Rejtő Jenő, P. Howard, Gibson Lavery és a többiek
Rejtő Jenő legenda.

A fenti mondat közhely. Ám nagyon nehéz közhelyek nélkül írni valakiről, aki elismert ponyvaszerzőből elpusztított munkaszolgálatossá, betiltott, majd posztumusz vállon veregetett humoristából pedig irodalmi klasszikussá vált.

Mindenki ismer róla egy-egy anekdotát: hogy kéziratrészletekkel fizette ki a szabót, hogy kézzel, tintával, tollal szeretett írni, hogy első művét fordításként adta be a híres Nova kiadóhoz, ahol egycsapásra elfogadták, vagy hogy amikor elhurcolták munkaszolgálatba, társait emlékezetből idézett regényrészleteivel szórakoztatta... Elég Hegedűs Gézát idézni, akinek gyakorlatilag minden fontosabb legendát sikerült összegyűjtenie róla. Rejtő "órákon át ült az Andrássy úti Japán kávéház teraszán, előtte papírköteg és tintásüveg, kezében hosszú szárú, bemártós tollhoz való tollszár, és apró betűkkel szorgalmasan írta a regényeit (...) kéziratra kapott pénzt, de úgy, hogy soronként fizették. Nos, ha Rejtő a kávéházban ivott egy feketét, akkor az elkészült szövegből letépett három-négy sort, ebben már benne volt a borravaló is. A főpincér pedig átment a Novához, és beváltotta; a kiadó pedig a teleírt papírfecnit hozzáragasztotta az eddig küldött anyaghoz. (...) maga is felcsapott légionistának, de hamarosan megszökött. Huszonnyolc éves volt, amikor hazavetődött. (...) kalandos regényeket kezdett írni, illetve azt állította, hogy ezeket egy Laverg nevű francia szerző írta, ő csak fordította. (... mikor) jó üzletnek bizonyultak, bevallotta, hogy ő a szerzőjük".

Ami azt illeti, a fentiekből egyetlen árva szó sem igaz, de ezek a sztorik is örökre velünk és Rejtővel maradnak, mint megcáfolhatatlan, és "olyan szép" legendák...

Rejtő, eredeti nevén Reich Jenő 1905-ben született Pesten egy zsidó polgárcsaládba (szülőhelyét ma Rejtő Jenő utcának nevezik). Apja nyomdai tisztviselő volt. Rejtő három fiú közül a harmadiknak jött világra, de már gyerekkorában kitűnt elevenségével, fegyelmezetlenségével és egyéniségével. A polgáriban és a kereskedelmi iskolában nehézségei voltak, érdekelte viszont az ökölvívás, lapot alapított és operát írt gyerekkori barátjával, majd tizennyolc évesen színésznek jelentkezett Rákosi Szidi tanodájába. A siker azonban váratott magára, ezért Rejtő Berlinbe utazott, elméletileg azért, hogy tanulmányozza az ottani színházat (Max Reinhardtét, például). Ehelyett kétéves vándorlásba kezdett, amelyről ugyan több eltérő visszaemlékezést írt, de menetrendjét talán sosem sikerül már egészen pontosan meghatározni.

Leginkább arra ment, amerre a sors, a véletlen és az érdeklődése sodorta. Hamburgban a kikötőben dolgozott, Svájcban árusként házalt, járt Prágában és Bécsben, hol irodalmi előadásokat tartott, hol letartóztatták csavargásért. Eljutott Párizsba, ahol megismerkedett a kvantumelmélettel és kocsmákban mosogatott. Becsavarogta Franciaországot, majd hajóra szállt, és beutazta a Földközi-tengert. Marseillesben talán belépett a légióba is, de nagy valószínűséggel soha nem lett belőle "rendes" közlegény, Afrikába érkezve ugyanis már civil munkákból (dokk- és bánya-) élt meg. A két év során újságcikkeket írogatott és küldött haza, nyilvánvaló célja minél több hihetetlen, lehetetlen élmény összegyűjtése lehetett, a felkészülés az írópályára.

Hazatérve, 1930-ban megkísérelte elindítani írói karrierjét: verseket, drámákat írt, riporterként és titkárként újságoknál dolgozott, majd később, hogy megéljen, nyelvleckéket adott. A sikert az hozta meg, hogy összebarátkozott Nádassy Lászlóval, későbbi állandó szerzőtársával: 1932 végén bemutatták első közös vígjátékukat, a Gengszteridillt, amelyet rengeteg sikeres bohózat és kabarétréfa követett. Ebben az időszakban ismerkedett meg Rejtő Karinthy Frigyessel, aki szellemes cikkeivel és reklámjaival felkeltette az érdeklődést az ifjú szerző iránt (egy alkalommal halálhírét is közölte...). Rejtő 1932-ben kiadta első kisregényét is, A Párisi Frontot a Nyíl sorozatában (ez főképp utazásának emlékeit szublimálta mulattató sztorivá). Bár e prózakísérletnek egyelőre nem lett folytatása, Rejtő darabszerzőként és filmíróként elismertté vált.

Közben azonban új publikálási lehetőséget talált: 1934-től a Literária Kiadóvállalat nagyhírű Világvárosi Regények sorozatában kezdett el írni. E sorozat szigorú szerkesztéséről volt híres: bár megadott terjedelemben, de mindig magas minőségben, érdekfeszítő témákról kellett szólnia a kivétel nélkül és vállaltan magyar szerzők írta műveknek. A korabeli sokféle ponyvasorozattal ellentétben a Világvárosi Regényeket nem(csak) az Amerika-mánia, hanem az európai elitizmus jellemezte: a történetek inkább játszódtak Német- és Franciaországban és Nagy-Britanniában, mint "odaát", s tényleg világvárosiak voltak: színházzal, cukrászdával, lóversennyel, bálokkal, zseniális találmányokkal, a monte carlo-i rulettasztalokkal és erényes hölgyekkel lehetett találkozni az ízléses borítójú füzetek lapjain, ha pedig kalandregénykéről volt szó, akkor a gyarmatok és a pompás őserdő jelent meg helyszínként. A szerzők szinte kivétel nélkül saját, magyar nevükön publikáltak, minden elterjedt legendával ellentétben. Így Rejtő is Rejtő Jenőként jegyezte a könyveket. 1934 és 1940 között húsz kisregénye jelent meg itt, a legtöbb, egyszerre hat 1938-ban. Ezek különlegessége, hogy sokban már megjelennek olyan ötletek, melyeket később a nagy, Novás regényeiben dolgozott ki igazán.

Elképzelhető, hogy a Balatonon ismerkedett meg aztán a Müller családdal, mindenesetre 1936-ban Müller Dávid, a Nova könyvkiadó vezetője szerződést kötött Rejtővel, aki ettől kezdve egy másik sorozat állandó írója lett: a legendás hírű A Nova Kalandos Regényeié. Ebben a jellegzetes, piros fedeles sorozatban már igazi, nagy regények jelentek meg, általában 1 pengős áron, s szinte csak külföldi íróktól (a névsor Agatha Christie-től Leslie Charterisen keresztül Erle Stanley Gardnerig terjedt). A könyvtári statisztikák szerint a sorozat fennállása alatt megjelent 191 kötetből csak 26 volt magyar szerző műve, s csak három írótól adtak ki regényt: Charles Lorretól (Nagy Károly), E. A. Rodrigueztől (Barsi Ödön) - és természetesen Rejtőtől, mégpedig tizenkilencet... Nem csoda és nem Rejtő trükkje volt tehát az idegen álnév választása: ebben a sorozatban magyar névnek csak fordítóként volt helye. Így született meg egy hirtelen döntés eredményeként P. Howard (ejtsd péhovard), aki fokozatosan lett egyre rejtősebb A pokol zsoldosaitól (1936) a Csontbrigádig (1941). Őt pedig nemsokára (1939) követte Gibson Lavery, A Nevada szelleme szerzője. (Valószínűleg ez utóbbi névre emlékezett homályosan Hegedűs Géza, úgy tűnik ugyanis, hogy Rejtő más álneveket, mint amilyen a fenti idézetben említett Laverg, soha nem használt. Érdekes az is, hogy - más ponyvaszerzőkkel ellentétben - soha nem magyar nevének tükörfordítását alkalmazta, egy visszaemlékezés alapján azért, mert a Rejtő már önmagában is magyarosított, tehát számára szerzői név volt.)

Rejtő fokozatosan alkotta meg önmagát a Nova sorozatában. Írt minden zsánerben, de egyre inkább kialakult saját stílusa. Első könyve, a könnyed, de még komoly légiósregény A pokol zsoldosai (1936) alapsztorijában emlékeztet Az elátkozott partra és A három testőr Afrikábanra (1940), csakhogy utóbbiakban fellép John Fowler, a Csülök mint jámbor narrátor, a béke hirdetője... és a műfaj újjászületett. A második Nova-könyv, a Menni vagy meghalni (1937) első része "szenvedős", kínlódós légióskaland, a második része pedig komolyan vett, bár szellemes Edgar Wallace-féle krimi. Mindez össze sem hasonlítható Az előretolt helyőrség (1939) kavargó kalandozásával, gyors vágású, poénokkal továbbgördülő, totális káoszba hajszoló, helyzetkomikumsorral építkező, végül mégis frappáns krimibefejezést nyújtó cselekményével. 1938-ban pedig megszületett Az elveszett cirkáló és legénysége (már önmagában pazar műfaji játék és zsánerparódia), hogy aztán Piszkos Fred és barátai önállósuljanak még három groteszk kalandra. Közben ugyanez történt a vadnyugati regényekkel: az indián-átkos, könnyhullatóan becsületjátékos A Nevada szellemét (1939) a pazar kavargású Texas Bill, a fenegyerek (1939) és a komikus alakok átjáróházává váló Tigrisvér (1940) követte. Rejtő megbolondította a kémregényt (A Láthatatlan Légió, 1939) és a detektívregényt (Vesztegzár a Grand Hotelben, 1940), majd végül (szerintem) megírta a legigazibb szépirodalmi művét, a Csontbrigádot (eredetileg A csontbrigád, 1941), amely képes volt a Piszkos Fred-kalandok groteszkségét és játékosságát, Az előretolt helyőrséghez hasonló csattanós kalandosságot, az olvasható költészetet, a megdöbbentő lélektaniságot és a dermesztő haláltábor-víziót egyetlen regényben összekapcsolni.

Miközben azonban az író Rejtő egyre sikeresebb és egyre zseniálisabb lett, folyamatosan írva olvashatatlan betűivel, gépeltetve aktuális gépírónőjével, és javítgatva hihetetlen precizitással a regényeket (ugyan dehogy irkált mandzsettákra és papírcsíkokra, hisz a Művekről volt szó!), a magánember Rejtő egyre pesszimistábbá vált. Állandó elégedetlensége sorsával, a világgal és világát betöltő úrral, a kiadóvezető Müllerrel kicsinyes csatározásokba hajszolta. Rendíthetetlenül hitt saját zsenialitásában (és igaza volt), azonban nem viselte el a kritikát, túlburjánzó szövegei és elhatalmasodó idegbaja kezdték legyőzni. Önhatalmúlag szakított a Nova kiadóval, utolsó három regénye itt-ott elhelyezve, a Csillag, az Auróra és Soóky Margit kiadásában jelent meg: az utolsó már posztumusz, 1943-ban... Öt teljes regény maradt utána kéziratban és nagy csomó töredék...

1942 októberében a nyilas szennylap, az Egyedül vagyunk gusztustalan cikkben emlékeztetett: "Mr. Howard csak néhány hete hagyta el az ideggyógyintézetet, s civilben Rejtő Jenőnek hívják. Ha pedig tovább kutatsz, kiderítheted, hogy nem is Rejtő az igazi neve, hanem Reich." Ideális áldozat az uszítás célpontjának: a lelkileg, testileg összeomlott Rejtő megkapta munkaszolgálatos behívóját, s novemberben már Nagykátáról indult Ukrajnába. Lázas betegen, de fáradhatatlanul vonszolta magát a negyvenfokos hidegben. Nem ponyvaregényeiből idézgetett, hanem a nagy, komoly művet tervezte, tanúskodni akart a történtekről az utolsó pillanatig, mint annyi író, költő sorstársa. Halálának tanúja Rajna János artista, pesti barátja, aki az utolsó percig a tífuszos író mellett volt és - hullaszállításra beosztva - tanúja lehetett tömegsírba temetésének 1943. január 1-én.

Az író halott volt, de legendává válása még csak most kezdődött. Már kiadott művei 1946-tól új kiadásokban jelentek meg mindaddig, míg létezett szabad könyvkiadás. Családja életben maradt tagjaival interjúk készültek. Néhány róla mesélt fele-sem-igaz történetnek már ekkor fellelhető az ősváltozata: kiderült, mindenki ismerte, mindenkinek volt róla emléke. Egymaga elhomályosította egész ponyva-paródiaregényíró nemzedékét. A legenda az ötvenes években csak sűrűsödött. Minden történet igaz volt, mert ellenőrizni lehetetlenné vált. Minden szakadt Rejtő-füzetke értékké nemesedett, amelyet aranyáron lehetett eladni, mert a hatalom betiltotta a tőkés ponyvát és a sárgaregényeket... Közben pótolhatatlan kéziratai tűntek el, mert azokat 1956-ig senki sem szedte össze... Ám már ebben az évben a Vidám könyvek minisorozatában csendben újra megjelent A Láthatatlan Légió, s követte még öt regény. 1958-ban bábjáték készült A szőke ciklon "ponyvaregényparódiából". És 1964-ben végképp megtört a jég: a Magvető kiadó épp megszületett ponyvasorozata, az Albatrosz ötödik köteteként újra kiadták A tizennégykarátos autót. Ezután a sorozatban évente kijött három-négy Rejtő, s négy kiadatlan kéziratát is megjelentették, köztük a zseniális Egy bolond száz bajt csinált. Rajongótábora egyre csak nőtt, s már nemcsak olvasták, nézték is a Vesztegzár a Grand Hotelbenből rendezett Meztelen diplomatát (1963) és A fehér folt feléből írt Férjhez menni tilos!-t (1964). Korcsmáros Pál ekkoriban kezdte el rajzolni azokat a zseniális Rejtő-képregényeket, amelyek ma újjászületve ismét kaphatók a boltokban. Az Albatrosz Rejtő-szériája egészen a sorozat megszűnéséig folytatódott. A rendszerváltás éveiben pedig a Világvárosi kisregények is azonnal megértek néhány újrakiadást.

Azóta Rejtő folyamatosan jelen van a könyvesboltokban, a könyvespolcokon és az interneten. Bár az összevissza összkiadásoknak köszönhetően elég nehéz összerakni egy tényleges Rejtő-összest, mégis, az író és hősei állandóan itt vannak velünk. Ma már nem kell bizonygatni, hogy Rejtő Jenő a maga különös módján nagy író és "rendes" író volt, nyugodtan elhelyezhetjük őt a nemes szépirodalom polcán. Lehet belőle szobor, érettségi tétel - de talán az a legjobb benne, hogy ma is él. Ma is meg tud nevettetni. Márpedig - hiába közhely ez is - nincs ennél nehezebb dolog az egész irodalomban.

Rejtő Jenő összes regényeinek és kisregényeinek listája a Raktárban.
Nagyon igényes, szinte minden legendától mentes életrajz a Színészkönyvtárban.

Más ponyvaszerzőkről
Barsi Ödön - az ismeretlen író
Louis Lucien Rogger - Egy eltűnt író nyomában
0 Responses