Anthony Berkeley Cox (1893-1971) angol detektívregény-író munkássága tökéletes példája az angolszász feladvány-krimi irányzatának. Bővebben itt írtam róla. Magyarul mindössze három regénye és egy elbeszélése jelent meg, de ezeket mindenkinek bizalommal ajánlom, aki kedveli a klasszikus krimit.
Regények
A dilettáns detektív, Pengős, Palladis, 1930, The Layton Court Mystery, 1925
A mérgezett csokoládé rejtélye, Albatrosz, Magvető, 1976, The Poisoned Chocolates Case, 1929
A lebegő kéz, Pengős, Palladis, 1942, The Piccadilly Murder, 1929

Elbeszélés
Törvényen kívül, Híres bűnügyi történetek, Ventus Libro, 2005, 2010, Outside the Law, 1934

Mindenki tudja, hogy az angol születésű amerikai író, Lee Child regényhőse, Jack Reacher, az egykori katonai rendőr, aki folyamatosan úton van, járja Amerikát, s ahol feltűnik, ott hirtelen vasöklű és éles elméjű védelmezőjévé válik az igazságnak – magányos farkas. Egyedül utazik. Nincsenek tárgyai, se csomagja, se mobilja, se háza, se iratai. Egyetlen összecsukható fogkefe minden vagyona, de azt is folyton otthagyja valahol. Logikus tehát, hogy barátai sincsenek. Vagy mégis?

A Hiba nélkül különleges Jack Reacher-krimi. Reacher ugyanis nem egyedül nyomoz benne, hanem múltja egy szereplőjével, az okos és távolságtartó Neagleyvel. Aki a volt katonatársa, és nő. Az eredetileg 2002-ben megjelent könyv másodszor lát napvilágot magyarul, hála a General Press azon szokásának, hogy minden évben a legújabb, friss Lee Child-kötetük mellett felfrissítenek egy régebbi Reachert.

A történet első olvasásra hasonlóan kezdődik, mint az idei év újdonsága, a tizenkilencedik regény, a Bosszúvágy. Valakik gyilkosságot terveznek, de elhibázzák. A folytatás azonban egészen más. Froelich, a nő, aki a Egyesült Államok frissen megválasztott alelnökének, Armstrongnak a biztonságáért felel, tudni akarja, milyen hatékony a védelmük. Így egy igazi szakértőt keres annak felmérésére, megfelelően őrzik-e Armstrongot: és meg is találja Reachert. A magányos igazságosztó ezúttal a bérgyilkos szerepét ölti magára, s hamar bebizonyítja, hogy öt nap alatt három és félszer ölhette volna meg az alelnököt… Pedig még be sem iktatták. A helyzet azonban ennél is kétségbeejtőbb. Froelich ugyanis azt is tudja, hogy az alelnök egy ideje folyamatos fenyegetéseket kap, levélben, aláírásként egyetlen hatalmas hüvelykujjlenyomattal: valaki valóban meg akarja ölni. És azután megtörténik az első gyilkosság… Reacher munkatársával, Neagleyvel együtt kezd nyomozni. Ám nemcsak Armstrongért teszi mindezt, de Froelichért is, aki valaha évekig egy bizonyos Joe Reacher barátnője volt…

Kevés az érzelmileg ennyire mozgósító, a szereplők múltját érzelmileg ennyire összeszövő, ugyanakkor hidegen logikus könyv a Lee Childok között. Miközben rengeteg dolgot megtudhatunk belőle arról, hogyan is védik valójában az Egyesült Államok politikusait, új és új információkat nyerve nyomozhatunk a titokzatos fenyegetés után: olyan potenciális gyilkosok után, akiknek nincsenek gátlásaik, s akiknek egyetlen élet sem drága…

Ráadásul a regény új kiadása tartalmaz egy vadonatúj novellát is Reacher főszereplésével. A James Penney új élete hihetetlenül groteszken kezdődik, szinte rejtőien folytatódik, a közepétől azonban csavarosságával már eléri bármely Reacher-regény színvonalát. Child már több mint egy tucat elbeszélést is írt hőséről: be kell valljam, én akár egy antológiakötetet is elfogadnék belőlük magyarul...

A Hiba nélkül e kiadása tehát azoknak is tartogat meglepetést, akik már ismerik a régebbi, 2004-es kiadást. Akik pedig esetleg ezzel a kötettel kezdenék meg a Reacherrel való ismerkedést, tegyék nyugodtan. Az egyik legjobb Lee Child-regényt vehetik kézbe!

Linkek
Becsületes, intelligens, brutális - Jack Reacher
Lee Child: Bosszúvágy
Lee Child: Lángoló sivatag 
Lee Child: Nincs visszaút 
Lee Child Jack Reacher-regényei magyarul
A cikk az Ekultura.hu-n: Lee Child: Hiba nélkül
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

John Dickson Carr (1906-77) amerikai detektívregény-író egyike a krimi klasszikusainak. Nyomozói, Sir Henry Merrivale és Gideon Fell világhíresek. Elképesztően angol detektívregényei még inkább. Carr, aki Sherlock Holmes- és Brown atya-történeteken nőtt fel, számos dologban újítónak számított. Amerikai létére nagyon angolos, klasszikus detektívtörténeteket írt. Több Sherlock Holmes-folytatása is született. Főleg pályája derekától belevetette magát a ma is nagyon divatos történelmi krimi műfajába. Végül: a bezárt szoba-rejtélyek igazi klasszikusa volt. A magyarul is olvasható A három koporsóban Gideon Fell külön elmélkedik a témáról, ez és A sorozatos öngyilkosságok esete pedig számos "minden idők legjobb bezárt szoba-rejtélye"-listán szerepel (legutóbb a Guardian tízes listáján szerezte meg a 9. és az 1. helyet).
Magyarul tizenkét regénye és hét novellája jelent meg, könyvalakban hét regénye olvasható.

Regények

A szerző leghíresebb sorozatának főszereplője dr. Gideon Fell, a neves kriminológus és orvos. Huszonhárom ilyet írt 1933-68 között, ezek közül hét jelent meg magyarul: 5 könyvben és 2 újságközlésben.

Death-Watch, 1935 - Levél a padló alatt, Pengős, Palladis, 1942, A gyilkos óra, Albatrosz, Magvető, 1976 (az 5. Fell-regény)
The Hollow Man / The Three Coffins, 1935 - A három koporsó, Lazi, 2007 (a 6. Fell-regény)
The Black Spectacles, 1939 - Mutatvány a sötétben, Rakéta, 1975/1-5, Mutatvány a sötétben, Lazi, 2007 (a 10. Fell-regény)
The Man Who Could Not Shudder, 1940 - A kísértetek háza, Rakéta, 1979/41-46 (a 12. Fell-regény)
The Case of the Constant Suicides, 1941 - A sorozatos öngyilkosságok esete, Fekete Könyvek, Európa, 1971 (a 13. Fell-regény)
Till Death Do us Part, 1944 - Holtomiglan-holtodiglan, Rakéta, 1976/17-23 (a 15. Fell-regény)
The Dead Man's Knock, 1958 - A halott kopogtat, Mesterdetektív Kiskönyvtár, Kolonel, 1990 (a 19. Fell-regény)

A második leghíresebb széria Sir Henry Merrivale, az angol ügyvéd nyomozásairól szól. Huszonkét ilyet írt Carter Dickson néven, 1934-53 közt, ezek közül négy jelent meg magyarul: 2 könyvben és 2 újságközlésben.

The White Priory Murders, 1934 - S. M. munkában, Nova, 1941 (a 2. Merrivale-regény)
The Ten Teacups / The Peacock Feather Murders, 1937 - Tíz teáscsésze, Nova, 1941 (a 6. Merrivale-regény)
The Judas Window, 1938 - A júdásablak, Rakéta, 1975-28-34 (a 7. Merrivale-regény)
Murder in the Submarine Zone / Nine and Death Makes Ten, 1940 - Fantom a hajón, Rakéta, 1991/31-33 (a 11. Merrivale-regény)

Az író harmadik híres sorozata, amellyel debütált a krimiirodalomban, Henri Bencolin felügyelőről szól. Öt ilyet írt 1930-38 közt, magyarul mindössze egy jelent meg folyóiratban.

The Waxworks Murder, 1932 - Gyilkosság a panoptikumban, Rakéta Regényújság 1977/34-39 (a 4. Bencolin-regény)

Az író számos állandó sorozathős nélküli regényt is írt. Ezek közül nálunk három jelent meg, közöttük két történelmi krimi.

The Emperor's Snuff-Box, 1942 - A császár burnótszelencéje, Rakéta, 1979/6-10 (20. századi történet, Franciaországban játszódik, nyomozó: dr. Dermot Kinross)
Scandal at High Chimneys: A Victorian Melodrama, 1959 - A kastély titka, Fekete Könyvek, Európa, 1979 (történelmi detektívregény, 1865-ben, Angliában játszódik, nyomozó: Jonathan Whicher)
The Demoniacs, 1962 - A London Bridge rejtélye, Albatrosz Könyvek, Magvető, 1976 (történelmi detektívregény, 1857-ben, Angliában játszódik, nyomozó: Jeffrey Wynne)

Novellák

Magyarul hét jelent meg: ezek közül háromban a regényben soha, novellákban azonban sokszor feltűnő March ezredes a főszereplő. A Láthatatlan kezek Fell-novella.

Blind Man’s Hood, 1937 - A halálos szembekötősdi, Hepiend, 1990/12 (Carter Dickson néven)
The Crime in Nobody’s Room, 1938 - Gyilkosság az eltűnt szobában, Rakéta, 1976/8, In: Éjszakai ügyelet, Kriterion, 1980 (Carter Dickson néven, March ezredes-történet)
Death in the Dressing-Room, 1939 - Halál az öltözőben, Színházi Élet, 1991/6 (Carter Dickson néven, March ezredes-történet)
The Empty Flat, 1939 - Az üres lakás, A Hét, 1965/2 (Carter Dickson néven, March ezredes-történet)
New Murders for Old, 1939 - A bumeráng visszavág, In: 22 detektívtörténet, Európa, 1966, 1968, Családi Regényújság, 1990/42
Strictly Diplomatic, 1939 -  Diplomáciai ügy, In: Elképesztő novellák, Európa, 1988
King Arthur’s Chair, 1957 - Láthatatlan kezek, Nők Lapja Magazin, 1980/Tavasz, Rakéta, 1994/28 (Carter Dickson néven, Fell-novella)

Fontos megjegyzés:
ennek a bibliográfiai bejegyzésnek a készítése után rábukkantam egy fantasztikus oldalra. Az én anyagom a novellákkal bővült ki a nyomán, de mindenkinek nagy bizalommal ajánlom az összes kiváló bejegyzést, olvasásra is.
Krimi Birodalom

„Édes anya, édes apa! Mondjátok csak, mi a haza?” – kezdődik egy régi olvasókönyvben Majthényi Flóra szeretettel megírt gyerekverse, amely elvezeti a kis olvasókat a közhelyes, mégis igaz válaszhoz: „Ez a föld, mely drága nekünk, / Melyet legjobban szeretünk, / Ahová, bármerre járunk, / Mindig-mindig visszavágyunk: / Ez a haza!” Persze sok víz lefolyt a Dunán, mióta a magyar gyerekköltészet egyik megteremtője, az egyébként tragikus sorsú Flóra megalkotta e sorokat. Előfordult például, hogy a haza hazafiaktól elvette a földjét, amely drága volt nekik. Vagy hogy a haza meggyilkolta az édesanyát és az édesapát. A huszonegyedik század kezdetén még mindig nagy kérdés, hogy mi a haza? De válaszolni talán még nehezebb rá, mint százötven éve.

Ezt a választ keresi a Noran Libro új esszéantológiája, a Hazám, amely a Könyvhétre jelent meg idén. A szerény alcím – Magyar értelmiségiek írásai – szinte nem is sejteti, milyen neves társaság gyűlik össze a lapokon kötetlen beszélgetésre: önálló írásaik felelgetnek egymásnak, néha ugyanazt fogalmazzák meg másképpen, néha más fontos témákról beszélnek hasonlóan. Ki lírai önvallomást, ki vitacikket, ki verset, ki jegyzetelt tanulmányt adott a kötetbe: azonban minden szöveg gyújtópontjában ugyanaz a kérdés áll. Mi a haza? Hogyan és miért lehet szeretni? És hagyja-e magát?

Az értelmiségiek sorát tisztelgésként József Attila nyitja: az ő ódája adja meg a kötet alaphangját. Ezután – káprázatosan szép és elgondolkodtató nyitófényképek kíséretében – tizenöt kortárs magyar írásai következnek, szigorú ábécésorrendbe szedve, így különböző generációk tagjait, férfiakat és nőket, tudósokat és írókat egymás mellé állítva.

Bitó László akadémikus a gyerekkori emlékek, fiatalkori olvasmányok, s első életélmények végigpörgetése segítségével kísérli meg felvázolni, mitől is magyar valaki. Czeizel Endre azzal foglalkozik, ami a legsajátabb témája: tehetségek vizsgálatával, genetikával, géniuszokkal. Írásában népességgenetikai vizsgálatokról éppúgy olvashatunk, mint híres bevándorlókról, akik adtak valamit a magyar kultúrának: bizonyos Erkel Ferencről, Bartók Béláról, Kodály Zoltánról vagy épp Márai Sándorról…

Csepeli György szociológus a hazát mint diskurzív teret határozza meg. „A hazátlanság dermesztő csendjét csak a hazáról való beszéd törheti meg (…), amire nagyszerű alkalmat ad a virtuális kommunikációs tér, ahol találkoznak a halhatatlanok.” – írja. Dragomán György verse viszont épp arról szól, hogy a hazáról beszélni szinte lehetetlen. „Ha van hazám, akkor mégsem tudok beszélni róla.” – zárul a vers. Heller Ágnes filozófus írása a Himnusz értő elemzésével indít, de felcsendül Reményik Sándor, Petőfi és József Attila néhány keserű sora is – miközben magyar zsidólét, kirekesztettség és valahová tartozás témáit járjuk körül. A töprengés paradoxonnal zárul: ma itt „… akit a bitangok hazaárulással vádolnak, az a hazafi. Közéjük tartozni öröm. »Végre hát megleltem hazámat.«”



Kun Árpád szövege látszólagos pihenés a súlyos töprengések közepette: csak egy gondolatfutam, csak élménybeszámoló arról, miért és hogyan él egy magyar író Norvégiában, miről beszélget erdélyi barátaival, mi a véleménye a mai Magyarországról vagy a magyar nyelvről… Ám minél tovább olvassuk a szellemesen megszerkesztett szöveget, annál inkább mellbevág: például a lehető leglogikusabban fejti ki, hogy az etnikai kitaszítottság-érzés pontosan olyan, mint a nemi kitaszítottság-érzés. Vagyis annak, akit a magyarsága miatt diszkriminálnak, értenie kellene azt, akit a melegsége miatt akar kilökni a társadalom. De így van-e? Lángh Júlia leszögezi, író létére nem tud írni a hazáról. „Az csak van. Az a feladata, hogy van.” Bizonyára sokan megtalálják saját hangjukat az ő szövegében: különösen azok, akiket a történelem eseményei megtanítottak arra, hogy ne lobogtassanak zászlókat, mert nem tudhatják, kikkel is vonulnak együtt.

Markó Béla szövege kifejezetten (finoman) politikus: beszélhetne „határon túli íróként”, és egykori romániai miniszterelnök-helyettesként is, ám Külhon című írása mégis inkább az ember és költő esszéje. Legjobban a közös haza-fogalom keresése ragadott meg a szövegben: hogy miért is nem lehetséges itthoniság és otthoniság, hogy miért baj az, ha a haza még ma is a magasban van, s mi is az az erdélyiség meg anyaországiság 2015-ben. Máté Gábor színházigazgató esszéje három jelenetet rajzol meg az ittből és a mostból: az elsőben színészek, egy színdarab, amely a kivándorlást választotta témájának, s a pesti éjjel, a másodikban konyhafilozófia egy kávéházi asztalnál, hallgatni is rossz, a harmadikban két "kedves" üzenet a Facebookon. Tükör a mai Magyarországnak: nem görbe, mégis torz képet vet. Parti Nagy Lajostól nem vers, hanem próza szerepel Haza-cédulák címen, s igen objektív hangon: „Itt élek, kész, elég vacak ország lett a hazám. Egyszer biztos lesz jobb haza belőle, bár nem hiszem, hogy megérem.” Vagy talán mégsem lehet elfogadni mindent ilyen nyugodtan? Hiszen ott a magyar nyelv, amellyel az író csodás játékba kezd…

Solymosi Frigyes, a kötet másik akadémikusa itthonmaradásait és hazajöveteleit fűzi csokorba. A tudós és természettudományos elme higgadtságával elemzi, miként is kellene működnie, sőt, léteznie egy igazi hazának. Szelényi Iván szociológus jegyzeteket ír a transznacionalizmusról, mintegy József Attilának válaszolva. Kivándorlás, bevándorlás, kintlét és otthonlét, hazahalmozás és identitásválasztás témái közepette bolyongva jelenti ki: a migráció nem beteges állapot, „hazánk a glóbusz, amit Földnek neveznek, fajunk homo sapiens.” Mintegy e szövegre felelve Varnus Xavér orgonaművész torontói magyar kivándorlókat figyelve töpreng a migráns léten. „Mert mivé lett a haza, ha szülöttei szöknének is, meg nem is?” – fogalmazza kérdéssé a kivándorlás lényegét. Végel László író, az „újvidékiség” tanúja viszont arról ír, a kisebbséginek vagy mímelt hazát kell találnia magának, vagy két haza között kell élnie. E gondolattal, a hontalan lokálpatriótaság fogalmával fejeződik be a kötet.

És egy verssel: József Attilának Kemény István Búcsúlevél című műve felel. „Édes hazám, szerettelek, / úgy tettél te is, mint aki szeret: (…) Azt játszod, hogy nem is hallasz, / túl nagy énfölöttem a hatalmad. / Hozzád öregszem és belehalok, ha / most téged el nem hagylak.” Ha mi olvasók talán még nem is vagyunk ilyen búcsúhangulatban, a kötet írásait olvasva olyan kérdésekkel szembesülhetünk, amelyeknél pillanatnyilag nincsenek fontosabbak.

Mindig, minden korszakban az értelmiségtől várták, hogy mintát adjon, hogy előre gondolkodjon: a nemzetért és (ha van ilyen) a nemzet becsületéért. A Hazám ezt a feladatot is betölti. Olvassuk és cselekedjünk helyesen!

A cikk az Ekultura.hu-n: Hazám - Magyar értelmiségiek írásai
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

A cikk első portréja: kattintásra teljes, olvasható méretre nő

Egyáltalán nem szoktam a netes sajtót követni, főleg nem azért, hogy bosszankodjam rajta. Most azonban, amikor a szokásos módon belenyitogattam olyan Origós cikkekbe, amelyek címe felkeltette az érdeklődésemet, véletlenül rátaláltam Elter Tamás A felvidéki Drakula grófnő véres legendája című cikkére (megjelent: augusztus 21. 18.27). Persze: Báthory Erzsébet, a "véres grófnő" a főszereplője, aki a levakarhatatlan legendák szerint szűzlányok vérében fürdött, stb. stb. stb.

Nem akarok magával a cikkel foglalkozni (ami telis-tele van pontatlansággal; elírt névvel hivatkozik ugyan a legfrissebb könyvre, ami az esetről íródott, ám nyilvánvaló, hogy Lengyel Tünde és Várkonyi Gábor könyvét vagy nem olvasta, vagy minden adatát hanyagolta a legendák javára, ezzel szemben "pletykák keringtek arról" címszó alatt hozza mindazt az ostobaságot, amit még csak nem is a kortárs, hanem a 19-20. századi bulvár varrt Báthory Erzsébet nyakába: leszbikus szerelemről például szó sem volt még százötven évvel a halála után sem...). Értelmesen elmondani, mit gondolnak Báthory Erzsébetről a történészek és mit mondanak a források, ismeretterjesztő szempontból egyszerűen lehetetlen dolog: érdektelen, dögunalmas, túlmagyarázandó mások számára, míg a legenda egyszerű és komfortos. A koncepciós per, a főúri vetélkedések, a nádor familiárisainak hamis tanúvallomásai és a korabeli gyógyászati eljárások elemzései az égadta világon senkit sem érdekelnek: a legenda, az a tuti! Azért én írtam a témával kapcsolatos jó és rossz könyvekről, itt. De ez a bejegyzés nem arról szól, miért nem fürdött vérben, miért nem gyilkolta nők százait stb. Báthory Erzsébet.

Bronzino: Lucrezia Panciatichi portréja, 1545, ma: Uffizi, Firenze

Egy kép a témája. Nagyon szeretem Agnolo Bronzino-t (1503-1572), különösen különleges hangulatú, finoman manierista, szinte csillogó felületű portréit. Ezért mindig bosszús leszek, amikor megpillantom a jobb oldalt is látható képet, amelyről büszkén hirdeti valaki, ez Báthory Erzsébet portréja. Szeretném leszögezni, újfent, hogy a cikkben és az itt is szereplő szépséges képen NEM Báthory Erzsébet látható. Hanem Lucrezia di Sigismondo Pucci, férjezett Panciatichi, Bartolomeo Panciatichi firenzei politikus és humanista felesége. (A férjet Bronzino szintén lefestette, öt évvel korábban.) A festmény tehát nem halála után készült a véres grófnőről, hanem életében egy elegáns itáliai hölgyről. Befejezésének évszáma pedig 1545 - Báthory Erzsébet csak tizenöt évvel később, 1560-ban született meg! Ehhez képest az Origo képaláírása szerint ez Báthori Erzsébet portréja egy későbbi, 17. századi festményen. Eleve nem értem, hogy lehet a portré rajta a festményen: ilyet nem szokás mondani, csak akkor ha egy csoportképről van szó, például Giotto feltételezett önarcképe az Utolsó ítélet című festményén stb. De a kép ráadásul 16. századi, nem a grófnőt ábrázolja, a grófnő meg y-nal írta a nevét... Ennyit a képaláírásról. Az is segíthetne, hogy nálunk a portréfestészet még az igen magányos Mányoki Ádám idején sem jutott el ilyen különleges színvonalra, pedig ő az 1700-as években festegette II. Rákóczi Ferencet és társait... Vagy például egyszerűen lehetne ismerni ezt a Bronzino-képet: elég híres, elég jellegzetes - és gondolom, az Origón megnézi valaki a cikkeket, mielőtt posztolják őket... Mindenesetre most először találkoztam hivatalos helyen, nem blogban, nem fanfiction-oldalon, hanem egy hazai netes hírportálon ezzel a képtévesztéssel...

Báthory Erzsébet, Lucrezia Panciatichi és a rőzse

Hogy mi köze a portrénak Báthory Erzsébethez? Semmi. Annyi, hogy amikor a történész Nagy László (őt se olvassa senki, pedig igen okosan mondja el, mi igaz a legendákból) a Szivárvány sorozatban megjelentette Erdélyi boszorkányperek című könyvét (Kossuth, 1988), a borítótervező Bronzino eme portréját tette a borítóra. Ez a könyv NEM Báthory Erzsébetről szól (róla A rossz hírű Báthoryak című Nagy László-könyvben lehet olvasni, amely szintén a Szivárvány sorozat tagja ((Kossuth, 1984, 1985)), de a címlapján - minő meglepetés - Báthory Erzsébet képének rajzmásolata látható...), hanem Bethlen Gábor és Báthory Gábor erdélyi fejedelmekről, valamint utóbbi rokonáról, Báthory Annáról, továbbá Dengeleghyné Török Katáról és Imreffiné Iffju Katáról, akik - Bethlen érdekeit szolgáló - felségsértési és boszorkánykodási álper(ek) főszereplői lettek az 1610-es években. Báthory Annáról semmilyen kép nem maradt fenn, úgyhogy a borítóra nyugodtan kerülhetett bármi: a könyv kisebb terjedelmű előzményén, a "Sok dolgot próbála Bethlen Gábor..." - Erdélyi boszorkánypereken (Magvető, 1981) pl. tábortűz és rőzserakások voltak láthatók. De nem, Báthory Anna rőzserakás sem volt. Ahogy Báthory Erzsébet sem.

Nem tudom, ki nézte el először úgy Lucrezia Panciatichi képmását, hogy Báthory Erzsébetnek hitte. A tévhit tőlünk ment ki külföldre, mert régebben több itteni oldalt, blogot is bejárt a tévedés. Azóta azonban minden mérvadó hely helyesbített. Nálunk. Külföldön ezzel szemben tombol az élvezetes felületesség, hisz szegény, vörös ruhát öltött és - a manierista Bronzinónak hála - feltűnően hosszú, "vámpírujjakkal" ábrázolt Lucrezia kiváló alany arra, hogy wallpaper és logó legyen belőle, némi vérrel befecskendezve. Ráadásul szép és fiatal is, ellentétben szegény, ötvenévesen perbe fogott Báthory Erzsébettel...

Igazán jó lenne, ha egy ismeretterjesztő cikk képszerkesztője vagy szerzője túljutna az Afterdarkreading-oldalon (ahol a kép amúgy is tükrözve szerepel), meg a legelső találaton, amelyet a Google kidob a keresőszavára.

És az is jó volna, ha egy magyar szerző legalább egy magyar témáról képes lenne valós információkat találni. Kezdve a főszereplő képével. Akiről ráadásul egyébként több (majdnem) egykorú is létezik.

Négy egyesek szerint kortárs Báthory Erzsébet-portré (egész alakos és mellkép) fejrésze. A második és a negyedik tipikus korabeli ősök galériája-kép: ezeknél a valódi, esetleg kissé aránytalan fejet utólag festették rá az akár előre megcsinált női illetve férfitestre. Ilyenek sokszor nem sokkal a modell halála után is készültek, egy korábbi, valódi portré arcát másolva, de öregítve. (Ezért nincs értelme lélektanilag elemezni őket, a testtartást, ruhaviseletet rajtuk meg főleg nem, ahogy Péter Katalin tette a negyedik, "molylepke"-képpel.) A harmadik kép egy valószínűleg Báthory Erzsébet életében készült portré vagy annak majdnem egykorú, pontos másolata. Egyesek szerint erről "öregítették" a második és a negyedik, a két ősök galériájába való egész alakos portré arcát. Az elsőt sokan teljesen hitelesnek, de fiatalkorinak tartják, a Wikipédián is szerepel: ám ez csak egy késői, gyenge minőségű utánérzése az előzőeknek, "magyarosabbá" és egyúttal kortévesztővé stilizált ruhával (a gallér és a ruha kapcsolata teljesen elvész rajta, ahogy félreértelmezett a gyöngysor és a főkötő, s idegen az arc is): nem meglepő, hogy ez a másik kép, amely az Origo cikkébe bekerült, ráadásul 16. századi műként... Szádeczky-Kardoss Irma könyvében külön ismerteti a portrékat. Frissítés: nincs. Augusztus 23-án, két nappal később sincs semmi változás sem képben, sem képaláírásban. Persze nem az én cikkem miatt kellett volna változtatnia az Origónak, hanem amiatt a kommentelő miatt, aki augusztus 22-én, fél ötkor az adott oldalra is leírta, hogy a Bronzino-kép Bronzino-kép... Nem én voltam: világos azonban, hogy senki sem olvasta el az észrevételét. Ismeretterjesztés? Biztos nem.

Ed McBain az amerikai író, Evan Hunter sajátos személyisége volt: a krimiszerző, aki a 87. körzet rendőreinek eseteiről ír regényeket. A helyzet azonban még bonyolultabb: a Salvatore Albert Lombino nevű, 1926-os születésű szerző (aki 1951-ben publikálta első művét, egy sci-fi novellát S. A. Lombino néven), 1952, első igazi regénye (Find The Feather Serpent) megjelenése alkalmából hivatalosan is felvette az Evan Hunter nevet. Ettől kezdve így hívták 2005-ben bekövetkezett haláláig. Ám a könyvcímlapokon kettejük társaságához csatlakozott még Richard Marsten (még 1953-ban), Hunt Collins (1954), Curt Cannon (1958), Ezra Hannon (1975) és John Abbott (1992). No meg persze Ed McBain, a leghíresebb alteregó, aki 1956-ban, az első 87-es körzet regény megjelenésekor (Cop Hater) született, később azonban termékenyebb alkotóvá vált, mint maga Hunter (két és félszer annyi könyvet jegyez), s 2000-ben még közös kétkezes kötetet is publikált vele...
Ed McBain már a krimi klasszikusává vált. Egyrészt, mert kőkemény és ironikus rendőrkrimiket írt már a hard boiled másodvirágzásának korában. Másrészt, mert sajátosan cinikus, mégis epikus elbeszélőstílusa társtalan az egész krimiirodalomban. A 87-es körzet nyomozóit, Carellát, az olasz származású igazi, amerikai rendőrt, a kopasz és türelmes zsidó Meyer Meyert, a türelmetlen fekete Arthur Brownt, akinek sok gondot okoz a neve, az örökifjú Bert Klinget, aki folyton házasodik, a nőhódító, vörös hajában ősz csíkot viselő, bátor Cotton Hawest igencsak nehéz elfelejteni. McBain egymást páratlanul gyors tempóban követő, magabiztos cselekményű és kihívóan izgalmas rövid regényekben alkotta meg őket 1956-60-ban, s azután majdnem ötven éven és 55 könyvön keresztül kitartott mellettük: szereplői mindvégig hitelesek voltak, mindig változva, mégis mindig önmaguk maradva.
Én A szélhámosból ismertem meg a 87-es körzetet. Hamarosan gyűjteni kezdtem a McBain-regényeket: szerencsére épp akkoriban futott a Pannon Könyvkiadó kilencvenes évekbeli, zsebméretű sorozatkiadása.
Be kell valljam, ma is többnyire ezeket szeretem a legjobban: a korai regényeket, amelyekben már ott a sajátos stílus, de még visszafogottabb a világ kegyetlensége, változatosabb a moralizálás és jobban előtérben áll a cselekmény. A legnagyobb kedvenceim: A gyilkos ék, Halj meg, zsaru!, A szélhámos, Míg a halál el nem választ, Gyilkos döntés, Ki öli meg a Ladyt?, Tíz plusz egy, Holtomiglan-holtodiglan. Ezek az utolsót kivéve mind az ötvenes-hatvanas évek termékei, az utolsó regény pedig cselekményéből fakadóan igen rövid és feszes. Ettől függetlenül tudom, hogy sokan épp a késői köteteket kedvelik igazán, amelyek terjedelmüket és világlátásukat tekintve is mások: vaskos, sötét és kegyetlenül cinikus látleletek a világról.
Magyarul az 1956-2005 közt megszületett 55 regényből, amelyek a 87-es körzetről szólnak, 41 jelent meg valamilyen formában. Volt, hogy csak egy az író által megírt cselekmény-összefoglalóját, volt, hogy a kötet elejét vagy a végét adták ki folyóiratban. Számos regényt közölt a Rakéta Regényújság. Könyvformában mindössze huszonhét könyv látott napvilágot: a Magvető Albatrosz Könyvek sorozatában, a Pannon Könyvkiadó, a Gesta Kiadó, a Magyar Könyvklub, majd a Gabo McBain-sorozatában. Utóbbi 2009-ben állt le: hírek szerint a King's Ransom fordítása tökéletesen készen áll, mégsem került már kiadásra...
Ha legközelebb valamely kiadó belevágna McBain megjelentetésébe - amit sajnos nem hiszek -, ajánlanám neki, hogy kisméretű, könnyen lapozható, puha kötéses és nem szorosra fűzött-ragasztott formátumot válasszon, vállalható borítóval. Ne egy általános krimi- hanem egy életműsorozatban adja ki McBaint (a Kávé Könyvek valahogy nem volt jó ötlet annak idején, elmúlt már az Albatrosz-idő). S ha már sorrendben egymás után következő köteteket jelentet meg, ne visszafordított sorrendben. Egy percig sem állítom, hogy a viszonylag sokáig túlélő magyar McBain-kiadás emiatt állt volna le végleg, de a vállalhatatlan fedélképek szinte mindegyik kiadást jellemezték (talán csak a kései Gabokra és egy Gestára nem volt ez igaz), a kiadások tökéletesen összevissza követték egymást, a Gabo pedig - amelyik hosszú ideig hordozta még a stafétát - véleményem szerint képtelen (volt) igazán olvasható köteteket készíteni. A kemény kötéses változatok kitörnek a kötéstáblából egy rossz mozdulatra (mifelénk könyvtárban nem találni egy épet), a két kis zsebkönyv pedig úgy maradt, ha egyszer az ember bárhol kinyitotta, közben fehér papírja iszonyú nehéz volt.
Az alábbi lista tartalmazza az összes 87-es körzet-regényt. Amelyeknek nincs magyar fordítása, ott ezt tüntettem fel. Vastag betűvel a huszonhét könyvben megjelent fordítás címe áll. A folyóiratközlések dőlt félkövérek, a hiányos folyóiratközlések csak dőltek. Lenn szerepel a szerző két egyéb regénye. Bár rengeteg novellát írt, magyarul csak húsz jelent meg, a 87-es körzetről szóló (és nem a The Empty Hours antológiából való) pedig egy sem. (Én A fagyöngyös gyilkosság (Geopen, 2007) című kötetből ismerek kettőt: Nagyon kellemes karácsony, Körforgás.)

A 87-es körzet
1. Cop Hater (1956) - Halj meg, zsaru!, Pannon Könyvkiadó, 1990
2. The Mugger (1956) - A törött napszemüveg, Rakéta, 1978/21-25
3. The Pusher (1956) - Narkónepper, Rakéta, 1981/47-51.
4. The Con Man (1957) - A szélhámos, Albatrosz Könyvek, Magvető, 1978
5. Killer's Choice (1957) - Gyilkos döntés, Pannon Könyvkiadó, 1991
6. Killer's Payoff (1958) - Gyilkos leszámolás, Pannon Könyvkiadó, 1992
7. Lady Killer (1958) - A névtelen levél, Magyar Szó, 1965/ápr.-jún., Ki öli meg a Ladyt?, Albatrosz Könyvek, Magvető, 1975, Kávé Könyvek, Gabo, 2007
8. Killer's Wedge (1959) - A gyilkos ék, Pannon Könyvkiadó, 1993
9. 'til Death (1959) - Míg a halál el nem választ, Gabo, 2009
10. King's Ransom (1959) - nem jelent meg magyarul
11. Give the Boys a Great Big Hand (1960) - Kezet rá, fiúk!, Gabo, 2009
12. The Heckler (1960) - A heccelődő, Albatrosz Könyvek, Magvető, 1977, Heccelődő, Gesta, 1998
13. See Them Die (1960) - Amikor előtted pusztulnak, Kávé Könyvek, Gabo, 2008
14. Lady, Lady I Did It (1961) - Négy halott a könyvesboltban, Rakéta, 1979/1-5
15. The Empty Hours (1962) - három elbeszélés, a benne szereplő három novellából kettő jelent meg magyarul: Carella kirándul, IPM, 1979/11-12, Vihar, Rakéta, 1987/51-52
16. Like Love (1962) - Öngyilkosok, Rakéta, 1980/15-20
17. Ten Plus One (1963) - Tíz plusz egy, Albatrosz Könyvek, Magvető, 1983
18. Ax (1964) - A fejsze, IPM, 1985/3-4
19. He Who Hesitates (1964) - nem jelent meg magyarul
20. Doll (1965) - Baba, Rakéta, 1979/23-26
21. 80 Million Eyes (1966) - Negyvenmillió szempár, Rakéta, 1982/38-41
22. Fuzz (1968) - Zsaruk, Pannon Könyvkiadó, 1991
23. Shotgun (1969 - Vadászpuska, Rakéta, 1983/20-23
24. Jigsaw (1970) - Összerakós játék, Rakéta, 1976/24-28
25. Hail, Hail the Gang's All Here (1971) - nem jelent meg magyarul, de a regény elejét kiadták: Éjszakai ügyelet, Rakéta, 1977/7-8, Magyar Szó, 1977,  In: Éjszakai ügyelet - 10 detektívtörténet, Kriterion, 1980
26. Let's Hear It for the Deaf Man (1972) - Már megint a süket!, Pannon Könyvkiadó, 1991, Magyar Nemzet, 1991
27. Sadie When She Died (1972) - Karácsonyi ajándékok, Albatrosz Könyvek, Magvető, 1981
28. Hail to the Chief (1973) - A főnök, IPM, 1986/2-3, Üdv a főnöknek!, Kávé Könyvek, Gabo, 2008
29. Bread (1974) - Lángok, Kávé Könyvek, Gabo, 2007
30. Blood Relatives (1975) - nem jelent meg magyarul
31. So Long as You Both Shall Live (1976)  - Holtomiglan-holtodiglan, Albatrosz Könyvek, Magvető, 1978, Kávé Könyvek, Gabo, 2005
32. Long Time No See (1977) - Lidércnyomás, Albatrosz Könyvek, Magvető, 1981
33. Calypso (1979) - nem jelent meg magyarul
34. Ghosts (1980) - nem jelent meg magyarul
35. Heat (1981) - Forró nyomon, IPM, 1982/5 (egy McBain-féle Playboy-beli kivonat fordítása), Hőség, Rakéta, 1985/29-33
36. Ice (1983) - Fehér por, Albatrosz Könyvek, Magvető, 1985
37. Lightning (1984) - Villám, Rakéta, 1986/46-1989/1
38. Eight Black Horses (1985) - nem jelent meg magyarul
39. Poison (1987) - nem jelent meg magyarul
40. Tricks (1987) - nem jelent meg magyarul, de: Trükkök, Rakéta Magazin, 1989/ősz (egy McBain-féle Playboy-beli kivonat fordítása)
41. Lullaby (1989) - nem jelent meg magyarul
42. Vespers (1990) - nem jelent meg magyarul
43. Widows (1991) - Özvegyek, Gesta, 1994
44. Kiss (1992) - A halál csókja, Gesta, 1995
45. Mischief (1993) - nem jelent meg magyarul
46. Romance (1995) - nem jelent meg magyarul
47. Nocturne (1997) - nem jelent meg magyarul
48. The Big Bad City (1999) - nem jelent meg magyarul
49. The Last Dance (2000) - Utolsó tánc a 87-es körzetben, Magyar Könyvklub, 2001
51. Money, Money, Money (2001) - Money, Money, Money, Magyar Könyvklub, 2003
52. Fat Ollie's Book (2002) - A nyomozó könyvet ír, Magyar Könyvklub, 2003
53. The Frumious Bandersnatch (2003) - A bőszhedt Gyilkanessz, Kávé Könyvek, Gabo, 2007
54. Hark! (2004) - Csitt!, Kávé Könyvek, Gabo, 2006 (a kötetből kimaradt a tizenhatodik fejezet (egy oldal kivételével), de letölthető a kiadó honlapján az Olvass bele! rovatból)
55. Fiddlers (2005) - Adósa ne maradj senkinek, Kávé Könyvek, Gabo, 2006

Egyéb
Another Part of the City (1986) - Város a városban, Rakéta, 1988/19-23
Downtown (1989) - Reklámgyilkosság, Pannon Könyvkiadó, 1991

Megjegyzés:
ennek a bibliográfiai bejegyzésnek a befejezésében segített a következő remek oldal.
Krimi Birodalom
A saját anyagom innen egészítettem ki az általam nem ismert újságközlésekkel: nekem ugyanis egyelőre még csak a kötetekből van teljes gyűjteményem. Akit a szerző novellái is érdekelnek, vagy csak egyszerűen izgalmas olvasmányra vágyik, javaslom, keresse fel ezt a blogot.

A mostani

Jó idők járnak azokra a gyerekekre, akik szeretik a történelmi detektívregényeket és az ókori Egyiptomot. A Naphegy Kiadó nemrég indult gyerekkrimi-sorozata, a Történelmi tetthelyek eddig megjelent három kötetéből nemcsak az első, de a harmadik is a régi Nílus menti birodalomba repíti olvasóját. Ám míg a tavalyi sorozatindító, a Mentsük meg a fáraót! című regény II. Ramszesz, a hódító uralkodó korába vezette el a krimikedvelőket, a legújabb könyv, a Nyomozás a Nílus partján még sokkal izgalmasabb időszakot választott a nyomozáshoz: a csodálatos arany sírmellékletekkel eltemetett gyermekfáraó, Tutanhamon uralkodását.

A detektívek ezúttal is gyerekek. A főszereplő a fáraó főhivatalnokának okos és bátor lánya, Szitamun, akit két fiútestvére segít: Szobek és Hesziré. Együtt indulnak el a sorozatos bűntények nyomában. Vajon ki mérgezte meg Szitamun kiscicáját? Miért ad titkos megbízatásokat a testvérek mostohaanyja, Neferhotep? Mit árul el a fél pár fülbevaló, a titkosírás és a rejtélyes térkép? Miközben a három nyomozó e kérdésekre keresi a választ, rá kell jönniük, hogy a kismacska halála messze vezet, egészen a fáraó udvaráig…

Az előző

A német írónő e gyerekkrimije nemcsak jó, de sokkal-sokkal izgalmasabb, csavarosabb és érdekesebb, mint a Mentsük meg a fáraót! Bár én mindent érdeklődéssel olvasok, ami Egyiptommal foglalkozik, ezen a könyvön – bár „embergyilkosság” nem is szerepel benne – egy valódi detektívregénynek kijáró izgalommal jutottam végig. Élveztem azt is, hogy a fejezetek végén apró feladatokat találunk, amelyeket megoldva hamarabb rájöhetünk a dolgokra, mint a főszereplők. De ha nem szeretjük a rejtvényeket, elég tovább olvasni, s a következő fejezet elején kiderül a megoldás. Daniel Sohr kedves rajzai pedig közel hozzák az olvasóhoz a kort és szereplőket. Ráadásul a könyv okos utószavából az is kiderül, melyek voltak a cselekményből a valódi tények, s mit lehet tudni a kötetben csak egy pillanatra feltűnő ifjú fáraóról, Tutanhamonról és sírjáról.

Ezért bizalommal ajánlom mindenkinek a Nyomozás a Nílus partjánt: kiváló kikapcsolódást nyújthat a gyerekolvasóknak, s akár a felnőtteknek is.

A cikk az Ekultura.hu-n: Renée Holler: Nyomozás a Nílus partján
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Így nyár végén különösen jól esik krimiket olvasni: lebilincselő és bonyolult történeteket intelligensen szőtt rejtélyekről. Ezúttal két rég várt regény és három remek novellaválogatás került az olvasmánylistámra, csupa olyan, amit örömmel ajánlanék másoknak is.

Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes kalandjai
Szukits, 2013
Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes emlékiratai
Szukits, 2014
Kifejezetten rajongok Sherlock Holmesért. Szeretem az összes történetet (legyen akár regény, akár elbeszélés), amelyet kitalálója, Sir Arthur Conan Doyle valaha is írt róla. Szeretem az eseteiről forgatott filmeket. Szeretem azokat a folytatásregényeket, amelyeket róla írtak. Szeretem azokat a híres és kevésbé híres szerzők alkotta novellákat, amelyekben újra és újra nyomoz. Ő számomra a tökéletes, klasszikus magándetektív. (Csak Hercule Poirot és Miss Marple tudja felülmúlni, ám ők nem "szabályos" magánnyomozók, hisz az egyik visszavonult a szakmától, a másik pedig sosem gyakorolta.) És valahányszor filmet nézek, rádiójátékot hallgatok, képregényt olvasok vagy folytatást veszek a kezembe a kalandjairól, mindig visszajutok az eredeti Holmes-művekhez: a négy regényhez és az ötvenhat novellához. Mert ezeknél egyszerűen nincsen jobb.
Amióta csak megvan, újraolvasni a Szukits Kiadó 2001-ben megjelentetett, nagy, kódexméretű, kétkötetes könyvéből, a Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes történetéből szoktam az általam kiválasztott vagy az összes művet. Ebben ugyanis szép sorban, (majdnem) az eredeti megjelenés sorrendjében szerepel az összes Holmes-kaland. Így kényelmesen, időrendi sorban is el lehet merülni a teljes kánonban: vagy válogatva olvasni kedvünkre. A kiadó oldalán most is árulják a köteteket, sőt, anyagukból egy válogatás is készült, amely a (szerintük) legjobb mintegy húsz történetet tartalmazza.
Tavaly azonban felfigyeltem rá, hogy a kiadó új projektbe kezdett. 2013-ban ugyanis kiadták az első Doyle-összeállította novellaválogatást, 2014-ben pedig a másodikat, szépséges borítóval, külön kötetben. Látszólag felesleges volt beszereznem, hisz a szövegek ott voltak a polcomon. De kézbe véve az első könyvet, rájöttem, hogy egészen más önmagukban, valóban "kötetként", csak egymással összetartozó, a figura jelenétől és múltjától független novellákként kézbe venni ezt a 12 elbeszélést, mint fellapozni értük a fent bemutatott omnibusz-kiadás első kötetének 135-382.-ig terjedő oldalait. Hirtelen olyan apróságokra is felfigyeltem, amelyekre korábban nem, például, hogy Holmes házvezetőnőjét a Botrány Csehországban című elbeszélésben Mrs. Turnernek hívják... Vagy: sokkal rövidebbnek éreztem a novellákat pusztán azért, mert egy oldaluk elolvasása nem öt percet vett igénybe (az omnibusz egy lapja körülbelül két és fél rendes oldalt tesz ki): így jobban feltűnt, milyen remekül vannak szerkesztve - hol és meddig titkolózik bennük Holmes még Watson előtt is, milyen terjedelmű a nyomozás és hogy aránylik a megoldáshoz stb. Tetszettek a külsőségek is: az ízléses borítókép, a kellemesen fogható puha kötés. (Arról, mint veterán rajongó, nem is írnék, mennyire alkalmas ez a könyv - vagy társa - a Sherlock Holmes figurájával való megismerkedéshez is!) Összefoglalva: óriási élvezet volt a két külön válogatáskötet elolvasása.
Ami azonban igazán érdekes volt: új fordításban olvasni a történeteket. Először egyáltalán nem örültem annak, hogy a kiadó (ki tudja, miért) új fordítások létrehozása mellett döntött. (1)  Később azonban abszolút megbarátkoztam az új változatokkal. A Sherlock Holmes kalandjai tucatnyi írásán az omnibuszban három fordító osztozott (Takácsy Gizella, Nikowitz Oszkár és Boronkay Zsuzsanna), ezúttal viszont Szolga Emese magyarításában olvashattam az összes történetet. (2) És: tetszettek! Abszolút választékos, friss, modern, de a témához méltó nyelven szólaltak meg, ráadásul több helyen pontosabbak voltak az omnibusz kiadásból is ismert fordításoknál. (3) Nagyon élveztem a 2013-as kötetet, s mindenkinek csak ajánlani tudom!
Ahogy nagyrészt a 2014-es Sherlock Holmes emlékiratait is. Ennek a kissé rövidebb, 11 elbeszélést tartalmazó gyűjteménynek máris volt egy szimpatikus vonása, amint kézbe vettem: nem változtatták meg benne a novellák címeit. (4) Az új fordítások mindenhol megőrizték a régi, Katona Tamás által még 1974-ben elkészített változat címmegoldásait, amely véleményem szerint igen alázatos, ám olvasósegítő megoldás. (Ezek egyébként egy kivételével - The Reigate Puzzle, A reigate-i urak - amúgy is szó szerinti fordítások, így nincs náluk jobb.) A címek után következő írások azonban teljesen új magyar szöveget nyertek. Ezúttal nyolcan dolgoztak a tizenegy novellán (Szolga Emesétől mindössze két fordítás került be a kötetbe), s sajnos így a második válogatás elmarad egy kissé az első színvonala mögött: a magyar változatok minősége ugyanis helyenként jelentősen eltér egymástól. (5) Különösen két írásnál feltűnő ez: kedvenc novellám, A nyomorék esetében fájdalmasan hiányzott egy valódi lektor - mintha az új magyar szöveget senki sem olvasta volna át, hogy megnézze, olvasható-e. (6) A haditengerészeti szerződés esete azonban kínosabb: ez alatt ugyanis Varga Zoltán neve szerepel fordítóként, holott a szöveg kilencvenöt százalékban Katona Tamás régi fordítása egyetlen szó változtatás nélkül! (7) E kisebb problémáktól eltekintve azonban ez a könyv is kiváló, összességben jól fordított gyűjtemény, amely méltán kerülhet fel azok könyvespolcára, akik hozzám hasonlóan szeretnek a nagy detektív kalandjairól olvasni.
Már csak az van hátra, hogy szerencsét kívánja a sorozatnak: idén ugyanis még nem jelent meg kötete. Remélem, karácsonyig hírt kaphatunk majd a Sherlock Holmes visszatérése (ez következne most) mielőbbi megjelenéséről, feléled a nyereményjátékot és klubot ígérő, tavaly indult honlap,  s újabb jó könyv kerül a könyvesboltokba a kiadótól. Én már őszintén várom!

Faye Kellerman: Szemfényvesztés
Harlequin Magyarország, 2015
Ilyesmi is ritka a magyar krimikiadások történetében: egy regénysorozat feltámadt a tetszhalálból! Az amerikai írónő 1986-ban alkotta meg hőseit, akikről először a Rituális fürdő című kötetben lehetett olvasni, azóta pedig huszonkét kötetet írt róluk. Valószínűleg egy kissé magát is újrateremtette a főszereplőnő, Rina Lazarus alakjában: a fiatal, két kisfiúval magára maradt özvegy matematika-tanárnő ugyanis magyar származású ortodox zsidó, aki akkor lesz szerelmes Peter Decker őrmesterbe (azóta már felügyelő), amikor az a Rina által karbantartott mikva, vagyis rituális fürdő közelében történő bűntényeket nyomozza egy amerikai jesivában. Faye Kellerman szintén ortodox zsidó családból származik és eredetileg matematikus. A hasonlóság azonban közte és Rina közt ezen kívül csak lelki tulajdonságokban mutatkozik meg. Az írónő ugyanis a matematika BA elvégzése után fogásznak tanult, majd hozzáment egy pszichológushoz, Jonathan Kellermanhoz, akitől négy gyermeke született. Kellerman két sikeres szakkönyv után 1985-től detektívregényeket és thrillereket kezdett publikálni, s sikeres íróvá vált (az ő állandó főhőse Alex Delaware gyermekpszichológus). 1986-től felesége is követte az írás terén, 2006-ban pedig egyetlen fiúk, Jesse is befutott krimiszerzőként. Ezzel szemben a könyvbeli Rina egy afféle teológushallgatót választott férjéül, majd két kisfiúval maradt özvegyen. Peterrel, akinek az első házasságából már volt egy lánya, az első néhány könyv után kötötte össze az életét, s végül egy közös kislányuk is született. A Szemfényvesztés, a sorban a 18. könyv kezdetén Decker nagyszabású ügyben kezd nyomozni: egy egész családot találnak holtan házuk személyzetével együtt. Ráadásul az áldozatok nagyon gazdagok, s igen különcök. Később a birtokon néhány elásott lódög alól újabb holttest kerül elő... Mindez összekapcsolódik egy vak ember furcsa vallomásával, amelyet Rina hallgatott meg az esküdtszéken... A fordulatos regényből számomra egyetlen dolog hiányzott: mivel eddig magyarul az 1., 2., és 11. kötet volt elérhető (vagyis elég koraiak), azokban több szó esett arról, hogyan tudja egy elfoglalt rendőr gyakorolni zsidó vallását, milyen finomságokat visz magával kóser uzsonnás csomagjában, s hogyan szakít időt az ünnepekre. Persze ez előny is lehet: akiket ez nem érdekelne Decker és Lazarus történetéből, annak nem kell erről olvasnia - csak egy izgalmas nyomozásról.

Borisz Akunyin: A fekete város
Európa, 2015
Amiben csak reménykedni mertem, végre valóra vált. Napvilágot látott a mindeddig utolsó Fandorin-regény is magyarul. A fekete város (amelynek tényleg ez a címe, s helyeslem, hogy meghagyták, Mikszáth ide vagy oda) Bakuba, a huszadik század eleji orosz olajvárosba vezeti el az olvasót és Eraszt Fandorint, aki hatvan felé közeledve és egy boldogtalan házasság kellős közepén fittebb, körmönfontabb és bátrabb, mint valaha. Baku az a hely, ahol meghúzódik a titokzatos Odüsszeusz (avagy a Harkály), a gátlástalan és ügyes orosz terrorista / anarchista / bolsevik ügynök - s itt forgatja legújabb némafilmjét Fandorin felesége, Liza, új nevén Klara, is. Azután gyilkosságok és gyilkossági kísérletek váltják egymást, nyomozónk pedig több különböző szálat kezd el egyszerre követni... Már a történet első fejezete megvett kilóra (olyan volt, mint egy önálló, remek novella), s az izgalom nem is hagyott alább négyszázhatvan oldalon át. (Ami egyébként nyugodtan lehetne háromszáz is, ha nem lennének olyan átkozottul nagyok a betűk.) Ismerve a regény befejezését, nagyon örülnék, ha Akunyin írna egy újabb Fandorint. Bár nem tudom, e borús, mégis fergeteges tempójú, 1914-es történet után lehet-e... Addig is le kell szögeznem: szerintem ezzel a kötettel a sorozat visszanyert valamit abból a könnyed és szemtelen tempósságból, ami első darabjait jellemezte - még ha a kötetbeli világ valóban sötét is, ahogy a fülszöveg írja. Végül: ezúttal csakugyan tetszett a borító - az olajkutak képe egyszerűen megdöbbentő volt, s a történet egy pontján nagyon is fontossá vált. Csak azt nem tudom, a tőr hova tűnt a fedélről - s ha eltűnt onnan, minek kellett a címfelírást megtekerni. Így sikerült elérni, hogy ez a kötet megint más gerincet kapott, mint a három előde...

Szétlövés
szerkesztette David Baldacci, Európa, 2015
Nagyon boldog vagyok, hogy megjelenhetett magyarul ez a kötet. (És egy icipicit szomorú is.) Boldog, mert fantasztikusan jó írások kerültek bele, s különleges már a krimiantológia alapötlete is. A tizenegy novella mindegyikét ugyanis két-két híres thrillerszerző írta, s benne összeeresztették két hősüket, hadd nyomozzanak együtt, vállvetve. Dennis Lehane Patrick Kenzie-je egy gyerekrablás kapcsán ismerkedik meg Michael Connelly Harry Boschával... Douglas Preston és Lincoln Child Aloysius Pendergastja összecsap R. L. Stine Slappyjével... Jeffery Deaver Lincoln Rhyme-ja csak ott marad le John Sandford Lucas Davenportjától, ahova nem tud felhajtani piros tolószékével... Raymond Khoury Sean Reilly ügynöke Linwood Barclay kislányával akad össze... Az olvasó pedig élvezheti, amint Boschnak alagútfélelme támad és kívülről figyeli meg Kenzie-t munka közben - vagy amikor Jack Reacher és Nick Heller (Lee Child és Joseph Finder hősei) elkezdenek igazságot tenni egy bárban... Ám a novellák többségükben önmagukban is megállnak, például az egyik nekem legjobban tetsző írás, Steve Martini és Linda Fairstein Párducháton című elbeszélésének két szerzőjétől az utóbbi tíz évben semmi sem jelent meg nálunk, a történet azonban remekül működött anélkül, hogy - friss könyvek hiányában - a főhősök saját eseteire történő kikacsintásokat megértettem volna. A legjobb öt írás szerintem az említett Párducháton, Connely és Lehane Éjszakai járata, Deaver és Sandford Prédára rímele (amely valóságos kisregény), Khourry és Barclay Rövid kitérője és Child és Finder Törvényes és méltányos ellenszolgáltatása (utóbbi azonban inkább a hangulata, mint a sztorija miatt). S hogy akkor miért vagyok picit szomorú? Azt egy megjegyzésben írtam meg. (lásd alább) Viszont a könyvet mindenkinek ajánlom!

(Megjegyzés a Szétlövésről) A kötet amerikai eredetije azért nagyon szép kezdeményezés, mert minden szerző ingyen adta bele az írását, így támogatva a bevétellel az ITW-t, a Thrillerírók Nemzetközi Szövetségét. Ennek Baldacci előszava alapján több mint 2500 tagja van, melyek 80 százaléka thrillerszerző. Gondolom, a mintegy kétezer író tag legalább fele angolul publikál: vagyis mondjuk ezren. Ehhez képest a kötetet mindössze huszonhárman írták, ha a pusztán szerkesztő David Baldaccit is idevesszük, a szám huszonnégy. Ezerből huszonnégy... Még ha volt is, aki nem ért rá játszani (hisz nyilván nehéz ilyen négykezes novellát megírni), akkor is elmondható, hogy a legkiválóbb angol nyelven író thrillerszerzők legalább hetven százalékának a neve ott olvasható a tartalomjegyzékben. Ehhez képest ezek az írók nagyrészt alig ismertek nálunk, Magyarországon... Majdnem mindegyiküktől kiadtak valamit, de ha arra vagyunk kíváncsiak, kikre alapozhatnak nyugodtan a kiadói, már sokkal kevésbé szívderítő a kép, öt-hatan maradnak...
Készítettem egy kis áttekintést arról, mennyire ismerheti egy magyar olvasó a kötetben szereplő szerzőket.
Kiderült, hogy a könyv huszonhárom írója közül csak kettőtől nem jelent még meg könyv nálunk (M. J. Rose, John Lescroart), egytől pedig csak (igaz, méltán neves) gyerekkönyvek olvashatók (R. L. Stine Libabőr-sorozata, amelyből 16 kötet látott napvilágot), igaz, ő erről híres: ám az utolsó művét is tizenhárom éve, 2002-ben adták ki.
De érdemes inkább azt nézni, kik azok, akiktől az elmúlt két évben is jelent meg könyv. 2014-15-öt figyelve már csak kilencig jutunk.
Itt szerepel Michael Connelly, akinek jelenleg az Alexandra a kiadója, magyarul (a Reader's Digest Válogatott Könyvek rövidítéseivel együtt) 22 regénye elérhető, s hosszabb szünet után utoljára 2015-ben jelent meg tőle könyv. Hasonló Lee Child helyzete, akit a General Press ad ki, s azon kevesek közé tartozik, akinek a teljes regényéletműve elérhető: 19 kötet, melyek közül az utolsó idén jelent meg. A General Pressnek köszönhetők Lincoln Child és Douglas Preston külön és együtt írt kötetei is, amelyekből 2015-ig 23-at adtak ki (és idén szeptemberre várható egy újabb). Szintén a General Press jelenteti meg Linwood Barclay műveit is: 2014-ig 11 jelent meg, igaz, idén egy sem fog. Továbbá Peter James is General Press-szerző: 13 regénnyel, melyek közül az utolsó 2014-es, de novemberre idén is várható egy. Stabilnak még talán John Sandford sorozata nevezhető, amely évtizedek óta folyamatos volt a JLX kiadónál, egészen tavalyig: ekkor jelent meg a máig utolsó, 32. magyar regénye. Jeffery Deaver azonban már nem olyan tiszta képlet: elvileg az ő kiadója is az Alexandra, de ők 2012 óta nem adták ki könyvét, így csak a Reader's Digestnél jelentek meg újabbak még 2014-ben is (s ezekkel lesz művei száma 14). Steve Berry pedig rosszul járt: eddig az Ulpius jelentette meg (2014-ig 11 könyvét), egyelőre azonban még nem láttam, hogy valamely másik kiadó átvette volna a műveit.
Ez tehát huszonháromból kilenc, de szigorúan számolva csak öt vagy hat.
A többiek mind feltűntek, majd eltűntek nálunk. Dennis Lehane-t az Agave mutatta be a magyar olvasóknak 6 regénnyel, de 2011-ben leállt a sorozat. T. Jefferson Parkerrel az Alexandra próbálkozott, ám 2006-ban, 7 könyvnél megálltak. James Rollins is jelent meg náluk, mégpedig öt, az utolsó 2011-ben. Linda Fairsteint és Ian Rankint a Gabo igyekezett megismertetni Magyarországon, előbbinek 2005-ig négy, utóbbinak 2006-ig két regénye jelent meg. Szintén ők adták ki Raymond Khouryt is 2009-ig, két kötetüket még egy Reader's Digest-kiadás követte 2010-ben - azóta semmi. Lisa Gardnertől az Ulpius adott ki két könyvet, a másodikat 2012-ben. Steve Martini sem futott be nálunk: a General Press egy könyvét válogatta be 2001-ben a Világsikerek sorozatba, amelyben Child és Preston, Lee Child vagy Peter James ma is megy - de nem követte több. Ahogy a kakukktojás F. Paul Wilson 3 JLX-es regényét sem: ő az egyetlen, akinek már a kilencvenes években leállt a kiadása...
Két kivétel van még: Heather Grahamet a nálunk igazán sikeres szerzők közé kell sorolni, egyes régebbi kiadású történelmi romantikus regényei súlyos ezreket érnek a Vaterán: krimijeiből viszont eleve csak 5 jelent meg, s azok közül is az utolsó 2008-ban (és azt is a Harlequin adta ki). Őérte tehét kár aggódni, de nem thrillerszerzőként fog megmaradni az emlékezetünkben. Joseph Finder viszont valójában inkább az előző bekezdésbe illik: reménykedem, hogy a General Presstől talán nemsokára számítani lehet majd egy kötetére, tekintve, hogy 2011-ig gyakorlatilag  a teljes életművét kiadták (11 könyv), azóta pedig azért nem jelent meg tőle semmit, mert nem írt: csak tavaly jelent meg végre újabb regénye. (Megjegyzés: a fenti adatok tájékoztatóak, lehet, hogy Preston-Childnál egy-két RD-rövidítéssel elszámoltam magam.)
Az egyik nézőpontból persze örülök ennek a sok olvasnivalónak - s persze tisztában vagyok azzal is, hogy nem jelenhet meg minden amerikai író egy ilyen kis ország nyelvén. A másik nézőpontból viszont nem értem, miért van leszálló ágban mifelénk az amerikai (és nem összeesküvéses, hanem krimialapú) thriller! 2012 óta egy teljes Deaver sem jelent meg nálunk - de öt svéd Camilla Läckberg elfogyott. Raymond Khourynak két teljes regénye kapható (még, itt-ott) - ugyanannyi, mint a szívemnek kedves, mégis - be kell valljam - gyenge könyveket író izlandi Yrsa Sigurđardóttirnak. Ha meg akarom venni a magyar Lehane-összest, 6 kötetem lesz az 1994 óta publikáló írótól, eggyel kevesebb, mint a svédül 2009-ben indult Kristina Ohlssontól...
Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a (jó) skandináv krimit (erről épp eleget olvasni a blogban), nagyon szeretném a (jó) amerikai krimit is, legyen akár detektívregény, akár thriller. De mégis merre jár? Hol jelenik meg?
És főleg, merre jár, ha a General Press köteteit és a Reader's Digest jó ízléssel válogatott, de mégiscsak rövidített könyveit nem számolom? Az Alexandra korábban egyszerre tíz-húsz szerzővel támadott, ma azonban még abban sem lehetek biztos, lesz-e náluk jövőre Connelly. Az Ulpius - megszűnése előtt - még bedobott a kalapba egy csomó új krimiszerzőt, akik azonban mind női írók voltak - mintha a férfiak nem olvasnának ilyesféle könyveket. Az Európa szorgosan adja ki David Baldaccit, de szerintem ez a novellaválogatás sosem jutott volna az eszükbe, ha nem Baldacci szerkeszti. Néha lefordítanak egy-egy abszolút jelentéktelen, egyszer-olvasós thrillert, de sosem olyan szerzőktől, akik nagy nevek lennének (Kendal, Kuhn, Sakey mind elsőkönyvesek...). A Gabo Kiadónak meg van egy - elvileg - hard boiled-sorozata, eddig azonban két (nem rossz, de számomra teljesen ismeretlen) ír szerző egy-egy könyve szerepelt csak benne. Ezeken kívül azonban (leszámítva a filmkönyveket és Rowling/Galbraith-t), olyan thrillerek nem jelennek meg náluk, amelyek afféle nyomozósok lennének: mostanában inkább a horror felé nyitnak. Az pompás, hogy a General Press vállalja, hogy krimi- és thrillersorozata van (hozzáteszem, még két szenzációs ráérzésük van, a történelmi és a romantikus regények - kiválóak!), de mégse lehet mindent tőlük várni. Talán a Jaffa ad egy kis reményt, főleg, amióta Jeff Abbott és Harlan Coben legjobb könyvei mellett többfelé is nyit...
Szóval: a Szétlövés csak azért szomorított el egy picit, mert nagyon szeretem az amerikai krimit, de nem látom, hogy rendesen begyűrűzne hozzánk. Ennyivel több olvasót érdekel az amerikai sci-fi? Pedig azt 2004-ben, a Galaktika magazin újraindulásakor épp mindenki temette... Nos, várom az amerikai thriller feltámadását. (8)

(1) Arra a kérdésre ugyanis, hogy irodalmi szempontból volt-e ok az újrafordításra (hiányosak-e az elérhető novellaszövegek: nos, nem azok - elavult, régies-e az előző szöveg: nem, nem is lehet az, hisz az egyik köteté 1987-ben, a másiké 1974-ben készült - bővebb, új szövegekből készülhetett-e az új fordítás: nem, ugyanabból), a válasz egy hatalmas nem volt. Miért kellene akkor megszoknom egy új magyar szöveget, tettem fel a kérdést. Persze, ha a friss jobb, mint a régi, akkor lehet értelme az új változat létrehozásának...
(2) Itt a kiadó nem ment túl messzire: Szolga Emese szövegeiből ugyanis már készült egy kétnyelvű Holmes-kiadás régebben, szintén a Szukitsnál. Így az egyik náluk elérhető fordítást lecserélték egy másikra.
(3) Például A Boscombe-völgyi rejtély egyik hőse az új változatban nem "már egyszer férjhez ment Bermudán", hanem volt "már egy férje a Bermuda Hajógyárnál", és valóban ez felel meg az eredeti szövegnek ("she has a husband already in the Bermuda Dockyard"). Vagy A kék karbunkulusnak ezt a mondatát is újként sikerült lefordítani: "Hold up, man, or you'll be into the fire!" A régiben: "Szedje össze magát, ember, még a tűzbe zuhan!" Az újban: "Adja fel, barátom, különben pokolra jut!" Mivel az illető épp megtántorodik a kandalló előtt, a régi változat szimpatikus lehet, de elgondolkodtam az újon, mivel annak az eleje is pontosabb.
(4) Mivel a Hunga összevissza és nem teljes gyűjteményeit kivéve a Holmes-novelláknak 1987 óta nem volt más modern kiadása, mint az omnibuszbeli, szokásossá váltak a címek, s nemcsak számomra. Sok egyéb regényben, könyvben is így hivatkoztak rájuk. Ezért kár, hogy az első, amúgy remekül fordított kötet számos új címváltozattal élt. Bár a könyv második és tizedik írásának Az eltűnt vőlegény, Az eltűnt menyasszony címváltozatai helyett tényleg jók lettek Az elmaradt esküvő és A pórul járt vőlegény megoldások, de zavart okozhatnak, hogy melyik történetről beszélünk is éppen: csak nem egy újabbról?... A berillköves diadémot pedig fejékre (ráadásul nem női fejék, hanem coronet, férfiékszer!), A Vérbükkös tanyát A Vérbükkös birtokra, A Rőt Ligát meg A Vörös Ligára cserélni véleményem szerint abszolút felesleges volt...
(5) Először A sárga arcban futottam bele egy különös megoldásba. A szereplő így beszél angolul: "I am not a very good man, Effie, but I think that I am a better one than you have given me credit for being." Katona Tamás változata: "Nem vagyok különösebben jó ember, Effie, de talán egy kicsit jobb vagyok, mint amilyennek gondolsz." "Nem vagyok túl jó ember, Effie, de azt hiszem, jobb lettem, mert bíztál bennem." - szól az új szöveg. Aminek a helyességét nemcsak a jelen idő, de az is kizárja, hogy Effie épp, hogy nem bízott meg a férjében. Kár, mert szinte ez a novella zárszava. A szóhasználatban is vannak kevéssé szerencsés megoldások. A tőzsdeügynök titkárában például Holmes egyszer csak fiacskámnak szólítja Watsont. Az angolban valóban my boy szerepel, magyarul a korszakban azonban így csak alárendelt nőt (például feleséget), vagy legfeljebb kamasz fiúgyereket lehet megszólítani: jobb volt a régi megoldás, a barátom. A Gloria Scott egyébként kiváló magyar szövegében is feltűnik hasonló gond: a meghatott apa patetikus búcsúlevelében egy helyütt laddie-nek nevezi a fiát. A régiben behelyettesített drága fiam helyett itt igencsak hangulatból kizökkentő a nagylegény szó használata: hisz felnőtt fiúról van szó, s egy ünnepélyes emlékezésről... Ráadásul ebben a novellában lesz a kétszersültből is pogácsa: egyértelműen a tengeren, rabszállító hajó ellátmányában elő nem forduló étel. De persze vannak remek új megoldások is. D. Wallaszky Teodóra Ezüstcsillag-fordítása például pompás: a lóversenyen indulók névsora érthetőbbé vált benne még a régi szövegénél is.
(6) Sajnálom, hogy egy egyébként minőségi kötetben épp kedvenc novelláim egyike, A nyomorék esett áldozatul egy olyan próbálkozásnak, amit nehéz kész fordításnak nevezni. Az írás szövege helyenként egyszerűen érthetetlenné változott, nem beszélve a nyelvi hibákról és félrefordításokról. Felvetődött bennem, hogy ha valaki egy ponton egyáltalán nem érti az angol szöveget, amelyet fordít, ám abból rendelkezésre áll egy kész, negyven éve elfogadott, többször megjelent magyar szöveg, vajon miért nem fordul annak a sikerült megoldásaihoz, hogy segítségére legyen az értelmezésben. Ezek után természetesen elkészítheti a saját szövegváltozatát, ám már helyes logikával. (Néhány példa a problémákra, másodikként pedig mindig Katona Tamás kiváló szövege: "Mrs. Barclay, úgy tűnik, a római katolikus egyház tagja, és nagyon elkötelezte magát a Szent György Egyesület alapítása mellett, melyet a Watt Street-i kápolnával kapcsolatosan alakítottak avval a céllal, hogy a szegényeket támogassák leselejtezett ruhákkal." / "Mrs. Barclay római katolikus és tevékenyen részt vett a Szent György Jótékonysági Egyesület munkájában, amely a Watt Street-i kápolna mellett működik, és a szegényeket látja el levetett ruhával."- "Amennyire természetesen csak tudott, leszaladt, hogy elmondja mindezt a szakácsnak." / "Visszaszaladt a konyhába, természetesen mindent elmondott a másik lánynak..."- "Úrnője abbahagyta a sikoltozást és eszméletlenül feküdt egy díványon, míg lába megbotlott egy karosszék oldalában, és fejjel a földön, a kandallórács sarkához közel feküdt a szerencsétlen katona holtan, a saját vérében."/ "Az asszony már nem sikoltozott, eszméletlenül feküdt a heverőn, a szerencsétlen ezredes pedig egy vértócsában, holtan - a lába egy karosszék oldalába akadva, a feje a kandallórács sarka mellett." - "Jól volt, amíg volt pénze, de a letétbe csupán egy rossz florint helyezett biztonságba a nőnél. Megmutatta nekem, Watson, és az egy indiai rúpia volt. / "Pénzügyekben nagyon megbízható, bár a foglalóba adott pénz közt volt egy hamis kétshillinges, mondta az asszony. Meg is mutatta a pénzt. Egy indiai egyrúpiás volt, Watson." Sajnos minden oldalra jut két-három ilyen példa. Közben az a könnyedség is látható, ahogy a régi fordításban Katona Tamás megoldotta mindezt. Az ő szövege az omnibusz 408-419. oldaláról való.)
(7) A kötetben a novella harmincnyolc oldal. Ebből az első két oldal jelentősen átstilizált, a harmadik-negyediken elvétve még akad egy-két megváltoztatott szó, a következő harmincnégy azonban teljesen és szó szerint megegyezik az omnibusz Katona Tamás-féle szövegével. Remélem, az állítólagos "új fordító" csak az első két oldalért kapott honoráriumot... 
(8) Azért a Szétlövés esetében tetszett volna, ha sikerül egy tökéletes kiadással megörvendeztetni azoknak az íróknak a rajongóit, akik először olvashattak Európás könyvet a kedvenc hősükről. Látható, hogy nem olyan sok a nálunk is megjelent kötet, mégis, néhányat még a Baldacci-féle életrajzi jegyzetekhez sem sikerült megtalálni. A magyar szerkesztő külön lábjegyzetben köti a magyar olvasók lelkére a Szétlövés elején, hogy ha a kötet szerkesztői szövegeiben (előszók, életrajzi jegyzetek) "a cím csak magyarul szerepel, akkor a könyv megjelent magyarul. Ha a magyar cím zárójelben áll, akkor a műnek nincs hivatalos magyar kiadása". Ehhez képest Raymond Khoury A jelét és Menedékét (sőt, novellája előszavában Az utolsó templomos lovagot sem), Connelly Fekete hangját (ez a legelső regénye!), Joseph Finder Titkos kapcsolatát, Lisa Gardner A kamráját vagy épp Preston és Child A firenzei rémét, A megtalált ereklyéjét és a Titkok házát úgy sikerült említeni, mint amelyek nincsenek magyarra fordítva, pedig nagyon is léteznek... Talán ezek nem hivatalos fordítások?... Mindenesetre jól esett volna, ha ráadásul nem kell az utóbbi hat kötet esetében A fekete visszhangról, Eltűntről, Egyedülről, A firenzei szörnyetegről, Az ereklyéről és Ritkasággyűjteményről olvasni... Hiszen végül is én vagyok a rajongó, akinek ez a könyv szól... Igaz, a remek fordítások megvigasztaltak.

Amikor először találkoztam René Barjavel valóban titokzatos könyvével, A nagy titokkal, egyszerűen nem tudtam hová tenni. Az is igaz persze, hogy rémesen nézett ki: ugyanis először nem az Athenaeum Kiadó ízléses, vadonatfriss kiadásában, hanem egy borzasztó külsejű, húszéves „tévéregény-kiadásban” került a kezembe. Viszont azóta tudom, hogy a francia szerző tud valami olyasmit, amit sokan nem: a könyve ugyanis egyetlen elvárásnak sem felel meg, mégis különleges. Sci-fi, ami mégsem fantasztikus történet. Love story, a síron túl is tartó szerelemről, amely azonban mégsem olyan véget ér, amit várnánk. Politikai kulcsregény, telve valóságos történelmi szereplőkkel, amely mégis valamiféle költői, valóban titokzatos feloldást kap…

René Barjavel (1911-1985) viszonylag kevéssé ismert szerző mifelénk. Magyarul valószínűleg Az óvatlan utazó című időutazásos regénye jutott el a legtöbb olvasóhoz, amely a boldog emlékezetű kiskozmoszok között jelent meg 1971-ben. Ám mivel – úgy érzem – a korabeli kritika nem éppen a helyén kezelte, ez a kis kötet ugyanis nem az a tipikus kalandos időutazás, amilyet várnánk, sokkal inkább a francia irodalom nagyjainak, s koroknak és élményeknek a posztmodern megidézése, nem keltett különösebb feltűnést. (Pedig sokak szerint ebből a történetből származik az időutazás nagyapa-paradoxona!) Korábban a Modern Könyvtár sorozatban látott napvilágot néhány elbeszélése A mimóza bosszúja címmel, ám míg Az óvatlan utazó talán azért okozhatott csalódást, mert nem volt eléggé komolyan tudományos-fantasztikus könyv, ezek a finom, ironikus, néhol tündérien mesés elbeszélések meg szépirodalomnak voltak túl fantasztikusak. Főleg 1963-ban, abban az évben, amikor ugyanebben a sorozatban olyan művek láttak napvilágot, mint Vaszil Bikov A harmadik rakéta című háborús története, Zofia Posmysz lírai holokausztregénye, az Egy nő a hajón vagy Alekszandr Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című írása. Mint - tartok tőle - Barjavel minden műve, A nagy titok sem illik sehova és mégis bekerülhet mindenféle zsánerbe és listába: talán 1989-90-ben volt a legnépszerűbb, amikor a belőle forgatott tévésorozatot nálunk is vetítették.

Az 1973-as kötet egy évtizedeken átívelő történet, amely elsősorban a főszereplőnőről, Jeanne-ról, az ő útjáról-utazásáról szól, aki férjét, Roland-t keresi (ettől lesz szerelmi regény), másodsorban kulcsszerepet játszik benne egy hihetetlen, szinte misztikus összeesküvés (erről az Indiából induló, rejtélyes eltűnésekkel, halálokkal operáló szálról lehet azt állítani, hogy politikai thriller), végül a harmadik főszereplő egy csodálatos felfedezés, amely végül egy félelmetesen furcsa utópiához vezeti el az olvasót. Barjavel különösen kommentálja a világtörténelem és a politika legfontosabb eseményeit 1955 és 1973 között, sajátos mintázatokat ismertet fel és még sajátosabban magyarázza meg őket...

Immár új, kiváló fordításban, s egy minden szempontból tökéletes, újra és újra megnézni érdemes borítóval indul útjára a regény: s remélhetőleg sokakat meghódít majd, akik szívesen veszik, ha egy olvasásra érdemes kötet alaposan kibillenti őket a komfortzónájukból.

A cikk az Ekultura.hu-n: René Barjavel: A nagy titok
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Ha a második világháborúra gondol az ember, először általában a hősök jutnak az eszébe. Vagy az áldozatok. Önfeláldozók és feláldozottak. Megmentők és meg nem mentettek. Van azonban egy harmadik csoport is: akiknek a cselekedeteiről talán még nagyobb lelki teher olvasni, de még érdekesebb. Ők a tettesek. Wendy Lower a Hitler fúriái című könyvében az ő nyomukba ered. Ráadásul nem akármilyen elkövetők történetével ismertet meg: írása olyan fiatal német nőkről szól, akik a keleti, orosz és ukrán területek megszállásakor tevőlegesen is közreműködtek az ott élők elnyomásában, kirablásában és meggyilkolásában.

Ha belelapozunk a könyvbe, bájos fényképekkel találkozhatunk benne. Melankolikus és divatos fiatal hölgy fotóival: az egyiken csinosan és aszimmetrikusan félrefésült hajjal, szomorkás arccal néz a kamerába, a másikon elegáns fehér nyári kosztümben, kis fehér kalapban pózol valami parkban. Bájos mosolyú húsz év körüli lány portréképével: haja glóriaként övezi a fejét, kabátkája kivágását hímzett indák szegélyezik, blúzára csinos díszt tűzött. Egy vonzóan kerekded alakú és mosolyú, szőke, türingiai parasztlány fényképével, aki azon babos kötényesen pattant fel az udvarlója motorjára, hogy lefényképezhessék. Szépek, fiatalok, ártatlanok – vagy talán mégsem?

Wendy Lower páratlan szerkesztőkészséggel sok-sok általa felfedezett, a hiányos, ugyanakkor megdöbbentő mennyiségű levéltári anyagból rekonstruált párhuzamos sorsot helyez egymás mellé: fiatal német nőkét, lányokét, akik elindultak Keletre. Kit a hazug, náci propaganda küldött e váratlan Újvilág frontier-jei közé, ki egyszerűen a magasabb fizetésért, a jobb boldogulásért, a karrierért indul el, hogy 1939-43 között keleti „telepes” legyen belőle: gazdálkodó, titkárnő, ápolónő, SS-feleség… A sorsuk sokfelé vezet, de végül valamennyien Hitler fúriáivá válnak: olyan bűnöket követnek el, amelyeket egy másik világban, egy másik történelemben talán ők is elképzelhetetlennek vélnének.

A melankolikus hölgy például benyújtja a fotóit az SS-hez, hogy ezek alapján engedélyezzék házasságát karrierista és gátlástalan szerelmével. Bekerülve a fekete egyenruhások „családjába”, villatulajdonossá válik Lvovban. És egyszer csak szokásává válik, hogy az erkélyéről lövöldözzön egy Flobert-puskával. A lent elhaladó zsidó kényszermunkásokra. A bájos mosolyú leányzóból kifejezetten ötletes tömeggyilkos válik. Hogy megszerezze és megtartsa szeretője, a lidai kormányzó bizalmát, nagy pedantériával segít neki szervezni az Aktionokat. Élet és halál úrnője. Egyszer kiemel egy kétezres halálmenetből egy zsidó nőt, mivel az még nem fejezte be a számára kötött pulóvert. A többi 1999 ember menetel tovább a tömegsír felé, az erre vonatkozó utasításra a bájos mosolyú hölgy üti rá a bélyegzőt. A türingiai leány földbirtokos lesz: megsötétedik a haja, megvastagodik a dereka, törvénytisztelő gazdaasszony válik belőle. Ezzel, a törvénytisztelettel magyarázza azt is, amikor személyesen lő agyon hat zsidó kisgyereket…

A Hitler fúriái rengeteg borzalmas és sötét történetet mond el. Mindezekben azonban talán az a leghihetetlenebb, hogy női főszereplőikben fel sem merül – még vizsgálóik előtt, pereik idején sem –, hogy bármit is elrontottak volna. Felelősségre vonóikat is zavarja, hogy többnyire szépek, fiatalok, ártatlanok: nők. Hihető egy anyáról, hogy gyerekeket öl? Egy terhes nőről, hogy élvezetből részt vesz a tömeges kivégzéseken? Valakiről, aki életet tud adni, hogy életeket vesz el? A patetikus mentségek hozzájárulnak, hogy a kötetben bemutatott nők többségét felmentik. Csak kevesen látják a keletre telepített tettesek közül, hogy az ottani életükkel nemcsak a földrajzi, de az erkölcsi határokat is átlépték, végleg. Nem meglepő módon felelősséget általában csak azok éreznek, akik legfeljebb rémült, tétlen szemlélői voltak mindannak, ami történt.

A Hitler fúriái kiváló történelemkönyv: izgalmas töprengés arról, van-e külön női történelem, s ha igen, melyek a mozgatórugói. Továbbá szakszerű szociológiai metszet a Harmadik Birodalom fiatal lányainak és nőinek életéről. Láthatjuk, hogyan születik meg a weimari köztársaság bolondos, vampos vagy ártatlan naiva, de mindig független nőideáljai után egy új, veszélyes náci idol: a nő, aki tetteiben független, de lelkében ízig-vérig nemzetiszocialista, s az államnak és a Führernek magát mindenben alárendelve valósítja meg önmagát. Így válik gátlástalan gyilkossá, szorgalmas ítéletvégrehajtóvá, túlteljesítő tettessé. Komor figyelmeztetés a könyv: nemcsak fiataloknak. És nemcsak nőknek.

A cikk az Ekultura.hu-n: Hitler fúriái - Német nők a náci vérmezőkön
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Abban a pillanatban, amint megtudtam, hogy megjelenik, már tudtam: ez a könyv kell nekem. Borsos volt az ára, de kecsegtetően vaskosnak is ígérkezett a maga 684 oldal terjedelmével. Ha ehhez így, olvasás után még azt is hozzáteszem, hogy e sok száz oldal ellenére mégis szinte túl apró betűkkel van szedve a könyv, minden még csak reménybeli olvasó vagy vásárló megnyugodhat: ez a gyűjtemény valóban megéri az árát, már súlyra is.

Hát még a beltartalomra. A Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai ugyanis huszonnyolc pazar elbeszélést tartalmaz, amelyeket a legjobb kortárs szépírók szenteltek minden idők leghíresebb tanácsadó detektívjének, Sherlock Holmesnak. Aki mindig is el akart olvasni még egy, és még egy, és csak még egyetlen egy elbeszélést, miután többször is felfalta a nagy összkiadás összes valódi Holmes-novelláját, annak most huszonnyolcszorosan is teljesülhet a kívánsága. Ráadásul témáját tekintve ez a könyv valóságos kaleidoszkóp. Bár a fülszöveg és a - számomra egyébként totálisan értelmezhetetlen - borító egyértelműen sci-fit vagy fantasyt sejtet (négykezű Tudor-királynő viktoriánus vagy kortárs gárdisták között, hm... - vajon miért is került a fedélre...), a helyzet ennél jóval bonyolultabb. A kötetben ugyanis a világ legjobb sci-fi, fantasy és egyéb novellistái írtak még egy kalandot Sherlock Holmes-nak: sci-fit, őshorrort, sci-fi-horrort, szabályos detektívtörténetet, sci-fis detektívtörténetet vagy őshorroros detektívtörténetet - vagy egyebet. Szóval nagyon sokféle és nagyon különc ez a gyűjtemény, az azonban bizonyos, hogy pompás szórakozást nyújt.

Az alábbiakban - semmiféle csattanót le nem lőve - szeretném a könyv valamennyi darabját megemlíteni, hogy aki olyan, mint én (nagy újraolvasó, kategorizáló és hol ehhez, hol ahhoz van kedve), könnyen eligazodjon a történetek között. (A jelöléseim: D = hagyományos detektívtörténet, H = lovecrafti őshorror, SF = science-fiction, F = fantasy)

John Joseph Adams: Bevezető
A kellemes áttekintő előszó mindenkit emlékeztet Sir Arthur Conan Doyle munkásságára, és arra, hogy a valódi Sherlock Holmes kifejezetten elutasítja azt, ami természetfeletti. ("Elég tágas ez a világ, és jócskán akad benne izgalom kísértetek nélkül is.") Mindebben az a szép, hogy amióta csak az utókor elkezdett folytatásokat és parafrázisokat írni a Holmes-történetekhez, átlag kétévente vállalkozik valaki arra, hogy igenis, bátran egy természetfeletti nyomozásba keverje Holmest. Persze ez mindig megbocsátható, ha az illető szerző jól csinálja: és a jelen kötet szerzői többnyire jól csinálják. Mégis (bár ennek a bevezetéshez már semmi köze) a sokat idézett Holmes-mondat ("Amikor kizártál minden lehetetlen megoldást, akkor az, ami maradt, akármilyen valószínűtlennek tűnik is, az maga az igazság.") mellé én feltétlenül odatenném Isaac Asimov parafrázis-bölcsességét a Fekete Özvegyek Klubjából: "Részemről, ha a lehetetlent kizártuk, és ami marad, az a természetfeletti, akkor valaki hazudik."

Christopher Roden: Elsőrangú Sherlockiána
Ezt a második előszót főleg azoknak érdemes gondosan elolvasni, akik nincsenek túlzottan otthon a valódi Sherlock Holmes-történetekben. A szerző ugyanis nemcsak kedvet csinál a novelláskötethez: emellett aprólékosan elmeséli a detektív pályájának legfontosabb fordulatait, bemutatja a visszatérő szereplőket és a főellenségeket, s természetesen elzengi Doyle dicséretét is. Engem valóban lenyűgöz, hogy valaki százhuszonnyolc évvel ezelőtt képes volt egy olyan főhőst teremteni, akiről még ma is folyamatosan szívesen olvasunk. Egy azonban fontos: hogy a hosszú életű Doyle, aki 1930-ban hunyt el, természetesen nem 1895-ben, hanem 1859-ben született.

Stephen King: A doktor esete (D)
Úgy vélem, ez a történet méltó kezdete a kötetnek. A horror és a különleges borzongatás nagymestere fantasztikusan friss és csavaros bűnügyi mesét eszelt ki, amelynek az a szépsége, hogy semmiféle természetfeletti sem szerepel benne. Ehelyett igazi Doyle-féle elbeszélés: nagyívű, aprólékosan részletes a narrációja, Watson doktor az elbeszélője, családi bűntényt tálal fel, s a megoldásra szokás szerint Holmes, Watson és Lestrade felügyelő közösen derít fényt. Az eredeti novellákhoz hasonlóan hosszú (harmincnyolc oldalas) történet magyar nyelven azonban mégis nagyon rossz kötetkezdésnek bizonyult: a szinte bekezdésenként előforduló nyelvi hibák, egyáltalán a nehézkes, helyenként kínosan fordított szöveg nem a legjobb belépő Holmes világába. Így azoknak, akiket még nem hagyott teljesen cserben a nyelvérzékük, átugrása ajánlott, vagy az, hogy csendes, derült, nyugodt időben, nagy türelemmel álljanak neki az elolvasásának.

Tim Lebbon: Ezerarcú rettenet (H, SF)
Ennek a történetnek már a magyar szövege is kiváló: nagyon fontos ez, mivel Watson doktor elbeszélése ezúttal szaggatott és feldúlt jegyzetek sora az elmondhatatlan rettenetről. Az egész elbeszélés tisztelgés Lovecraft világa és ismeretlen, másvilági, test- és lélekrabló szörnye(i) előtt. Lehetséges volna, hogy Watson doktor a valóságot látja, és Sherlock Holmes valóban gyilkol? Miközben a lélegzetelállítóan izgalmas történet pereg, jó, ha olvasóként észben tartjuk Holmes jelmondatát: "Ne higgyen a szemének!" Habár a novellában megjelennek a lovecrafti horror és ős-science-fiction elemei is, összességében igen hűséges Holmes-megidézés. Stílusos, s meglepő a cselekménye, Watsonja és Holmesa azonban pontosan ugyanolyan, mint Doyle könyveinek lapjain.

Anne Perry: A vérfolt nélküli zokni esete (D)
Az írónő arra vállalkozik, hogy egy valódi Moriarty-esetet találjon ki. A bűnözés professzora, Holmes ősellensége már biztosan sokkal több folytatás-elbeszélés szereplője, mint eredetié, ugyanis - bár többször emlegetik - mindössze egyetlen novellában jelenik meg testi valójában is, Az utolsó esetben, ahol mindjárt halálát is leli. Nem csoda, hogy sokan kifejezetten róla akarnak írni, hogy jobban megismertessék az olvasót bűnözői pályafutásával. Nos, annak ellenére, hogy szerintem ezt a klasszikus Holmes-novellát az előre kitalált, frappáns cím ihlette, igazán izgalmas történet, amelyben a teljességgel orvosi értelemben vett hipnózison kívül semmilyen természetfeletti elem nem merül fel.

Bradley H. Sinor: A másik detektív (D, SF)
Ha már muszáj Holmesról sci-fit írni, ez lehetne az egyik elsőosztályú példa rá. Pedig mindössze a már filmen is többször látott ötletet alkalmazza a párhuzamosan, vagyis egymásról mit sem tudva futó hasonló univerzumokról. Watson, az igazi, hirtelen egy különös világban találja magát, amely a megszólalásig hasonló, mégsem az övé. Itt Moriarty a rendőrség segítője, aki Mrs. Hudsonnál lakik, Watson maga ezredes, ám sajnos egyúttal hősi halott is, Albert herceg, Viktória királynő imádott férje viszont jó egészségnek örvend, és kiváló a kapcsolata fiával, Edward herceggel. Már csak a helyi bűnszövetkezetet kellene felszámolni, s a börtönéből szabadult Hasfelmetszőt elkapni: ám ehhez szükség van az igazi Sherlock Holmesra... Csupa öröm olvasni ezt az ötletes tisztelgéssel teli történetet, amely "doktor Doyle" előtt is kalapot emel, s végleg eldönti a kérdést, ki is írta Watson esetleírásait... Így hiába a sci-fi alapötlet, egy hagyományhű detektívhistóriát (is) kapunk, ha elolvassuk.

Edward D. Hoch: Botrány Montrealban (D)
Egészen elképesztő, hogyan sikerült a szerzőnek a sok-sok utalás, felidézés és tisztelgés mellett egy kerek, egész detektívtörténetet is megírnia - de ez lett az eredmény. E domíniumi elbeszélésben Holmes 1911-ben újra találkozik élete asszonyával, Irene Adlerrel, aki a segítségére szorul. Miközben Holmes a nő gyilkossággal vádolt fia után kutat, megismerkedik egy bizonyos Stephen Leacock professzorral is, aki A rejtély titka című paródianovellában (mely magyarul Karinthy Frigyes zseniális fordításában olvasható) kegyetlenül kigúnyolja majd a Nagy Detektív alakját. Azt azonban még csak nem is sejtettem, hogy ők ketten valaha találkoztak... A történet különlegessége, hogy egy megállapodott és visszavonult (ötvenhét éves) Holmesot mutat be, aki - egészen Poirot-san - egyre többet tud a romantikáról és az emberi lélekről.

Vonda N. McIntyre: A mezőegyenletek esete (D)
A sci-fi-szerző parádés novellája nem valódi mezőegyenletek körül forog. Sokkal inkább rejtélyesen feltűnő gabonakörök ihlették a címadást: ráadásul olyan gabonakörök, amelyek egy földbirtokos és orvosdoktor, egy bizonyos Conan Doyle mezőin fordulnak elő... Az író Holmest és Watsont hívja segítségül (akiknek jó barátja), hogy utánajárjanak a természetfeletti eseményeknek. Az azonban, hogy a novella a végletekig kifigurázza a minden misztikusban lelkesen hívő, tündérektől gabonakörökig, spiritizmustól földönkívüliekig minden iránt érdeklődő Doyle-t (no meg az, hogy én is csak D betűvel jelöltem a címet), mutatja, hogy a cselekmény nagyon is a lehetséges határain belül marad, sőt... Nehéz megfogalmazni, miért is nem tetszett igazán nekem ez az egyébként zseniális elbeszélés. Talán, mert ahhoz, hogy bemutassa a szkepticizmus helyénvalóságát, Sir Arthur Conan Doyle-t választotta szenvedő alanyául... Belőle lett a Bamba Pacák, a főbolond, aki akkor se fogadja el a racionális magyarázatot, ha a fejére esik... Így - miközben a cselekménybonyolítás és Holmes viselkedése nagyon tetszik - kissé sajnálom az írót, akit e fikciós kalandban a saját szereplője oktat ki a valóságról és a sarlatánságról. Sebaj, végül mégis ő a nyertes: hisz eredetileg ő alkotta meg Sherlockot, a nagy szkeptikust...

Darrell Schweitzer: Kaland a halálmással (H)
Mint oly sokszor, ismét íme egy megoldatlan eset. Doyle maga is feldobott jó pár ötletet, amelyek meghallgatására "még nem érett meg a világ". Jelen novella azonban még a nyilvánosságra nem hozott eseteknél is borzalmasabb és borzongatóbb: maga Watson néhány héttel halála előtt meséli el, s bár kiindulása egészen Doyle-féle a halálosan rettegő és házába zárkózó apával, végül igazi, lovecrafti misztikus elbeszélés lesz belőle, tele megmagyarázhatatlan és frappáns egybeesésekkel. Egyetlen gyengesége, hogy még egy Lovecraft-novellánál is kevésbé zárja le az általa felépített esetet. A természetfeletti megoldásra inkább csak utal a keretelbeszélés, maga Holmes pedig idegesítő csökönyösséggel keres racionális magyarázatot a történtekre, de nem talál. Bizony, tényleg nehéz lett volna hagyományos krimiként befejezni ezt a cselekményt: mert persze akkor precízen mindent meg kellett volna magyarázni... Nos, én nem így képzelem a nagy nyomozó találkozását a lehetetlennel...

Mary Robinette Kowal: A Friesland holland gőzhajó megdöbbentő esete (D)
A Bűbájoló történetek különleges fantasy-regency-krimisorozatának szerzőnője novellájában egy elejtett utalás nyomába eredt. A norwoodi tűzeset című történetben hangzik el, hogy "erre az időszakra esett ...  a Friesland nevű holland gőzhajó megdöbbentő esete, amely mindkettőnknek csaknem az életébe került". Mivel Doyle ezt a kalandot elmulasztotta megírni, az irodalom gazdagabb lehetett egy újabb folytatással, mégpedig pompással. Az írónő női narrátort választva csavart egyet a parafrázisok szokásos, a watsoni elbeszélést meghagyó módszerén, s az egyik akaratlan cinkos szemszögéből ábrázolta azt a gyilkossági esetet, amelyet utazás közben, a hajón fejtett meg Holmes, mégpedig úgy, hogy a világnak sosem kellett megtudnia róla a sötét igazságot... A rövid, stílusos, fordulatos és bonyodalmaiban ötletesen korhű novella igazán méltó Doyle és nagy detektívje emlékéhez: pont addig tart, amíg kell, de én még tovább is olvastam volna jó szívvel.

H. Paul Jeffers: A múmia átka (D)
Akadt vele dolga Philo Vance-nak és Hercule Poirot-nak. Írt róla maga Doyle is, például a Thot gyűrűje és A 249. számú tétel című rémtörténeteiben. Épp Sherlock Holmes ne találkozott volna múmiákkal és átkokkal? Holmes, aki mindent tud a szabadkőművességről, az ókori kultuszokról és a modern egyiptológiáról, ezúttal a messze távolból ered a múmia átkának nyomába. Hasonlóan például több Poirot-novellához, amelyben a kis belga csak távirati utasításokkal és egyes gyanúsítottaknak felteendő kérdésekkel járult hozzá egy-egy ügy befejezéséhez, Sherlock Holmes is a távolból fejti meg a különös gyilkosságok ügyét. Mi, olvasók pedig közben megismerkedhetünk az egyiptológia valódi tudománnyá tevői közül az első és talán legfontosabb személlyel: a későbbi Sir Flinders Petrie-vel. Két szempontból is figyelemreméltó ez az elbeszélés. Egyrészt egy fiatal Holmest mutat be (1883-ban játszódik), aki épp olyan zseniális máris, mint amilyennek megszoktuk. Másrészt fellépteti a fiatal Petrie-t is, nagy szellemek találkozását előidézve: s tisztelegve az egyiptológia előtt. Csoda-e, ha az én szívemnek mindjárt kedves lett a novella?

Barbara Roden: Mert közel van vesztük napja (D, H)
Amellett, hogy leszögezem, ez egy remek elbeszélés, elég messziről kell elindulnom. Adott először is Montague Rhodes James, vagyis M. R. James, az ódon hangulatú, pazar régiségbúvár rémtörténeteket író angol novellista. A Delta Vision két kötetét is kiadta már, s készülőben a harmadik: a Szellemjárás Angliában címűben pedig ott szerepel egy remekbe szabott novella, A rúnák idézése. Ebben egyik helyszíne egy bizonyos Lufford Abbey, amely hamisítatlan angolszász rémségeken megy keresztül, majd gazdája titokzatos módon elhalálozik. És ekkor kezdődik a mi történetünk: a házat ugyanis a rokonszenves Fitzgerald-házaspár vásárolja meg, majd hamarosan megmagyarázhatatlan események részese lesz. Nem marad más hátra, mint hogy detektívhez forduljanak: csak sajnos egyszerre kettőt is meghívnak a házukba. Flaxman Low, Hesketh Pritchard teremtménye okkult detektív. Sherlock Holmes, Doyle nyomozója pedig racionális megoldásokat keres. Vajon mi történik, ha a két szereplő összefut Lufford Abbeyban? A sok intelligens kikacsintás mellett Roden két magyarázatot dolgoz ki ugyanarra a rejtélyre: egyet Holmesnak, egyet Lownak. Nem csoda, hogy a Kaland a halálmással-lal ellentétben ez egy igazán kedvem szerint való természetfeletti novella. Is.

Anthony Burgess: Gyilkosság zenére (D)
Érdekes, hogy a legnagyobbak merik a leghagyományosabb Holmes-folytatásokat írni. Bár számomra üdítő minden kikacsintás, hivatkozás, utalás és megidézés, különösnek találom, hogy épp Stephen King, vagy a Gépnaranccsal évszázados hírnevet nyerő Burgess mert teljesen hagyományos Sherlock-nyomozásról írni. De milyen kiválóakról! Ezúttal igazi zenei rejtéllyel állunk szemben, az első áldozat ugyanis zenész, a gyilkosság pedig egy koncerten történik. Holmes - aki szintén zenész - természetesen a szokásos hozzáértéssel és beleérzéssel kutat a lehetséges gyanúsítottak indítékai iránt, mellesleg két politikai összeesküvést is felgöngyölít, ráadásul az is kiderül, hogy folyékonyan beszéli a kasztíliai nyelvet. Burgess finoman ironikus története Doyle-hoz méltóan ötletes és bonyolult, tele reménybeli aforizmákkal.

Stephen Baxter: Kaland a gravitációmódosítóval (D, SF)
A brit science-fiction-író a kötet - szerintem - egyik legjobb darabját adta az antológiába. Baxter, aki Időhajók című, vaskos regényében egészen kiválóan gondolta tovább H. G. Wells Az időgépét, ezúttal a cinikus sci-fi-klasszikus egy másik regényéhez, az Emberek a Holdbanhoz fodult, hogy izgalmas alapanyagot találjon novellájához. Holmest maga az író, Wells hívja segítségül, hogy nyomozza ki barátjának, a Holdat megjárt Ralph Brimicombe-nak a titokzatos halálát. Az elhunyt épp a gravitáció megszüntetésén kísérletezett, amikor maga is megszűnt létezni. A korhangulatot megidéző műszaki leírásokkal, s egy ódon sci-fi minden kellékével ízlésesen megtűzdelt történet klasszikus krimi, igazi, Holmesnak való eset, amely ugyanakkor egy kissé Wellst - a science-fictionnal való kísérletezéssel épp felhagyó írót is közelebb hozza az olvasóhoz.

Laurie R. King: Mrs. Hudson esete (D)
A válogatásnak ez volt az a darabja, amelytől címe alapján a legtöbbet vártam, s amely azután a legnagyobb csalódást okozta. Persze ettől még jóféle elbeszélés, csak az az isteni szikra hiányzik belőle, amely az írások kilencven százalékára jellemző a kötetben. Ötletessége kimerül abban, hogy benne Mrs. Hudson oldja meg azt az ügyet, amelybe Holmesnak beletörött a bicskája. Pedig nő írta (az ilyet mindig szeretem), nő benne a nyomozó (Mrs. Hudsont az írónő állandó főszereplője, Mary Russel segíti, s ő is meséli a történetet), s érdekes az örökséghajhászó alaptörténet is. De - minimális titokleleplezéssel (!) -: vajon elképzelhető-e Arthur Conan Doyle valódi Holmesáról, aki illatok, lábnyomok és szokatlan arckifejezések alapján is képes következtetni, hogy nem veszi észre azt, hogy kettővel többen laknak a házában? Vagy hogy gyerekek után kutat, de a lakásában széthagyott gyerekholmikról sem jut eszébe, hogy... Mindvégig vártam, hogy a történet legvégén, amikor minden elrendeződik, az írónő éreztesse, hogy Holmes valójában rájött, mi is történt a háta mögött. De nem: ehhez túl feminista volt a történet. Csakhogy így az lett a novella végkövetkeztetése, hogy Holmes annyira figyelmetlen és bugyuta, hogy a - rendkívül ostoba magyarázattal előálló - háziasszonya is okosabb nála. Ez viszont felrúgja a játékszabályokat: s szerintem a nőkre sem vet jó fényt, ha csak egy lebutított Holmes-klónon tudnak kifogni.

Geoffrey A. Landis: A darazsak egyedülálló szokásai (D, H, SF)
Azt hiszem, visszagondolva ez a novella volt számomra a kötet csúcspontja. Valóban lehetetlen történet, vagyis egy sci-fis őshorror, de egyúttal a lehető legszabályosabb Holmes-nyomozás is. Tökéletes a korhangulata, az elbeszélő Watson watsonosabb, mint valaha, Holmes kellően rejtélyes és elátkozott, a bűneset pedig... Talán elég annyit elárulni, hogy Sherlock Holmes tökéletesen megfejti benne a Hasfelmetsző rejtélyét. Persze sok regényben megtörtént már ez így vagy úgy (eljátszott vele Lewis Carrolltól Borisz Akunyinon át egészen Doyle-ig, aki maga egy női tettest feltételezett, sok író), sőt, a kötetben fentebb szereplő A másik detektívben is olvashattunk egy megoldást. Egyik sem olyan jó és logikus azonban, mint ez. Az elbeszélésben ráadásul felvonul Huxley és Wells, Holmes megnézi a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete színpadi változatát, s pontos orvosi leírását adja a Hasfelmetsző áldozatainak. Hogy aztán ott álljunk egy megdöbbentő, de mindent megmagyarázó megoldással.

Amy Myers: A negyvenhatodik születésnap esete (D)
Az írónő komolyan vette feladatát: olyan Holmes-történetet kerekített, amilyet Conan Doyle is írhatott volna. A fenti Gyilkosság zenére című Burgess-novellához hasonlóan ebben az elbeszélésben is fontos szerepet kap a politika, ám a Botrány Csehországban zavaros álpolitikuma helyett (ahol Bohémia, a fordításban Csehország királyság, s trónbirtokosa is van Cassel-Felstein nagyhercege személyében), itt 1891 valódi viszonyai mutatkoznak meg. Az Anglia mellett Olaszországot és Oroszországot is érintő botrányos bűnesetben Holmes a tőle megszokott magabiztossággal és tájékozottsággal nyomoz: igaz, nem vall túl nagy eleganciára, hogy a gyilkosságot óhatatlanul külföldinek kell elkövetni. Habár... Doyle-nak valószínűleg tetszene ez a történet is.

Peter Tremayne: Tullyfane Abbey kísértete (D)
Ahogy már korábban is leírtam, Sherlock Holmes ifjúkorát sokkal kevesebbet idézték meg mozifilmen, mint érett éveit. Ezzel szemben számos regény és történet szól a fiatal Holmesról - mint például ez az elbeszélés. Peter Tremayne azt a formát választotta, amelyet úgy szeretek Agatha Christie-nél is a Miss Marple mesélben. A figura ugyanis maga fedi fel múltját egy bensőséges hangú elbeszélésben. Holmes ritkán beszél magáról Doyle-nál, talán csak Az oroszlánsörény esete kivétel ez alól. Így az ő hangját sokkal nehezebb megidézni: ám persze sokkal izgalmasabb is. Ha ehhez még hozzáteszem azt is, hogy a történetben a leendő detektív Oscar Wilde-dal is találkozik, egy sikító kísértet meg egy rejtélyes eltűnés nyomába ered, sőt, szerelmes lesz... Nos, így minden adott egy kiváló történethez. Egy detektívsztorihoz, amely szomorkás és reális véget ér: s a háttérben feldereng Moriarty árnya.

Sharyn McCrumb: A Fehér Ló völgye (D)
A gyűjtemény talán legeredetibb darabja a nevezetes uffingtoni Fekete Lóhoz viszi el az olvasóit. Furamód az amerikai írónő írta az egyik legangolabb Holmes-novellát: úgy, hogy a földhözragadt, titkokkal és babonákkal teli angol faluba helyezte története cselekményét. Főszereplőnk Grisel Roundtree, a jóindulatú boszorkány hírében álló, hetvenéves, helyi füvesasszony. Ő talál rá az ismeretlen férfi megkéselt testére közel a fehér lóhoz, ő hallgatja meg utolsó szavait ("Nem hajadon...") - és ő lesz Sherlock Holmes méltó nyomozótársa, amikor a nagy detektív megérkezik a hívásra. Ki lehetett a gyilkos? Mire utalnak az utolsó szavak? S mi köze mindennek a vidék állítólag átok sújtotta családjához, az elfajzott Ambrykhoz? A tökéletesen realista, Doyle legjobb írásaihoz hasonló katarzissal végződő, okos történet megnyerhet magának minden rajongót - még úgy is, hogy ezúttal nem Watson mondja ki a végszavát.

Michael Moorcock: A Dorset Street-i albérlő kalandja (D)
A sci-fi élő klasszikusa valószínűleg nagyon kedveli Sherlock Holmest. Csakis ez magyarázhatja meg, hogy kedvéért félretette abszurd és fantasztikus írói alaptermészetét, s egy teljességgel szabályos, ámde hihetetlenül ötletes klasszikus detektívtörténetet kerekített neki. Elbeszélése elején Watson és Holmes problémás napok elé néznek. Lakásuk ugyanis felújítás alatt áll, így átmenetileg át kell költözniük a Dorset Streetre. Itt ismerkednek meg egy különösen viselkedő lakóval, aki a távoli Amerikából érkezett, hogy ellássa családi kötelezettségeit. A férfi rokonától egykor ellopott ezüstszobor körüli bonyodalmak azonban nemsokára Holmes beavatkozását igénylik. Ami teljességgel megnyert a novellának, az a finom humor, ami átszövi. Moorcock látszólag Doyle-hoz nagyon hasonlóan vázolja fel a messzi és romlatlan Amerikából érkezett faragatlanul megnyerő Macklesworth alakját. Ám ha valaki tényleg összehasonlítja Doyle és Moorcock szereplőit, talál majd valami nagyon önironikusat az utóbbiban. Ez az író játéka: no meg az, hogy közben olyan detektívtörténetet ír, amelyet Doyle is örömmel vállalhatna.

Dominic Green: Az elveszett világ (D, H, SF)
Nehéz megemészteni, hogy Challenger professzort, a torzonborz és hirtelen haragú természettudományos koponyát ugyanaz az író alkotta meg, mint a mindig rendezett külsejű és gondolkodású Sherlock Holmest. Pedig így van: Doyle három regényt és két novellát is szentelt tudós hősének, miközben ezzel párhuzamosan írta detektívje kalandjait. S miközben a realista Holmes saját nyomozásai során még vámpír helyett is egy valóságos gyermek gyilkosra talált, a professzor Az elveszett világban felfedezett egy egész őskori élővilágot Dél-Amerika egy zárványában... Előtte tiszteleg Dominic Green írása, amellyel egyáltalán nem voltam megelégedve, ugyanakkor a történet befejezéséért majdnem mindent megbocsátottam neki. Nos, először is egy kicsit csalnia kellett: a professzor ugyanis 1912-ben, nem pedig 1917-ben járt Dél-Amerikában. De valahogyan össze kellett hoznia őt Watsonnal. Ezek után viszont elkezdhette kinyomoztatni Holmesszal a Londonban vadászgató gyilkos Megalosaurus rejtélyét, akit hallhatóan irányít valaki. De vajon ki gyilkol ilyen őskori és botcsinálta bérgyilkossal? A sztorival csak három gond van. Egy: hogy Edward Malone és útitársai nem egy Megalosaurust, hanem egy Pterodactylust hoztak haza Londonba. Az azonban kiröppent az ablakon, s utoljára az Atlanti-óceán felett látták (a Friesland holland-amerikai óceánjáróról... épp... ezt a sztorit miért nem írja meg senki?). Kettő: nehéz elhinni, hogy egy Megalosaurus el tudott tűnni Londonban. Három: az író nem döntötte el, paródiát vagy parafrázist ír-e. A vízcsapból is előbukkanó "álcázott" Holmes feltűnései vagy épp Challenger "hiteles" jegyzetei után az ember úgy dönthet, ez egy paródia. A történet a középétől kezdve viszont komolyan veszi magát, így aztán lassan önparódiává válik. És talán a három közül ez a legutóbbi ok tehet arról, hogy nem tartom jónak.

Barbara Hambly: Az antikvárius unokahúga (D, H)
Ennek a pazar novellának egyetlen részét nem értettem, a címét. Mielőtt valaki félreértené: a magyar fordítás tökéletes. Barbara Hamblynak kellene megmondania, hogy a "világ ősi néphagyományainak és legendáinak egyik legjobb ismerője", a magán könyvgyűjtő vajon miért lett nála antikvárius - miért nem régiségbúvár, vagy bármi efféle? Ettől eltekintve azonban ez az írás az egyik leginkább lovecraftiánus szöveg az egész gyűjteményben. Minden adott benne egy klasszikus régiségbúvár rémtörténethez. Ódon történetek ódon bűnügyekről. Régi fóliánsok régi titkokkal. Egy kolostor, egy pince, egy ősnemes família. Ám egyszercsak felsejlik Cthulhu árnya... A meghökkentő és Lovecrafthoz illően tisztességes befejezés alkalmat ad Holmesnak, hogy ismét megmentse Watsont. Egyúttal arra is remek példát ad, hogyan lehet kombinálni Sherlock Holmes alakját az őshorrorok misztikumával. Ebben a történetben ugyanis Holmes szembenéz az ismeretlennel és legyőzi, a maga realista, de ezúttal a mitikus elfogadására kényszerülő módján. Majd pedig keres rá egy valós magyarázatot: amelyről azonban tudja, hogy hamis. Így tökéletes! Hogy más írók miért nem így csinálják?

Tony Pi: Az akasztás dinamikája (D)
Ez az a történet, amelyben találkozik Lewis Carroll és Moriarty! Vagy, hogy az elejéről kezdjem, amelyben Watsonnak egy sajnálatos halálesetet kell kinyomoznia: egy bizonyos Arthur Doyle nevű segédorvos korai és megmagyarázhatatlan elhunytát... Aki szereti a kódfejtést, a rejtvényeket és a logikai játékokat, valószínűleg nagyon fogja élvezni ezt a rendhagyó Holmes-sztorit (a nagy detektív ugyanis semmilyen szerepet nem játszik benne, azon kívül, hogy az elején kiderül, már meghalt), amelyben a matematikus és lelkész Charles Dodgson (vagyis az Alice-regények szerzője, érzékeny szemű amatőr fényképész és lelkes naplóíró) lát neki, hogy megfejtse egy haldokló utolsó üzenetét. Miközben mindenféle kódokról és rejtjelekről, valamint híres, a rejtjelfejtéssel kacérkodó személyiségekről esik szó, lassanként közelebb jutunk egy titkosírás és egy titok kulcsához - amelynek a magyar fordítása is kiválóan sikerült.

Chris Roberson: A kárhozatos emlékezetű Merridew (D)
A cím szerkezete alapján nem lehet kétséges, hogy egy valódi elmondatlan esetről lesz szó. A lakatlan házban említi Watson "a rossz emlékű Merridew"-t, akiről most megtudhatjuk az igazságot. Fura, de én valami nagyon romlott úri szélhámosságra gondoltam az eredeti sorok olvastán, valami olyan cselszövésre, amely undorító és becstelen volt, ám sokáig az árnyékban maradt, míg Holmes ki nem nyomozta. Roberson azonban egy viszonylag szokványos, gazemberek által elkövetett bűntettet gondolt ki Merridew számára, igaz, egészen horrorisztikusat és véreset. Lehet, hogy az olvasói ingerküszöböm csökkent le, de az is lehet, hogy mégsem elég erős a novella lényegi része: bevallom, én a kerettörténetet, amelyben Watson öregségről, emlékek őrzéséről és felejtésről elmélkedik, százszor emlékezetesebbnek találtam, mint a kárhozatos emlékezetű Merridew történetét...

Naomi Novik: Gyötrelem (-)
Az írónő a legfontosabb női szereplőt, Irene Adlert választotta ki a Holmes-korpuszból, hogy történetet írjon róla. Illetve, a szereplésével, hiszen a Gyötrelem leginkább Holmes története. Egy beteljesületlen szerelemé, amit tökéletesen finom, cizellált és harmonikus módon írt meg Novik, és egy beteljesülté, amiről olyan felkavaró részleteket sikerült közölnie, hogy ettől kezdve biztos, hogy minden nőolvasó szerelmes lesz Holmesba. Sőt, talán nemcsak ők... Bizonyára van, akinek szentségtörés ez az írás, s van akiknek csak egy játék a közhelyekkel. Holmes és Watson kapcsolata Doyle-nál olyan örök titok, mint amilyen megmagyarázhatatlan, hogy ha mégis lett volna valami közöttük, miként is jött a képbe Irene, a Nő, s Watson felesége(i). Naomi Novik megtalálta a tökéletes választ. Illetve, egy tökéletes választ. Amely illik az olyan különleges úriemberhez, mint Sherlock Holmes.

Rob Rogers: Devil's Cape kalózai (D, F)
Ahogyan az előszóból megtudtam - mindegyik íráshoz van ilyen kis kedvcsináló előzékszöveg a kötetben - az író Devil's Cape címmel már írt egy "szuperhős-thrillert", s épp a folytatásán dolgozik. Ebben az elbeszélésében az általa megteremtett helyszínre vitte el Holmest és Watsont, de az időpontot a 19. századba helyezte át. A kalózok szörnyű bűntényt követnek el: lemészárolják a Friesland holland gőzös egész személyzetét (ismét a Friesland...). Már csak arra kellene rájönni, kik ők és hol bujkálnak. Holmes előtt egy elvetemült kalózkapitány képe bontakozik ki, aki annak idején Moriarty jóbarátja volt. A hamisítatlan (és komoly!) kalózkalanddal végződő novella alapvetően kalandos detektívtörténet. Ám a befejezés némi fantasztikumot is megcsillant azok előtt, akik kedvüket lelik az ilyesmiben.

Mark Valentine: Kaland a zöld koponyával (D)
Mióta csak elolvastam, csodáltam A fátyolos albérlő című Holmes-elbeszélés befejezését. A pillanat, amikor a hölgy fellebbenti fátylát, amely arcát fedi, s benne gyönyörű és élénk barna szemei képviselik csak az embert a merő borzalom mögött... Felejthetetlen. Ahogyan jelen történet hősnője is az. Mark Valentine-nak kissé könyörtelenebbül, ám hasonló költőiséggel és tragikummal ötvözve sikerül megírnia egy egészen új, ám nem kevésbé megható és megdöbbentő történetet, csúcspontján egy igen hasonló jelenettel. Az elbeszélés egyúttal tisztelgés a viktoriánus kori detektívregényekben alig emlegetett londoni szegények és munkások előtt is. Valamint Doyle előtt: hiszen az egyik szereplő épp Az öt narancsmag című novellából merít ötletet ahhoz, hogy...

Tanith Lee: Az emberi rejtély (D)
A nemrég elhunyt fantasy-nagymesternő kiváló Holmes-novellát alkotott, a műfaj összes szabályát a legmesszemenőbbig betartva - és mégis egy anti-Holmes-elbeszélés lett az eredmény. Találhatunk itt bajba került ifjú hölgyet, vidéki udvarházat, családi átkot, s az arról szóló régi fóliánsokat, rejtélyes jeleket, s egy megelevenedő rókát. A karácsonyeste lecsapó átok meséje azonban különös véget ár, köszönhetően az egyik szereplőnek, aki igen nagyra becsüli Holmest, "ezt a csodás lényt, ezt az oly sok szerepet eljátszó férfit: vegyész, sportoló, színész, detektív, csaló... a legragyogóbb elme ebben az évszázadban." Amíg olvassuk a történetet, teljes mértékben lebilincsel. Ám ha már a végére értünk: felmerülhet az újraolvasás kérdése. Mert mégis, ki szereti, ha ilyen körmönfontan csapják be?

Neil Gaiman: Smaragdszín tanulmány (D, F)
A nálunk is kedvelt írónak már két Sherlock Holmes-novellája van. A jelen írás mellett a Felkavaró tartalom című kötetben megjelent A halál és a méz esete is, amelyet a kritikusok talán még a Smaragdszín tanulmánynál is többre tartanak. Nekem viszont ez volt az első találkozásom az ő Holmesával (vagy nevezzük akárhogyan), és nagyon élveztem. A történet kezdetén megismerkedünk egy őrnaggyal, aki épp visszatért Afganisztánból, s aki a St. Barts kórház laboratóriumában összefut későbbi lakótársával, a következtetés zsenijével, akit ettől kezdve a meleg hangú barátom megnevezéssel emleget. Közösen kezdenek el nyomozni a gyilkossági ügyben, ahol az egyik legfontosabb bizonyíték a szó, amelyet a halott zöld vérével írt a falra: Rache. Az eset, amely Doyle első Holmes-története előtt tiszteleg, egy szédületes színházi világba vezet el bennünket, amely az egyik nézőpontból hitelesen viktoriánus, a másikból viszont puszta mesefigurák bábjátéka. Aki pedig eljut a befejezéséig, megérti az F minősítést is, amit adtam neki.

Robert J. Sawyer: Maga is lát mindent, csak nem figyeli meg (SF)
A kanadai szerző műveivel nemrég ismerkedtem meg, s nagyon élveztem őket, élükön a Kifürkészhetetlennel. Holmes-parafrázisa annyira nem ragadott meg, de még így is a kötet legjobbjai között a helye. Az írás nagyon, szinte már fárasztóan ötletes, ráadásul Holmesnak olyasféle nyomozásban van része benne, amilyen súlyúval talán még sosem bízták meg. Az idegeneket kell ugyanis megtalálnia, akiknek a Drake-formula alapján már rég kapcsolatba kellett volna kerülniük az emberiséggel, még sincsenek sehol sem (lásd Fermi-paradoxon). A megoldás hamar kitetszik: mindennek a kulcsa a végzetes jelenet a Reichenbach-vízesésnél. A feltámasztott Holmes tehát időutazik egyet - és cselekedni kezd a kvantumelmélet szellemében. Igazából nem tudom, miért nem került hozzám igazán közel ez a zseniális novella. Talán mert (főleg a megoldásában) puszta figurákként kezeli az embereket, hogy lezárulhasson a történet. Mégis, méltó befejezés egy jó könyvhöz.

Összefoglalva:
Úgy gondolom, fontos, hogy aki a fülszöveg alapján csupa sci-fi és fantasy novellára számít, biztosan csalódni fog. Hiszen a könyv huszonnyolc írása közül tizenhét abszolút reális, tipikus Holmes-novella - persze a legjobb szerzőktől, sok-sok tisztelgéssel az eredeti művek előtt... Aki tudományos-fantasztikus elbeszélésekre vágyik, hat ilyet találhat a kötetben, aki pedig horrorra, hármat (vagy négyet) tekinthet igazán annak. Ezek mellett én két novellát fantasynak neveznék, de talán csak nagyon extrém krimik.
Azonban bízom benne, hogy az emberek többsége jó olvasmányra vágyva veszi kézbe a könyvet - azt pedig meg is kapja. Hozzátenném még, hogy én épphogy szomorkodva fogadtam a megjelenés beharangozójának azt a részét, hogy ezek "lehetetlen" történetek lesznek, mert nem szeretem igazán Holmes és a természetfeletti kényszeres összepárosítását. Így nekem, a klasszikuskrimi-kedvelőnek kifejezetten öröm volt rájönni, hogy a kötet több mint hatvan százalékát "rendes" Holmes-novellák teszik ki.
Nem marad más hátra, mint hogy mindenkinek ajánljam a Sherlock Holmes lehetetlen kalandjait! A csalódás lehetetlen!

A képeken a leghíresebb, s az általam legjobban kedvelt (róluk több kép is van) filmes Sherlock Holmesok: Basil Rathbone, William Gillette (a legelső mozis Holmes), Jeremy Brett, Nicholas Rowe, Peter Cushing, Christopher Lee, Michael Caine, Christopher Plummer, Robert Stephens, Matt Frewer, Roger Moore, Robert Downey Jr., James D'Arcy, Ian McKellen, Rupert Everett és Benedict Cumberbatch.

Linkek
Kissé excentrikus fiatalember - Sherlock Holmes
Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-történetei  
Sherlock Holmes újra nyomoz - A legjobb folytatásregények
Könyvek Sherlock Holmes kalandjairól - csupa folytatás
Ekultúra - Sir Arthur Conan Doyle legjobb Sherlock Holmes történetei
Ekultúra - Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája
Ekultúra - Jamyang Norbu: Sherlock Holmes Tibetben
Békebeli borzongás - ódon elbeszélők
Challenger professzor és az angol science fiction