Amikor elkövetkezik az elkerülhetetlen szituáció és az embernek kötelező olvasmányt kell olvasnia, mindenkinek csak azt ajánlanám, vegye meg az adott művet olyan kiadásban, amit képes szeretni - s máris könnyebb lesz a feladata. Persze, ott az e-book változat, de ha hagyományos formában van szükségünk a szövegre, ma már igazán pompás kiadásokban lehet rendkívül olcsón hozzájutni az ilyen művekhez. Megéri a 300-900, esetleg 2000 forintot, hogy olyan méretben és borítóval, olyan fogású és kinézetű könyvben, továbbá olyan szerkesztésben vagy fordításban olvashassam az adott klasszikust, amelyik tetszik nekem, amihez esetleg élmény is kapcsol majd, nemcsak utálat.

Két (új és régi) díszkiadás közt egy eltéveszthetetlen diákkönyvtár

Persze nem volt mindig ez a véleményem: hiszen a kötelező olvasmányok sorozatai, a diákkönyvtárak alapvetően mindig egy kicsit mostohagyerekek voltak a könyvkiadók számára. Nagy példányszámban el lehetett őket adni, még ma is kicsi, de biztos bevételt jelentenek: viszont szépnek mintha sosem kellett volna lenniük... Így a saját diákkorom kötelezőit kifejezetten utáltam, könyvtári, rendkívül randa példányokból olvastam el, s nem tekintettem őket "igazi" olvasmányomnak - csak amikor már sikerült olyan formában kézbe vennem őket, ami igazán tetszett, s akkor, amikor kedvem volt az elolvasásukhoz.

Belül ugyanaz - kívülről a diákkönyvtár már előre elveszi a kedvet

A régi idők diákkönyvtári sorozatai ugyanis - kevés kivételtől eltekintve - egyformák voltak egy tekintetben. Randák voltak. Csúfak, igénytelen külsejűek, érdektelenek. Ha egy regény megjelent az Olcsó Könyvtár, vagy a Kincses Könyvek sorozatában, hiába volt kicsi, kevéssé szép papírra nyomott, puha kötéses, mégis könyv volt még, kedves rajzokkal, a maga módján ötletes borítóval. Ha átkerült a Diákkönyvtárba (és itt most az államosított könyvkiadás ilyen sorozataira gondolok, nem a háború előtti, magyarázatos kiadásokra) - egyszerűen kivégezték. Onnantól már csak szöveg volt, sok-sok lapon, bedugva egy rút borító mögé. S sajnos sokszor még napjainkban is csak az. Az alábbi, bevallottan szubjektív válogatás szép és kevésbé szép diákkönyvtári könyvfedeleket mutat be.

A Diákkönyvtár nevű sorozat több formát is megélt, s több kiadó is jelentetett meg köteteket e sorozatbesorolással. (Az OSZK szerint e könyvek mind egy sorozatba tartoznak...) Minden 1958-ban kezdődött, a Szépirodalmi Kiadó ilyen nevű szériájával. Bizonyára sokan emlékeznek még a kezdeti sorozat agyonolvasott példányaira: alul színcsík, felül némi hálóminta, kerekded, jelvényszerű logó, belül pedig apró, gömbölyű betűk, vékony papíron. (A jobbra látható egy 1962-es kiadás.) Ez a könyvváltozat legalább még fűzve volt, s mentségére elmondható az is, a korabeli kevésbé puritán kötetek külsejét is meghatározta a szocialista nyomdatechnika akkori állapota.
Mégis, mindez annyira unalmas volt, hogy valamivel illett feldobni. Talán így alakulhatott ki a máig ható gyakorlat: a diákkönyvtári kötet borítóját igazán az íróról készült fotó, festmény vagy rajz teszi majd igazán vonzóvá. Hát persze. Balra egy 1966-os és egy 1970-es kiadás látható: ugyanazzal az olcsó, színcsíkos nyomással és Jókai Mór portréival. Felnőttként értékelem a beállítás hanyag eleganciáját, a szép szakállat, a finom mosolyt, de ifjan ehelyett csak egy kiábrándítóan kopasz, szakállas öregurat láttam az egyik legromantikusabb magyar regény fedelén. Igaz, közben a modern idők is meglátszottak a könyvterven, hiszen a kerekded sorozatjelecske határozott, kisbetűs DK-jelölésre módosult. Belül viszont egyre rosszabb papíron, egyre nehezebben olvasható betűkkel szerepelt a szöveg.

Eközben a világirodalom diákolvasmányaiért az Európa Könyvkiadó felelt. Így nekik is volt Diákkönyvtár, majd DK-sorozatuk. Véleményem szerint sokkal jobb papírt használtak, mint a Szépirodalmi bármikor, és ragasztott voltuk ellenére a könyveik egész jól kitartottak. A borítón azonban mi más díszeleghetett volna, mint a szerző arcképe: amivel Szophoklész és társai esetében azért meggyűlt a tervezők baja, s a maratoni futót választották helyette... Ahogy a jobb oldali képpáron látható, az 1968-as, "nagyon innovatív" külsőt 1971-ben egy szolidabb váltotta fel, ez azonban mulatságos módon Shakespeare esetében pl. azzal járt, hogy a fedéltervező tükrözni volt kénytelen az ismert arcképet.
Ezután eljött a hetvenes évek: a formabontás, a merész modernség, a geometrikus alakzatok és - diákkönyvtár szempontjából - a nagy példányszámú spórlás időszaka. A korábbi cérnafűzés ragasztókötéssé változott, mégpedig meleggé, úgyhogy mára a korabeli könyveket oldalanként lehet letépegetni a gerincről, mint egy jegyzettömb lapjait - hacsak szét nem estek már maguktól. A papír keménnyé és göcsörtössé vált, a betűk nyomása még halványabb lett. A kisbetűs, egybefonódó logót is újratervezték, nagybetűsre. A borítóra pedig igazi fantáziamozgató ábra került: a nagy semmi, ahogy az balra látható, egy 1975-ös példányon. A Szépirodalmi Kiadó nem sokkal ezután be is fejezte diákkönyvtári működését (bár a nyolcvanas évek elején megalkották saját, új diákkönyvtárukat, az általam korábban már bemutatott Klasszikus Zsebkönyvtárat). A Diákkönyvtár nevű sorozat a hetvenes évek közepétől átkerült a Móra Ferenc Könyvkiadóhoz. Az ő adózásuk a modernség előtt a fenti, jobb oldali borítótípus, ez épp 1978-ból. Minden másban sikerült pontosan ugyanolyan könyvet tervezniük, mint az elődnek, de a fekete alapon színes virág a saját találmányuk: jó borító, mert minden könyvet egyformává változtat, könnyen kopik és látványosan gyűrődik...

Közben aztán lassanként megváltoztak a diákkönyvtárral kapcsolatos igények. A Móra is új arcot adott sorozatának, amely így érte meg a rendszerváltást, s még 1992-ben is jelent meg kötete. A papírborító puhábbá változott, teljesen egyszínű lett, s feltűntek rajta az olyan színek, mint a halványkék, a lágyzöld, a narancssárga vagy a vanília. Belül egészen vékony, recsegős, halványszürke, selymes tapintású papírt lehetett találni, szép, nagy betűkkel telenyomva. A borító valószínűleg könyvlapokat kívánt megidézni - még ha kicsit olyan is volt, mint egy sajtreszelő oldala. A régi - immáron negyedik - logó is eltűnt a süllyesztőben: a sorozat tagjaira egyszerűen csak ráírták: Diákkönyvtár. (Egy tagját 1986-ből lásd fenn, balra.) Azután a rendszerváltástól kezdve új és új próbálkozások indultak: hol diákkönyvtár néven, hol másképp. Mind közül az egyik legsajátosabb az Interpopulart kiadó Populart Füzetek sorozata volt 1992-től: egy teljes, átgondolt, új szemléletű, ritkaságokat is tartalmazó vállalkozás, emellett pedig az első és tulajdonképpen egyetlen sorozatban, darabonként rendelve gyűjthető teljes diákkönyvtár. Diák- és házikönyvtár néven mindenkinek ajánlották és egy ötletes segédlettel még a rendszerezésére is tettek ajánlatot (amelyet egyébként is segített a füzetek irodalmi korszakhoz választott borítószíne). (Fenn egy 1994-es példány.) Ám funkcionalitása mellett ez sem a szépségével hívogatott olvasni.

Míg eddig a teljességre törekedtem a sorozatok bemutatásánál, 1990-től kezdve szinte lehetetlen minden diákkönyvtárnak tekinthető formációt sorra venni, így inkább csak példákat hoznék a trendekre.


Itt néhány olyan, rövid életű diákkönyvtári sorozatból gyűjtöttem köteteket, amelyek a kilencvenes évek termékei voltak, s több-kevesebb sikerrel néhány évet éltek meg. Egyik kedvencem az Editorg Junior Könyvek, amely békebeli hangulatú borítójával bejáratos volt a könyvtáramba: ma is négyet őrzök a mindössze nyolc kötetet megért sorozatból. Ezek 1993-95 közt jelentek meg: nagy testvérük pedig, az Editorg Klasszikusok 1992-95 között: ezek már szép számmal, s szinte a 18. századba illően letisztult, színes kartonborítóval. (Az első könyv 1991-es, a második 1994-es.) De már ekkor megjelent az a gondolat is, hogy a diák kezébe úgyis elég a szöveget adni, vagyis felesleges komolyabban foglalkozni a borítótervezés, vagy legalább sorozatborító-tervezés fáradságos feladatával. Ilyen módon készült el a rendkívül vékony papírra, apró méretben nyomott S.O.S. Diákkönyvtár számos kötete 1992-től vagy az 1993-ban megteremtett Suliirodalom sorozat összes darabja.


Más cégek másképpen gondolkoztak. Az "iskolások úgyis gyerekek" személet jegyében a "mindent szépen le kell rajzolni" gondolata hatja át a fenti diákkönyvtári kötetek borítóterveit, amelyek alultervezett helyett inkább túltervezettnek tűnnek. Nem elég a meseillusztráció minden művön, még a versesköteten is, ahol a meglehetősen rosszul eltalált költőarckép szerepel, de köré márványos, éktelenül ízléstelen festékfoltok kerültek, megalapozva a diákkönyvtár-használó leendő ízlését... Az 1999-től létező Holló Diákkönyvtár esetében azonban nem lenne a teljes a kép anélkül, hogy napjainkra a fenti borítókat egy-egy elemük kiemelésével, pasztellesítésével áttervezték (a jobbra látható módon), ízlésesebbé tették, belülre pedig jó szövegek kerültek, igényesen szedve.


A rettenetes rajzok diákkönyvtári műfajában igazán az ezredforduló után sikerült nagyot lépni előre: mindez jól látható A kőszívű ember fiai és Az arany ember fenti kiadásain. A Black & White Az irodalom remekei és az Aquila Alma Materének rajzolói nem tudtak megbirkózni azzal a feladattal, hogy a közismert filmek képkockáit borítóképpé változtassák, a Szalay rajzolójának ez kissé jobban ment, bár mindenkit megfiatalított a fedélképein.


Pedig a rajzolt borítókkal csodát is lehet tenni, amire jó példa három frissebb sorozat. A Nemzeti Tankönyvkiadó ugyan megszűnt régi formájában, de ötletesen zsebméretű, puha kötéses NTK-klasszikusai még mindig kaphatók, s felderítik azokat, akik kézbe vesznek egy-egy kis fehér kötetet. A fedélrajzok közt van nagyon ötletes (mint a Három nővér), izgalmas, de talán mégsem tökéletes kompozíciójú (mint a Csokonai-kötet), s hagyományos is (mint az Egri csillagok), de már a fehér szín, s a vonzó tapintású fedél is új korszakot jelez. A Móra Klassz sorozatának fedelei is megszólítják az olvasót: más kérdés, hogy ezek a könyvek hatalmasak: az Egri csillagok egyenesen riasztó tud lenni fizikai formájában, pedig csak túl vastag a papírja. Ezért tetszik nekem nagyon a Mozaik diáksorozata, a Magyar klasszikusok, pici, kemény kötéses könyvekkel, sok úttörő szerkesztésű novellaválogatással, amelyek kifejezetten alkalmasak általános iskolai jutalomkönyvnek is - de számomra is jó olvasmánynak bizonyultak...


És persze nem kell feltétlenül mesélő képeket rajzolni, elegendőnek bizonyulhatnak a szimbólumok. Az kiderült már a blogból, hogy a kedvenc diákkönyvtár-sorozatom a Talentum Diákkönyvtár Vida Győző csodás, látványos borítóival. Szintén sokat írtam a M-érték Kiadó sajnos már befejeződött Kötelezők mértékkel sorozatáról, amelynek kifejezetten ötletes és innovatív fedélképek jutottak, ráadásul az optimista narancsszín külső, a jól olvasható, szépen szedett szövegek, a jegyzetelt kiadások nagyon szerethetőek voltak.


De a maguk egyszerűségében nagyon kedveltem annak idején a Diáktéka festményekkel barátságossá tett fedelű, kellemesen lapozható papírra nyomott könyveit. A Tóth Kiadó diákkönyvtára is igen ízlésessé nőtte ki magát, miközben olcsó maradt. S remek vállalkozás a Konsept-H kiadó Könyvkincstára (2009-től), amelyben ritkaságok is megjelennek, azonos fejléccel, jól megkülönböztethető színekkel.


Ami érdekes, hogy a talán legnagyobb diákkönyvtár-birtokos, az Európa Könyvkiadó találja meg magát a legnehezebben az új világban. Az új sorozatötlet, amely a kilencvenes évek elején még nagyon kreatívnak és újszerűnek tűnt (s jól leplezte, hogy a bevált könyvkülső-tervezési panelek azonosak maradtak), egyértelműen unalmassá érett az ezredforduló után. A fehér színű, keretes fotót vagy festményt tartalmazó könyvborító, amiről olyan sokáig meg lehetett ismerni az 1991-től létező Európa Diákkönyvtárt, mára a múlté. Számomra időközben egyébként is felvetette a kérdést, vajon jó-e vagy nem egy-egy művet ennyire erősen hozzákapcsolni egy-egy filmadaptációhoz, vagy (ami még esetlegesebb) egy-egy színpadi előadáshoz (utóbbi jó eséllyel már akkor sem látható, amikor a fedelén jelenetét ábrázoló kötet a nyomdába kerül). (És: vajon mennyivel hozza közelebb Sophie Marceau találomra kiválasztott fotója Anna Kareninát ahhoz a nemzedékhez, amelyik Keira Knightley-t látta a szerepben, vagy már az ő filmjét is réginek tartja?) A borító mögötti könyvtesteket pedig nagyon rossz, nem igazán olvasóbarát papírra nyomtatták. Ideje volt tehát a megújulásnak. Ami viszont, egy kissé értelmetlen, mert alig változtató "ráncfelvarrás" után megszületett, mint modern, innovatív borító, azt hiszem, nemcsak számomra lett értelmezhetetlen. Csúfnak csúf, unalmasnak, unalmas, vizuális ötletnek egyszer nézős, ráadásul a Jókaikat és Tolsztojokat még össze is lehet keverni a segítségével. Ugyanakkor még mindig túl drága ahhoz, hogy a szülő-gyerek ne másikat válasszon. Vajúdtak a hegyek.


A már említett sorozatok mellett én világ életemben az Osiris Diákkönyvtárra adtam a voksomat. Ez a 2003-tól stabilan létező, elegáns és visszafogott külsejű, viszont szövegeiben és szerkesztéseiben újító, fizikai formájában pedig meglepően strapabíró sorozat azonban sajnos már a múlté. S amivel nemigen tudok mit kezdeni, hogy utódánál mintha elfelejtődött volna, hogy a kevesebb néha több. Vagy talán az én ízlésem maradt el a jelenkortól? Szerintem az itt alább látható fedelek esetlegesek, néhol giccsesek, magukat modernnek csak hívők - ám lehet, hogy valójában a jövőt jelentik. Ezeket és az ezután tervezendőket már a friss olvasóknak kell megítélnie...


Egy viszont biztos: ha diákként a szöveget akarja valaki, arra ma már ott az okostelefon és az internet. Vagyis valójában lassanként semmi szükség olyan diákkönyvtári kötetre, ami nem ad semmilyen pluszt: se esztétikájában, se beltartalmában. Én azonban hiszek benne, hogy a kötelező és ajánlott olvasmányokat számos okból továbbra is érdemes könyvként elolvasni: már csak a diákkönyvtár-sorozatokon múlik, hogy sikerül-e erre rávenni a jövő olvasóit.