Ez a poszt csak rövid híradás egy érdekes kötet megjelenéséről.

Barsi Béla, Barsi (Rodriguez) Ödönnek, a két világháború közötti irodalom és rádiózás jelentős alakjának a fia nemrég értesített, hogy dr. Ács Péternek, az ELTE egyetemi docensének a segítségével kismonográfiát állított össze édesapja életéről Író az éter hullámain címmel. A mindeddig közöletlen dokumentumokat, fotókat és emlékezést tartalmazó mű nemcsak a korabeli szórakoztató irodalom kedvelőinek lehet hasznos, hanem mindazoknak, akik a Horthy-korszak művészeti életével, vagy az éra mindennapjainak történetével foglalkoznak. A pálya ismertetése a Petőfi Irodalmi Múzeum segítségének köszönhetően megtalálható az interneten pdf formátumban.

Dr. Barsi Béla - Dr. Ács Péter: 
Író az éter hullámain - Barsi (Rodriguez) Ödön kalandos élete 

Barsi Ödön könyveiről nemsokára a blogon is még többet olvashatsz majd. Addig is ezt a posztomat ajánlom: Így élt Barsi Ödön - Egy magyar író élete

Amikor elkövetkezik az elkerülhetetlen szituáció és az embernek kötelező olvasmányt kell olvasnia, mindenkinek csak azt ajánlanám, vegye meg az adott művet olyan kiadásban, amit képes szeretni - s máris könnyebb lesz a feladata. Persze, ott az e-book változat, de ha hagyományos formában van szükségünk a szövegre, ma már igazán pompás kiadásokban lehet rendkívül olcsón hozzájutni az ilyen művekhez. Megéri a 300-900, esetleg 2000 forintot, hogy olyan méretben és borítóval, olyan fogású és kinézetű könyvben, továbbá olyan szerkesztésben vagy fordításban olvashassam az adott klasszikust, amelyik tetszik nekem, amihez esetleg élmény is kapcsol majd, nemcsak utálat.

Két (új és régi) díszkiadás közt egy eltéveszthetetlen diákkönyvtár

Persze nem volt mindig ez a véleményem: hiszen a kötelező olvasmányok sorozatai, a diákkönyvtárak alapvetően mindig egy kicsit mostohagyerekek voltak a könyvkiadók számára. Nagy példányszámban el lehetett őket adni, még ma is kicsi, de biztos bevételt jelentenek: viszont szépnek mintha sosem kellett volna lenniük... Így a saját diákkorom kötelezőit kifejezetten utáltam, könyvtári, rendkívül randa példányokból olvastam el, s nem tekintettem őket "igazi" olvasmányomnak - csak amikor már sikerült olyan formában kézbe vennem őket, ami igazán tetszett, s akkor, amikor kedvem volt az elolvasásukhoz.

Belül ugyanaz - kívülről a diákkönyvtár már előre elveszi a kedvet

A régi idők diákkönyvtári sorozatai ugyanis - kevés kivételtől eltekintve - egyformák voltak egy tekintetben. Randák voltak. Csúfak, igénytelen külsejűek, érdektelenek. Ha egy regény megjelent az Olcsó Könyvtár, vagy a Kincses Könyvek sorozatában, hiába volt kicsi, kevéssé szép papírra nyomott, puha kötéses, mégis könyv volt még, kedves rajzokkal, a maga módján ötletes borítóval. Ha átkerült a Diákkönyvtárba (és itt most az államosított könyvkiadás ilyen sorozataira gondolok, nem a háború előtti, magyarázatos kiadásokra) - egyszerűen kivégezték. Onnantól már csak szöveg volt, sok-sok lapon, bedugva egy rút borító mögé. S sajnos sokszor még napjainkban is csak az. Az alábbi, bevallottan szubjektív válogatás szép és kevésbé szép diákkönyvtári könyvfedeleket mutat be.

A Diákkönyvtár nevű sorozat több formát is megélt, s több kiadó is jelentetett meg köteteket e sorozatbesorolással. (Az OSZK szerint e könyvek mind egy sorozatba tartoznak...) Minden 1958-ban kezdődött, a Szépirodalmi Kiadó ilyen nevű szériájával. Bizonyára sokan emlékeznek még a kezdeti sorozat agyonolvasott példányaira: alul színcsík, felül némi hálóminta, kerekded, jelvényszerű logó, belül pedig apró, gömbölyű betűk, vékony papíron. (A jobbra látható egy 1962-es kiadás.) Ez a könyvváltozat legalább még fűzve volt, s mentségére elmondható az is, a korabeli kevésbé puritán kötetek külsejét is meghatározta a szocialista nyomdatechnika akkori állapota.
Mégis, mindez annyira unalmas volt, hogy valamivel illett feldobni. Talán így alakulhatott ki a máig ható gyakorlat: a diákkönyvtári kötet borítóját igazán az íróról készült fotó, festmény vagy rajz teszi majd igazán vonzóvá. Hát persze. Balra egy 1966-os és egy 1970-es kiadás látható: ugyanazzal az olcsó, színcsíkos nyomással és Jókai Mór portréival. Felnőttként értékelem a beállítás hanyag eleganciáját, a szép szakállat, a finom mosolyt, de ifjan ehelyett csak egy kiábrándítóan kopasz, szakállas öregurat láttam az egyik legromantikusabb magyar regény fedelén. Igaz, közben a modern idők is meglátszottak a könyvterven, hiszen a kerekded sorozatjelecske határozott, kisbetűs DK-jelölésre módosult. Belül viszont egyre rosszabb papíron, egyre nehezebben olvasható betűkkel szerepelt a szöveg.

Eközben a világirodalom diákolvasmányaiért az Európa Könyvkiadó felelt. Így nekik is volt Diákkönyvtár, majd DK-sorozatuk. Véleményem szerint sokkal jobb papírt használtak, mint a Szépirodalmi bármikor, és ragasztott voltuk ellenére a könyveik egész jól kitartottak. A borítón azonban mi más díszeleghetett volna, mint a szerző arcképe: amivel Szophoklész és társai esetében azért meggyűlt a tervezők baja, s a maratoni futót választották helyette... Ahogy a jobb oldali képpáron látható, az 1968-as, "nagyon innovatív" külsőt 1971-ben egy szolidabb váltotta fel, ez azonban mulatságos módon Shakespeare esetében pl. azzal járt, hogy a fedéltervező tükrözni volt kénytelen az ismert arcképet.
Ezután eljött a hetvenes évek: a formabontás, a merész modernség, a geometrikus alakzatok és - diákkönyvtár szempontjából - a nagy példányszámú spórlás időszaka. A korábbi cérnafűzés ragasztókötéssé változott, mégpedig meleggé, úgyhogy mára a korabeli könyveket oldalanként lehet letépegetni a gerincről, mint egy jegyzettömb lapjait - hacsak szét nem estek már maguktól. A papír keménnyé és göcsörtössé vált, a betűk nyomása még halványabb lett. A kisbetűs, egybefonódó logót is újratervezték, nagybetűsre. A borítóra pedig igazi fantáziamozgató ábra került: a nagy semmi, ahogy az balra látható, egy 1975-ös példányon. A Szépirodalmi Kiadó nem sokkal ezután be is fejezte diákkönyvtári működését (bár a nyolcvanas évek elején megalkották saját, új diákkönyvtárukat, az általam korábban már bemutatott Klasszikus Zsebkönyvtárat). A Diákkönyvtár nevű sorozat a hetvenes évek közepétől átkerült a Móra Ferenc Könyvkiadóhoz. Az ő adózásuk a modernség előtt a fenti, jobb oldali borítótípus, ez épp 1978-ból. Minden másban sikerült pontosan ugyanolyan könyvet tervezniük, mint az elődnek, de a fekete alapon színes virág a saját találmányuk: jó borító, mert minden könyvet egyformává változtat, könnyen kopik és látványosan gyűrődik...

Közben aztán lassanként megváltoztak a diákkönyvtárral kapcsolatos igények. A Móra is új arcot adott sorozatának, amely így érte meg a rendszerváltást, s még 1992-ben is jelent meg kötete. A papírborító puhábbá változott, teljesen egyszínű lett, s feltűntek rajta az olyan színek, mint a halványkék, a lágyzöld, a narancssárga vagy a vanília. Belül egészen vékony, recsegős, halványszürke, selymes tapintású papírt lehetett találni, szép, nagy betűkkel telenyomva. A borító valószínűleg könyvlapokat kívánt megidézni - még ha kicsit olyan is volt, mint egy sajtreszelő oldala. A régi - immáron negyedik - logó is eltűnt a süllyesztőben: a sorozat tagjaira egyszerűen csak ráírták: Diákkönyvtár. (Egy tagját 1986-ből lásd fenn, balra.) Azután a rendszerváltástól kezdve új és új próbálkozások indultak: hol diákkönyvtár néven, hol másképp. Mind közül az egyik legsajátosabb az Interpopulart kiadó Populart Füzetek sorozata volt 1992-től: egy teljes, átgondolt, új szemléletű, ritkaságokat is tartalmazó vállalkozás, emellett pedig az első és tulajdonképpen egyetlen sorozatban, darabonként rendelve gyűjthető teljes diákkönyvtár. Diák- és házikönyvtár néven mindenkinek ajánlották és egy ötletes segédlettel még a rendszerezésére is tettek ajánlatot (amelyet egyébként is segített a füzetek irodalmi korszakhoz választott borítószíne). (Fenn egy 1994-es példány.) Ám funkcionalitása mellett ez sem a szépségével hívogatott olvasni.

Míg eddig a teljességre törekedtem a sorozatok bemutatásánál, 1990-től kezdve szinte lehetetlen minden diákkönyvtárnak tekinthető formációt sorra venni, így inkább csak példákat hoznék a trendekre.


Itt néhány olyan, rövid életű diákkönyvtári sorozatból gyűjtöttem köteteket, amelyek a kilencvenes évek termékei voltak, s több-kevesebb sikerrel néhány évet éltek meg. Egyik kedvencem az Editorg Junior Könyvek, amely békebeli hangulatú borítójával bejáratos volt a könyvtáramba: ma is négyet őrzök a mindössze nyolc kötetet megért sorozatból. Ezek 1993-95 közt jelentek meg: nagy testvérük pedig, az Editorg Klasszikusok 1992-95 között: ezek már szép számmal, s szinte a 18. századba illően letisztult, színes kartonborítóval. (Az első könyv 1991-es, a második 1994-es.) De már ekkor megjelent az a gondolat is, hogy a diák kezébe úgyis elég a szöveget adni, vagyis felesleges komolyabban foglalkozni a borítótervezés, vagy legalább sorozatborító-tervezés fáradságos feladatával. Ilyen módon készült el a rendkívül vékony papírra, apró méretben nyomott S.O.S. Diákkönyvtár számos kötete 1992-től vagy az 1993-ban megteremtett Suliirodalom sorozat összes darabja.


Más cégek másképpen gondolkoztak. Az "iskolások úgyis gyerekek" személet jegyében a "mindent szépen le kell rajzolni" gondolata hatja át a fenti diákkönyvtári kötetek borítóterveit, amelyek alultervezett helyett inkább túltervezettnek tűnnek. Nem elég a meseillusztráció minden művön, még a versesköteten is, ahol a meglehetősen rosszul eltalált költőarckép szerepel, de köré márványos, éktelenül ízléstelen festékfoltok kerültek, megalapozva a diákkönyvtár-használó leendő ízlését... Az 1999-től létező Holló Diákkönyvtár esetében azonban nem lenne a teljes a kép anélkül, hogy napjainkra a fenti borítókat egy-egy elemük kiemelésével, pasztellesítésével áttervezték (a jobbra látható módon), ízlésesebbé tették, belülre pedig jó szövegek kerültek, igényesen szedve.


A rettenetes rajzok diákkönyvtári műfajában igazán az ezredforduló után sikerült nagyot lépni előre: mindez jól látható A kőszívű ember fiai és Az arany ember fenti kiadásain. A Black & White Az irodalom remekei és az Aquila Alma Materének rajzolói nem tudtak megbirkózni azzal a feladattal, hogy a közismert filmek képkockáit borítóképpé változtassák, a Szalay rajzolójának ez kissé jobban ment, bár mindenkit megfiatalított a fedélképein.


Pedig a rajzolt borítókkal csodát is lehet tenni, amire jó példa három frissebb sorozat. A Nemzeti Tankönyvkiadó ugyan megszűnt régi formájában, de ötletesen zsebméretű, puha kötéses NTK-klasszikusai még mindig kaphatók, s felderítik azokat, akik kézbe vesznek egy-egy kis fehér kötetet. A fedélrajzok közt van nagyon ötletes (mint a Három nővér), izgalmas, de talán mégsem tökéletes kompozíciójú (mint a Csokonai-kötet), s hagyományos is (mint az Egri csillagok), de már a fehér szín, s a vonzó tapintású fedél is új korszakot jelez. A Móra Klassz sorozatának fedelei is megszólítják az olvasót: más kérdés, hogy ezek a könyvek hatalmasak: az Egri csillagok egyenesen riasztó tud lenni fizikai formájában, pedig csak túl vastag a papírja. Ezért tetszik nekem nagyon a Mozaik diáksorozata, a Magyar klasszikusok, pici, kemény kötéses könyvekkel, sok úttörő szerkesztésű novellaválogatással, amelyek kifejezetten alkalmasak általános iskolai jutalomkönyvnek is - de számomra is jó olvasmánynak bizonyultak...


És persze nem kell feltétlenül mesélő képeket rajzolni, elegendőnek bizonyulhatnak a szimbólumok. Az kiderült már a blogból, hogy a kedvenc diákkönyvtár-sorozatom a Talentum Diákkönyvtár Vida Győző csodás, látványos borítóival. Szintén sokat írtam a M-érték Kiadó sajnos már befejeződött Kötelezők mértékkel sorozatáról, amelynek kifejezetten ötletes és innovatív fedélképek jutottak, ráadásul az optimista narancsszín külső, a jól olvasható, szépen szedett szövegek, a jegyzetelt kiadások nagyon szerethetőek voltak.


De a maguk egyszerűségében nagyon kedveltem annak idején a Diáktéka festményekkel barátságossá tett fedelű, kellemesen lapozható papírra nyomott könyveit. A Tóth Kiadó diákkönyvtára is igen ízlésessé nőtte ki magát, miközben olcsó maradt. S remek vállalkozás a Konsept-H kiadó Könyvkincstára (2009-től), amelyben ritkaságok is megjelennek, azonos fejléccel, jól megkülönböztethető színekkel.


Ami érdekes, hogy a talán legnagyobb diákkönyvtár-birtokos, az Európa Könyvkiadó találja meg magát a legnehezebben az új világban. Az új sorozatötlet, amely a kilencvenes évek elején még nagyon kreatívnak és újszerűnek tűnt (s jól leplezte, hogy a bevált könyvkülső-tervezési panelek azonosak maradtak), egyértelműen unalmassá érett az ezredforduló után. A fehér színű, keretes fotót vagy festményt tartalmazó könyvborító, amiről olyan sokáig meg lehetett ismerni az 1991-től létező Európa Diákkönyvtárt, mára a múlté. Számomra időközben egyébként is felvetette a kérdést, vajon jó-e vagy nem egy-egy művet ennyire erősen hozzákapcsolni egy-egy filmadaptációhoz, vagy (ami még esetlegesebb) egy-egy színpadi előadáshoz (utóbbi jó eséllyel már akkor sem látható, amikor a fedelén jelenetét ábrázoló kötet a nyomdába kerül). (És: vajon mennyivel hozza közelebb Sophie Marceau találomra kiválasztott fotója Anna Kareninát ahhoz a nemzedékhez, amelyik Keira Knightley-t látta a szerepben, vagy már az ő filmjét is réginek tartja?) A borító mögötti könyvtesteket pedig nagyon rossz, nem igazán olvasóbarát papírra nyomtatták. Ideje volt tehát a megújulásnak. Ami viszont, egy kissé értelmetlen, mert alig változtató "ráncfelvarrás" után megszületett, mint modern, innovatív borító, azt hiszem, nemcsak számomra lett értelmezhetetlen. Csúfnak csúf, unalmasnak, unalmas, vizuális ötletnek egyszer nézős, ráadásul a Jókaikat és Tolsztojokat még össze is lehet keverni a segítségével. Ugyanakkor még mindig túl drága ahhoz, hogy a szülő-gyerek ne másikat válasszon. Vajúdtak a hegyek.


A már említett sorozatok mellett én világ életemben az Osiris Diákkönyvtárra adtam a voksomat. Ez a 2003-tól stabilan létező, elegáns és visszafogott külsejű, viszont szövegeiben és szerkesztéseiben újító, fizikai formájában pedig meglepően strapabíró sorozat azonban sajnos már a múlté. S amivel nemigen tudok mit kezdeni, hogy utódánál mintha elfelejtődött volna, hogy a kevesebb néha több. Vagy talán az én ízlésem maradt el a jelenkortól? Szerintem az itt alább látható fedelek esetlegesek, néhol giccsesek, magukat modernnek csak hívők - ám lehet, hogy valójában a jövőt jelentik. Ezeket és az ezután tervezendőket már a friss olvasóknak kell megítélnie...


Egy viszont biztos: ha diákként a szöveget akarja valaki, arra ma már ott az okostelefon és az internet. Vagyis valójában lassanként semmi szükség olyan diákkönyvtári kötetre, ami nem ad semmilyen pluszt: se esztétikájában, se beltartalmában. Én azonban hiszek benne, hogy a kötelező és ajánlott olvasmányokat számos okból továbbra is érdemes könyvként elolvasni: már csak a diákkönyvtár-sorozatokon múlik, hogy sikerül-e erre rávenni a jövő olvasóit.

James Ross azzal fejezi be VI. Henrik (1422-1461) életrajzát: "Nehéz nem együttérezni VI. Henrikkel. Királynak lenni a 15. századi Angliában, amikor az uralkodás oly nehéz teher volt, azt jelentette, hogy a királyok képességeik határait feszegetik. Henriknek viszont, akárhogy is nézzük, nem volt semmiféle királyi képessége. Nyilvánvalóan tökéletesen képtelen volt eljátszani azt a szerepet, amelybe beleszületett: a kegyesség férfija volt, amikor a politika mesterének kellett volna lennie. Egyáltalán nem érdeklődött a király feladatai iránt, abban a korban, amikor a királyság feladatokkal járt. A béke embere volt, pedig leszármazásánál fogva külországi háborút kellett viselnie, s örökösödése polgárháborúba sodorta az országot. (...) Uralkodása eseményei kimerítik a katasztrófák teljes listáját." (99.) És mégis, ahogyan a kötet alcíme is mutatja, Henrik mégis jó, egyszerű és ártatlan ember volt (A Good, Simple and Innocent Man), aki mély vallásosságával, békés lényével olyannyira elvarázsolta az utókort, hogy ha nem jön közbe az anglikán reformáció, bízvást katolikus szentté avatták volna.

A könyv öt pompás című fejezetre tagolódik. Az első (Introduction: The Enigma of Henry VI) a király személyiségének rejtélye nyomába ered. A következő három nagy rész - Behind the Facade: Henry's Character and Capability (A színfalak mögött: Henrik karaktere és képességei), Policy and Profligacy, 1436-1453 (Kormányzat és kicsapongás, 1436-1453), Collapse and Catastrophe, 1453-1461 (Őrültség és összeomlás, 1453-1461) a király aktív éveit, a tulajdonképpeni uralkodását mutatja be. Anglia legfiatalabban trónra került monarchájaként még csak nem is gyermekként, hanem egyenesen csecsemőként kellett megkezdenie uralkodását, s bár sokat hibázott, erős királynéjával, Anjou Margittal az oldalán, s 1453-ban, 32 évesen végre örököst (Edward herceget) adva a hazának, talán válhatott volna belőle elviselhető teljesítményt nyújtó király. Ez az év azonban teljes testi és mentális összeomlással járó betegséget hozott rá, amelytől 18 hónapra kataton állapotba került (talán katatonikus skizofréniája lett), s amelyből valójában sosem épült fel teljesen. Mindez pedig végképpen megpecsételte a sorsát: különös mód még csak nem is a betegsége, hanem a részleges magához térése. Ahogyan a szerző, aki egyébként a winchesteri egyetem későközépkor-professzora, idézi egy másik életrajzból: "Ha Henrik őrülete tragédia volt, akkor felépülése nemzeti katasztrófa." Eddigre ugyanis már körülbelül kialakult a status quo: a királyné és köre remélte, hogy az egyéves trónörökös előbb-utóbb felnő és elfoglalja majd a trónt apja régenseként, addig pedig az udvar másik gyújtópontjában Henrik egyszerre harmad- és negyedfokú unokaöccse, Richard, York hercege hozta a döntéseket. Miután azonban a király - látszólag - ismét uralkodásra képessé vált, Yorkot gyorsan megfosztották főhatalmától, amit azonban nem tűrt el: s valahol itt kezdődik igazán a Rózsák Háborúja, amelynek első szakasza végén, 1461-ben York fia, IV. Eduárd foglalja el a trónt, legyőzve, bebörtönözve, majd öt év múlva kivégeztetve Henriket, s csatában megölve fiát, az addigra már 17 éves trónörököst. Erről szól az életrajz utolsó fejezete: Henrik haláláról és utóéletéről, arról a paradoxonról, hogy Anglia talán legrosszabb királya miként került szent hírébe... A könyv tehát igazán élvezetes kalandozás a történelemben: s egy nagyon-nagyon különös személyiség életútja.

Ahogyan a Két emelet boldogságban mondják: III. Henrikről (1216-1272) "keveset tudunk". Valószínűleg nem kellene bevallani, de én rendszeresen elfelejtettem, ki ő: a trónfoglaló IV., a győztes V., a bolond VI. Henriket mindig sikerült azonosítanom, ahogy Hódító Vilmos legkisebb fiát, az I., és Becket kortársát, a II. Henriket is. De a III.? Stephen Church érdekes életrajza azonban egyszer s mindenkorra megjegyeztette velem III. Henrik nevét, azt, hogy Földnélküli Jánost követte a trónon, mindössze kilencévesen, s hogy ő volt az angol királyok közül Simon de Montfort kortársa, majd végül legyőzője. A rövid életrajz már akkor megfogott, amikor elolvastam az irodalomjegyzékét (általában ezzel, a mellékletekkel, meg a képekkel szoktam kezdeni az olvasást), s ott többek közt ez szerepelt: "Henrik apjáról számos kiváló biográfia áll rendelkezésre, egytől egyig pompás szöveggel, de a kiadóm sosem bocsátaná meg nekem, ha nem a saját életrajzomat ajánlanám a kedves olvasónak, amelynek címe: King John: England, Magna Carta and the Making of a Tyrant (London, Macmillan, 2015)." Ez a szellemes, világos stílus mindvégig jelen volt az életrajz főszövegében is, emellett - szerintem - különösen izgalmas, hogy a Kelet-Angliai Egyetem középkorász professzora, aki közismerten János király monográfusa, ezúttal János fiáról készített rövid összefoglalót.

Akit joggal nevezett a könyv alcíme - a korabeli krónikák alapján - "egyszerű és istenfélő uralkodónak" (A Simple and God-Fearing King) hiszen egy rendkívül zűrzavaros korszakban, két báróháborúval, egy főúri lázadással és egy nagyszabású francia hadjárattal megbirkózva is sikerült olyan jó és nagy emberként megmaradni az utókor emlékezetében, akit még kanonizálni is megpróbáltak. A könyv rövid, izgalmas fejezetekből állt, amelyek segítségével sikerült követnem a sok párhuzamos eseménytörténeti szálat, ugrálva a szigetország és a kontinens, a bárói táborok, a királyi és a trónörökösi udvar között. Nagyon élveztem olvasni a kötetet. Nem értem viszont, hogy az egyébként olyan akkurátusan szerkesztett műből miként maradhatott ki a tartalomjegyzék: talán a szerkesztők úgy vélték, a sok apró fejezet felsorolása túl hosszúra nyúlna? Pedig az ötletes címekből szépen kibontakozik az életrajz vázlata. Ezért beírtam ide a tartalomjegyzéket: újraolvasáskor nekem is jól jön majd.

Henry III   3
Inheritance   4
The Rebirth of Magna Carta   7
The Problem of a Minority  11
Henry Emerges into the Limelight   15
The Charter of Liberties    18
Coming of Age   20
The Birth of Parliament   21
Finding a Bride   23
A Plot to Murder Henry and Eleanor   26
Gascony and Poitou, 1242-3   28
The Lusignans   32
Westminster Abbey and Henry III's Image of Himself   34
Gascony, 1253-4   39
The Sicilian Business   41
The Crisis of 1258   44
Simon de Montfort   50
Reform of the Realm   52
Peace with France   54
The Treaty of Paris   57
Henry's Return to England, April 1260   60
Henry Escapes to the Tower   63
The King Free of His Fetters   67
Henry Back in Fetters   71
The Settlement at Amiens, January 1264   74
Trial by Battle: Lewes, 14 May 1264   76
Trial by Battle: Evesham, 4 August 1265   81
After Evesham   84
Last Years and Death   87

Nagyon-nagyon sok fenntartásom van Diana Gabaldon világhíres sorozatával, az Outlanderrel kapcsolatban. Mégis szeretem. A belőle készült televíziós sorozatot meg aztán különösen. Épp ezért ez most nem a kritika helye, hanem Gabaldon összes, a sorozatba tartozó köteteinek a rendszerezése, segítségül magamnak és másoknak.

Ha a sorozat köteteinek listája érdekel, azt ezen a linken találhatod meg.

Diana Gabaldon 1991-ben írta meg mára nyolc kötete számláló Outlander-sagájának első könyvét, majd további novellákkal és regényekkel bővítette fiktív világát: máig összesen 12 regény és 10 elbeszélés született. Közülük nekem - azt hiszem - a következők a kedvenceim: 1. Lord John and the Private Matter 2. Outlander 3. The Scottish Prisoner 4. Virgins 5. An Echo in the Bone.

A fő cselekmény hőse egy szerelmes-, majd házaspár, az angol Claire Beauchamp és a skót, felföldi James Fraser: azonban míg az előbbi 1918-ban született, utóbbi 1721-ben látta meg a napvilágot... Találkozásukat egy rejtélyes esemény teszi lehetővé: a második világháború után az addig ápolónőként dolgozó Claire Skóciába utazik felejteni, s gyógynövény-gyűjtögetés közben megérint egy titokzatosan zúgó követ - mire 1743-ban találja magát, II. György király korában, egymásra fenekedő skótok és angolok között. Jamie válik a megmentőjévé és férjévé: s egyetlen szerelmévé. Claire azonban tudja, hogy mindössze három év múlva, 1746-ban, a cullodeni, vesztes csatában a jakobita trónkövetelőért harcolva a skót történelem íve mindörökre megtörik majd... (Szerintem többet nem szabad elárulni, de aki mégis kíváncsi, itt rengeteg érdekes részletet találhat.)

Ez a poszt az egyes Outlander-történetek cselekményének időrendjét mutatja be. A címében azonban csak azért szerepel az "olvasási sorrendben" kifejezés, mert az "időrendben" szót a művek történési ideje helyett a megjelenésének időrendjére is lehetett volna érteni: de én senkit se köteleznék arra, hogy csak így, vagy csak úgy vegyen kezébe könyveket. Ez a lista csak egy olvasási lehetőség, egy ajánlat: hátha hasznát veszi valaki.

Virgins, 2013 (= Seven Stones to Stand or Fall, 2017, magyarul: Veszélyes amazonok: Szüzek)
A novella 1740-ben játszódik, és a 19 éves Jamie kalandjait mutatja be Franciaországban. Az egyetlen sztori, ami időrendben megelőzi az Outlandert: ha valaki még sosem olvasott semmit a sorozatból, annak a helyében biztosan nem ezzel kezdeném, hanem az Outlanderrel.

Outlander, 1991 (magyarul: Az idegen)
Az első regény, Diana Gabaldon élete első könyve és egy legenda születése. Egyik idősíkjában 1946-ban, másik idősíkjában 1743-ban játszódik, főképp Skóciában. Mindenképpen elsőként olvasandó, mivel enélkül sosem fogjuk megkedvelni és megérteni Jamie-t és Claire-t.

Dragonfly in Amber, 1992 (magyarul: Szitakötő borostyánban)
A második regény, amely az Outlander szoros folytatása. Egyik idősíkjában 1968-ban, másik idősíkjában 1744-46 között játszódik, főképp Franciaországban, Skóciában, illetve a 20. századi cselekményszál az USA-ban.

A Fugitive Green, 2017 (= Seven Stones to Stand or Fall, 2017)
Bár ez a novella a saga egyik legújabb darabja, időrendben 1744-45-be vezet el, s főszereplője Lord John bátyja, Harold. De ki az a Lord John? Szóval véleményem szerint ezt a történetet (ahogy a Lord Johnról szólókat is) érdemes minimum a Voyager után olvasni.

Voyager, 1994 (magyarul: Az utazó)
A harmadik regény, amelyben számos új helyszínnel és szereplővel ismerkedhetünk meg, köztük elsősorban is Lord John Greyjel, Melton vikomt másodszülött fiával. 1968 mellett a múltban húsz évet élhetünk végig: hiszen az ottani események 1746-1767 között játszódnak.

Lord John and the Hellfire Club, 1998 (= Lord John and the Hand of Devils, 2007)
A Voyager különleges lehetőséget hozott a kibontakozásra az írónőnek: Lord John, a tökéletes angol úriember, s egyben a sokak által (így általam is) nagyon kedvelt, vívódó lelkű hős külön történeteket kapott, amelyekben nyomoz, küzd és szeret. Ez a novella 1756-ban játszódik.

Lord John and the Private Matter, 2003
Az első önálló Lord John-regény (szerintem) az alsorozat legjobbja: tökéletesen megáll önmagában, abszolút izgalmas, témájában és stílusában teljességgel egyedülálló, s novellaelődjéhez hasonlóan még mindig hamisítatlan történelmi krimi, amely 1757-ben játszódik.

Lord John and the Succubus, 2003 (= Lord John and the Hand of Devils, 2007)
A harmadik Lord John-sztori ismét novella és ismét történelmi nyomozás 1757-ből, amely ezúttal különleges helyszínre repít el. A lord Németföldön harcol a hétéves háborúban, közben nyomoz, küzd, szeret és succubust hajkurász (nem ebben a sorrendben).

Lord John and the Brotherhood of the Blade, 2007
A második Lord John-regény, egyben Grey negyedik nyomozása nagyon személyes, s talán egy cseppet túlírt: ennek ellenére remek szórakozás. Lord John ismét Angliában nyomoz, 1758-ban, saját családja botrányai ügyében, s szereplőként elénk lép Jamie Fraser is.

Lord John and the Haunted Soldier, 2007 (= Lord John and the Hand of Devils, 2007)
A harmadik Lord John-novella, egyben Grey ötödik nyomozása mindenféle háborús ügyek közé vezet. A lord a Lord John and the Succubus után most mutatkozik be másodszor, mint kiváló katona: még mindig 1758-ban járunk, főképp Londonban.

The Custom of the Army, 2010 (= Seven Stones to Stand or Fall, 2017)
Ez az 1759-ben játszódó, negyedik Lord John-elbeszélés szakít a hagyománnyal, miszerint minden ilyen novellát regény követ. A hatodik Lord John-sztori Quebec ostromáig vezeti az olvasót, s kevésbé nyomozós, inkább kalandos-háborús felvezetése a következő regénynek.

The Scottish Prisoner, 2011
A mindmáig utolsó, harmadik, 1760-ban játszódó Lord John-regényben Gabaldon alaposan összeszövi a szálakat: Jamie immár ugyanolyan fontos szereplő, mint Lord John, s nehéz megmondani, a két férfi kapcsolatának, vagy az írföldi nyomozásnak izgalmasabb a története.

A Plague of Zombies, 2011 (= Seven Stones to Stand or Fall, 2017)
A lordról szóló ötödik novella és nyolcadik történet 1761-ben játszódik, Jamaicában, amelynek egyszer majd ő lesz a kormányzója (bár ezt még nem tudja). Én mindenképp csak a Voyager után olvasnám el ezt az elbeszélést, nehogy poénokat lőjek le a nagyregényből.

Besieged, 2017 (= Seven Stones to Stand or Fall, 2017)
Lord John kilencedik nyomozása, a róla szóló hatodik elbeszélés 1762-ben játszódik. A lordnak ezúttal az édesanyja ügyeiben kell rendet tennie: s mivel ez mindmáig a legutolsó Gabaldon-mű, nagyon remélem, hogy még számos követi majd.

Drums of Autumn, 1997 (magyarul: Őszi dobszó)
Mennyi történet, s még csak a negyedik hivatalos Outlander-regény... Jamie és Claire története folytatódik: a múltban 1767-1770 közt, a 20. században 1969-70-ben. Érdekes, hogy Gabaldon mennyi kiegészítő sztorit írt ez elé a könyv elé: utána viszont alig párat. 

The Fiery Cross, 2001 (magyarul: A lángoló kereszt)
Jelen pillanatban ez az utolsó magyarul kiadott Outlander-regény: amelynek a War of the Regulation, az angol gyarmati politika ellen tiltakozó háború (1767-71) adja a hátterét. Megjegyzem, a négyéves konfliktusnak magyarul még csak elfogadott neve sincs...

A Breath of Snow and Ashes, 2005 (magyarul: Hó és hamu lehelete)
A saga hatodik kötete, amely 1773-1776 közt játszódik, vagyis a War of Regulation végétől (1772-től) elvezet a függetlenségi háborúig. A tévésorozat ötödik évada ennek a kötetnek az eseményeit is tartalmazza.

An Echo in the Bone, 2009
A hetedik kötet az Outlander-regénysorozatban, amely egyszerre játszódik Amerikában, Londonban, Kanadában és Skóciában. Időben 1776-78-ban járunk, illetve az előző könyvhöz hasonlóan itt is visszatérhetünk 1980-ba.

Written in My Own Heart's Blood, 2014
Jelenleg a fősorozat utolsó, nyolcadik kötete ez, amelyben az idő ismét lelassul, hiszen az egész monumentális regény 1778-79-ben játszódik (és persze egy kicsit 1980-ban). A függetlenségi háború (angolul: az amerikai forradalom) nagyban zajlik, a szereplők sokasodnak.

The Space Between, 2013 (= Seven Stones to Stand or Fall, 2017)
Mindmáig a legutolsó történelmi híradás a saga szereplőiről ez az 1778-ban, nagyrészt Párizsban játszódó elbeszélés, amelyben ismét feltűnik St. Germain gróf (akiről pedig nagyon reméltem, hogy még a Dragonfly in Amberben meghalt...). A manóba!

A Leaf on the Wind of All Hallows, 2010 (= Seven Stones to Stand or Fall, 2017)
Miközben őszintén szólva fogalmam sincs, hova szeretné Gabaldon kifuttatni az Outlander-szériát, ez a novella egy egészen új sci-fis történetvonalat mutat be: megtudhatjuk az igazságot arról, mi is történt Roger MacKenzie szüleivel 1941-43-ban - és a múltban.

Jelen pillanatban eddig tart a 12 regény és 10 novella sora. 2021-ben várhatóan megérkezik a tízrészesre tervezett fősorozat kilencedik kötete is, amelyet Gabaldon még ír.
Nem tudom, hogyan képzeli el a saga befejezését (remélem, nem három nagy halállal). Az sem tudható, hogy a tévésorozat hány évados lesz (most már biztos, hogy hétig elmennek): de gyanítható, hogy a zárása alaposan el fog térni a regényekétől. (Hacsak meg nem ír az írónő két év alatt még egy utolsó könyvet...) Abban azonban biztos vagyok, hogy a Trónok harca balsikere ez esetben nem fog megismétlődni: magánvéleményem szerint ugyanis a forgatókönyvek szerzői olykor jobban kidolgozták Diana Gabaldon eredeti ötleteit, mint ő maga a regényeiben, s amikor eltértek a történetei szövegétől, akkor is hűek maradtak a szelleméhez.
Ami engem legjobban érdekel, be kell valljam, Lord John Grey, vagyis az, születik-e még róla néhány kis- vagy nagyregény. (Vagy netán egy tévésorozat...) Hm.

Nagyon-nagyon sok fenntartásom van Diana Gabaldon világhíres sorozatával, az Outlanderrel kapcsolatban. Mégis szeretem. A belőle készült televíziós sorozatot meg aztán különösen. Épp ezért ez most nem a kritika helye, hanem Gabaldon összes, a sorozatba tartozó köteteinek a felsorolása, segítségül magamnak és másoknak.

Az Outlander-regénysorozat kötetei

1. Outlander, 1991 (angliai cím: Cross Stitch) - Az idegen, Könyvmolyképző, 2010, 2015, 2017, 2018
2. Dragonfly in Amber, 1992 - Szitakötő borostyánban, Könyvmolyképző, 2012, 2015, 2016, 2018
3. Voyager, 1994 - Az utazó, Könyvmolyképző, 2016, 2017 (I-II.)
4. Drums of Autumn, 1997 - Őszi dobszó, Könyvmolyképző, 2017 (I-II.)
5. The Fiery Cross, 2001 - A lángoló kereszt, Könyvmolyképző, 2018-2019 (I-II.)
6. A Breath of Snow and Ashes, 2005 - Hó és hamu lehelete, Könyvmolyképző, 2020 (I-II.)
7. An Echo in the Bone, 2009
8. Written in My Own Heart's Blood, 2014
9. Go Tell the Bees That I Am Gone, 2021? (előkészületben: 2021. 11. 23.?)
10. ? 

A sorozat az írónő közlése szerint összesen tízkötetes lesz. A kilencedik kötet megjelenése 2021-re várható angolul. Nálunk először az első két regény jelent meg, majd a Starz sorozatának 2014-es indulása újraélesztette a könyvek iránti érdeklődést, így most már hat kötet olvasható magyarul. Mivel a sorozat is folytatódik, reménykedem, hogy nemsokára a hetedik könyv is megérkezik majd.

Outlander: novellák és kisregények

A Leaf on the Wind of All Hallows, 2010
először: Songs of Love and Death: All Original Tales of Star-Crossed Love, szerk. George R. R. Martin, Gardner Dozois, 2010
The Space Between, 2013
először: The Mad Scientist's Guide to World Domination: Original Short Fiction for the Modern Evil Genius, szerk. John Joseph Adams, 2013
Virgins, 2013
először: Dangerous Women, szerk. George R. R. Martin, Gardner Dozois, 2013 - Veszélyes amazonok, Fumax, 2018 (Szüzek)
A Fugitive Green, 2017
először: Seven Stones to Stand or Fall (lásd lejjebb) 

A négy novella közül egy a 2017-es gyűjteményes kötet számára íródott, a többi eredetileg tematikus antológiákba készült, amelyek közül eddig nálunk egy jelent meg. Így ebben olvasható az egyetlen magyar nyelven kiadott Gabaldon-novella.

Lord John-sorozat: regények

Lord John and the Private Matter, 2003
Lord John and the Brotherhood of the Blade, 2007
The Scottish Prisoner, 2011

Lord John-sorozat: novellák és kisregények

Lord John and the Hellfire Club, 1998
először: Past Poisons: An Ellis Peters Memorial Anthology of Historical Crime, szerk. Maxim Jakubowski, 1998
Lord John and the Succubus, 2003
először: Legends II: New Short Novels by the Masters of Modern Fantasy, szerk. Robert Silverberg, 2003
Lord John and the Haunted Soldier, 2007
először: Lord John and the Hand of Devils (lásd lejjebb)
The Custom of the Army, 2010
először: Warriors, szerk. George R. R. Martin, Gardner Dozois, 2010
A Plague of Zombies, 2011
először: Down These Strange Streets: All-New Stories of Urban Fantasy, szerk. George R. R. Martin, Gardner Dozois, 2011
Besieged, 2017
először: Seven Stones to Stand or Fall (lásd lejjebb) 

A hat novella közül egy a 2007-es, egy pedig a 2017-es gyűjteményes kötet számára íródott, a többi eredetileg tematikus antológiákba készült, amelyek közül eddig nálunk egy sem jelent meg.

Novelláskötetek

Lord John and the Hand of Devils, 2007
a negyedik önálló Lord John-kötet, amely tartalmazza a korábban antológiában megjelent Lord John and the Hellfire Club és Lord John and the Succubus, illetve az ebbe a kötetbe íródott Lord John and the Haunted Soldier című novellákat

Seven Stones to Stand or Fall, 2017
novelláskötet, amelyben benne van minden, korábban antológiákban megjelent Outlander-novella és azok a Lord Johnról szóló újabb elbeszélések is, amelyek az előző gyűjteménynél később íródtak, tehát ezeket az novellákat tartalmazza a könyv: The Custom of the Army, The Space Between, A Plague of Zombies, A Leaf on the Wind of All Hallows, Virgins, A Fugitive Green, Besieged

A felsorolás nem foglalkozik az e-bookokkal és hangoskönyvekkel, mivel ebben a formában számos novella megjelent még közben együtt és külön, többféle variációban. 2012-ben, csak az Egyesült Királyságban megjelent még egy gyűjtemény A Trial of Fire: Four Outlander Tales címmel, amelyben a Virgins, A Fugitive Green, Besieged elbeszélések még nem szerepelhettek, és amely csak az EK és Ausztrália területén volt rendelhető: ezt azonban mára feleslegessé tette a bővebb anyagú és világszerte elérhető Seven Stones to Stand or Fall, így már nem is kapható sehol.

Az első kötet első kiadása: 1991

Diana Gabaldon írt még két háttérinformációs non-fiction könyvet a sorozatához (The Outlandish Companion, 1999, The Outlandish Companion: Volume II, 2015), és áldását adta egy képregényre (The Exile: The Outlander Graphic Novel, 2010) és egy színezőre (The Official Outlander Coloring Book, 2015). A televíziós sorozat hatására pedig számos szakács- és kötőkönyv született Gabaldontól függetlenül, illetve két hivatalos képeskönyv az 1-2., és 3-4. évad forgatásáról (The Making of Outlander: The Series: The Official Guide to Seasons One and Two, 2016, The Making of Outlander: The Series: The Official Guide to Seasons Three and Four, 2019).

Ha valaki arra kíváncsi, milyen sorrendben íródtak meg kedvenc történetei, akkor itt talál az összes regényről (12) és novelláról (10) egy listát.

Outlander, 1991
Dragonfly in Amber, 1992
Voyager, 1994
Drums of Autumn, 1997
Lord John and the Hellfire Club, 1998 (novella)
The Fiery Cross, 2001

Az első Lord John-regény fedele 2003-ból

Lord John and the Private Matter, 2003
Lord John and the Succubus, 2003 (novella)
A Breath of Snow and Ashes, 2005
Lord John and the Brotherhood of the Blade, 2007
Lord John and the Haunted Soldier, 2007 (novella)
An Echo in the Bone, 2009
The Custom of the Army, 2010 (novella)
A Leaf on the Wind of All Hallows, 2010 (novella)
A Plague of Zombies, 2011 (novella)
The Scottish Prisoner, 2011
The Space Between, 2013 (novella)
Virgins, 2013 (novella)
Written in My Own Heart's Blood, 2014
A Fugitive Green, 2017 (novella)
Besieged, 2017 (novella)

Ha valaki szeretné elolvasni az összes létező Outlander-történetet, akkor ezeket a könyveket kell megszereznie vagy kikölcsönöznie:

• alapsorozat: Outlander, Dragonfly in Amber, Voyager, Drums of Autumn, The Fiery Cross, A Breath of Snow and Ashes, An Echo in the Bone, Written in My Own Heart's Blood
• az alapsorozatot kiegészítő novellák: Seven Stones to Stand or Fall
• az összes Lord John-történet: Lord John and the Private Matter, Lord John and the Hand of Devils, Lord John and the Brotherhood of the Blade, The Scottish Prisoner, Seven Stones to Stand or Fall

Akit a történetek cselekményének időrendisége érdekel, annak ezen a linken érdemes tovább olvasnia.

A Penguin Monarchs 45 kötetéből a mai napig még "csak" harmincegy látott napvilágot puha kötésben is. Ami késik, nem múlik, véleményem szerint 2021-re teljes lesz majd a sorozat: viszont ez azt jelenti, hogy vannak olyan dinasztiák, amelyeknek az uralkodóiról (szinte) kivétel nélkül lehet már olvasni, mint a Plantagenet-, a Szász-Coburg-Gotha/Windsor-, a Tudor- vagy a Stuart-család (utóbbi kettőből egy-egy uralkodó hiányzik még, az első kettő pedig teljes) - és vannak házak, amelyek még nagyon hiányosak. Ilyen az előkelő élénklilába csomagolt Hanover-ház is, amelynek hat uralkodója közül II., III., és IV. György életrajza még nem jelent meg olcsó formátumban, így I. György és Viktória biográfiái közé egyelőre egyetlen kötetet lehet beilleszteni: IV. Vilmosét (1830-1837). A tengerészkirály (The King at Sea) pedig elsőre nem tűnt számomra túl érdekes életrajz-alanynak: nem túl művelt öregúrnak láttam, akinek egyetlen uralkodói teljesítménye az volt, hogy igenis elélt 1837. május 24-ig, amikorra Viktória, a trónörökösnő nagykorú lett, s így elhárult a veszély, hogy helyette édesanyja és annak kegyence fog kormányozni. (A dolog tényleg kevésen múlott: a 71 éves uralkodó 28 nappal élte túl a nevezetes születésnapot.) Azután elolvastam Roger Knight könyvét és megváltozott a véleményem: tulajdonképpen azt hiszem, megtanultam becsülni Vilmost.

Az persze nem változott, hogy Vilmos egy közepes képességű tengerésztiszt volt és maradt, tulajdonképpen királyként is. A szerző, aki nyilvánvalóan különösen ért a tengerészet témájához, hiszen negyven évig kutatott, tanított, igazgatott a National Maritime Museumban és a Greenwichi Egyetem Tengerészeti Intézetében, s számos könyvet publikált a 18. századi brit haditengerészetről, a 19. századi flottáról, a napóleoni háborúkról és Horatio Nelsonról, kicsit csipkelődve azt írja Vilmosról, királyi hátszél nélkül soha nem vitte volna többre a fregatthadnagyságnál... Ehelyett lett belőle kapitány, sőt főadmirális: amit szívesen csinált volna, a részvétel a harcokban, egy idő után szigorúan tilossá vált számára, amiben viszont talán nem volt elég jó, a vezetés, azt fő feladatává tették. Mégis érdekes, hogy voltak sikeres újításai: a tüzérséget fejlesztette, a brutális fegyelmezési módokon igyekezett változtatni, azt pedig, hogy rendre hatásköri vitái támadtak Wellingtonnal, nemcsak úgy lehet tálalni, mint a szerény középszer és a zseni összecsapásait, de úgy is, hogy egy türelmetlen államférfi egy idő után úgy véli, egész Angliában nincs más, aki értsen a tengerhez, csak ő... Ennél azonban sokkal jobban meglepett engem, milyen jól kezelte a frissen királlyá vált Vilmos az 1830-32-es reformválságot, amelyben azonnal bizonyítania kellett erejét és hozzáértését. A király népszerűsége először szinte teljesen elveszett, s tényleg hozott néhány rossz részdöntést menet közben, de végül okosan és megerősödve került ki a válságból, amely az új választójogi törvény elfogadásával ért véget. Hasonló módon képes volt uralkodása egész ideje alatt a kompromisszumokra törekedni (pl. ismét támaszkodott Wellingtonra, kettejük minden korábbi ellenszenve ellenére): s ezzel valószínűleg jobb uralkodóvá vált, mint előde. Emellett, ami szintén meglepett, miután 52 évesen, a haza üdvéért elszánta magát a házasságra (addig egyetlen szeretője, sokkal inkább élettársa, Mrs. Jordan szült neki tíz élő gyermeket), mindvégig hűséges maradt Adél királynéhoz, s meglepően jó családi életet élt vele (habár öt apró gyermekük mind meghalt csecsemőkorban). Összefoglalva: Vilmos nagyon is királyszerű királynak mutatkozik ebben az életrajzban. Nagyon jó volt róla olvasni.

Azzal kell kezdenem, hogy nagyon-nagyon hálás vagyok ennek a kötetnek. Néhány nappal ezelőtt szinte a határán voltam annak, hogy ha még egyetlen percig hallgatnom kell azt, amit meghallgatni jöttem, kiugrom valamelyik ablakon. Azután más ötletem támadt: bár igazán nem szoktam "a pad alatt olvasni", úgy döntöttem, odafigyelés helyett inkább György király életében fogok pimasz módon elmerülni. És bár nem csináltam ilyesmit tizenöt éve, a módszer sikeres volt: én is megvagyok még mindig, az ablak is. A könyv pedig - nemcsak ezért - nagy sikert aratott nálam. David Cannadine, a szerzője, lovag, a Princeton Egyetem Dodge történelemprofesszora, az oxfordi egyetem vendégprofesszora, többszörös akadémiai tag, a National Dictionary of Biography szerkesztője, a Penguin Kiadó két alapvető történelmi sorozatának, a The Penguin History of Britainnek és a The Penguin History of Europe-nak a főszerkesztője, a Past & Present című, 1952-től megjelenő akadémiai történelmi folyóirat szerkesztőbizottságának alelnöke, továbbá a National Portrait Gallery kuratóriumának az elnöke. Mondani sem kell tehát, hogy történész a javából, aki rengeteg érdekes témáról publikált már a 19. századi brit arisztokráciáról, a brit társadalmi rétegekről és a brit identitásról, a Westminster Apátság történetéről, Viktória királynőről, Churchillről és Margaret Thatcherről. Engem azonban - az olvasási szituáció mellett - azzal nyert meg rögtön, hogy olyan elképesztően logikusan érvelt és letisztultan fogalmazott, hogy csak úgy repültem végig a kötet oldalain.

V. György az ő felfogása szerint a Nem Várt (avagy Váratlan) Király volt (The Unexpected King). Jó ideig semmi sem predesztinálta uralkodásra, hiszen csak másodiknak született Albert Victor nevű, Eddie-nek becézett bátyja után, s míg a herceg 1892-ben váratlanul el nem hunyt influenzában, Györgynek egyáltalán nem kellett arra készülnie, hogy egyszer majd trónra lép. Ám még ekkor is csak második volt a trónöröklési sorban, hiszen Viktória után fia, egyben György apja, a leendő VII. Eduárd következett, aki mindenben rányomta bélyegét saját korára, pozitív értelemben. Amikor György végre trónra került, szinte azonnal a világháborúhoz vezető eseményekkel, majd magával a nagy háborúval kellett szembenéznie, hogy azután új helyett keressen a még mindig hatalmas, de már jóval kevésbé "birodalmi" Angliának, illetve a Windsorra átkeresztelt királyi családnak egy megújuló, modern világban. Elmondható, hogy mindazt, amit elért, senki sem várta tőle. Viszonylag hiányos neveltetése, nyárspolgár, ókonzervatív magánemberi meggyőződése, apjához mérten végtelenül szűk látóköre politikusként, szóbeli és érzelemkifejezésének nehézségei férjként és családfőként elméletileg tehették volna nagyon rossz királlyá. Mégsem volt az: bár nem született a sikerre, eszerint az életrajz szerint elmondható, hogy királyként tisztes sikert aratott. Konzervatív emberként bábáskodott egy demokratikus monarchia kialakulásánál, nem igazán jó valódi apaként képes volt hitelesen betölteni népei pater familiasának szerepét, amire nagy szükség volt a háború után, s a változástól és a modernizációtól kifejezetten idegenkedő emberként olyan dolgokban vett részt, mint a Munkáspárt első kormányalakítása, a gazdasági válság miatti  segélyalap létrehozása és a karácsonyi rádióbeszédek hagyományának kialakítása 1932-től. Túl sokat olvasni VI. Györgyről (vagy VIII. Eduárdról) azzal a veszéllyel jár, hogy az ember túl sötéten kezdi látni az apjukat, V. Györgyöt. Ez az életrajz azonban segít objektívnek maradni - és nagyon élvezetes.

Tea Sandringhamben: lágytojással, petit foursszal, aszalt gyömbérrel, skót gyümölcstortával és scone-nal. Vacsora a palotában: a tálakon kaviár, liletojás, Chablis-ban pácolt nyelvhal, osztriga, homár, pulyka aszpikban, galambpástétom, fürj-, fajd-, fogoly-, fácán-, ortolan- (vagyis sármány) és szalonkapecsenye. Az utóbbi a király kedvencei közé tartozik: kicsontozzák, megtöltik libamájjal és pástétommal, egy malac magzatburkában megsütik, majd szarvasgombás, madeirás szószban tálalják. Szintén rajong a király a fogásért, amelyet külön neki alkottak meg a Ritz séfjei Auguste Escoffier, a híres mesterszakács vezetésével: a neve Cuisses des Nymphes à l'Aurore (A hajnal nimfájának combjai), és hidegen tálalt békacombokat jelent különleges kocsonyában, amelyet többek közt tejszín, moseli bor és paprika alkot... Vidéki otthonaiban mindig kell, hogy akadjon egy doboz biarritzi gyömbéres keksz, s bármilyen formában szereti fogyasztani az őszibarackot, a spárgát és a padlizsánt. - Ez csak néhány információ, amit megtudtam ebből az életrajzból: mindaz, amit itt felsoroltam, nem egészen egy oldalt tölt meg a 68-69. lapok határán... Richard Davenport-Hines VII. Eduárdról (1901-1910) írt életrajza azonban pontosan ilyen: elképesztően élvezetes, aprólékos, pontos, adatokkal, tényekkel, érdekességekkel teli, lebilincselő és elegáns. A szerző hivatásos életrajzíró, ám azt hiszem, ennél jóval többet tud: amennyiben Eduárd megértené a mi kevéssé kifinomult, s a koronás főkről, az őket illető tiszteletről és az életstílusukról egészen másként gondolkodó korunkat, akkor szerintem tetszene neki ez az életrajza, amely nemcsak érdekes, de vonzó színben mutatja be őt, stílusával elbűvöl, tartózkodó, mégis mindentudó narratívájával pedig őszintén meglep.

A könyv a The Cosmopolitan King alcímet kapta, ám Eduárdot nem csupán a hagyományos világpolgár vagy inkább ínyenc européer szerepében mutatja be. Amellett, hogy teljes képet nyújt a Viktória és Albert megtagadott, ostobának tartott (ha nem éppen gyűlölt) gyermekeként felnőtt, az uralkodásra hatvan évet váró, közismerten szoknyavadász és életművész királyról, részletesen foglalkozik uralkodásával is: azzal, hogy mit akart elérni és mire volt képes. Így válik Eduárd bulvártörténelmi érdekességű, anekdotikus figurából emberré, a Viktória és V. György között rövid ideig uralkodó, nem-is-olyan-fontos királyból pedig jelentős uralkodóvá. A szerző szerint ugyanis Eduárd generációk óta az első angol (brit) uralkodó, akinek nem volt gondja az örökösével. Tekintélyével és eleganciájával megújította a brit királyság elismertségét egy olyan korszakban, amikor folyamatosan követtek el király- és uralkodógyilkosságokat szerte Európában. Pontosan tisztában volt vele, hogy nincsenek egy nagy királyhoz, egy eredeti gondolkodóhoz illő képességei: épp ezért mint szimbólum találta meg önmagát. Nyilvános megjelenései, kultúratámogatása, korában úttörő filantropusi tevékenysége, és az a csillogás, amellyel felruházta udvarát, biztosította, hogy egyetlen alattvalója se gondolkodjon el azon, szüksége van-e monarchiára. Talán ekkor kezdett kialakulni a brit királyság azon modern felfogása, amely napjainkban is érvényben van: a jól működő Cégé, amely az állandóságot, a stabilitást, a nemzeti értékeket tudja képviselni egy változó világban. Emellett Eduárd ráadásul pénzügyileg is rendbe tette királyságát, tekintve, hogy egyáltalán nem idegenkedett a kor nagy zsidó pénzembereitől. Egy igen gyakorlatias, modern király képe bontakozik ki tehát az életrajzából, aki nem születik nagynak, de képes azzá válni. S akit szinte azonnal, hogy meghalt, már nosztalgikusan vágynak vissza hálás és uralkodói személyisége hatásának ellenállni képtelen alattvalói. Sőt, hajlamosak úgy gondolkodni, ha Eduárd tovább él, másképp alakul a Nagy Háború története... Mindennek a bemutatása számomra annyira élvezetes volt, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom: olvassa el a könyvet.

IV. Eduárd (1461-1470, 1471-1483) volt az Angol Királyság első York-házból származó királya. Nagyon fiatalon került a trónra. Nagyon szép férfi volt. Tömören ennyiben lehetett volna összefoglalni azt, amit A. J. Pollard könyvének elolvasása előtt tudtam Eduárdról. Meg persze azt, amit III. Richárd mond róla Shakespeare-nél: "York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át. / Családunkról már elvonult a köd / S alámerült az óceán szívébe. / Most homlokunkon győztes koszorú, / Diadalemlék csorba fegyverünk, / Vad riadónkból víg vacsora lett / És édes dallam szörnyű indulónkból. / Szelíden mosolyog a háború, / Nem lovagol páncélos paripán, / Hogy félénk ellenség szívét ijessze, / Ehelyett fürge lábakkal szökell / A hölgy-szobákban léha lantzenére." Nem sokkal ezután határozza majd el Richárd, hogy színlelni fog, hogy gazemberré válik. Véleménye pedig - amelyet A. J. Pollard is idéz, sőt, ezért kapja a könyv a The Summer King alcímet -, mint kiderült, egyszerre tükrözi a kortársak és az utókor, a tisztelők és a bírálók véleményét. Eduárd ugyanis valóban elhozta a békét és a biztonságot Angliának. Ezt azonban véres polgárháborúval érte el, amelynek során ugyan egy évig úgy tűnhetett, mindent elveszít, talán az életét is (a vonatkozó fejezet épp ezért a Rosszkedvünk tele címet kapta a szerzőtől...), ám azután sikerült brutális győzelmet aratnia. VI. Henrik meghalt, éppúgy, mint fia, a trónörökös, s sorra hullottak a nemesi fejek: az életrajz bizonyos részeiben minden oldalra jut egy halál vagy kivégzés... S Eduárd utolsó évtizedében felvirágzik egy kifinomult, fényes, zenés, táncos, költészettel és lovagi játékokkal teli, késő-középkori udvar, amelyben a király lelkesen üldözi a nőket - gyakorlatilag bármelyiket és mindegyiket. Így nemcsak Gloucester hercegén múlik, hogy Eduárd halálakor a nyár véget ér: szenvedélyes erőszakkal elért békéje után tovább folytatódik a Rózsák Háborúja.

A. J. Pollard, a Teesside University professor emeritusa igazi nagy név a brit medievisztikában. Írt könyvet a Rózsák Háborújáról, Warwickról, a Királycsinálóról, John Talbotról, V. Henrikről és III. Richárdról meg a Tower hercegeiről. IV. Eduárdról készített életrajza egyszerre nagyon modern és igazi klasszikus. Nevek és helyek százai tobzódnak az oldalain, világos magyarázataival mégis segít tökéletesen megérteni a háborúk és politikai harcok részleteit. Nem átallja Eduárdot szexuális ragadozónak nevezni, vagy VI. Henrikre az incapacitated (uralkodásra képtelen) jelzőt használni (stílusa egyébként is briliáns), ugyanakkor elképesztően izgalmasan elemzi Shakespeare-t és az Eduárd-kori krónikás forrásokat. Őszintén szólva megkedvelni nem tudtam az életrajz alapján IV. Eduárdot - sőt, úgy érzem, az angol kemény fedelű kiadás borítórajza kifejezetten bájos, túl kedvező színben tünteti fel a királyt -, viszont nagyon izgalmas, új alakban látom (a leendő) III. Richárdot és korát. Így persze alig várom, hogy a sorozatban megjelenjen az ő életrajza is...

A király Penguin-biográfiájának hátulján e szavak olvashatók ajánlóként: "III. Eduárd véres és vészterhes időkben élt. Ötven évig tartó uralkodása alatt híressé vált számos hatalmas hadi sikeréről és udvarának lovagi pompájáról. Ahogyan azonban Jonathan Sumption a király felemelkedéséről és bukásáról szóló, kifejezetten élvezetes életrajza bemutatja, túlságosan szomjazott a dicsőségre, így végül eposzba illő kudarccal fejezte be életét." (Erről nyerte a kötet az alcímét is: A Heroic Failure.) A hátsó fedél a szerző egy érdekes gondolatát is idézi: III. Eduárd (1327-1377) "túlélte saját szellemi és fizikai erejét, legközelebbi katonatársait, legnagyobb minisztereit és politikusait, sőt, túlélte még a trónörökösét is". Elkeserítő összegzés arról a királyról, aki az angol történelem egyik legtovább regnáló uralkodója: csak III. Henrik (56 év), III. György (59 év), Viktória királynő (63 év) és II. Erzsébet (e pillanatban 67 év) múlta felül Eduárd trónon töltött éveinek számát. Szintén elszomorító így gondolni arra a királyra, akit egyesek a legkiválóbb hadvezérnek tekintenek, aki valaha angol trónon ült.

Mégis tény, hogy - amiként ebből az életrajzból kiderül - Eduárd számos évvel túlélte nemcsak fénykorát, de azt a pillanatot is, amikor még képes volt érett és megfontolt döntéseket hozni Angliával kapcsolatban. Az, hogy élete utolsó évtizedében már nem egészen volt önmaga, súlyos következményekkel járt. Az aktuális angol-francia konfliktus elkezdett százéves háborúvá formálódni, a harmadszülött királyfi, John of Gaunt, Lancester hercege pedig egyre nagyobb hatalomra tett szert az udvarban: az ő fia lesz majd Bolingbroke, a későbbi IV. Henrik, aki megfosztja a hatalomtól unokatestvérét, III. Eduárd másik unokáját, II. Richárdot. Jonathan Sumption, az oxfordi Magdalen College történelemprofesszora azonban nemcsak a meggyengült testű és elméjű, idős királyt mutatja be, de a fiatalembert is, akinek van ereje megszabadulni őt hatalomra segítő anyjától és annak kegyencétől, Mortimertől. Meg a fiatal királyt, a Térdszalagrend megalapítóját, aki elegáns lovagi udvarban él, legyőzi a skótokat és a franciákat, s rajongva szereti feleségét, Hainault-i Filippát. Sőt, a könyvben jut idő a trónörökösre, a legendás Fekete Hercegre, Eduárdra is. Épp ezért nagy élvezettel lehet elolvasni az életrajzot, amely bevezet a százéves háború történetébe is, lévén szerzője a téma egyik legjobb angol szakértője.