2011. szeptember 27., kedd
Ez a bejegyzés egy gyönyörű barátság története. A témája: szerelem első látásra. Bővebben: arra keres választ, hogyan szerettem meg egy írót és egy hőst úgy, hogy a művek ellentmondanak mindannak, amit elvárok egy (akció)krimitől.Lee Child regényeiről van szó, és hőséről, Jack Reacherről. Olyan regényekről, amelyekben sokat ölnek. Olyan hősről, aki az igazság nevében önbíráskodik. Elutasítom a gyilkolást. Nem hiszek az önbíráskodásban. Kivéve ha ezeket a regényeket olvasom... A kérdés, mi a titok: hogyan tudott rávenni Lee Child, hogy azonnal megkedveljem a hősét és a könyveit.
Először is, bár a regények sorozatot alkotnak, egymástól mégis függetlenek. Bármelyikkel el lehet kezdeni az ismerkedést. A színvonaluk, érdekességük is körülbelül azonos. Mindegyik mesterien szerkesztett, kiválóan megírt történet, talán csak abban különböznek, hogy néhány közülük egyes szám első személyben íródott, míg a többi hagyományos narrációval rendelkezik. Van tehát valami pikareszk jellege a sorozatnak. Ez nagy szabadságot biztosít az olvasónak: szemben a manapság nagyon divatos szorosan vett sorozatokkal, amelyekben lassanként a rejtély helyét átveszi az aggódás a nyomozó kislánya fogszabályozócseréjéért, vagy az ügyész hősnő válóperének végeredményéért. Reacher történetei olvasóbarátok: bármelyik könyv teljes élményt nyújt, azonban minél többet olvas az ember, annál inkább a hősre tud koncentrálni, annál több mozaikdarabkát tud meg róla. A kulcs tehát a főszereplő.A főhős alakja a második titok. Reacher katon
a. Igaz, amikor elénk lép az első regényben, amely magyarul a kiábrándítóan ostoba Elvarázsolt dollárok címet kapta, már hat hónapja leszerelt, kilépett a katonai rendőrségtől és az országot járja magányos, békés utazóként. Mégis egész további életében marad, ami volt: pengeéles logikájú, találékony és félelmetesen intelligens katonai rendőr, remek emberismerő, a hadsereg hierarchiájának, szokásainak és titkainak tudója, fegyverszakértő, és főképp - tökéletes harci gépezet. Éppen ezért vehet részt a máig megírt tizennyolc feszes és bonyolult szerkesztésű kalandban, amelyek látszólag mind azonosak. A pergő cselekményű, hihetetlenül gyors tempójú, szó szerint letehetetlen könyvekben folyamatosan hullanak az emberek. Reacher kutatásai közben kibontakozik előttünk egy gyilkosság vagy egy emberrablás nyomán valamilyen undorító, gátlástalan és nagyszabású bűntett a pénzhamisítástól az embercsempészeten keresztül egy fajgyűlölő és gyilkos félkatonai szervezet fenntartásáig. Majd, amikor kirajzolódott a "gonoszok", az ellenségek meghatá
rozott számú tábora, a nyomozó Reacher átváltozik pusztítóvá, s hatásosan, ám brutálisan leszámol velük, hogy megmentse azokat, akit közben veszélybe kerültek, s ismét béke és boldogság lehessen a világon.Mindaz azonban, amit most leírtam, egyáltalán nem igaz így. A Reacher-történetek ugyanis a legkevésbé sem egy erőszakos, kockafejű akcióhős ámokfutásáról szólnak becsületért és dicsőségért. Semmi sem áll távolabb ezektől a regényektől, mint Rambo sztorija. Reacher figurája ugyanis hihetetlenül érdekes, ellentmondásos és karizmatikus. A 61 órában az egyik szereplő ilyennek látja, elolvasva az aktáját:
"Jack Reacher, második keresztneve nincs, október 29-én született katonacsaládban, de nem igazán az apja nyomdokaiba lépett, mert az apja tengerészgyalogos volt. Az anyja francia. (...) A tizenhárom év alatt mindenesetre elnyer
te az Ezüstcsillagot, a Kiváló Szolgálatért Érdemérmet, a Bíborszívet és a Bronzcsillagot. (...) 195 centi magas volt, és németországi lábadozása idején százhúsz kiló. (...) Szakértő volt a kézifegyverek használatában. Rekordpontszámmal nyerte meg a sereg ezerméteres lövészversenyét. (...) Anyanyelvi szinten beszél az angol mellett franciául, elboldogul a spanyollal is, kiválóan kezel minden vállról indítható fegyvert, és a közelharcban is kiemelkedő. Kemény ember és nagyon intelligens. (...) Kócos haja rövid volt. Élénk, kék szemére kissé lecsüngött a szemhéja. Egyenesen és rezzenéstelenül nézett az emberre. Két feltűnő heg volt az arcán, az egyik a bal szeme sarkában, a másik a felső ajkán. Az arcát, mintha sziklából faragta volna ki a szobrász vésője. (...) A nyaka erős. A válla széles. A karja hosszú, a keze hatalmas. Szája félig türelmesen, félig bosszúsan fanyar kis mosolyra húzódott. (...) Susan mindent egybevetve úgy érezte, érdekes lenne megismerni, megtisztelő, ha valaki a barátjának nevezheti, és minden bizonnyal veszélyes ellenség." (1)Reacher látszólag olyan emb
er, akitől inkább félni kellene, mint szurkolni neki. Megtestesíti mindazt, amitől egy tipikus karosszékben olvasó idegenkedik: magas, tagbaszakadt és olyan professzionálisan öl, hogy ez minden emberi számítás szerint taszító kellene, hogy legyen. Itt bizonyosodik azonban be, hogy Lee Child (eredeti nevén Jim Grant, az angol születésű, de Amerikában élő sikerszerző) kiváló író. Pontosan tudja ugyanis, hogy mennyit és hogyan szabad mutatnia Reacherből. A Child-regények nélkülözik a hosszas leírásokat. Aki a sorozat követőjévé válik, egyre jobban látja majd maga előtt Reachert, de alapvetően tettein, érzelmein és fanyar humorán keresztül fogja megismerni, miközben múltja mozaikdarabkái némi jellemfejlődést is sejtetnek, de igen visszafogottan. (Nem véletlen, hogy a fenti összefoglaló jellemzés csak a tizennegyedik könyvben jelent meg.) Alapvetően minden olvasó maga rakhatja össze a saját Jack Reacherét. Így aztán előtérbe kerülnek azok a jellemvonások, amelyekhez vonzódunk: és a magasság, az er
ős testalkat, a hosszú kar és a harcképesség inkább a védelmezés és a biztonság szimbólumává válik.Reacher rendkívül türelmes, megfontolt, nyugodt és fegyelmezett. Bár e tulajdonságai elméletileg katonai pályafutása során fejlődtek ki, olyan vonzó, ideális civil jellemvonások, amelyeket az is el tud fogadni, akit nem vonz a hadsereg-tematika. Bár rendkívül agresszív és energikus tud lenni, ez nem az a tipikus macsóság, amit a pusztán férfiaknak szánt könyvek főhőseitől megszoktam. Mivel az ölés a "mestersége", sem cselekedetei megtervezésekor, sem pedig a végrehajtáskor nem az erőszakos, a helyzetet az ész helyett az izmokkal uraló, mindig bizonyító férfimagatartás jellemzi, inkább logika, számítás, megfontolás. Miközben folyton kemény helyzetekbe kerül, Lee Child furcsamód általában mellőzi a "főhős bajban, lelkizzünk rajta, mennyire fél, s vajon megmenekülhet-e még"-típusú részleteket is, pedig ez meg általában a nőknek írt regények kötelező jellegzetessége. Eh
elyett az olvasónak (nemétől függetlenül) együtt kattog az agya Reacherrel, aki a legreménytelenebb helyzet megoldására is legalább két-három tervet dolgoz ki azonnal, igazán higgadtam és lebilincselően.Mindez azonban még mindig kevés ahhoz, hogy egy figura, akinek a puszta megjelenése is félelmetes és aki gyakran öl, abszolút elfogadható legyen. Reacher alakja azonban a klasszikus kaland- és krimiirodalom őstípusaiból is megidéz valamit. Van például benne valami kifejezetten Sherlock Holmes-os. Az apró jelekből következtet, professzionálisan. Akár az elkövetés módjáról, akár arról beszél, hová rejtőzhetett el legvalószínűbben egy szemtanú, mindig sikerül megteremteni az illúziót, hogy csak így történhetett, igaza van. Akár Holmesnak. Ám Child egy idő után gyakran él a kettős csavar módszerével: Reacher három alkalommal is téved, nincs igaza (jó példa erre a Rögös út). Mivel azonban addigra az olvasó már megszokta
tévedhetetlenségét, könnyedén félrevezeti saját magát is olvasás közben: így lesz izgalmas a könyv.Másrészt Reacher magányos alakja egyesíti magában a hard boiled detektívregény a világgal, szembeszálló cinikus hőseinek, Chandler Marlowe-jának, Hammett Continental Op.-jának a jellemvonásait, egy másik szemszögből azonban van benne valami a klasszikus, vadnyugati hősből is (amilyennek azt a regények és filmek meghatározták). A semmiből jön: minden regény elején épp megérkezik valahova és belebonyolódik valamibe. Így történik ez a westernekben is: a hős belovagol a romlott városba. Ám már Hammett is eljátszott e közhellyel thrilleresen, ló nélkül, pl. A lidérces álmok városa című elbeszélésében, ahol a hős egy autóbaleset miatt ragad a városban, amelyet meg fog menteni. (2) Reacher váratlan érkezése ugyanolyan hagyomány lesz Lee Childnál, ahogy Chandler Marlowja bámulja irodájában az azévi naptárat egészen addig, míg be nem téved a legújabb ügyfél.
Reacher különcsége, ahogy
an minden személyes holmi és poggyász nélkül, időnként a régi, kidobott helyett új ruhát, vagy egy fogkefét vásárolva, de egyébként semmihez és senkihez sem kötődve járja az Egyesült Államokat sajátos, huszonegyedik századi szimbólum. Vajon megvalósítható-e a tökéletes függetlenség abban a modern világban, ahol ezer helyen tárolják az adatainkat, ahol az internet, a nyilvántartások, a telefonhálózat, a műholdas megfigyelés és a fogyasztói társadalom az amerikai vagy európai ember számára egészen biztosan megszüntetni látszik a magányos, jeltelen elhúzódás utolsó lehetőségét is? Reacher katona, a magányról és függetlenségről való bölcselkedés tehát nem csap át nála a civilizáció és a modern életforma megvetésébe - ha valaki, egy volt katonai rendőr őrnagy tisztában van vele, hogy a fent felsorolt dolgok milyen fontosak lehetnek az életben. Egy ponton mégis lemond róluk, és minden kötöttségről, s ha a napba nem is lovagol el a történetek végén, minden alkalommal elindul, a semmibe, egy új, véletlenszerűen kiválasztott célpont felé.Ami a függetlenséget illeti, Reacher a nőkkel is tartózkodik igazi
kapcsolatot kiépíteni. (3) Minden könyvben új nővel találkozik, s legfeljebb néha gondol vissza rájuk a következő kötetekben. Ezért abszolút ellenszenvesnek kellene lennie a nőolvasók szemében, ám nem az. Lee Childnak ugyanis sikerül minden nőszereplőt egyedivé és izgalmassá varázsolnia: a lokálpatrióta, bátor rendőrnőtől a boldogtalan feleségen és az elrabolt szövetségi ügynöknőn keresztül a magánymániákus, sérült lelkű magánnyomozóig. Reacher pedig mindent megtesz értük a világon, kivéve, hogy nem telepszik le velük egy boldog otthonban az adott történet végén. A magányos hős ezt ugyanis képtelen megtenni. Ám más nőfogyasztó figurákkal (James Bond, Ed McBain Cotton Hawes nyomozója vagy épp a filmes Batman) ellentétben Reacher függetlenségvágya olyasmi, amivel egy nőolvasó is képes azonosulni. Nem azért fogadja el Reacher álláspontját, mert állítólag a nők a jó fiúkhoz vonzódnak, de a rajtuk átlépő macsóról álmodoznak, hanem mert a regények olvastán nyilvánvalóvá válik, hogy az egyetlen jó döntés - minden sztori végén -, ha Reacher továbbmehet. Ha valaki magához kötné, már nem lenne semmi sem ugyanolyan.Va
n tehát egy főhős, aki magabiztos, megbízható, gyengéd, figyelmes, intelligens, ugyanakkor kemény, erőszakos, férfias, független és okos. Ilyen módon férfi- és nőolvasók számára is elfogadható. Profi harcos, katona, aki magányos hősként a civil életben tesz igazságot, alakja így egyszerre tetszhet a realitásokat és a romantikát kedvelőknek. Még mindig ott van azonban a brutalitás kérdése. Ha Reacher tetteit filmen látnám, valószínűleg félbehagynám a mozizást. (4) A történetek folyamán ugyanis igen sötét és kemény jelenetek váltakoznak az izgalmas, nyomozgatós, szerelmes részletekkel. Mindezt leforgatni valami olyasmit eredményezne, ami már riasztóan kegyetlen. Reacher figurájának elődei között bizonyosan ott van - az egyébként nagy rajongótáborral rendelkező - Mickey Spillane Mike Hammerje (5), a magát magánnyomozónak álcázó harci gépezet, aki mindenen és mindenkin átgázolva, az ellenséget harcképtelenítve és kínozva tör előre detektívtörténetei során. Csakhogy Reacher és Mike Hammer figurája jelentősen különbözik. Hammer 
tévedhetetlen, embertársai iránt semmi megértést nem tanúsít, a nőket alacsonyabb rendűnek, szextárgynak tartja (beleértve szerelmét és titkárnőjét, Veldát is), meglehetősen ostoba és előítéletes, sőt mi több, enyhén homofób és rasszista, így azután nehezen elfogadható, hogy minden brutalitását azzal igazolja, a becsületéért vagy a barátai halála miatt állt bosszút. Reacher ezzel szemben okos, mérsékelt, előzékeny, s bár kerül a Hammeréhez hasonló helyzetbe (ártatlanul vádolják, családtagja gyilkosát kell, hogy kinyomozza, elveszti a nőt, aki fontos volt az életében), soha nem él vissza erejével és hatalmával. Mindig van egy biztos pont a tettei mögött: nem a becsületéért harcol, hanem mindig becsületes.A történések brutalitását pedig Lee Child elbeszélő stílusa oldja, ez a harmadik titok. Száraz, részletező, pontosságra és objektivitásra törekvő, eközben finoman ironikus szövegével kiválóan egyensúlyt teremt békés és erőszakos jelenetek között, képes félelem- és szorongáshangulattal a könyvhöz kötni, majd könnyedebb, szárazabb
jelenetekkel pihentetni a figyelmet. Kiválóan ért a késleltetéshez, az olvasó tisztességes félrevezetéséhez, az információ ötletes elrejtéséhez a sok felesleges adat között. Végül el tudja érni, hogy az olvasó - az alapos, mérhetetlenül realista és érdekfeszítő leírásoknak köszönhetően - érdeklődni kezdjen olyan témák iránt, mint a politikusok védelme, az amerikai konzervipar, a fegyvertípusok, a repülőgépek vagy a Sivatagi Vihar hadművelet. Bár Reacher világa bizonyos szempontból fantasztikus, hiszen sűrítetten és végletekig felfokozva mutat be egyes, létező jelenségeket, majd összeköti a problémákat sikeres - s így némiképp hihetetlen - egyszemélyes megoldásukkal; mégis hihetővé, igazzá válik a történet a meggyőző elbeszélésmódnak és a fanyar, néhol távolságtartó humornak köszönhetően.Összefoglalva: Lee Childnak sikerül megteremteni egy olyan hőst, aki már régen hiányzott a kalandirodalomból. A magányos függetlent, aki mégis megbízható. A már ne
m fiatal (6), sokat látott, mindig odébbállót, akiért mégis, joggal rajonganak a nők a könyv lapjain és a valóságban. A gyilkost, akit szeret az ember. Valakit, akinél elfogadjuk az önbíráskodást, aki minden tettét igazolni tudja. Valakit, aki egyszerre nevezheti ősének Sherlock Holmest, Philip Marlowe-t és a vadnyugat pisztolyhőseit. Reachert, aki egyszerre becsületes, intelligens és brutális.Hogy mi lesz vele a későbbiekben? Az életmű nyitott, Lee Child 1997 óta minden évben írt egy jó könyvet Reacherről, s úgy tűnik jó szokását folytatja tovább. A magyar General Press kiadó pedig lelkesen és gyorsan megjelenteti valamennyi könyvét. Hosszú Reacher-rajongás várhat tehát az olvasókra, köztük rám is.
De azért remélem, hogy amikor visszatérek Reacher remek világából a sajátomba, visszatérhetek ahhoz a meggyőződésemhez is, hogy az önbíráskodás - vitatható.
(1) Gieler G
yöngyi fordítása. Sajnos nem minden könyvet ő fordította, pedig talán leginkább neki sikerül visszaadnia Lee Child higgadt, szlengtelen, száraz leíró stílusát.(2) Magyarul A férfi, akit Sam Spade-nek hívtak című kötetben jelent meg, angol címe Nightmare Town. Egyébként érdekes módon Child Elvarázsolt dollárokja egy helyen konkrétan megidézni látszik Hammettet.(3) Persze feltehető a kérdés, hogy mi az igazibb kapcsolat férfi és nő között: ha a nő életét megmenti egy hős, vagy ha negyven évig boldog házasságban él vele egy jó ember? Bár nyilván a másodikra vágyik minden nő, nem rossz az elsőt sem végiggondolni...(4) Sajnos hol itt, hol ott reppennek fel hírek a
moziváltozatról, legújabban Tom Cruise-zal, aki - szemmel láthatóan egészen más alkat, mint Child Reachere. Kérdés, hogy ha a forgatókönyv lecseréli az alapfigurát, nem egy átlagthriller marad-e bármely regényből? Frissítés: a válasz nem!(5) Magyarul négy kötet jelent meg a kalandjaiból: Én, a bíró (I, Jury, 1947, Dovin,1991), Enyém a bosszú (Vengeance is Mine, 1950, Pallas-Attraktor, 1999), Egy magányos éjszaka (One Lonely Night, 1951, Pallas-Attraktor, 1998), Halálos hajsza (The Big Kill, 1951, Pallas-Attraktor, 1997)(6) Harminchat éves az első könyvben, melyet tizenöt követett.
Nagyon tetszik ez a bejegyzés, meghoztad a kedvem ezekhez a könyvekhez is!
entropic
Kívánom, hogy jót találj!
K.
Igen, nagyon jó könyvek. Egyébként a 17-ből csak 2-őt fordított férfi. Nagy részüket Gieler Gyöngyi fordította (ezek jók), de pld. a Reacher 2-őt, Sárossy Beck Anita, aki azonban szinte minden technikai részletből paródiát csinált... de az első két résznek amúgy is szörnyű a fordítása (a Reacher 2-őt nemrég kiadták még egyszer, kár, hogy Gieler Gyöngyivel nem dolgoztatták át a korábbi fordítást).
Teljesen igazad van.
Abban is, hogy nem kell férfi írót férfinak fordítani ahhoz, hogy szakszerű maradjon. Child stílusának egyik erőssége, hogy olvasás közben úgy érzem, az adott fegyvert én is kezelni tudnám (ha-ha), ha erővel nem is bírnám, logikailag teljesen értem, miért így vagy úgy verekszik a hős: ráadásul iszonyú lendületes, mégis részletező szöveg. Ehhez olyan fordító kell, aki nem küszködik az angollal. (Mint SBA.)
Kár egyébként, hogy pont a Csak egy lövést, amiből a Jack Reacher című film készült, s amit épp ezért most kiadtak paperbackben is, nem Gieler Gyöngyi, hanem Erdélyi András fordította.
Igen, de épp megnéztem nemrég, hogy a "Csak egy lövés" új kiadásába be van írva: Erdélyi András átdolgozta a korábbi fordítást (szóval a kiadó is láthatta, amiről írtál).
A többi újra kiadott Child-regényről viszont nem tudom, hogy javítottak-e a fordításon? (hisz több Reacher-regénynek van második kiadása, néztem a bibliográfiád, de erről semmilyen támpontot nem ad, csak a címek felsorolása).
Lehet, hogy a Ne add fel könnyedén is át van dolgozva, de akkor ezt nem jelezték benne. És továbbra is ugyanaz a fordító. Nekem ugyanis az új kiadás van meg, nem a régi.