2015. augusztus 11., kedd
Hát még a beltartalomra. A Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai ugyanis huszonnyolc pazar elbeszélést tartalmaz, amelyeket a legjobb kortárs szépírók szenteltek minden idők leghíresebb tanácsadó detektívjének, Sherlock Holmesnak. Aki mindig is el akart olvasni még egy, és még egy, és csak még egyetlen egy elbeszélést, miután többször is felfalta a nagy összkiadás összes valódi Holmes-novelláját, annak most huszonnyolcszorosan is teljesülhet a kívánsága. Ráadásul témáját tekintve ez a könyv valóságos kaleidoszkóp. Bár a fülszöveg és a - számomra egyébként totálisan értelmezhetetlen - borító egyértelműen sci-fit vagy fantasyt sejtet (négykezű Tudor-királynő viktoriánus vagy kortárs gárdisták között, hm... - vajon miért is került a fedélre...), a helyzet ennél jóval bonyolultabb. A kötetben ugyanis a világ legjobb sci-fi, fantasy és egyéb novellistái írtak még egy kalandot Sherlock Holmes-nak: sci-fit, őshorrort, sci-fi-horrort, szabályos detektívtörténetet, sci-fis detektívtörténetet vagy őshorroros detektívtörténetet - vagy egyebet. Szóval nagyon sokféle és nagyon különc ez a gyűjtemény, az azonban bizonyos, hogy pompás szórakozást nyújt.
Az alábbiakban - semmiféle csattanót le nem lőve - szeretném a könyv valamennyi darabját megemlíteni, hogy aki olyan, mint én (nagy újraolvasó, kategorizáló és hol ehhez, hol ahhoz van kedve), könnyen eligazodjon a történetek között. (A jelöléseim: D = hagyományos detektívtörténet, H = lovecrafti őshorror, SF = science-fiction, F = fantasy)
A kellemes áttekintő előszó mindenkit emlékeztet Sir Arthur Conan Doyle munkásságára, és arra, hogy a valódi Sherlock Holmes kifejezetten elutasítja azt, ami természetfeletti. ("Elég tágas ez a világ, és jócskán akad benne izgalom kísértetek nélkül is.") Mindebben az a szép, hogy amióta csak az utókor elkezdett folytatásokat és parafrázisokat írni a Holmes-történetekhez, átlag kétévente vállalkozik valaki arra, hogy igenis, bátran egy természetfeletti nyomozásba keverje Holmest. Persze ez mindig megbocsátható, ha az illető szerző jól csinálja: és a jelen kötet szerzői többnyire jól csinálják. Mégis (bár ennek a bevezetéshez már semmi köze) a sokat idézett Holmes-mondat ("Amikor kizártál minden lehetetlen megoldást, akkor az, ami maradt, akármilyen valószínűtlennek tűnik is, az maga az igazság.") mellé én feltétlenül odatenném Isaac Asimov parafrázis-bölcsességét a Fekete Özvegyek Klubjából: "Részemről, ha a lehetetlent kizártuk, és ami marad, az a természetfeletti, akkor valaki hazudik."
Ezt a második előszót főleg azoknak érdemes gondosan elolvasni, akik nincsenek túlzottan otthon a valódi Sherlock Holmes-történetekben. A szerző ugyanis nemcsak kedvet csinál a novelláskötethez: emellett aprólékosan elmeséli a detektív pályájának legfontosabb fordulatait, bemutatja a visszatérő szereplőket és a főellenségeket, s természetesen elzengi Doyle dicséretét is. Engem valóban lenyűgöz, hogy valaki százhuszonnyolc évvel ezelőtt képes volt egy olyan főhőst teremteni, akiről még ma is folyamatosan szívesen olvasunk. Egy azonban fontos: hogy a hosszú életű Doyle, aki 1930-ban hunyt el, természetesen nem 1895-ben, hanem 1859-ben született.
Úgy vélem, ez a történet méltó kezdete a kötetnek. A horror és a különleges borzongatás nagymestere fantasztikusan friss és csavaros bűnügyi mesét eszelt ki, amelynek az a szépsége, hogy semmiféle természetfeletti sem szerepel benne. Ehelyett igazi Doyle-féle elbeszélés: nagyívű, aprólékosan részletes a narrációja, Watson doktor az elbeszélője, családi bűntényt tálal fel, s a megoldásra szokás szerint Holmes, Watson és Lestrade felügyelő közösen derít fényt. Az eredeti novellákhoz hasonlóan hosszú (harmincnyolc oldalas) történet magyar nyelven azonban mégis nagyon rossz kötetkezdésnek bizonyult: a szinte bekezdésenként előforduló nyelvi hibák, egyáltalán a nehézkes, helyenként kínosan fordított szöveg nem a legjobb belépő Holmes világába. Így azoknak, akiket még nem hagyott teljesen cserben a nyelvérzékük, átugrása ajánlott, vagy az, hogy csendes, derült, nyugodt időben, nagy türelemmel álljanak neki az elolvasásának.
Ennek a történetnek már a magyar szövege is kiváló: nagyon fontos ez, mivel Watson doktor elbeszélése ezúttal szaggatott és feldúlt jegyzetek sora az elmondhatatlan rettenetről. Az egész elbeszélés tisztelgés Lovecraft világa és ismeretlen, másvilági, test- és lélekrabló szörnye(i) előtt. Lehetséges volna, hogy Watson doktor a valóságot látja, és Sherlock Holmes valóban gyilkol? Miközben a lélegzetelállítóan izgalmas történet pereg, jó, ha olvasóként észben tartjuk Holmes jelmondatát: "Ne higgyen a szemének!" Habár a novellában megjelennek a lovecrafti horror és ős-science-fiction elemei is, összességében igen hűséges Holmes-megidézés. Stílusos, s meglepő a cselekménye, Watsonja és Holmesa azonban pontosan ugyanolyan, mint Doyle könyveinek lapjain.
Az írónő arra vállalkozik, hogy egy valódi Moriarty-esetet találjon ki. A bűnözés professzora, Holmes ősellensége már biztosan sokkal több folytatás-elbeszélés szereplője, mint eredetié, ugyanis - bár többször emlegetik - mindössze egyetlen novellában jelenik meg testi valójában is, Az utolsó esetben, ahol mindjárt halálát is leli. Nem csoda, hogy sokan kifejezetten róla akarnak írni, hogy jobban megismertessék az olvasót bűnözői pályafutásával. Nos, annak ellenére, hogy szerintem ezt a klasszikus Holmes-novellát az előre kitalált, frappáns cím ihlette, igazán izgalmas történet, amelyben a teljességgel orvosi értelemben vett hipnózison kívül semmilyen természetfeletti elem nem merül fel.
Ha már muszáj Holmesról sci-fit írni, ez lehetne az egyik elsőosztályú példa rá. Pedig mindössze a már filmen is többször látott ötletet alkalmazza a párhuzamosan, vagyis egymásról mit sem tudva futó hasonló univerzumokról. Watson, az igazi, hirtelen egy különös világban találja magát, amely a megszólalásig hasonló, mégsem az övé. Itt Moriarty a rendőrség segítője, aki Mrs. Hudsonnál lakik, Watson maga ezredes, ám sajnos egyúttal hősi halott is, Albert herceg, Viktória királynő imádott férje viszont jó egészségnek örvend, és kiváló a kapcsolata fiával, Edward herceggel. Már csak a helyi bűnszövetkezetet kellene felszámolni, s a börtönéből szabadult Hasfelmetszőt elkapni: ám ehhez szükség van az igazi Sherlock Holmesra... Csupa öröm olvasni ezt az ötletes tisztelgéssel teli történetet, amely "doktor Doyle" előtt is kalapot emel, s végleg eldönti a kérdést, ki is írta Watson esetleírásait... Így hiába a sci-fi alapötlet, egy hagyományhű detektívhistóriát (is) kapunk, ha elolvassuk.
Egészen elképesztő, hogyan sikerült a szerzőnek a sok-sok utalás, felidézés és tisztelgés mellett egy kerek, egész detektívtörténetet is megírnia - de ez lett az eredmény. E domíniumi elbeszélésben Holmes 1911-ben újra találkozik élete asszonyával, Irene Adlerrel, aki a segítségére szorul. Miközben Holmes a nő gyilkossággal vádolt fia után kutat, megismerkedik egy bizonyos Stephen Leacock professzorral is, aki A rejtély titka című paródianovellában (mely magyarul Karinthy Frigyes zseniális fordításában olvasható) kegyetlenül kigúnyolja majd a Nagy Detektív alakját. Azt azonban még csak nem is sejtettem, hogy ők ketten valaha találkoztak... A történet különlegessége, hogy egy megállapodott és visszavonult (ötvenhét éves) Holmesot mutat be, aki - egészen Poirot-san - egyre többet tud a romantikáról és az emberi lélekről.
A sci-fi-szerző parádés novellája nem valódi mezőegyenletek körül forog. Sokkal inkább rejtélyesen feltűnő gabonakörök ihlették a címadást: ráadásul olyan gabonakörök, amelyek egy földbirtokos és orvosdoktor, egy bizonyos Conan Doyle mezőin fordulnak elő... Az író Holmest és Watsont hívja segítségül (akiknek jó barátja), hogy utánajárjanak a természetfeletti eseményeknek. Az azonban, hogy a novella a végletekig kifigurázza a minden misztikusban lelkesen hívő, tündérektől gabonakörökig, spiritizmustól földönkívüliekig minden iránt érdeklődő Doyle-t (no meg az, hogy én is csak D betűvel jelöltem a címet), mutatja, hogy a cselekmény nagyon is a lehetséges határain belül marad, sőt... Nehéz megfogalmazni, miért is nem tetszett igazán nekem ez az egyébként zseniális elbeszélés. Talán, mert ahhoz, hogy bemutassa a szkepticizmus helyénvalóságát, Sir Arthur Conan Doyle-t választotta szenvedő alanyául... Belőle lett a Bamba Pacák, a főbolond, aki akkor se fogadja el a racionális magyarázatot, ha a fejére esik... Így - miközben a cselekménybonyolítás és Holmes viselkedése nagyon tetszik - kissé sajnálom az írót, akit e fikciós kalandban a saját szereplője oktat ki a valóságról és a sarlatánságról. Sebaj, végül mégis ő a nyertes: hisz eredetileg ő alkotta meg Sherlockot, a nagy szkeptikust...
Mint oly sokszor, ismét íme egy megoldatlan eset. Doyle maga is feldobott jó pár ötletet, amelyek meghallgatására "még nem érett meg a világ". Jelen novella azonban még a nyilvánosságra nem hozott eseteknél is borzalmasabb és borzongatóbb: maga Watson néhány héttel halála előtt meséli el, s bár kiindulása egészen Doyle-féle a halálosan rettegő és házába zárkózó apával, végül igazi, lovecrafti misztikus elbeszélés lesz belőle, tele megmagyarázhatatlan és frappáns egybeesésekkel. Egyetlen gyengesége, hogy még egy Lovecraft-novellánál is kevésbé zárja le az általa felépített esetet. A természetfeletti megoldásra inkább csak utal a keretelbeszélés, maga Holmes pedig idegesítő csökönyösséggel keres racionális magyarázatot a történtekre, de nem talál. Bizony, tényleg nehéz lett volna hagyományos krimiként befejezni ezt a cselekményt: mert persze akkor precízen mindent meg kellett volna magyarázni... Nos, én nem így képzelem a nagy nyomozó találkozását a lehetetlennel...
A Bűbájoló történetek különleges fantasy-regency-krimisorozatának szerzőnője novellájában egy elejtett utalás nyomába eredt. A norwoodi tűzeset című történetben hangzik el, hogy "erre az időszakra esett ... a Friesland nevű holland gőzhajó megdöbbentő esete, amely mindkettőnknek csaknem az életébe került". Mivel Doyle ezt a kalandot elmulasztotta megírni, az irodalom gazdagabb lehetett egy újabb folytatással, mégpedig pompással. Az írónő női narrátort választva csavart egyet a parafrázisok szokásos, a watsoni elbeszélést meghagyó módszerén, s az egyik akaratlan cinkos szemszögéből ábrázolta azt a gyilkossági esetet, amelyet utazás közben, a hajón fejtett meg Holmes, mégpedig úgy, hogy a világnak sosem kellett megtudnia róla a sötét igazságot... A rövid, stílusos, fordulatos és bonyodalmaiban ötletesen korhű novella igazán méltó Doyle és nagy detektívje emlékéhez: pont addig tart, amíg kell, de én még tovább is olvastam volna jó szívvel.
Akadt vele dolga Philo Vance-nak és Hercule Poirot-nak. Írt róla maga Doyle is, például a Thot gyűrűje és A 249. számú tétel című rémtörténeteiben. Épp Sherlock Holmes ne találkozott volna múmiákkal és átkokkal? Holmes, aki mindent tud a szabadkőművességről, az ókori kultuszokról és a modern egyiptológiáról, ezúttal a messze távolból ered a múmia átkának nyomába. Hasonlóan például több Poirot-novellához, amelyben a kis belga csak távirati utasításokkal és egyes gyanúsítottaknak felteendő kérdésekkel járult hozzá egy-egy ügy befejezéséhez, Sherlock Holmes is a távolból fejti meg a különös gyilkosságok ügyét. Mi, olvasók pedig közben megismerkedhetünk az egyiptológia valódi tudománnyá tevői közül az első és talán legfontosabb személlyel: a későbbi Sir Flinders Petrie-vel. Két szempontból is figyelemreméltó ez az elbeszélés. Egyrészt egy fiatal Holmest mutat be (1883-ban játszódik), aki épp olyan zseniális máris, mint amilyennek megszoktuk. Másrészt fellépteti a fiatal Petrie-t is, nagy szellemek találkozását előidézve: s tisztelegve az egyiptológia előtt. Csoda-e, ha az én szívemnek mindjárt kedves lett a novella?
Amellett, hogy leszögezem, ez egy remek elbeszélés, elég messziről kell elindulnom. Adott először is Montague Rhodes James, vagyis M. R. James, az ódon hangulatú, pazar régiségbúvár rémtörténeteket író angol novellista. A Delta Vision két kötetét is kiadta már, s készülőben a harmadik: a Szellemjárás Angliában címűben pedig ott szerepel egy remekbe szabott novella, A rúnák idézése. Ebben egyik helyszíne egy bizonyos Lufford Abbey, amely hamisítatlan angolszász rémségeken megy keresztül, majd gazdája titokzatos módon elhalálozik. És ekkor kezdődik a mi történetünk: a házat ugyanis a rokonszenves Fitzgerald-házaspár vásárolja meg, majd hamarosan megmagyarázhatatlan események részese lesz. Nem marad más hátra, mint hogy detektívhez forduljanak: csak sajnos egyszerre kettőt is meghívnak a házukba. Flaxman Low, Hesketh Pritchard teremtménye okkult detektív. Sherlock Holmes, Doyle nyomozója pedig racionális megoldásokat keres. Vajon mi történik, ha a két szereplő összefut Lufford Abbeyban? A sok intelligens kikacsintás mellett Roden két magyarázatot dolgoz ki ugyanarra a rejtélyre: egyet Holmesnak, egyet Lownak. Nem csoda, hogy a Kaland a halálmással-lal ellentétben ez egy igazán kedvem szerint való természetfeletti novella. Is.
Érdekes, hogy a legnagyobbak merik a leghagyományosabb Holmes-folytatásokat írni. Bár számomra üdítő minden kikacsintás, hivatkozás, utalás és megidézés, különösnek találom, hogy épp Stephen King, vagy a Gépnaranccsal évszázados hírnevet nyerő Burgess mert teljesen hagyományos Sherlock-nyomozásról írni. De milyen kiválóakról! Ezúttal igazi zenei rejtéllyel állunk szemben, az első áldozat ugyanis zenész, a gyilkosság pedig egy koncerten történik. Holmes - aki szintén zenész - természetesen a szokásos hozzáértéssel és beleérzéssel kutat a lehetséges gyanúsítottak indítékai iránt, mellesleg két politikai összeesküvést is felgöngyölít, ráadásul az is kiderül, hogy folyékonyan beszéli a kasztíliai nyelvet. Burgess finoman ironikus története Doyle-hoz méltóan ötletes és bonyolult, tele reménybeli aforizmákkal.
A brit science-fiction-író a kötet - szerintem - egyik legjobb darabját adta az antológiába. Baxter, aki Időhajók című, vaskos regényében egészen kiválóan gondolta tovább H. G. Wells Az időgépét, ezúttal a cinikus sci-fi-klasszikus egy másik regényéhez, az Emberek a Holdbanhoz fodult, hogy izgalmas alapanyagot találjon novellájához. Holmest maga az író, Wells hívja segítségül, hogy nyomozza ki barátjának, a Holdat megjárt Ralph Brimicombe-nak a titokzatos halálát. Az elhunyt épp a gravitáció megszüntetésén kísérletezett, amikor maga is megszűnt létezni. A korhangulatot megidéző műszaki leírásokkal, s egy ódon sci-fi minden kellékével ízlésesen megtűzdelt történet klasszikus krimi, igazi, Holmesnak való eset, amely ugyanakkor egy kissé Wellst - a science-fictionnal való kísérletezéssel épp felhagyó írót is közelebb hozza az olvasóhoz.
A válogatásnak ez volt az a darabja, amelytől címe alapján a legtöbbet vártam, s amely azután a legnagyobb csalódást okozta. Persze ettől még jóféle elbeszélés, csak az az isteni szikra hiányzik belőle, amely az írások kilencven százalékára jellemző a kötetben. Ötletessége kimerül abban, hogy benne Mrs. Hudson oldja meg azt az ügyet, amelybe Holmesnak beletörött a bicskája. Pedig nő írta (az ilyet mindig szeretem), nő benne a nyomozó (Mrs. Hudsont az írónő állandó főszereplője, Mary Russel segíti, s ő is meséli a történetet), s érdekes az örökséghajhászó alaptörténet is. De - minimális titokleleplezéssel (!) -: vajon elképzelhető-e Arthur Conan Doyle valódi Holmesáról, aki illatok, lábnyomok és szokatlan arckifejezések alapján is képes következtetni, hogy nem veszi észre azt, hogy kettővel többen laknak a házában? Vagy hogy gyerekek után kutat, de a lakásában széthagyott gyerekholmikról sem jut eszébe, hogy... Mindvégig vártam, hogy a történet legvégén, amikor minden elrendeződik, az írónő éreztesse, hogy Holmes valójában rájött, mi is történt a háta mögött. De nem: ehhez túl feminista volt a történet. Csakhogy így az lett a novella végkövetkeztetése, hogy Holmes annyira figyelmetlen és bugyuta, hogy a - rendkívül ostoba magyarázattal előálló - háziasszonya is okosabb nála. Ez viszont felrúgja a játékszabályokat: s szerintem a nőkre sem vet jó fényt, ha csak egy lebutított Holmes-klónon tudnak kifogni.
Azt hiszem, visszagondolva ez a novella volt számomra a kötet csúcspontja. Valóban lehetetlen történet, vagyis egy sci-fis őshorror, de egyúttal a lehető legszabályosabb Holmes-nyomozás is. Tökéletes a korhangulata, az elbeszélő Watson watsonosabb, mint valaha, Holmes kellően rejtélyes és elátkozott, a bűneset pedig... Talán elég annyit elárulni, hogy Sherlock Holmes tökéletesen megfejti benne a Hasfelmetsző rejtélyét. Persze sok regényben megtörtént már ez így vagy úgy (eljátszott vele Lewis Carrolltól Borisz Akunyinon át egészen Doyle-ig, aki maga egy női tettest feltételezett, sok író), sőt, a kötetben fentebb szereplő A másik detektívben is olvashattunk egy megoldást. Egyik sem olyan jó és logikus azonban, mint ez. Az elbeszélésben ráadásul felvonul Huxley és Wells, Holmes megnézi a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete színpadi változatát, s pontos orvosi leírását adja a Hasfelmetsző áldozatainak. Hogy aztán ott álljunk egy megdöbbentő, de mindent megmagyarázó megoldással.
Az írónő komolyan vette feladatát: olyan Holmes-történetet kerekített, amilyet Conan Doyle is írhatott volna. A fenti Gyilkosság zenére című Burgess-novellához hasonlóan ebben az elbeszélésben is fontos szerepet kap a politika, ám a Botrány Csehországban zavaros álpolitikuma helyett (ahol Bohémia, a fordításban Csehország királyság, s trónbirtokosa is van Cassel-Felstein nagyhercege személyében), itt 1891 valódi viszonyai mutatkoznak meg. Az Anglia mellett Olaszországot és Oroszországot is érintő botrányos bűnesetben Holmes a tőle megszokott magabiztossággal és tájékozottsággal nyomoz: igaz, nem vall túl nagy eleganciára, hogy a gyilkosságot óhatatlanul külföldinek kell elkövetni. Habár... Doyle-nak valószínűleg tetszene ez a történet is.
Ahogy már korábban is leírtam, Sherlock Holmes ifjúkorát sokkal kevesebbet idézték meg mozifilmen, mint érett éveit. Ezzel szemben számos regény és történet szól a fiatal Holmesról - mint például ez az elbeszélés. Peter Tremayne azt a formát választotta, amelyet úgy szeretek Agatha Christie-nél is a Miss Marple mesélben. A figura ugyanis maga fedi fel múltját egy bensőséges hangú elbeszélésben. Holmes ritkán beszél magáról Doyle-nál, talán csak Az oroszlánsörény esete kivétel ez alól. Így az ő hangját sokkal nehezebb megidézni: ám persze sokkal izgalmasabb is. Ha ehhez még hozzáteszem azt is, hogy a történetben a leendő detektív Oscar Wilde-dal is találkozik, egy sikító kísértet meg egy rejtélyes eltűnés nyomába ered, sőt, szerelmes lesz... Nos, így minden adott egy kiváló történethez. Egy detektívsztorihoz, amely szomorkás és reális véget ér: s a háttérben feldereng Moriarty árnya.
A gyűjtemény talán legeredetibb darabja a nevezetes uffingtoni Fekete Lóhoz viszi el az olvasóit. Furamód az amerikai írónő írta az egyik legangolabb Holmes-novellát: úgy, hogy a földhözragadt, titkokkal és babonákkal teli angol faluba helyezte története cselekményét. Főszereplőnk Grisel Roundtree, a jóindulatú boszorkány hírében álló, hetvenéves, helyi füvesasszony. Ő talál rá az ismeretlen férfi megkéselt testére közel a fehér lóhoz, ő hallgatja meg utolsó szavait ("Nem hajadon...") - és ő lesz Sherlock Holmes méltó nyomozótársa, amikor a nagy detektív megérkezik a hívásra. Ki lehetett a gyilkos? Mire utalnak az utolsó szavak? S mi köze mindennek a vidék állítólag átok sújtotta családjához, az elfajzott Ambrykhoz? A tökéletesen realista, Doyle legjobb írásaihoz hasonló katarzissal végződő, okos történet megnyerhet magának minden rajongót - még úgy is, hogy ezúttal nem Watson mondja ki a végszavát.
A sci-fi élő klasszikusa valószínűleg nagyon kedveli Sherlock Holmest. Csakis ez magyarázhatja meg, hogy kedvéért félretette abszurd és fantasztikus írói alaptermészetét, s egy teljességgel szabályos, ámde hihetetlenül ötletes klasszikus detektívtörténetet kerekített neki. Elbeszélése elején Watson és Holmes problémás napok elé néznek. Lakásuk ugyanis felújítás alatt áll, így átmenetileg át kell költözniük a Dorset Streetre. Itt ismerkednek meg egy különösen viselkedő lakóval, aki a távoli Amerikából érkezett, hogy ellássa családi kötelezettségeit. A férfi rokonától egykor ellopott ezüstszobor körüli bonyodalmak azonban nemsokára Holmes beavatkozását igénylik. Ami teljességgel megnyert a novellának, az a finom humor, ami átszövi. Moorcock látszólag Doyle-hoz nagyon hasonlóan vázolja fel a messzi és romlatlan Amerikából érkezett faragatlanul megnyerő Macklesworth alakját. Ám ha valaki tényleg összehasonlítja Doyle és Moorcock szereplőit, talál majd valami nagyon önironikusat az utóbbiban. Ez az író játéka: no meg az, hogy közben olyan detektívtörténetet ír, amelyet Doyle is örömmel vállalhatna.
Nehéz megemészteni, hogy Challenger professzort, a torzonborz és hirtelen haragú természettudományos koponyát ugyanaz az író alkotta meg, mint a mindig rendezett külsejű és gondolkodású Sherlock Holmest. Pedig így van: Doyle három regényt és két novellát is szentelt tudós hősének, miközben ezzel párhuzamosan írta detektívje kalandjait. S miközben a realista Holmes saját nyomozásai során még vámpír helyett is egy valóságos gyermek gyilkosra talált, a professzor Az elveszett világban felfedezett egy egész őskori élővilágot Dél-Amerika egy zárványában... Előtte tiszteleg Dominic Green írása, amellyel egyáltalán nem voltam megelégedve, ugyanakkor a történet befejezéséért majdnem mindent megbocsátottam neki. Nos, először is egy kicsit csalnia kellett: a professzor ugyanis 1912-ben, nem pedig 1917-ben járt Dél-Amerikában. De valahogyan össze kellett hoznia őt Watsonnal. Ezek után viszont elkezdhette kinyomoztatni Holmesszal a Londonban vadászgató gyilkos Megalosaurus rejtélyét, akit hallhatóan irányít valaki. De vajon ki gyilkol ilyen őskori és botcsinálta bérgyilkossal? A sztorival csak három gond van. Egy: hogy Edward Malone és útitársai nem egy Megalosaurust, hanem egy Pterodactylust hoztak haza Londonba. Az azonban kiröppent az ablakon, s utoljára az Atlanti-óceán felett látták (a Friesland holland-amerikai óceánjáróról... épp... ezt a sztorit miért nem írja meg senki?). Kettő: nehéz elhinni, hogy egy Megalosaurus el tudott tűnni Londonban. Három: az író nem döntötte el, paródiát vagy parafrázist ír-e. A vízcsapból is előbukkanó "álcázott" Holmes feltűnései vagy épp Challenger "hiteles" jegyzetei után az ember úgy dönthet, ez egy paródia. A történet a középétől kezdve viszont komolyan veszi magát, így aztán lassan önparódiává válik. És talán a három közül ez a legutóbbi ok tehet arról, hogy nem tartom jónak.
Ennek a pazar novellának egyetlen részét nem értettem, a címét. Mielőtt valaki félreértené: a magyar fordítás tökéletes. Barbara Hamblynak kellene megmondania, hogy a "világ ősi néphagyományainak és legendáinak egyik legjobb ismerője", a magán könyvgyűjtő vajon miért lett nála antikvárius - miért nem régiségbúvár, vagy bármi efféle? Ettől eltekintve azonban ez az írás az egyik leginkább lovecraftiánus szöveg az egész gyűjteményben. Minden adott benne egy klasszikus régiségbúvár rémtörténethez. Ódon történetek ódon bűnügyekről. Régi fóliánsok régi titkokkal. Egy kolostor, egy pince, egy ősnemes família. Ám egyszercsak felsejlik Cthulhu árnya... A meghökkentő és Lovecrafthoz illően tisztességes befejezés alkalmat ad Holmesnak, hogy ismét megmentse Watsont. Egyúttal arra is remek példát ad, hogyan lehet kombinálni Sherlock Holmes alakját az őshorrorok misztikumával. Ebben a történetben ugyanis Holmes szembenéz az ismeretlennel és legyőzi, a maga realista, de ezúttal a mitikus elfogadására kényszerülő módján. Majd pedig keres rá egy valós magyarázatot: amelyről azonban tudja, hogy hamis. Így tökéletes! Hogy más írók miért nem így csinálják?
Ez az a történet, amelyben találkozik Lewis Carroll és Moriarty! Vagy, hogy az elejéről kezdjem, amelyben Watsonnak egy sajnálatos halálesetet kell kinyomoznia: egy bizonyos Arthur Doyle nevű segédorvos korai és megmagyarázhatatlan elhunytát... Aki szereti a kódfejtést, a rejtvényeket és a logikai játékokat, valószínűleg nagyon fogja élvezni ezt a rendhagyó Holmes-sztorit (a nagy detektív ugyanis semmilyen szerepet nem játszik benne, azon kívül, hogy az elején kiderül, már meghalt), amelyben a matematikus és lelkész Charles Dodgson (vagyis az Alice-regények szerzője, érzékeny szemű amatőr fényképész és lelkes naplóíró) lát neki, hogy megfejtse egy haldokló utolsó üzenetét. Miközben mindenféle kódokról és rejtjelekről, valamint híres, a rejtjelfejtéssel kacérkodó személyiségekről esik szó, lassanként közelebb jutunk egy titkosírás és egy titok kulcsához - amelynek a magyar fordítása is kiválóan sikerült.
A cím szerkezete alapján nem lehet kétséges, hogy egy valódi elmondatlan esetről lesz szó. A lakatlan házban említi Watson "a rossz emlékű Merridew"-t, akiről most megtudhatjuk az igazságot. Fura, de én valami nagyon romlott úri szélhámosságra gondoltam az eredeti sorok olvastán, valami olyan cselszövésre, amely undorító és becstelen volt, ám sokáig az árnyékban maradt, míg Holmes ki nem nyomozta. Roberson azonban egy viszonylag szokványos, gazemberek által elkövetett bűntettet gondolt ki Merridew számára, igaz, egészen horrorisztikusat és véreset. Lehet, hogy az olvasói ingerküszöböm csökkent le, de az is lehet, hogy mégsem elég erős a novella lényegi része: bevallom, én a kerettörténetet, amelyben Watson öregségről, emlékek őrzéséről és felejtésről elmélkedik, százszor emlékezetesebbnek találtam, mint a kárhozatos emlékezetű Merridew történetét...
Az írónő a legfontosabb női szereplőt, Irene Adlert választotta ki a Holmes-korpuszból, hogy történetet írjon róla. Illetve, a szereplésével, hiszen a Gyötrelem leginkább Holmes története. Egy beteljesületlen szerelemé, amit tökéletesen finom, cizellált és harmonikus módon írt meg Novik, és egy beteljesülté, amiről olyan felkavaró részleteket sikerült közölnie, hogy ettől kezdve biztos, hogy minden nőolvasó szerelmes lesz Holmesba. Sőt, talán nemcsak ők... Bizonyára van, akinek szentségtörés ez az írás, s van akiknek csak egy játék a közhelyekkel. Holmes és Watson kapcsolata Doyle-nál olyan örök titok, mint amilyen megmagyarázhatatlan, hogy ha mégis lett volna valami közöttük, miként is jött a képbe Irene, a Nő, s Watson felesége(i). Naomi Novik megtalálta a tökéletes választ. Illetve, egy tökéletes választ. Amely illik az olyan különleges úriemberhez, mint Sherlock Holmes.
Ahogyan az előszóból megtudtam - mindegyik íráshoz van ilyen kis kedvcsináló előzékszöveg a kötetben - az író Devil's Cape címmel már írt egy "szuperhős-thrillert", s épp a folytatásán dolgozik. Ebben az elbeszélésében az általa megteremtett helyszínre vitte el Holmest és Watsont, de az időpontot a 19. századba helyezte át. A kalózok szörnyű bűntényt követnek el: lemészárolják a Friesland holland gőzös egész személyzetét (ismét a Friesland...). Már csak arra kellene rájönni, kik ők és hol bujkálnak. Holmes előtt egy elvetemült kalózkapitány képe bontakozik ki, aki annak idején Moriarty jóbarátja volt. A hamisítatlan (és komoly!) kalózkalanddal végződő novella alapvetően kalandos detektívtörténet. Ám a befejezés némi fantasztikumot is megcsillant azok előtt, akik kedvüket lelik az ilyesmiben.
Mióta csak elolvastam, csodáltam A fátyolos albérlő című Holmes-elbeszélés befejezését. A pillanat, amikor a hölgy fellebbenti fátylát, amely arcát fedi, s benne gyönyörű és élénk barna szemei képviselik csak az embert a merő borzalom mögött... Felejthetetlen. Ahogyan jelen történet hősnője is az. Mark Valentine-nak kissé könyörtelenebbül, ám hasonló költőiséggel és tragikummal ötvözve sikerül megírnia egy egészen új, ám nem kevésbé megható és megdöbbentő történetet, csúcspontján egy igen hasonló jelenettel. Az elbeszélés egyúttal tisztelgés a viktoriánus kori detektívregényekben alig emlegetett londoni szegények és munkások előtt is. Valamint Doyle előtt: hiszen az egyik szereplő épp Az öt narancsmag című novellából merít ötletet ahhoz, hogy...
A nemrég elhunyt fantasy-nagymesternő kiváló Holmes-novellát alkotott, a műfaj összes szabályát a legmesszemenőbbig betartva - és mégis egy anti-Holmes-elbeszélés lett az eredmény. Találhatunk itt bajba került ifjú hölgyet, vidéki udvarházat, családi átkot, s az arról szóló régi fóliánsokat, rejtélyes jeleket, s egy megelevenedő rókát. A karácsonyeste lecsapó átok meséje azonban különös véget ár, köszönhetően az egyik szereplőnek, aki igen nagyra becsüli Holmest, "ezt a csodás lényt, ezt az oly sok szerepet eljátszó férfit: vegyész, sportoló, színész, detektív, csaló... a legragyogóbb elme ebben az évszázadban." Amíg olvassuk a történetet, teljes mértékben lebilincsel. Ám ha már a végére értünk: felmerülhet az újraolvasás kérdése. Mert mégis, ki szereti, ha ilyen körmönfontan csapják be?
A nálunk is kedvelt írónak már két Sherlock Holmes-novellája van. A jelen írás mellett a Felkavaró tartalom című kötetben megjelent A halál és a méz esete is, amelyet a kritikusok talán még a Smaragdszín tanulmánynál is többre tartanak. Nekem viszont ez volt az első találkozásom az ő Holmesával (vagy nevezzük akárhogyan), és nagyon élveztem. A történet kezdetén megismerkedünk egy őrnaggyal, aki épp visszatért Afganisztánból, s aki a St. Barts kórház laboratóriumában összefut későbbi lakótársával, a következtetés zsenijével, akit ettől kezdve a meleg hangú barátom megnevezéssel emleget. Közösen kezdenek el nyomozni a gyilkossági ügyben, ahol az egyik legfontosabb bizonyíték a szó, amelyet a halott zöld vérével írt a falra: Rache. Az eset, amely Doyle első Holmes-története előtt tiszteleg, egy szédületes színházi világba vezet el bennünket, amely az egyik nézőpontból hitelesen viktoriánus, a másikból viszont puszta mesefigurák bábjátéka. Aki pedig eljut a befejezéséig, megérti az F minősítést is, amit adtam neki.
A kanadai szerző műveivel nemrég ismerkedtem meg, s nagyon élveztem őket, élükön a Kifürkészhetetlennel. Holmes-parafrázisa annyira nem ragadott meg, de még így is a kötet legjobbjai között a helye. Az írás nagyon, szinte már fárasztóan ötletes, ráadásul Holmesnak olyasféle nyomozásban van része benne, amilyen súlyúval talán még sosem bízták meg. Az idegeneket kell ugyanis megtalálnia, akiknek a Drake-formula alapján már rég kapcsolatba kellett volna kerülniük az emberiséggel, még sincsenek sehol sem (lásd Fermi-paradoxon). A megoldás hamar kitetszik: mindennek a kulcsa a végzetes jelenet a Reichenbach-vízesésnél. A feltámasztott Holmes tehát időutazik egyet - és cselekedni kezd a kvantumelmélet szellemében. Igazából nem tudom, miért nem került hozzám igazán közel ez a zseniális novella. Talán mert (főleg a megoldásában) puszta figurákként kezeli az embereket, hogy lezárulhasson a történet. Mégis, méltó befejezés egy jó könyvhöz.
Úgy gondolom, fontos, hogy aki a fülszöveg alapján csupa sci-fi és fantasy novellára számít, biztosan csalódni fog. Hiszen a könyv huszonnyolc írása közül tizenhét abszolút reális, tipikus Holmes-novella - persze a legjobb szerzőktől, sok-sok tisztelgéssel az eredeti művek előtt... Aki tudományos-fantasztikus elbeszélésekre vágyik, hat ilyet találhat a kötetben, aki pedig horrorra, hármat (vagy négyet) tekinthet igazán annak. Ezek mellett én két novellát fantasynak neveznék, de talán csak nagyon extrém krimik.
Azonban bízom benne, hogy az emberek többsége jó olvasmányra vágyva veszi kézbe a könyvet - azt pedig meg is kapja. Hozzátenném még, hogy én épphogy szomorkodva fogadtam a megjelenés beharangozójának azt a részét, hogy ezek "lehetetlen" történetek lesznek, mert nem szeretem igazán Holmes és a természetfeletti kényszeres összepárosítását. Így nekem, a klasszikuskrimi-kedvelőnek kifejezetten öröm volt rájönni, hogy a kötet több mint hatvan százalékát "rendes" Holmes-novellák teszik ki.
Nem marad más hátra, mint hogy mindenkinek ajánljam a Sherlock Holmes lehetetlen kalandjait! A csalódás lehetetlen!
A képeken a leghíresebb, s az általam legjobban kedvelt (róluk több kép is van) filmes Sherlock Holmesok: Basil Rathbone, William Gillette (a legelső mozis Holmes), Jeremy Brett, Nicholas Rowe, Peter Cushing, Christopher Lee, Michael Caine, Christopher Plummer, Robert Stephens, Matt Frewer, Roger Moore, Robert Downey Jr., James D'Arcy, Ian McKellen, Rupert Everett és Benedict Cumberbatch.
Linkek
Kissé excentrikus fiatalember - Sherlock Holmes
Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-történetei
Könyvek Sherlock Holmes kalandjairól - csupa folytatás
Ekultúra - Sir Arthur Conan Doyle legjobb Sherlock Holmes történetei
Ekultúra - Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája
Ekultúra - Jamyang Norbu: Sherlock Holmes Tibetben
Békebeli borzongás - ódon elbeszélők
Challenger professzor és az angol science fiction
Nagyon idegenkedtem ettől a kötettől de meghoztad hozzá a kedvem! Köszönöm.
Nekem a valódi Sherlockhoz is meghozta a kedvem.:)