintásra megnő) csodálatos, narancs- és bíborszín felhők uralják a végtelen látóhatárt, a  menekülők felett azonban a hagyományos viharfelhők gyülekeznek. A port felverve érkező üldözők néhány Delacroix-féle módon megriadt, lovas nélküli ló közt átszáguldva érnek Doboziék nyomába, a vörös hajú, vörös fűzős, takaratlan keblű feleség azonban kissé túl szirénes a nemzeti hősnő szerepére.


Madarász Viktor: Dobozi, 1868

A következő két-két és még hat festmény egy engem igencsak érdeklő témára példa, vajon a vázlat azonos művészi rangú alkotás-e az elkészülő eredetivel. Liezen-Mayer Sándor Mária és Erzsébet királyné Nagy Lajos sírjánál című festménye azért különleges, mert Magyarországon szinte mindenki a vázlatát ismerte, nem pedig az eredeti művet. Az ugyanis magántulajdonban van, míg a vázlat a Magyar Nemzeti Galériáé. Sokáig nem is tudtam, hogy van kész változat, mivel a legtöbb internetkorszak előtti albumba eleve a vázlatos, korábbi változat reprodukcióját válogatták be. Van még néhány történelmi kép, aminek csak a vázlata van állami, kiállítható, vagy egyáltalán, magyar tulajdonban, s ezekkel kapcsolatban furcsamód azt kellett megfigyelnem, hogy egyes albumok, tanulmányok szerzői ezért a vázlatról igyekeznek kimutatni, hogy szebb, jobb, befejezettebb. Egyáltalán, amíg a történeti festészet mentegetésre szorult, több helyen olvastam olyat is, hogy a kép vázlata eleve jobb, mint az eredeti, mert többértelmű, kevésbé kimódolt, szinte impresszionista. (Ilyen csúcs Bodnár Éva észrevétele, amely az Egri nők egyik színvázlatát a végső mű fölé emeli a Kard és ecsetben.) Én nem hinném, hogy ez a megállapítás a klasszikus történeti festészetre igaz lenne. Ellentétben Szinyei Majálisával, egy Piloty történeti műhelyében tökélyre iskolázott festőnek a színvázlat az előkészítő munka része, s nem új festészeti irányokat próbálgat vele - mint Szinyei ezzel a kész, csodás képpel -, csak technikát keres a nagy műhöz. Kár lenne összekeverni a tálba ütött, félig kikevert tojássárgáját a megsült piskótával. A későbbi festőknél (lásd lentebb) azonban ez már nem igaz, mert másképp dolgoznak. (Persze, nem kell velem egyetérteni, s azt sem tagadom, hogy egy vázlaton is ott lehet az isteni szikra.)


Liezen-Mayer Sándor (1839-1898): Mária és Erzsébet királyné Nagy Lajos sírjánál, vázlat, 1862


Liezen-Mayer Sándor: Mária és Erzsébet királyné Nagy Lajos sírjánál, 1865

Liezen-Mayer szinte egész életét Münchenben töltötte, a történelmi festészet egyik akadémista nagyságaként. Témáját mégis sokszor a magyar történelemből vette, mint itt is. I. (Nagy) Lajos (1342-1382) halála után legidősebb, fiúsított leányára, Máriára hagyta a trónt, a magyar nemesek egy része azonban pártot ütött, nem engedelmeskedett a fiatal, szoknyás királynak, helyette behívta Durazzói Károlyt (egy Árpád-házi hercegnő unokáját) az országba, s II. (Kis) Károly néven királlyá koronázta. Erzsébet, az anyakirályné nem hagyta magát: az ország nemessége kettészakadt Mária és Károly híveire, kitört a polgárháború. Végül a királyt meggyilkolták, ám az öldöklő indulatoknak Erzsébet is áldozatul esett, Mária pedig csak férje, Luxemburgi Zsigmond oldalán foglalhatta el újra a trónt hátralévő, rövid életére. A vázlat és a kép témája azonos: a székesfehérvári bazilika hatalmas, gótikus boltozatai alatt épp Károly fényes koronázása folyik, miközben a két becsapott asszony gyászruhájában Lajos mellékkápolnában lévő sírjának tumbájához menekül. (A helyszínábrázolás nagyon pontos, a kor régészeti kutatásán alapul.) Mária kétségbeesetten rogy a sírszoborra, Erzsébet azonban gyűlölettel és elszántsággal teli tekintettel néz vissza az ellenkirály felkenésének jelenetére. Míg a vázlaton minden kontúr elmosódott, minden felület foltszerűen borított, a kész képen a háttér tömjénfüstbe és álszentségbe burkolózó jelenete puha, aranyos ködökbe takarózik, s a kép fokozatosan élesedik az előtér főalakjai, a két gyászruhás nő felé. A kápolna ajtajáig ér a bámészkodók és vendégek tömege, ez biztosít kapcsolatot háttér és előtér közt. Mária elesettebb (ám lehet, hogy csak elmosódottabb) a vázlaton, Erzsébet ábrázolása azonban komoly változáson megy át: a jelzésszerűen felfestett boszorkányarc egy ősz hajú, méltóságtejes arcú nő profilképévé változik, kezét pedig már nem közhelyesen ökölbe szorítja, hanem baljóslatú tétlenséggel összekulcsolja. A király márványszarkofágja anyagszerűen és közönyösen ragyog: a nők csak magukra számíthatnak. Számomra a kész festmény kellemes meglepetés, mert többet mond, így jobban is szeretem a vázlatnál.


Benczúr Gyula (1844-1920): II. Rákóczi Ferenc elfogatása nagysárosi kastélyában, vázlat, 1869


Benczúr Gyula: II. Rákóczi Ferenc elfogatása nagysárosi kastélyában, 1869

A fenti két Rákóczi elfogatása-képről - azon kívül, hogy nagyon kedvelem - kevesebbet tudok írni, mivel a kész művet még sosem láttam, ez a reprodukció pedig igen sötét. Tény azonban, hogy mivel a végleges mű a bukaresti Nemzeti Múzeumban van, a vázlat pedig a Magyar Nemzeti Galériában, minden magyar album az előbbit reprodukálja. Nem tudom, melyik a "jobb". Persze itt a vázlat jóval több a színvázlatnál, s bizonyos, hogy habos, könnyed ecsetvonásai, szépséges színei megragadják az embert. Ám jó lenne egyszer "színről színre" megnézni a bukaresti képet is, amely valószínűleg a pihekönnyű vázlattal szemben a Vajk megkeresztelése pompás és súlyos drapériájának fantasztikusan gazdag látványával kápráztatja el a szemlélőt Rákóczi házikabátjának a székre dobott szárnyánál, betegágyban fekvő felesége aranyhímzéses takarójának, vagy az ágy vastag, vörös bársonybaldachinjának rajzánál. Kijelenteni, hogy a vázlat a művészibb, biztosan elhamarkodott lenne.

Ezzel szemben itt van egy későbbi festő, a legkevésbé sem a historizmus követőjeként ismert Csók István történelmi képe, pontosabban egy csodás vázlat. A Báthory Erzsébetet ábrázoló kompozíció a közismert, bár téves történelmi legendát eleveníti fel: Nádasdyné Báthory Erzsébet Csejte várában szolgálóleányok (sőt nemesleányok) százait (sőt, ezreit, tízezreit...) ölette meg, hogy szadista érzelmeit kielégítse, s hogy vérükben fürödve, vérüket magára kenve szebbé váljon. A fiatal Csókot útban a Műteremsarok kéjesen, mégis kínlódva nyújtózó modellje és a Nirvána meg a Vámpírok őrült Buddha-táncot és mámoros-erőszakos-szerelmes boszorkányszombatot rendező meztelen nőalakjainak végleges változata felé a perverziók démonait magában hordó, vérimádó Báthory Erzsébet története is megihlette. A sötét ruhákba öltözött, közönyös, kegyetlen és embertelen ítélet-végrehajtók által közrefogott, szépségükben megalázott, megkínzott, esdeklő, könyörgő mezítelen leányok mind Erzsébet felé nyújtják a kezüket. A palotája boltíves tornácán, perzsaszőnyegre állított karosszékben, díszruhában ülve ernyedten hátradőlő asszony azonban egy másik világban jár: arcán titokzatos, élveteg mosoly... Halál és szenvedés az egyik, embertelen öröm és kéj a másikon - remek kép.


Csók István (1865-1961): Báthory Erzsébet, vázlat, 1893 körül

Persze van néhány különös részlet. Báthory Erzsébet alakjának ruháját Csók (kínosan) pontosan másolta a róla fennmaradt egyetlen ábrázolásról, arca azonban egy fiatal nőé, a körülötte kavargó alakok pedig sokkal modernebb stílusban, szinte karikatúraszerűen ábrázoltattak. A kép nem egészen egységes. Csók még számos változatot készített tehát: a kész festmény Erzsébete megmerevedett, megöregedett és elszürkült (bár nem ezért van róla itt csak egy fekete-fehér részletfotó), a következő évtizedekben azonban újabb és újabb Erzsébet-portrék születtek, vörös hajúak és barnák, primitívek és okosak, szorosan és félig lehunyt pillájúak, összeszorított foggal és félig nyitott ajakkal lihegők... Ez már nem történelmi festészet, viszont gyönyörű!


Csók István: Báthory Erzsébet (részlet), 1894 (fotó a végleges kép nőalakjáról), illetve fejtanulmányok a huszadik század első két évtizedéből


Végül a kedvencek közt is legkedvencebb képemmel szeretném befejezni a kalandozást. Wagner Sándor képén I. (Szapolyai) János özvegye, a fiával, valójában az új királlyal együtt még Erdélyből is elűzött Izabella királyné búcsúzik kedves tájaitól. Míg a kíséret lassan tovabandukol, ló, társzekér és útibatár kizötyög Erdélyből, a királyné megáll a határon, nekitámaszkodik egy méltóságteljes, vastag törzsű fának és elköszön addigi világától. Fiatal és kecses hölgy, ám a kompozíciót és a tájat szeretem igazán a képen. A háttér szürkés ködbe vesző hegyeit, a vörös, arany fényben fürdő erdőket, az előtér száraz, sötétbarnára száradt virágait, s a fát, amely aranyló lombjaival körülveszi, mohos törzsével megtámasztja a nőt, aki nagyon egyedül maradt. A göcsörtös ágak csontos kezekként nyúlnak ki a törzs két oldalán: visszamutatnak a múltra, megpróbálnak visszatartani. A királyné azonban már döntött: még egy pillantást vet a fantasztikusan sárgásszürke felhőkre, majd megfordul és továbbindul az ismeretlenbe. A legszebb históriai kép, mivel nem a történelmet meséli, hanem egy történetet. (3) S az a legérdekesebb.


 Wagner Sándor: Izabella királyné búcsúja Erdélytől, 1863

Link
Szocreál nézegetnivaló

(1) A Csataképek ötletes címe ellenére egy teljesen követhetetlen szempontú képválogatást közöl. Egyrészt szerepelnek benne történelmi festmények, de nem mindegyik. Pedig - ahogy az előszó meg is fogalmazza - nem csak valódi csataképeket akart tartalmazni a mű, különben hogyan került volna bele Madarász Viktor Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben című festménye? A két hős egy balsikerű összeesküvés után vár kivégzésére, csata - sehol. Ugyanakkor a kötetben nincs benne a festő már bemutatott Zrínyi Ilonát ábrázoló képe, pedig ez esetben a hősnő - mielőtt letartóztatták volna - hosszasan védte Munkács várát... Másrészt bekerültek a könyvbe csatákat, katonákat, kuruc viseletet ábrázoló metszetek, röplapok, török miniatúrák is. Ám az elsőre érdekes kezdeményezés azt adja, hogy teljesen szubjektív a válogatás: ha van benne egy Szent László-falkép, a sort albumokon át lehetne folytatni más hasonló falképekkel, s ha beleteszünk egy Zrínyi Miklóst ábrázoló metszetképet, szerepelhetne az albumban a Történeti Képcsarnok teljes gyűjteménye is...
Ami azonban zavaróbb ennél, a könyv szemlélete. Nem minden képnél van képaláírás, így az ember azt gondolná, ha valamelyik műhöz megjegyzést fűztek, az fontos lesz. Ehelyett azt tudjuk meg, hogy az Egri nők "pátosza kopogó didakszissá merevült", Csontváry Zrínyijének elgondolása "patologikusan naiv", a Feszty-körkép pedig "irdatlan" méretű... Ezért, ezzel a mintegy harmincéves (Aradi Nóra-féle) vélekedéseket szajkózó attitűddel, megvetéssel kis híján kár volt csatakép-albumot összeállítani.
Ezzel szemben Bodnár Éva bevezető tanulmánya szerint "A magyar művészet múlt századi fejlődésében a történelmi festészet érdemei elvitathatatlanok. A reformkori nemzedék tette meg az első lépéseket (...) sokszor még nem hibátlan felkészültséggel, középszerű művekkel, de odaadó szolgálattal, nagy nemzeti hőseink tetteinek megörökítésével. (...) fénykorában, az elnyomatás éveiben legjobbjaink - Madarász, Székely - nem estek a túlzott színpadiasság hibájába, az akadémia előírásait nem követték mereven." Ez sem maradéktalan elfogadás még (miért tételezünk fel fejlődést a korok művészetének egymásutániságában? miért kell "bántani" a reformkori kismestereket? miért népnevelő eszköz, "szolgálat" a művészet?), de a hang egyértelműen megengedő.
(2) Különösen izgalmas, hogyan jutunk el a birodalmi hősöktől a nemzeti hősökig a nemzettudat és a művészet változásain keresztül. Ráadásul az is jót tesz nemzeti öntudatomnak, hogy míg a Csataképek szerzői kissé kényelmetlenül mentegetőztek amiatt, hogy albumuk festőinek jó része, még a reformkoriak is "idegenek", Szvoboda Dománszky Gabriellának nemcsak nincs gondja ezzel, de részletesen be is mutatja, hogyan éltek, hogyan vettek részt a magyar művészeti életben ezek a németek, osztrákok, franciák, olaszok, akik itt, Magyarországon festettek, rajzoltak (netán alapítottak festőiskolát, mint Marastoni Jakab a reformkorban).
(3) Nem értek a művészettörténethez. Viszont szeretek képeket nézegetni. Épp ezért biztos, hogy néhány képnél egyszerűen csak ráerőltetem a festményre a saját értelmezésemet. Bocsánat. Az első Orlai Petrics Soma-féle Zách Felicián reprodukciója innen való.
A Nagy Magyar Mesterek albumsorozat kötetei
Ebben a - rendhagyó módon képes - raktárbejegyzésben szeretném bemutatni kedvenc magyar festészeti albumsorozatom a nyolcvanas évekből. Ez a Nagy Magyar Mesterek.

A Képzőművészeti Kiadó az 1950-es évek közepén már útjára indított egy, az akkori nyomdatechnikával készült, de nagyon szép album-monográfia sorozatot Magyar Mesterek címen. Ez a sorozat azonban a hatvanas évek elején elhalt. Talán a hiány pótlására, de mindenképpen hiánypótló témákkal született meg 1980-ban a Nagy Magyar Mesterek, amely tizenhárom kötetet ért meg a rendszerváltásig.

A sorozat nagyalakú kemény vászonkötéses, papír védőborítós albumokat tartalmaz, amelyek egy-egy részletes, elemző életrajzi tanulmány után fényes, színes oldalakon a művész legfontosabb, legszebb festményeinek reprodukcióit tartalmazzák, általában külön magyarázó szövegekkel. Ezután kisebb, fekete-fehér képeken a teljes életmű anyagának (rajzok, vázlatok, festmények) a reprezentatív felidézése következik, majd több kötet egy teljes ouevre-katalógust is tartalmaz. (Ilyen például a Orlai Petrics Soma, a Kovács Mihály vagy a Brocky Károly kötet, amelyek az életmű darabjainak a megjelenéskor teljes, még a lappangó, fényképről ismert képeket is tartalmazó felsorolását adták, s ez azóta sem sokkal bővült. Sajnos a sorozat nem minden darabjába került bele ilyen katalógus, talán mert nem létezett.) Minden könyv jól felismerhető a borítójáról, amelyen kinagyítva a festő névaláírása szerepel.

Mivel az egyes bibliográfiák, antikváriumok és a Moly teljesen összekeverve adják a sorozatot egy szerintem kevésbé szép - másikkal, a Corvina 1988-89-es Magyar Mesterek című felújított szériájával, illetve a szintén a Corvina által, 2009-ben útjára bocsátott, eddig mindössze öt kötetet (Barabás, Csontváry, Márffy, Munkácsy, Szinyei) számláló harmadik, egyenként hatvannégy oldalas és kedves, luxus külsejű Magyar Mesterek sorozattal (amelyet ráadásul a Corvina honlapja egy kalap alá vesz a 100-120 oldalas korábbi, "sorozaton kívüli" nagyalbumaival), gondoltam készítek egy teljes listát az igazi Nagy Magyar Mesterek sorozatról. Elvileg a címükről is könnyű őket megismerni, mert mindig tartalmazzák a festő életének évszámait, de sajnos ezt sok bibliográfia lehagyja, s előáll az a helyzet, hogy 4-5 azonos című különböző könyv létezik.

Miután sikerült megismerkednem ezzel a sorozattal, mindenkinek bizalommal ajánlom, mivel ez az érdekes vállalkozás ma sem avult le, hiszen olyan (főképp 19. századi, portré- és történeti) festők életét, művészetét elevenítette fel, akik közül többnek azóta sincsen részletesebb népszerű monográfiája. (Legfeljebb kisebb terjedelemben írt róluk a Magyar Nemzeti Galéria - Kossuth Kiadó - Metropol két külsővel is kiadott A magyar festészet mesterei sorozata, mint Markóról, Paál Lászlóról.) A könyvek 1980 és 1990 között jelentek meg, valamennyi a Képzőművészeti Kiadónál. A zárójeles korábbi kiadási évszámok azt jelzik, hogy egy más sorozatba tartozó, vagy a háború előtti, régebbi kötetet dolgoztak át a sorozat számára a már ismertetett formára.

A sorozat kötetei

Bodnár Éva: Id. Markó Károly (1791-1860)
Képzőművészeti, Bp., 1980, 1983

Bényi László: Paál László (1846-1879)
Képzőművészeti, Bp., 1980, 1983

Sarkantyú Mihály: Mednyánszky László (1852-1919)
Képzőművészeti, Bp., 1981

Ybl Ervin: Lotz Károly élete és művészete
(1938) Képzőművészeti, Bp., 1981

Bakó Zsuzsanna: Székely Bertalan (1835-1910)
Képzőművészeti, Bp., 1982

Cennerné Wilhelmb Gizella: Than Mór (1828-1899)
(1944, 1953) Képzőművészeti, Bp., 1982

Végvári Lajos: Munkácsy Mihály (1844-1900)
Képzőművészeti, Bp., 1983

Szvoboda D. Gabriella: Barabás Miklós (1810-1898)
Képzőművészeti, Bp., 1983

Keserü Katalin: Orlai Petrics Soma (1822-1880)
Képzőművészeti, Bp., 1984

Lajta Edit: Brocky Károly (1807-1855)
(1957) Képzőművészeti, Bp., 1984

Végvári Lajos: Szinyei Merse Pál (1845-1920)
Képzőművészeti, Bp., 1986

Ludányi Gabriella: Kovács Mihály (1892-1818)
Képzőművészeti, Bp., 1987

Gellér Katalin: Zichy Mihály (1827-1906)
Képzőművészeti, Bp., 1990
Az Iparművészet sorozat kötetei
Amikor az Iparművészet sorozat első köteteivel találkoztam, azonnal megkedveltem őket. Minden kezembe kerülő könyv témája valami érdekes, egyedi és jól körvonalazható iparművészeti emlékcsoporthoz kapcsolódott, amilyen a harangok, cégérek, Árpád-kori ötvösművek vagy a régi magyar patikák berendezéseinek és porcelánedényeinek gyűjteménye, s a (többségében, igaz, fekete-fehér) képanyag bősége, a kötetek kecses, kicsi, kézbe, illő formája is arra ösztönöz, hogy ismerkedj meg a sorozattal. Mivel azonban a legtöbb kötet nem adott listát a széria már megjelent darabjairól, némelyiken pedig nem is jelezték, hogy a sorozatba tartozik, ha valaki csak a netes bibliográfiák nyomán keresi a könyveket, sok izgalmas témáról lemaradhat. (Maga a kiadó is rendszeresen lehagyott a sorozatból köteteket az Ugyanebben a sorozatban cím alatt felsorolt listáin, illetve belevett terjedelmében, formátumában stb. teljesen eltérő kötetet is, amilyen az Ónművesség című, nagyobb alakú és vastagabb könyv.) Ezért ebben a listában gyűjtöttem össze a megjelent könyvek adatait. Minden könyvet arról lehet megismerni, hogy kb. 18x16 cm-es, vászonkötéses, papír védőborítós, 92-100 oldalas, ebből átlagosan 48 oldalon képmellékletet tartalmazó kis kötetről van szó.

Koczogh Ákos: Modern magyar fémművesség
Corvina, Bp., 1964
Borsos Béla: Régi magyar üvegművészet
Corvina, Bp., 1965
Brestyánszky Ilona: Modern magyar kerámia
Corvina, Bp., 1965
Héjjné Détári Angéla: Régi magyar ékszerek
Corvina, Bp., 1965, 1976
Erdélyi István: Avar művészet
Corvina, Bp., 1966
Fél Edit - Hofer Tamás: Parasztok, pásztorok, betyárok (Emberábrázolás a magyar népművészetben)
Corvina, Bp., 1966
Kiss Ákos: Barokk fajanszművészet Magyarországon (Holics és Tata)
Corvina, Bp., 1966
R. Tombor Ilona: Régi festett asztalosmunkák (A XV.-XIX. században)
Corvina, Bp., 1967
Kovács Éva: Limoges-i zománcok Magyarországon
Corvina, Bp., 1968
Gábry György: Régi hangszerek
Corvina, Bp., 1969, 1976
Tasnádiné Marik Klára: A bécsi porcelán
Corvina, Bp., 1970, 1975
Csatkai Endre: Cégérek
Corvina, Bp., 1971
Nékám Lajosné: Régi magyar patikák
Corvina, Bp., 1971, 1974
Weiner Mihályné: Ónművesség
Corvina, Bp., 1971 (?)
Kovács Éva: Árpád-kori ötvösség
Corvina, Bp., 1974
Patay Pál: Régi harangok
Corvina, Bp., 1977
Katona Imre: Poharak, kupák, serlegek (XIX. századi üvegtárgyak a budapesti Iparművészeti Múzeumban)
Corvina, Bp., 1978
Lovag Zsuzsa: A középkori bronzművesség emlékei Magyarországon
Corvina, Bp., 1979
Nékám Lívia: Meisseni porcelán (A budapesti Iparművészeti Múzeum gyűjteményében)
Corvina, Bp., 1980
Nagybákay Péter: Magyarországi céhbehívótáblák
Corvina, Bp., 1981
Weiner Piroska: Faragott mézeskalácsformák
Corvina, Bp., 1981
Borsos Béla: Magyar vadász lőportartók
Corvina, Bp., 1982
Pereházy Károly: Magyarországi kovácsoltvas-művesség
Corvina, Bp., 1982
Verebélyi Kincső: Célra tarts! Festett lőtáblák Magyarországon
Corvina, Bp., 1988
A Labirintus történelmi rejtélyekkel foglalkozó sorozatának kötetei
Egy nagy reménnyel indult, s sajnos gyorsan abbamaradt sorozat listáját találod ebben a bejegyzésben. Bár a szaktörténészekről azt szokták sugallni, hogy unalmasan, szárazon és élményképtelenül dolgoznak poros levéltárak és könyvtárak mélyén, a Helikon kiadó a nyolcvanas évek végén kiadott sorozata, a Labirintus tételes cáfolata ennek a vélekedésnek. A korszak legelismertebb, rangos történészei írták meg az egyes köteteket, amelyek mind egy-egy történelmi rejtély bemutatását és megoldását tűzték ki célul bőséges képmelléklettel és eredeti források használatával.
Hogyan gyilkolták meg Ferenc József feleségét, a szépséges Sissit, s mi köze mindehhez a korabeli anarchista mozgalomnak? Tényleg vámpír volt, vérben fürdött Báthory Erzsébet? Miért lett öngyilkos Deák Ferenc politikai ellenfele, a szabadságharc utáni első országgyűlés kulcsembere, Teleki László? Áruló Habsburg-nőszemély, Erdély megrontója, vagy jótékony és a fejedelemség kormányzatát megmentő uralkodóasszony volt-e Mária Krisztierna, akinek kis medálionképét a Nemzeti Galéria őrzi? Valóban olyan lovagias, bátor, egyenes, ám félrevezethető személyiség volt Török Bálint, ahogy az Egri csillagokban olvasható? Hogyan és miért gyilkolták meg Magyarország első királynőjének anyját? Ki volt az az itáliai politikus-kalandor, aki Mohács után Magyarország kormányzója lett, ám feje végül az út porába hullott? Miért fogták perbe az "árvízi hajóst", a reformkor fényes csillagát, Wesselényi Miklóst? Hogyan lett az egri vár védőjéből, a hűséges várkapitány Dobó Istvánból hűtlen, s mi köze volt ehhez a költő Balassi Bálint apjának? Lehetséges-e, hogy Gyöngyösi István eposzát, A Márssal társalkodó Murányi Venust szimbólumokkal és kódokkal dolgozó politikai üzenetként kell olvasni, amely kora nemesi összeesküvőinek, magyar nemeseinek célkitűzéseit önti formába? Miféle titkokat őrzött György barát, a szintén leginkább Gárdonyi művéből ismerős Fráter György? Valóban vadkan végzett Zrínyi Miklóssal? Kik és miért ölték meg az első világháborúért felelősnek tartott Tisza Istvánt, az egykori miniszterelnököt? Becsülnünk vagy megvetnünk kell Magyarország utolsó nádorát, az 1848-as forradalmat üdvözlő Istvánt? Hogyan lett öngyilkos Teleki Pál?
Tizenöt kérdés és tizenöt könyv fért be az 1985-1989 közötti rövid időszakba. Kívánom, bár folytatták volna e szakszerű, legendaoszlató, könnyen olvasható, de komolyan vehető könyvek sorozatát. Sajnos, a vállalkozás félbeszakadt, s ma alig találni hasonlókat a magyar könyvpiacon.
Ám - ha akad is néhány kissé avult kötet, amilyen Péter Kataliné, Tilkovszky Lóránté vagy Szakály Ferencé, amelyek ma is helytállóak, ám újabb kutatások után állításaik egy része megcáfoltnak látszik - a sorozat könnyen, olcsón beszerezhető tagjai igazából nem öregedtek: ma is épp olyan izgalmas labirintusba vezetnek be, mint húsz éve.

Niederhauser Emil: Merénylet Erzsébet királyné ellen, 1985
Péter Katalin: A csejtei várúrnő: Báthory Erzsébet, 1985
Szabad György: Miért halt meg Teleki László?, 1985
Benda Kálmán: Erdély végzetes asszonya (Báthory Zsigmondné. Habsburg Mária Krisztierna), 1986
Bessenyei József: A Héttorony foglya (Török Bálint), 1986
Fügedi Erik: "Könyörülj, bánom, könyörülj...", 1986
Szakály Ferenc: Vesztőhely az út porában (Gritti Magyarországon 1529-1534), 1986
Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós hűtlenségi pere (Abszolutizmus vagy liberalizmus?), 1986
Hóvári János: A hűtlen Dobó, 1987
R. Várkonyi Ágnes: A rejtőzködő Murányi Vénus, 1987
Barta Gábor: Vajon kié az ország?, 1988
Bene Sándor - Borián Gellért: Zrínyi és a vadkan, 1988
Pölöskei Ferenc: A rejtélyes Tisza-gyilkosság, 1988
Gergely András: Áruló vagy áldozat? (István, az utolsó magyar nádor rejtélye), 1989
Tilkovszky Lóránt: Teleki Pál titokzatos halála, 1989
A Corvina és a Helikon kötetsorozata a régi magyar művészetről
Újabb könyvsorozat, amit nagyon szeretek: mindig öröm nézegetni, alig avult, s könnyen hozzá lehet jutni antikváriusoknál. A raktárbejegyzés ostoba címe onnan ered, hogy képtelen vagyok rájönni, mi (volt) ennek a ma is gyönyörű, díszes kisalbum-szériának a neve. Mindenesetre 1976 és 1989 között hét kötet jelent meg. Minden színes fotókkal illusztrált, kb. 25x19 cm-es könyv fényes lapra készült, fűzött, kemény, színes papírkötést kapott, amelyre arannyal, fehérrel, feketével díszes mintát nyomtak, fényképes papír védőborítóján pedig (a későbbi köteteknél) egy fekete vagy arany körbe, téglalapba került a könyv címe. Az elemző tanulmányokat neves művészettörténészek írták, ma is érvényes leírását és izgalmas keletkezéstörténetét adva a régi magyar művészet olyan emlékeinek, mint M S mester oltárképei, a garamszentbenedeki úrkoporsó vagy az esztergomi Bakócz-kápolna.

Mojzer Miklós: M S mester passióképei, Corvina - Magyar Helikon, Bp., 1976
Mucsi András: Kolozsvári Tamás Kálvária-oltára (az esztergomi Keresztény Múzeumban), Corvina - Magyar Helikon, Bp., 1978
Prokopp Mária: A garamszentbenedeki úrkoporsó (az esztergomi Keresztény Múzeumban), Helikon-Corvina, Bp., 1982
Kovács Éva: A Mátyás-kálvária (az esztergomi főszékesegyház kincstárában), Helikon-Corvina, Bp., 1983
Mária Spolocniková: A bártfai Jézus születése oltár, Helikon, Bp., 1984
Horler Miklós: A Bakócz-kápolna (az esztergomi főszékesegyházban), Helikon-Corvina, Bp., 1987
Török Gyöngyi: A jánosréti Szent Miklós-főoltár (a Magyar Nemzeti Galériában), Helikon-Corvina, Bp., 1989
Vigyázat, kalózok! - Minden mennyiségben
Ha van olyan téma a történelemben és irodalomban, amiért az emberek imádnak romantikusan lelkesedni, a valóságban azonban durva, gonosz, sötét és cseppet sem vonzó, akkor az a (történelmi) kalózkodás. A rettenthetetlen, ám bátor és nemes szívű, csakis országa érdekében hadba lépő, mégis kalandvágyó, a szerelemben visszafogott, ám igazi szívtipró, széles válú, karcsú derekú, remekül vívó és érzékien csókoló Jó Kalóz figurájától a szemkötőt viselő, falábú, papagájt vagy majmot cipelő, fejére kendőt, szakállába égő gyutacsokat kötő, kosztól, szesztől és puskaporszagtól bűzlő, sárga fogú, vérmes kacagású, kéjsóvár és állatias, mégis tiszteletet parancsoló Gonosz Kapitányig minden kalózváltozatot lelkesen fogadunk, egy bizonyos életkorban a nők beleszeretnek a többségébe, a fiúk pedig olyanok akarnak lenni, mint ők...

Korábban Marjai Imre alább bemutatott Nagy kalózkönyvén kívül semmit sem lehetett olvasni magyar nyelven a témáról, ám az ezredforduló után A Karib-tenger kalózai-filmek sikerének köszönhetően számos kalózkönyv megjelent magyarul, igaz, a felhozatal elég vegyes színvonalú lett a matricásfüzetektől és képeskönyvektől a remek, felnőtteknek is érdekes ismeretterjesztő művekig. Az alábbiakban azokat a kalózos könyveket válogattam össze, amelyek szerintem a legjobbak, s amelyek (többségükben) felnőtteknek is érdekesek lehetnek. Bevettem azonban néhány olyan gyerekkönyvet is, aminek nem tudtam ellenállni, hátha másnak is tetszenek. Ezért a kifejezetten felnőtt műveket egy F-fel jelöltem.

A kalózkodás igaz története (F)
Angus Konstam, Pécs, Alexandra, 2011
Amiért jó a könyv: Hasonlóan a szerző korábbi, Kalózok című könyvéhez (lásd lenn), ez a kötet is kézikönyv, izgalmas, regényszerűen szövött, de számos jegyzettel ellátott népszerűsítő tanulmány a kalózok történetéről az ókortól napjainkig. Tizenhárom fejezete olvasmányosan és kimerítő részletességgel mutatja be az ókori Egyiptom, Julius Caesar korának, a középkor és a reneszánsz idejének, s a berber korzárok időszakának kalózkodását, hogy aztán rátérjen Sir Francis Drake és az Erzsébet-kori kalózok, Sir Henry Morgan és a bukanérok, Feketeszakáll és a kalózkodás aranykora, a világot körbejáró kalózutak, a kalózvilág bukása és a kínai kalózkodás történetére. Források és ábrák segítik a tájékozódást, s a könyv nagyfejezeteit olvashatjuk külön tanulmányokként, vagy egymás után, utóbbi esetben a kalózkodás ötezer éves történetét végigkísérve. Kár, hogy a magyar kiadás tartalomjegyzéke a fejezetek belső alcímeit nem tartalmazza, mert így még érdekesebb lenne bele-beleolvasni a könyvbe újra és újra. Nem egyszeri olvasmány, szerethető, izgalmas, szakszerű kötet.
Így néz ki: Közepes méretű, kemény kötéses könyv, háromszázhatvan oldal, fekete-fehér szövegközti képekkel és térképekkel, valamint tizenhat oldalnyi színes képmelléklettel, s néhány keretes írással, amelyek érdekességekről szólnak.
A legjobb rész: A Reneszánsz kalózok fejezet (40-78. oldal) és a Bevezetés, amely tisztázza, mi is a különbség privatér, korzár, bukanér, filibuszter és kalóz között. (7-10. oldal)
A legjobb kép: Aert Anthonisz Angol és holland hajó egy spanyolra támad című festménye a greenwichi Nemzeti Tengerészeti Múzeumból - mert láttam...

A kalózok
Kis felfedező zsebkönyvek, Bp., Móra, 2008
Amiért jó a könyv: Híven a szépséges kis sorozathoz, gyönyörű képek és átlátszó, rajzos fóliák segítségével vezeti be a legkisebbeket a témába. Elutazhatunk vele a négyszáz évvel ezelőtti Karib-tengerre, megismerhetjük a korabeli kalózokat és életmódjukat, a hajófajtákat és a tengeri ütközet menetét, s betekinthetünk a legnagyobb kalózkapitányok galériájába is.
Így néz ki: Kisméretű, kemény kötéses, spirálfűzött könyvecske, harmincnégy oldal, amelyből tíz áttetsző, festményes fólia. A képek kézzel festettek, finomak és nagyon szépek, tetszeni fognak a négyéveseknek (ők a célközönség), de engem is elbűvöltek.
A legjobb rész: A legnagyobb kalózkapitányok arcképcsarnoka zászlókkal, pontos, mégis szerethető portrékkal és érdekes jellemzésekkel.
A legjobb kép: A brigantin megközelíti a teherhajót, majd, áthajtva a fóliát a következő képen a kalózok már ki is vetették a csáklyákat és támadnak. (12-15. oldal)

A világ leggonoszabb kalózai (F)
A világ leggonoszabb..., Shelley Klein, Bp., GABO, 2008
Amiért jó a könyv: A szenzációhajhász sorozatcím ellenére igényes, érdekes, forrásszemelvényekkel és szakirodalommal megtámogatott életrajzok gyűjteményét veheti kezébe az, aki kinyitja ezt a könyvet. A tizenöt tanulmány főszereplőinek története tulajdonképpen felöleli a kalózkodás aranykorának teljes időszakát: az Erzsébet-kor hajófosztogatójától, az ír Grace O'Malleytől a kegyetlen L'Ollonais-n, a híres Morganen, a kivégzett Kidd kapitányon, a borzalmas Feketeszakállon és a jóképű Fekete Barton át Kalikó Jackig és Anne Bonnyig számos híres és kevésbé ismert kalóz életét ismerhetjük meg a kegyetlen és ügyetlen Benito De Sotoval, a talán utolsó "híres" kalózzal bezáróan. Ám az a tanulmányokból is remekül kiderül, hogy ellentétben a sorozat más köteteiben szereplő leggonoszabb diktátorokkal vagy maffiózókkal, a kegyetlen kalózok többsége nem volt tudatosan gonosz vagy szadista (kivéve mondjuk Edward Low-t vagy L'Ollonais-t): egyszerűen egy mai szemmel borzalmasan kegyetlen és embertelen, számukra azonban érvényesülést biztosító korban éltek - amit érdemes megismerni.
Így néz ki: Közepes méretű, keménykötéses, kétszáz oldalas kötet, amely a tizenöt életrajz mellett nagyon jól használható kislexikont, irodalomjegyzéket és harminckét oldal fekete-fehér képmellékletet tartalmaz.
A legjobb rész: Henry Morgan életrajza.
A legjobb kép: Ritka képek Grace O'Malleyvel kapcsolatosan.

Kalózenciklopédia: Kalózlexikon
Alisha Niehaus - Alan Hecker, Bp., M-érték, 2008
Amiért jó a könyv: Régesrégi vágyam volt már a könyv beszerzése, de magam sem gondoltam volna, hogy olyan remekül fordított és érdekes albumot nyerek vele, amilyen a kötet. Már a kisméretű, keménytáblás könyv fogása is kellemes, oldalpárjai szemet gyönyörködtetőek, illusztrációs anyaga pedig lenyűgöző. A kötet hat fejezete időrendi sorrendben tekinti végig a kalózkodás történetének legfontosabb állomásait az ókori, középkori és ázsiai kalózoktól az engedélyes kalózokon és a kalózkodás aranykorának eseményein át a modern kor rablógyilkos kalózainak terroruralmáig. Ám az arányok kiválóak, természetesen a privateerek és az újkori kalózok kapják a legtöbb helyet. Az utolsó fejezet pedig teljesen egyedi az itt szereplő könyvekkel összehasonlítva: a Klasszikus kalózirodalom címszó alatt nemcsak ajánlókat és érdekességeket olvashatunk a szépirodalom kalózos könyveiről, de egy-egy részlet segítségével meg is ismerhetünk valamit A kincses sziget és a Pán Péter mellett Doyle Sharkey kapitányának és A penzance-i kalózok történetéből is. A történelemmel foglalkozó részeket időszalag, hajó- és fegyverfigyelő pecsétek, a földrajzi helyeket bemutató kitérők, minitérképek, úticél-bélyegzők egészítik ki, a szórakozást pedig mulatságos ál-apróhirdetések, ál-újságcikkek, a legnagyobb kalózokat külön bemutató körözési plakátok és egy túlélőkézikönyv mulatságos lapjai (Mit tegyél, amennyiben...? Megtámadnak! Rabszolga lettél!) biztosítják.
Így néz ki: Közepes méretű, keménykötéses, százhuszonhat oldalas könyv, tele képekkel, festményekkel, metszetekkel, rajzokkal, stílusos fotókkal és könyvdíszekkel.
A legjobb rész: Sir Francis Drake körözési plakátja.
A legjobb kép: A kedvcsináló kalózkönyvborító a 100-101. oldalon. És Errol Flynn a Blood kapitányban. (96. oldal)

Kalóznapló: Morgan kapitány és a karib-tengeri kalózok rémtettei, ahogy Alexander Exquemelin a a saját szemével látta (F)
Terry Breverton (szerk.), Bp., Athenaeum, 2009
Amiért jó a könyv: Ez a szépséges album is olyasmi, amit meg kell ismerni ahhoz, hogy az ember ne vegyen zsákbamacskát - ezért remek, hogy a belsejét védendő a könyvesboltok lefóliázva árulják... Nos, a Kalóznapló először is nem gyerekkönyv. Bár szép külsejét, képeit meg lehet nézegetni egy tízévessel, a szöveg nem igazán neki való. A cím ugyanis nem hazudik, a könyv nyolcvan százaléka valóban Alexander Exquemelin francia orvos és kalóz nagysikerű könyvének olvashatóvá modernizált, kissé rövidített szövege. Minden jegyzet, kép, térkép és magyarázat ehhez fűződik. E könyv, amely először 1678-ban jelent meg hollandul (De Americaensche Zee-rovers), 1679-ben németül, 1681-ben spanyolul és 1684-ben angolul (The Bouccaneers of America) olyan szerző írása, aki - kényszerűségből - maga is kalózkodott 1666-71 között, s személyesen is ismerte Henry Morgant és Roche Brasilianot, akikről később hosszan írt könyvében. Sőt, hőseinek egy része még élt, amikor megjelent róluk a mű, annyira, hogy Morgan még pert is nyert az angol kiadóval szemben, amely a róla szóló, nem túl hízelgő szövegrészek átdolgozására és kártérítés fizetésére kényszerült... A második tudnivaló pedig a könyvről, hogy - amennyiben tudjuk, hogy egy majdnem háromszázötven éves írás magyar változatát olvassuk - rendkívül olvasmányos, érdekes, sőt izgalmas: legyen szó akár a teknősfogás rejtelmeiről, akár L'Ollonais szadista rémtetteiről, akár a krokodilok élőhelyéről, akár a szigetvilág bennszülötteiről. Nem is beszélve Morgan mocskos, ám egészen zseniális cselfogásairól és rablásairól.
Így néz ki: Nagyméretű, keménykötéses, százkilencvenkét oldalas könyv, szemet gyönyörködtető album. Tele van festmények, térképek, rézmetszetek és fametszetek, híres (pl. Howard Pyle-féle) kalózillusztrációk, fegyverek, használati tárgyak és kincsek képeinek és a karibi spanyol erődök jól sikerült fotóinak szépséges reprodukcióival. Exquemelin szövegét magyarázó jegyzetek, keretes írások és dupla oldalas ismeretterjesztő összeállítások (pl. Az Újvilág hajói) szakítják meg, így minden apró részletet elképzelhetünk és megismerhetünk.
A legjobb rész: A Negyedik rész IV. fejezete (Morgan beveszi Maracaibot).
A legjobb kép: Órákig lehetne sorolni a korabeli erődítményterveket, a füvészkönyvek részleteit vagy a bámulatosan szép várfotókat. De: legyen az 1650-es, a könyvet kezdő karibi térkép (4-5. oldal), amelyről 350 év után még mindig rögtön minden leolvasható, amire csak a könyv olvasásához szükségünk van.

Kalózok (F)
Angus Konstam, Bp., Gulliver, 2001
Amiért jó a könyv: Mert ez aztán tényleg felnőttnek való. Ha az ember könyváruházból rendel, legfeljebb az oldalszámból gondolhatja, hogy nem gyerekképeskönyvet, hanem "rendes" népszerű szakirodalmat fog kézhez kapni. Angus Konstam nagyméretű albuma azonban olyannyira bővelkedik okos, szakszerű szövegben, hogy más külsővel egy akár négyszáz oldalas kézikönyvvé is lehetne formálni. Tizenegy fejezete teljes és pontos áttekintése a kalózok történetének. Szerepelnek az ókori, kilikiai és római kalózok, a középkor fosztogatói, a viking harcosok, a bizánci és az iszlám kalózok. Hosszú fejezet szól a berber korzárokról, akik a Földközi-tengeren garázdálkodtak, és a máltai lovagokról, akik úgy "visszavágtak" nekik, hogy a békés kereskedők már jobban rettegtek tőlük, mint a mohamedán kalózoktól. A spanyol-amerikai, angol és hugenotta privatérek történetét a karibi bukanérok, a kalózok aranykorának gyors brigantinokon száguldó legendás kalózai, az Indiai-óceán kalózai, majd az amerikai függetlenségi háború privatérjai követik. A 19. század kalózainak bukása után a Távol-Kelet és a modern idők tengeri rablói szerepelnek. A könyvben a képek és a hatalmas, duplaoldalas bevezető térképek mellett a segítő fejlécek is könnyebbé teszik a tájékozódást, hiszen minden korszakban olvashatunk Kalózokról, Kalózvadászokról, Kalózfészkekről és Kalózhajókról. Így egyszerre lexikon, atlasz, album és kézikönyv a kötet.
Így néz ki: Nagyalakú, keménykötéses, százkilencvenkét oldalas könyv, mutatóval és térképekkel.
A legjobb rész: Legszívesebben azt írnám, az egész. Ha muszáj választani, a Banditákból romantikus hősök bevezető tanulmány. (12-15. oldal)
A legjobb kép: Az Erzsébet-kor kalózhajóinak kísérőképei. (62-63. oldal) És Errol Flynn a Hét tenger ördögében. (15. oldal)

Kalózok
100 állomás - 100 kaland, Andrew Langley, Lilliput, 2003
Amiért jó a könyv: A sorozat minden tagja tele van logikusan, érdekesen és röviden megfogalmazott ismeretközlő szövegekkel, rengeteg fejtörő, játék és kvíz, valamint szellemes lapteteji karikatúrák színesítik az oldalpárokat, a nagy panorámaképeken és rekonstrukciós rajzokon pedig a téma minden apró részlete feltárul. Szerepelnek az ókor, a középkor, az iszlám világ és a Távol-Kelet kalózai is, s a bukanérok és a karibi világ martalócai mellett az Erzsébet-kori privatéroknak is nagy szerep jut.
Így néz ki: Nagyalakú, keménykötéses, negyvennyolc oldalas kötet, tizenegy egészoldalas, mintegy húsz féloldalas és számtalan apró képpel és eredeti festménnyel, huszenegy duplaoldalas fejezettel.
A legjobb rész: A Spanyol-Amerika kalandorairól és A Tenger Vérebeiről szóló részek.
A legjobb kép: Feketeszakáll utolsó csatája. (40-41. oldal)

Kalózok
A történelem rejtélyei, Neil Morris, Bp., Elektra Kiadóház, 2008
Amiért jó a könyv: Rövid, szakszerű szövege és érdekes, keretes írásai mellett a kötet megformálása tetszik nagyon. A látványos, szép és változatos oldalak egyszerre tartalmaznak híres festményreprodukciókat, kézzel és számítógéppel készült rajzokat, fotókat, fegyverek, hajók precíz, pontos ábrázolását és kedves, kissé karikaturisztikus illusztrációkat. A képaláírásokból sok apró érdekességet meg lehet tudni, a fordítás pedig igen jóra sikeredett.
Így néz ki: Nagyméretű, kemény kötéses, harminckét oldalas könyv. Tizenhárom fejezete bemutatja a kalózok történetét az ókortól napjainkig. A Forró nyom című keretes írások plusz érdekességekről szólnak.
A legjobb rész: A kalózok fegyverei (14-15. oldal) és a Kalózhajók (16-17. oldal) látványos oldalpárja.
A legjobb kép: Francis Drake lovaggá ütése és az Aranyszarvas (8-9. oldal).

Kalózok
Ezt is tudni akarom!, Bernhard Lassahn, Bp., Dinasztia, 2006
Amiért jó a könyv: Biztos, hogy nem ez a legszakavatottabb, legérdekesebb gyerekkönyv a kalózokról. A kissé mesés ismeretterjesztést nemigen kedvelem, s jóval kevesebb információ is fér bele, mint egy teljesen objektív szövegű gyerekkönyvbe. (Igazán mese-mese-mesketélő más kisgyerekkönyveket, kifestőket és matricásfüzeteket fel sem vettem erre a listára...) Akkor hogyan kerül ide mégis ez a kötet? Mert gyönyörűek a képei! Van benne egy kihajtható, négyoldalas csatakép, s minden oldalon látványos kis festmények következnek.
Így néz ki: A5-ös méretűnél kissé nagyobb, kemény kötéses, negyvennyolc oldal. Egy bevezető történet után kilenc fejezetben ismerhetjük meg a kalózok életét.
A legjobb rész: A záró kincskereső játék.
A legjobb kép: Francis Drake lovaggá ütése a 22. és Anne Bonny portréja a 39. oldalon.

Kalózok
Kedvenceim a ..., Rupert Matthews, Bp., Libell, 2011
Amiért jó a könyv: A Libell kiadó küldetésnyilatkozata szerint olyan okos és szép könyvecskéket szeretne kiadni, amelyek értékes szöveggel és barátságos képekkel vezetik be az olvasás világába a legkisebbeket, s már egy óvodástáskában is elférnek. Mint ez a könyv is, amely tizenkét oldalpárnyi fejezetben, szószedet, jó kis magyarázatok és remek képek közepette kalauzol végig a kalóztémákon fegyverektől és hajóktól a kincseken és a kalóztörvényeken át a boldog vagy keserű végig.
Így néz ki: Apró, kemény kötéses kiskönyv, harminckét oldal, tele bájosan egyszerű, mégis szemléletes, számítógépes rajzokkal. A részletekkel teli, izgalmas oldalakon sok az ismeret, kevés az olvasandó szöveg. Minden szó és kifejezés használata meggondolt: a könyv tényleg bevezet az olvasásba, s egyúttal megtanítja a szószedet, tárgymutató, tartalomjegyzék, képaláírás stb. használatát. A kiadó honlapján van hozzá egy ajándék poszter is.
A legjobb rész: Nehéz dönteni: vagy a Női kalózok kecses rajzű oldalpárja, vagy a Különös tények és a Hihetetlen! adatok gyűjteménye.
A legjobb kép: A kalóznő (14. oldal) és - a zsizsik a kétszersültön (11. oldal).

Kalózok
Mi Micsoda, 94., Rainer Crummenerl, Bp., Tessloff Babilon, 2006, 2008
Amiért jó a könyv: A sorozat nem minden tagja szokott egyformán jó lenni, de ez a kötet igazán érdekes. A szokásos kérdezz-felelek-Mi Micsoda stílusban, sok képpel, térképpel, számos margóra írt kiegészítő anyaggal és keretes érdekességgel, korabeli festményekkel és színes életképekkel halad előre a kalózok története az ókortól napjaink tengeri rablóiig.
Így néz ki: Nagyalakú, kemény kötéses, negyvennyolc oldalas kötet, tizenöt színes életképpel, rengeteg kis képpel, ábrával és sok tárgyfotóval. Negyvenkét rövid fejezetét számos kiemelt téma színesíti: megismerhetjük a Balti-tenger kalózait, a kalózzászlók változásait és a modern hajók kalózellenes biztonsági intézkedéseit is.
A legjobb rész: A Klaus Störtebekerről és kompániájáról szóló oldal.
A legjobb kép: Drake hajójának, az Aranyszarvasnak a keresztmetszete. (26-27. oldal)

Kalózok
Pixi ismeretterjesztő füzetei, 3., Imke Rudel, Bp., Nicam, 2012 (?)
Amiért jó a könyv: A Pixi sorozat már mintegy ötven éves, s Németországban és Svédországban régóta népszerű. A magyar vonatkozásokkal is kiegészített ismeretterjesztő sorozat kifejezetten a kisiskolásoknak készült. A Libell kiadó Kalózok című könyvecskéjéhez hasonlóan ennek a füzetnek is hármas célja van. Egyrészt a legkisebbeket szeretné tájékoztatni érdekes témákról a szakszerű ismeretközlés eszközeivel, ezért szerepelnek benne "egyszerű, jól érthető magyarázatok", s ezért van a füzetkének szakértő lektora. (Kár, hogy magyarul nem volt, így a Barbarossa-testvérek és Cseng I Szao neve felismerhetetlen, félnémet formában maradt.) Másrészt segíteni akar az olvasástanulásban is, ezért fontos, hogy rövid, jól érthető szövegek vezetnek be a kalózok életébe, az idegen szavakat kislexikon magyarázza és a füzetkét egy tanítónő is lektorálta pedagógiai szempontból. Harmadrészt afféle "velemjáró könyvecskeként" szeretné kísérni olvasóját. Igaz, ellentétben a Libell kiadó Kalózokjával, rajzai kissé gyermetegebbek, felnőttnek nemigen van mit nézni rajtuk.
Így néz ki: Ahogy a sorozat hirdetése mondja, "kompakt zsebméret"-ű, 32 oldalas, minden oldalán vidám, színes képecskékkel illusztrált, fűzött zsebkönyvecske. Távirati stílusban bemutatja a kalózok történetét, életét, törvényeit, a kalózhajók fajtáit. Tartalmazza a leghíresebb kalózok arcképcsarnokát, valamint négy rejtvényoldal és egy kislexikon is van benne.
A legjobb rész: A leghíresebb kalózokról szóló öt oldal.
A legjobb kép: A bevezető oldalpár kedves képe (2-3.), amin minden rajta van, amit a kalózokról és ellenfeleikről tudni kell.

Kalózok (F)
Szemtanú, Richard Platt, Bp., Park, 1996, 2010
Amiért jó a könyv: Ahogy az a Szemtanú sorozat köteteitől megszokható, a Kalózok is azzal emelkedik ki a hasonló témájú könyvek sorából, s lehet érdekes felnőtteknek is, mert minden oldalpárján tízesével várják az olvasót a leletek pontos, érdekes képei és a ritka tárgyfotók. A londoni Nemzeti Tengerészeti Múzeum gyűjteményére támaszkodó illusztrációs anyag elképesztő és izgalmas lehet minden olvasó számára. A legendás kincs című oldalpáron például a következő dolgok fényképeit, reprodukcióit láthatjuk: egy angol pénzesláda, egy hajóorvosi gyógyszeres szekrényke, egy díszkard, egy pisztoly, egy díszes réz burnótszelence, Howard Pyle két kalózfestménye, egy metszet, négy aranygyűrű értékes kövekkel, egy arany pecsétgyűrű, egy gyémánt és ametiszt nyaklánc, negyvenkilenc drágakő (ametiszt, gránát, rubin, opál, smaragd, malachit) és ékszer (kereszt, függő, legyezőtartó, ereklyetartó medál), hét spanyol aranydublon és hét ezüstnyolcas.
Így néz ki: Az első nagyalakú kiadás kemény kötéses volt, a második kiadás sajnos puha, viszont van hozzá egy nagyméretű ajándék poszter. Harminchárom részletes anyagú fejezet hetvenkét oldalon.
A legjobb rész: A bukanirok kézzel festett térképekkel (26-27. oldal) és A Jolly Roger "utángyártott" zászlók részletes fotóival (34-35. oldal).
A legjobb kép: A kivégzőeszközök. (57. oldal)

Kalózok: Hét tenger ördögei (F)
John Reeve Carpenter, Bp., Reneszánsz, 2008
Amiért jó a könyv: Bár külsőre nem különbözik a látványos gyerekkönyvektől (amilyen az itt nem szereplő A kalózok titkai és A kalózkodás kézikönyve az Egmonttól vagy John Matthews két Kalózok-látványalbuma az Alexandrától), valójában egy, felnőttnek is izgalmas, korrekt összefoglaló mindenről, ami a kalózokkal kapcsolatos. Az első részben röviden és lényegre törően összefoglalja a kalózkodás történetét az ókortól a tizenkilencedik századig. Az Élet a kalózhajón részből mindent megtudhatunk a kalózszabályokról, a kalózhajó legénységének egyes tagjairól,  az életkörülményekről, a fegyelmezésről és az étkezésről. A legérdekesebb talán a harmadik rész, amely végigveszi a kalóztámadások fortélyait és az egyes fegyvereket (pl. rúdlövedékköteg, kartács, vassulyom, csáklya, mordály, flinta, gyilok, gauche, pika...). A negyedik rész a kalózzászlókkal, a kalózok öltözködésével, a hajózással és a hajófajtákkal foglalkozik a brigantine-től és a karavellától a gallionon és a shipen keresztül a schoonerig és a szlúpig. Végül az ötödik fejezet életrajzokat közül a tizennégy leghíresebb kalózról. A függelékben megtalálhatjuk a kalózbabonák, a kalózlegendák, a kalózpletykák és az irodalmi kalózok teljes listáját, a könyvet pedig remek, részletes szószedet zárja, amely bevezet az angol nyelvű kalózszlengbe is. Parádés szépségű képek, híres festők (Howard Pyle) kalózképei, nagyméretű térképek és kedves rajzok díszítik a luxuskülsejű, de jól fogható, lapozható könyvet. Ha csak egy kötetet lehet kiválasztani erről a listáról, ezt ajánlom, ezt vedd meg!
Így néz ki: Nagyméretű, kemény kötéses, kétszáznyolc oldalas könyv. Hasznos, de nagyon szép is!
A legjobb rész: A hajófajták képes lexikonja. (93-106. oldal)
A legjobb kép: A fegyverfajtákat kísérő rajzok (70-87. oldal) és a híres kalózok arcképei.

Kalózok és korzárok
Gyermek Enciklopédia - Történelem, Bp., Editions Atlas, 2006
Amiért jó a könyv: Alapos és sokféle ismeretet közöl a gyermekenciklopédia (mivel egybe kellene írni...) e kötete is. A három nagy egység közül az első, A kalózok kalandjai a kalózkodás kezdeteit mutatja be egészen a karibi aranykorig. A második rész, A kalózok élete fejezetei a bukanérok és korzárok valódi, nehéz és keserű, kalandos életét veszik végig részletről részletre. A harmadik egység, az Álom a kalózéletről pedig a kalózlegendákkal, elveszett kincsekkel, a filmes, színházi, és (Európából) egzotikusnak tűnő távol-keleti kalózokkal foglalkozik, hogy aztán a könyv a cseppet sem romantikus modern kalózok garázdálkodásának leírásával záruljon.
Így néz ki: Nagyméretű, kemény kötéses, harminc oldalas könyv. Sok apró kép, fénykép és rajz díszíti, elég nehéz azonban hozzájutni, mivel könyvesboltban nem terjesztik. Ritkasága ellenére azért mégsem a legjobb kötet a témáról.
A legjobb rész: A legenda hatalma (23-24. oldal) című, könyvekről, képregényekről, filmekről szóló rész.
A legjobb kép: A kalózháború (12-13. oldal) oldalpárjának festményei.

Kalózok képes atlasza 1. - Híres kalózok (F)
Mart Tamás (szerk.), Debrecen, Graph-Art, 2010
Amiért jó a könyv: Mindenekelőtt, mert magyar. Ugyan várható volt, hogy A Karib-tenger kalózaival kapcsolatos őrület kitermel egy magyar könyvet is, de a könyvkészítés fogaskerekei elég lassan forogtak: 2010-lett, mire megszületett egy kétrészes album, melyek közül ez volt az első. (A filmtrilógia 2003-ban, 2006-ban és 2007-ben készült el, 2011-ben pedig már a negyedik filmet is bemutatták.) A Híres kalózok csupa magyar rajzoló összefogásából született, képeit Boros Zoltán és Szikszai Gábor, Bera Károly, Kovács Péter, Mart Tamás és Végsheő Béla jegyzik. Ami igazán fantasztikus. Találunk benne számítógépes grafikákat és nagy életképeket, aprólékos portrékat és hangulatos háttérrajzokat. Az extra nagy oldalpárokon kalandos pillanatokat megörökítő festmények tárulnak elénk, s a szerkesztő kiváló térképekről is gondoskodott. Szóval ez a könyv számos szempontból csillagos ötös. Talán csak azért az egyért kár, hogy a könyvnek nincs szerzője, s összeollózott szövege jóval alacsonyabb színvonalú, mint az elvileg azt kísérő, világszínvonalú illusztrációk. Bár rengeteg apró részletet megtudhatunk a tengerészetről és kalózkodásról, mégis fura, hogy miközben - egyébként nagy örömömre - Frobisher és Hawkyns szerepel a híres kalózok között, Francis Drake egyszerűen kimarad (csak a hajójáról van szó), vagy hogy Mary Read és Anne Bonny végzetét egy oldalon belül kétszer és kétféleképpen sikerült megírni.
Így néz ki: Különösen nagyalakú, fényes papírra nyomott, látványos album ötvenhat oldalon.
A legjobb rész: Frobisher és Hawkyns életrajza.
A legjobb kép: A francia hajók támadása (48-49. oldal) és Bart Roberts felolvassa kalózcikkelyeit (33. oldal).

Kalózok képes atlasza 2. - A kalózkodás története (F)
Mart Tamás (szerk.), Debrecen, Graph-Art, 2010
Amiért jó a könyv: Ehhez a kötethez jóval később tudtam csak hozzájutni, mint az első kötethez. Kár, hogy nem ezzel találkoztam először: ez ugyanis sokkal logikusabban szerkesztett, s klasszisokkal szebb, mint az előde. Úgy döntöttem, hogy a fenti véleményemen nem változtatok, mivel érzékelteti hogy önmagában mennyire nem állt meg az első album. Most azonban, hogy a másodikat is megismertem, már jobbnak találom a koncepciót. A két könyvben minden kalózos témáról szó esik: e második könyvben az ókoritól a viking, a távol-keleti és a középkori kalózkodáson át az Erzsébet-kor privateerkedéséig mindenről szó esik. Ezután pedig nagy léptekkel haladunk végig az újkori kalózkodás, navigáció és hajózás történetén. Továbbra is úgy vélem, hogy a káprázatos illusztrációk világszínvonalat képviselnek, a szöveg azonban következetlen. Bár ez a kötet okosabb, mint az előde, fájóan lyukas: történetében a híres kalózokról, vagyis a Karib-tengeri időszakról csak általánosságban, hat oldalon esik szó - persze logikusan, hiszen nagyrészt erről szólt az első könyv. Előáll azonban ugyanaz a probléma: aki csak A kalózkodás története című kötetet veszi kézbe, hiányolni fogja belőle a Híres kalózokat, pontosabban a 17-18. század kalóztörténetét, amelyet az első könyv életrajzok keretén belül mesél el. Aki viszont - mint én - először az első kötetet veszi kézbe, hiányolja majd pl. Drake-et a híres kalózok közül - hisz honnan kellene tudnia, hogy ő azért nem szerepel ott, mert majd a második könyvben lesz benne... Én egy könyvet adtam volna ki (összesen csak 104 vékony, nagy oldal lett volna), s így megszűntek volna a kuszaságok. Így a válasz arra, hogy miért jó ez a könyv: a csodás képek miatt; és mert az első kötettel együtt már teljes egész, csak rossz sorrendben adja a fejezeteket.
Így néz ki: Különösen nagyalakú, fényes papírra nyomott, látványos album negyvennyolc oldalon.
A legjobb rész: A navigációról szóló.
A legjobb kép: Földközi-tengeri ütközet (14-15. oldal).

Nagy kalózkönyv: Kalózok, hajók, tengerek (F)
Marjai Imre, Bp., Magyar Könyvklub, 1994
Amiért jó a könyv: Kiválóan szerkesztett, rövid, tömör, mégis izgalmas összefoglalása a kalózok történetének (az ókortól a tizenkilencedik századig, kitekintéssel a világháborúkra), mégpedig a hajókhoz, hajózáshoz kiválóan értő, magyar szerzőtől. Az ezredfordulóig az egyetlen könyv, amely a kalózok történetéről hozzáférhető volt Magyarországon. Majdnem olyan szakszerű, mint Angus Konstam művei, ráadásul eredeti, szép rajzok illusztrálják.
Így néz ki: közepes méretű, kemény kötéses, kétszáz oldalas, fekete-fehér rajzokkal gazdagon illusztrált könyv.
A legjobb rész: A Korzárok, akik világbirodalmat alapítottak (54-75. oldal) főleg az Erzsébet-kori privatérokról.
A legjobb kép: A James Brooke-ról szóló rész nagy képei. (150-154. oldal)

Megjegyzés az első képhez: Errol Flynn-t ábrázolja a Blood kapitányban. Pontosabban reklámfotó, hiszen ilyen "meztelen" beállítást sosem alkalmaztak volna egy 1935-ös moziban...

Függelék: Mi, magyarok...
Elég siralmas, de amikor korábbi bejegyzéseimben arról írtam, hogy mi, magyarok imádjuk szaporítani a lopott anyagú, olvashatatlan "vacakkönyvek" sorozatát (legyen szó jog nélküli folytatáskönyvekről, különös tekintettel Isaurára, sorozatban gyártott ógyiptomi regényekről, vagy épp mondáskönyvről), még egyszer sem esett szó a hasonló készítményű és tartalmú ál-szakkönyvekről, pedig sajnos a kalózirodalomnak is van néhány ilyen díszpéldánya.
Nemere István Kalózok: A kalózkodás története (Gyöngyös, Pallas, 2004) című könyve zaklatott, logikátlan és unalmas, kézbe venni nemigen érdemes, de legalább a szerző saját szövege olvasható benne. Nem így A világ leghírhedtebb kalózai Bolyki Tamás összeállításában (Bp., Jövővilág Alapítvány, 2003) és Földi Pál Fekete lobogók alatt: Fejezetek a kalózkodás történetéből (Bp., Anno, 2005) című kötete: ezek ugyanis a Nagy kalózkönyv szövegét lopják el különböző bátorsággal, s kínálják az olvasónak, mint saját munkájukat...
A világ leghírhedtebb kalózaival megbocsátóbb vagyok. Egyrészt a sorozat soha nem is állított mást magáról, mint hogy összeollózott érdekességek félpontatlan gyűjteménye: csak rá kell nézni a témákra (UFÓ-rejtélyek, próféciák, démonok, felderítetlen gyilkosságok) vagy a borítókra... Szerző sincs, csak szerkesztő-összeállító. Ennek ellenére a kötet képei mind Marjai kötetéből vannak (még a nem tőle "merített" szövegrészek mellett is, amilyen például a vikingekről szóló), forrásjegyzék nincs, s a mű kilencven százaléka a Nagy kalózkönyv szó szerint...
Földi Pál könyve viszont azért bosszant jobban, mert - mint minden kötetében - ő úgy tesz, mintha  - mivel a történészek olyan "homályosak" - szép, egyszerű módon ő írta volna meg a könyvét az Irodalom jegyzékében megadott forrásművek alapján. Még lábjegyzetek is szerepelnek, mintha alapinformációkat közölne lelkes olvasójával. Valójában minden műve nagyrészt olyan magyarul is megjelent vagy magyar könyvek átemelt szövege, amelyeket - véletlenül kifelejtett az irodalomjegyzékből. (Nemsokára írok pl. a Merénylet Hitler ellen című kötetéről is.) Épp ezért dühítő, hogy az ő kötete is Marjai szövegét használja, legtöbbször még arra sem véve a fáradságot, hogy legalább átfogalmazza a szöveget.
Pl: Marjai: "Népünk történetében a tengerhajózás elenyésző szerepet játszott, tengeri hajózási szókincsünk angol eredetű jövevényszavakból áll. Ezért célszerűnek látszik, hogy a továbbiakban a kalóz szó használatát a tengeri rablókra (pirat) korlátozzuk..." Földi Pál: "A magyar nyelvben, mivel népünk életében a tengerhajózás elenyésző szerepet játszott, a kalózkodás különféle változataira nincsenek meg a megfelelő kifejezések (...). A továbbiakban célszerűnek látszik, hogy a kalóz szót csak őrájuk alkalmazzuk a tengeri rabló szinonimájaként." Ezek után érdekelne, ki az az előkelő, tudományos "mi"? Biztos nem Földi Pál, mivel az ő szaktudása Marjai Imre bekezdéseinek cserélgetésére korlátozódik... (E cserék miatt volot kihagyás fentebb az idézetben.)
Ha pedig átírja a szöveget, annál rosszabb. Igazán izgalmas, cselekményes leírásnak tűnik, amikor így fogalmaz: "1572. május 24-én egy harminc körüli, alacsony növésű, ámde zömök és erős testalkatú, kurta, rőt szakállú férfi két nevetségesen törékeny hajójával (...) kifutott Plymouth kikötőjéből. (...) Francis Drake 1540 körül született Tavistockban. Gyermekkorában a vallási üldöztetés elől menekülniük kellett. Ezeknek az üldöztetéseknek a következtében vált fanatikus katolikus- és spanyolgyűlölővé. Atyja lelkész volt, de mivel Francis rokoni kapcsolatban állt Sir John Hawkinsszal, természetesnek tartották, hogy a fiú tengerész lesz. Drake fiatalon kitanulta a hajósmesterséget." Ám ha megnézzük Marjait, kiderül, hogy Földi Pál bő lére engedve ugyanazt mondta el, ami a másik könyvben már szerepelt, ám ott jobb magyarsággal, kevesebb szóismétléssel és több ténnyel... Marjai: "Francis Drake Devon grófságban, Tavistock városkában született, 1540 körül. Nyolcéves korában a puritán vallási mozgalom zaklatásai elől apjával áttelepedett Chathambe; (...) Mivel távoli atyafiságban állt Sir John Hawkinsszal, természetesnek tartották, hogy a fiatal Drake is tengerre száll, amint eléri a megfelelő életkort. Kortársai jellemzése szerint alacsony termetű, kerek fejű, izmos ifjú volt, széles mellkassal, okos kifejezésű arccal. Tanulóéveit egy öreg parti hajósnál szolgálta le. Ez a kemény és küzdelmes iskola kitűnő tengerészt faragott belőle."
Mi volt tehát a fenti szövegből Földi Pál? A puritán mozgalom helyett "vallási üldöztetés" szerepel nála (kétszer), így elsikkad, hogy a vallási helyzet távolról sem olyan, ahogy leírja. Azt hagyjuk, hogy Drake a spanyolgyűlölet mellett katolikusutáló is volt-e. De ha maradunk annál, milyen hatással járhatott az említett "üldöztetés" a leendő kapitány meggyőződésére, akkor nem katolikusgyűlölőnek, hanem anglikángyűlölőnek kellett volna lennie tőle, mivel az 1549-es Prayer Book-lázadásról van szó, ahol Drake protestáns-puritán családját üldözték (volna) az egységes imakönyvet elfogadtatni akaró anglikán király, VI. Edvárd erői (ha a család el nem költözik Devonból). A helyi katolikusok és nemesek épp Edvárd ellen harcoltak, furamód bizonyos szempontból még ugyanazon az oldalon, ahol a puritánok, későbbi ellenfeleik... De minek ebbe belebonyolódni? Miért a beékelt, nem helytálló félmondat? Ahogy az sem igaz, amit Földi szintén beszúr: Drake apja földműves volt, igaz eközben világi prédikátor is, de nem lelkész... Épp ezért Földi Pált csak akkor ajánlom, ha Marjai nincs kéznél. S ha úgy érzed, hm, most aztán igazán nagy bölcsességet írt: gyorsan lapozd fel a Nagy kalózkönyvet, fogadjunk, hogy benne van!...