1881-ben Magyarországon megjelent egy nem túl vaskos könyv A tót atyafiak címen. Írója egy szklabonyai születésű volt ügyvédbojtár, budapesti újságíró, Mikszáth Kálmán volt, akiről mindaddig szinte senki sem hallott, még jó tollú újságíróként sem igen. Egy év múlva azonban – amikor kiadta második elbeszélés-gyűjteményét, A jó palócokat, benne tizenöt rövid és gyönyörű novellával – Mikszáth már országosan elismert írónak számított, a Petőfi Társaság és a Kisfaludy Társaság tagjává választották és boldog férj lehetett, életében másodszor.

Ráadásul ugyanazt a nőt vette el feleségül, akivel első házasságát is megkötötte: Mauks Ilonát. A nagy magyar írók közül ilyesmi csakis Mikszáth Kálmánnal fordult elő, s másodjára már boldogan éltek együtt, míg meg nem halnak. Élete szerelme apja szigorú tiltása ellenére ment hozzá Mikszáthoz, az 1873-ban megkötött házasság azonban egyre jobban megromlott, miután Mikszáth hiába próbálkozott íróként érvényesülni, s első gyermekük újszülöttként meghalt. A kudarcot vallott irodalmár, lenézett vő, boldogtalan apa és rajongó férj hazaküldte feleségét az apai házba, és 1875-ben felajánlotta a válást. Amikor Mauks Ilona nem kívánt válni, férje megfogalmazott egy igen szép, és teljes mértékben hazug levelet, amelyben így írt: „Nagyon szerettem volna ettől a nagy fájdalomtól megkímélni, édes Ilonkám! De hát rákényszerít, hogy kimondjam az igazat: Én mást szeretek.” A hazugság hatott, Mauks Ilona beadta a válópert. Ám sosem felejtette el a férjét, s hét évvel később a legnagyobb természetességgel nyújtotta neki másodszor is a kezét, nem sokkal azután, hogy megkapta a levelet, melyben Mikszáth így írt: „Valószínű, hogy már elkéstem önnel szemben (…). De mert bizonyosat nem tudok, tartozom önnek azzal a regarddal, hogyha még nem ment férjhez, én most mégegyszer elveszem magát.”

És mindezt A tót atyafiak sikere tette lehetővé! Mit láttak a kortársak ebben a gyűjteményben, miért szerették meg A jó palócok történeteit is, miért kezdték el olvasni a cinikus-romantikus hangon mesélő írót, ha korábban észre sem vették? Nem tudom. Sokan mások sem tudják, amikor fanyalogva, kötelező olvasmányként találkoznak a két kötet valamelyik darabjával. Csak azt tudom, én miért kedvelem ezeket a novellákat.

Először is semmit sem öregedtek. A brezinai akol, a gózoni templomtorony, a bágyi malom már 1882-ben is egy kitalált, különös világban állt. Mintha a történetek egy olyan üveggömbben játszódnának, amit vásárokon kapni, benne egész kis faluval, s ha megrázogatjuk, hullik benne a hó. A kötetek gömbjét mi forgatjuk: bárhol beleolvashatunk, különösen A jó palócokba, mindig újra és mindig ismerősre találunk. A mesevilág ugyanis – és ez a második ok, amiért szeretem a két könyvet – egyetlen képpé áll össze a sok-sok mozaikkockából. Tímár Zsófi özvegységre jut az egyik történetben, s lám, a másikban, ahol egy asszony tisztességéről van szó, mellékszereplőként ő inti csendre a pletykálkodókat, hiszen ha valaki, ő tudja, milyen nehéz dolog a szerelem. Az egyik elbeszélésben Gélyi János a csábító, az önző és vonzó férfi, a másikban már szegény Gélyi János, kétségbeesett és megcsalt férj. Ráadásul, ahogyan a vásári üveggömböt is azért tartjuk a komódon, mert olyan szép az a falucska, ezeknek a novelláknak a világába is jó odaálmodni magunkat, akkor is, ha odaát tragédiák és szomorúságok következnek a vidámságra. Épp ennek az elbeszélésnek a mestere Mikszáth: az egyik percben kacagtat, a másikban megríkat. Én például három történeten mindig elsírom magam: annak ellenére, hogy szinte kívülről tudom őket. Vagy talán: éppen azért.

Végül az utolsó oka annak, hogy ezek a szépséges történetek olyan szerethetőek, a nyelvük. Helyenként ritmikus prózát, balladás zenéjű sorokat találni, amelyek elringatják, idegen világba repítik, megszólítják az olvasót, így: „Nincsen olyan híres akol, / mint a brezinai akol... / Bemeszelt fala van, / veres födele van, / ólomszegekkel a / kapuja kiverve. / Tulipánvirágok / nyílnak a környékén.” Vagy így: „Tele van zsákkal az udvar, s türelmetlen / férfiak, / asszonyok, / Gózonból, / Csoltóról, / ülik a Bágy partját / a malom környékén, / és a vizet várják.” De ezek a ritmusok sosem tolakszanak, önkényeskednek: csak sugallnak egy hangulatot, és már el is tűntek: s halad tovább a szöveg a maga kedélyes, komótos, anekdotikus útján, tele pletykával, emberi dolgokkal és humorral. És finom szimbolikával. Mert miközben olvasóként sok hiteles néprajzi érdekességgel találkozhatunk a történetben, s gyönyörködhetünk a magyar tájak megelevenítő leírásaiban, az elbeszélés időnként megáll, visszanéz ránk és kacsint egyet: „A hold most bukkan ki, s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi patak tükrén. A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj, simogatni akarta a vizet – s íme, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófabokrok reszketve hajtják le fejeiket…”.

Szerelem… Meg gyász, féltés, önfeláldozás, barátság és megcsalatás a témája a Mikszáth-elbeszéléseknek. Ma is megszólítanak: ma is szerethetők.

A cikk az Ekultura.hu-n: Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak - A jó palócok
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Marilyn Monroe arca után talán William Shakespeare-é a legismertebb képmás a nyugati világban. Darabjai 1623-ban megjelent első gyűjteményének címlapján ott díszelgett egy "hiteles" portré, s ennek az idősebb Martin Droeshout által metszett arcmásnak (balra) a mintájára azután számtalan kép született, amely a ma már megszokott vonásokkal ábrázolta az írót: metsző, intelligens pillantással, kissé táskás szemekkel, egyenes orral, ovális arccal, s igen erősen felkopaszodva.

Sajnos azonban tény, hogy az Első Fólió, melyet Heminges és Condell, elvben a bárdnak és darabjainak kiváló ismerői állítottak össze, szövegében sem volt teljesen pontos. Különös, hogy mégis mindenki etalonnak fogadott el címlapjáról egy olyan Shakespeare-képmást, amely a szerző halála után hét évvel, s vidékre költözése után több mint tíz évvel készült. Még ha ismerte is Dreshout a költőt, utoljára 1614-ben találkozhatott vele Londonban (bár Shakespeare ekkor már csak rövid rokonlátogatáson járt ott, ez volt az utolsó feljegyzett londoni útja), de különösebb ismeretséget nem is jegyeztek fel a kortársak. (Ráadásul egyesek szerint nem is az idősebb, hanem a fiatalabb Dreshout metszette a képet, aki mindössze tizenöt éves volt Shakespeare halálakor.) Az pedig, hogy a pályatársak elmesélték a költő kinézetét a metszőnek, aligha sejtet hiteles ábrázolást.

Ennek ellenére a Dreshout-kép győzött és mintát adott: a drámaíró második leghíresebb portréja, a Flower-képmás (jobbra) például azért számított nagyon hitelesnek, mert épp olyan volt, mint a metszet. Ami már csak azért is különös, mert rajta az 1609-es évszám díszelgett, ám Shakespeare mégis pontosan olyan ruhát, gallért hordott rajta, mint a 1623-as posztumusz rajzon: nem csoda, hogy az ezredforduló után sikerült is megállapítani róla, hogy 1820-40 közt készült egyszerű hamisítvány. Maga a metszet is különös azonban, ugyanis két változata maradt fenn, s az elsőn a költő hátul hosszúra hagyott, de elöl teljesen megritkult, szinte feje hátsó oldaláról növő haja még nem tűnt olyan parókaszerűnek, mint a Fólió végleges képén, arca borostásabb volt, s a tokát jótékonyan elrejtő gallér vonalai sem voltak olyan élesek. Egyszóval: el lehet képzelni az első kép szemlélőit, amint tanácsokat adnak a metszőnek, s végül egy teljesen idealizált portrét állíttatnak elő.

Nem sokat segít a hitelesség keresésében Shakespeare Statford-upon-Avonban, a Szentháromság-templomban látható síremléke sem. A Gerard Johnson készítette gyönyörű, festett mellszobor ugyanis valószínűleg 1623 táján készült: túl sokkal a költő halála után egy pontos ábrázoláshoz. Ráadásul elképzelhető, hogy a magasztos, szintén idealizált kép mintája eleve a Dreshout-metszet volt. Igaz, szokás azzal is érvelni, hogy a költő szülővárosában, ahol meghalt, eléggé ismerhették ahhoz, hogy akár a hat-hét évvel a halála után felállított síremléket is megkritizálják, ha más arcot mutat, mint amit a stratfordiak őriznek az emlékezetükben. Csakhogy a sírszobrot a 18. századtól rendszeresen restaurálták is, s csupa olyan mester, aki a közismert ábrázolásokról "tudta", milyen is volt Shakespeare a "valóságban". Így csak félig-meddig tekinthető hitelesnek.

Több bizonyosan Shakespeare-t ábrázoló kép viszont nincsen. Létezik azonban egy csokor portré, melyekről az idők folyamán megállapították, hogy talán hiteles, és a drámaíró életében készült arcmás. Ezek közül a leghíresebb a Chandos-portré, s van, aki féltékenyen őrzi ennek az azonosításnak az egyedüliségét, én azonban mindig örömmel fogadok egy-egy újabb, feltételezett Shakespeare-portrét, mert megugrasztja a fantáziát. Tény, hogy Jane Austennek nem ismerjük az arcát, csak a főkötőjét: a Cassandra nővére által készített, befejezetlen vízfestmény egy savanyú tekintetű, szürkés arcbőrű, kissé túlkoros lányt ábrázol, a leghíresebb másolatai viszont bájos, szende, rózsás arcú ifjú hölgyet, de persze ugyanolyan főkötőben... (Erről itt a jegyzetekben, a poszt végén.) Úgy gondolom, hogy - még ha a Dreshout-rajz teljesen hiteles lenne is -, Shakespeare esetében a költő gallérjáért és holdhomlokáért lelkesedünk, s ha feltámadva elénk állna húszévesen, valószínűleg kinevetnénk azzal, hogy ez nem ő. Így - főleg a szokatlan, fiatalkorinak datált képek esetében - igyekszem minden esetleg hiteles, életében készült képet észben tartani. És szem előtt, amikor elképzelem, milyen is lehetett a Hamlet, a Minden jó, ha vége jó vagy A vihar szerzője. Ezért készült az alábbi gyűjtemény. (1)

Talán a legközismertebb festmény a költőről. Valószínűleg John Taylor festette 1600-1610 között, az akkor harminchat-negyvenhat éves Shakespeare-ről. Amennyiben hiteles, érdemes megfigyelni, hogy a fólió metszetével ellentétben ennek a Shakespeare-nek feje búbjától már bőségesen nő, és szinte kócosan hullámos a haja, széles az arccsontja, az ajka nem széles, inkább finoman duzzadt, a szemöldöke pedig sokkal kevésbé hosszú és markáns, mint a metszeten. Fontos viszont tudni, hogy a szakállt többször átfestették: eredetileg rövidebb és kevésbé hegyes volt, inkább afféle vékony körszakáll. Egyesek szerint maga Dreshout is ezt a képet követte, csak illendőbb, dicsőbb ruhába öltöztette a halott költőt. Vannak, akiket a puritán ruha éppen hogy zavar, így feltételezik, hogy a költő itt valamely szerepében van megfestve, esetleg Shylockéban (ami nem valószínű, mert nincs hír arról, hogy ezt valaha játszotta volna) - és itt kezdődnek a bajok. Nem valószínű ugyanis, hogy a harminc-negyvenvalahány éves, tekintélyes és okos arccal megfestett író, költő és színháztulajdonos ekkor még szerepelt volna a színpadon. Viszont, ha ő egy komoly férfi, aki csupán szeret egyszerűen öltözni, hogy lehet, hogy karikát visel a bal fülében? Nekem az utóbbi kérdéssel nincs bajom: amennyit a reneszánszról tudok, nem hinném, hogy akár a királynőt is zavarta volna egy aranyfülbevaló. Tény azonban, hogy a képet először a 18. század elején kezdték emlegetni, ekkor derült fény történetére, miszerint Burbage festette, illetve mégis Taylor, s hogy Shakespeare állítólagos törvénytelen fiának családja őrizte... Szóval, elég homályos az azonosítás, még ha ez a legvalószínűbben hiteles egykorú portréja is a költőnek. Én szeretném, hogy őt ábrázolja.

Egy igencsak kétes kép. Egyesek szerint csak egy ifjú arcmása, mások szerint Shakespeare 1588-ban, huszonnégy évesen. A probléma vele két dolog: az első, hogy a képre az 1588-as szám mellé rá van írva, hogy a megnevezetlen modell 24 éves. Valójában azonban itt eredetileg a 23-as szám volt, amelyet utólag festettek át. Be kell valljam, ezt nem érzem nagy gondnak, végül is, hacsak nem január 1-én született (Shakespeare-t pedig április 26-án keresztelték, s valószínűleg 23. volt a születésnapja), egy évben mindenki kétféle éves: készülhetett a mű 1588-ban, de még április 23-a előtt... Az, hogy egy túlbuzgó későbbi műgyűjtő aggályosan pontosabbra festette a számot a képen, még nem tenné hiteltelenné. A másik gond azonban, hogy Shakespeare orrának alsó része a Chandos-portrén (amennyiben az hiteles) másmilyen. Ugyanakkor mind a haj, mind a szakáll, az áll, az orr, a szem formája és főképp az ajkak nagyon is elfogadható ifjú Shakespeare-ré teszik a modellt, sőt, e képen végre a füle is látszik, nemcsak a fülcimpája. Vonzó, nagyképű, bizonytalan, talán: egy év múlva elindul a hírnév igazi lépcsőin. (Aj-jaj, de miért festenének képet az ifjú színészről, aki eddig még legfeljebb csak olyasmit irkált, mint a Locrine, a Fair Em és az Arden of Faversham...) Mégis: szeretném, ha a kép őt ábrázolná.

Viszont, ha a Grafton-képen Shakespeare van, akkor ezen nem. És vice versa. Mert külön-külön mindkettő olyan, mintha... Csakhogy ez az 1603-as évszámmal ellátott, s a hagyomány szerint talán John vagy Thomas Sanders által készített portré (mindketten a színháztulajdonos költő díszletfestői voltak) nem a Grafton-festmény modelljét ábrázolja tizenöt évvel idősebben. A Sanders-kép sokak szerint hiteles, akik szerint nem, általában arra hivatkoznak, hogy a festő túl öreg lehetett harminckilenc évesen ahhoz, hogy - ilyen jól nézzen ki. A kérdés persze az, mennyire akartak hízelgő ábrázolást készíteni róla (mert ez a festmény úgy csábít és fűz a szemével, hogy hajaj), és hogy a Chandos-portré (ha hiteles) készülhetett-e 1600 helyett tényleg 1610-ben. Elképzelhető ugyanis, hogy ez a harminckilenc éves amorózó hét év alatt épp meghízik (egy kis toka, egy kis arcszélesedés), s már nem mint vonzó még-mindig-fiatal ember, hanem mint komoly, bölcs költő festeti meg magát. A száj kissé túl vékony, a haj azonban pompás egy külsejére kényes, de már igencsak kopaszodó Shakespeare-nek (1610-re szinte semennyit sem húzódik majd hátra a hajvonala, csak a hiún felfésült kakastaréjt veszti majd el). Még egy érv a hitelesség ellen, de ennek nem hiszek: hogy a ruha túl díszes a modellen - egyébként ezt a Grafton-képről is mondják, azonban úgy gondolom, csak azért, mert megszoktuk a Chandos-portré puritán fekete-fehérét. Kizártnak tartom, hogy egy nagyra törő londoni színész és drámaíró egyetlen izgalmasan luxuskinézetű zekével se rendelkezzen: ha pedig van neki, úgyis azt veszi fel, ha modellt áll... Mindenesetre ha ez a kép a hiteles, akkor a rajta látható ember épp az Othellot és a Szeget szeggelt írja.

A fenti festmény a legkevésbé hiteles egykorú Shakespeare-portré. Jó kis története van azonban. Megfestetését a költő pártfogójához, Earl of Southamptonhoz kötik, a jelmondatot pedig Shakespeare-hez. A tábla és a festék megbízhatóan 1610 körüli. Innentől azonban három magyarázat adható. Az első, hogy a kép egy kortárs ideálportré a költőről, melyet beleegyezésével festettek negyvenéves kora után valamivel. Szándékosan előkelőbbnek, fiatalabbnak és kissé szebbnek ábrázolja, mint amilyen volt és lehetett. Ezzel az elmélettel az a probléma, hogy a mű egyetlen másik majdnem-hiteles képmásra sem hasonlít. Az áll hegyesebb, az orr is, a szemek egészen más alakúak, puszta kopaszodásból pedig nem lehet kiindulni. Ezért van, aki szerint ennek a képnek a világon semmi köze a drámaíróhoz, ez a második elmélet. Létezik azonban egy nagyon szerencsétlen sorsú kép, a Jansen-portré (vagy Folger-portré), melyet Cornelis Janssennek tulajdonítanak, s amely 1988-ig igencsak Shakespeare-esen nézett ki (lásd lenn, balra), ám akkor restaurálták, leoldották az egész felső "átfestését", s kaptak egy több hajjal rendelkező, de lényegében azonosan kinéző, fiatalabb férfit (lásd lenn, jobbra).
Innentől a harmadik elmélet két ágra szakad: vannak, akik úgy vélik, volt egy férfiképmás, egy ismeretlen, talán Sir Thomas Overburyé, melyre egy lelkes hamisító nem sokkal keletkezése után, tehát még Shakespeare életében egy kopaszabb homlokot festett, s így a költő képmását formálta belőle. Igaz, ennek nem sok értelme lett volna, hisz üzletet csak a költő halála után tudott volna csinálni vele... A másik ág szószólói viszont elátkozzák a restaurálást. Véleményük szerint a Janssen-portré fiatal állapotában az volt, aminek ma a Cobbe-ot tartják: az earl ideálportréja kedvencéről. Amikor azonban Shakespeare már jelentősen "öregedett", lépést tartva külseje változásaival, a képen is öregítettek egy kicsit. Vagyis kár volt buzgón leoldani egy eredeti festményt egy másik eredetiről... Tény, hogy a Janssen-kép jobban hasonlít Shakespeare-re (a szemöldök, száj, orr, fül eltér a Cobbe-tól: ráadásul aki hasonlítgatni akar, jó, ha tudja, hogy a neten elérhető képek a Janssen-kép 1988 előtti állapotról elég rossz színűek: a költő szakállának színét például nem világosították a restaurátorok, csak a két fotó más árnyalatú), s érdekesen hihetőnek tűnik az ideálportrénak és megörökítésének sztorija. Ám sokan nem adnak neki hitelt. Érdekes, hogy a Cobbe-kép restaurációjának egykori vezetője egy mea culpával csatlakozott a hiteles és hitelesen átfestett ideálportré-elmélet támogatóihoz. Hogy a Cobbe-on mit restauráltak, arról sajnos nem találtam netes képet. Mindenesetre lehet, hogy ez a rejtély örökre elvesztette a megoldását...

Végül két olyan képet szeretnék mutatni, amelyek biztosan nem hitelesek, de nagyon tetszenek. Festőiknek volt bátorságuk elképzelni Shakespeare-t saját kora stílusában.

Louis Coblitz francia festő 1847-ben festette meg a 34 éves költőt. 1598-ban az earl pártfogolta, sikeres szerző az V. Henriken és a Sok hűhó semmiérten dolgozik. Tudor-stílusú portréján díszes és elegáns ruhát visel, talán jelmezt. Megnyerő, piperkőc, de nagyon okos. Jó elképzelés... Nem csoda, hogy rövid ideig hitelesnek vélték.

Nicholas Hilliard, a Tudor-kor miniatúraművésze sajnos sosem festette meg a költőt. Itt van azonban Ozias Humphry 18. századi angol művész képe, amely pótolja ezt az élményt. Először rajztanulmánnyal formálta saját kedvére a Chandos-képet, majd megfiatalította. Lehetett volna akár ilyen is a harmincéves költő...

Álmodozni szabad. E képekkel elképzelhetővé válhat a titokzatos: az egyik legnagyobb drámaíró élete és személyisége.

(1) Sok információt a költőről szóló magyar nyelvű könyvekből vettem, de ezt a három oldalt használtam még: első, második, harmadik.
A képek innen származnak: Chandos, Grafton, Sanders, Cobbe, Janssen1, Janssen2, Humphry, Coblitz.

Vannak dolgok, amiket lehetetlenség megismételni. Philip Matyszak azonban képes a lehetetlenre is: a nagy sikerű Antik Róma napi öt denariusból című útikönyve után újabb játékos útikalauzt írt, ezúttal az antik Athénról: és az épp ugyanolyan jó lett, mint a társa. Pedig sokan gondolják, hogy a görögök sokkal unalmasabbak a rómaiaknál: se jó, véres gladiátorviadalok, se gyakori császárgyilkosságok, és még a hadsereg sem olyan professzionális. Az Antik Athén napi öt drachmából azonban megmutatja, hogy az ókori görög világ is jóval több, mint Homérosz költeményeinek nosztalgiázó szavalgatása, meg némi erényes sétálgatás az akadémiai ligetekben, mély gondolatokon rágcsálva. Ehelyett van itt minden: kakasviadal, esküvői tortalakoma, piszkos választási harcok és elegáns boltok, trágár komédiák és veszedelmes utazások…

A kötet Thermopülai, Delphoi és Marathón érintésével kalauzol el bennünket a leghíresebb görög városállam, Athén falai közé, nem sokkal a peloponnészoszi háború előtt. Kr. e. 431-ben olyanokkal futhatunk össze az utcán, mint Periklész, az állam bölcs és kissé hiú vezetője, Szókratész, a történelem egyik legnagyobb filozófusa, Thuküdidész, a barátságtalan történész, az ókori történetírás megújítója, vagy épp Pheidiasz, a világ hét csodája között számon tartott olümpiai Zeusz-szobor és az Akropoliszon álló Athéné-szobor megalkotója. De vajon azt is tudtuk róluk korábban, ami ebben a kötetben olvasható? Láthatjuk Periklész nemes vonású, sisakos fejszobrát, ám azonnal kiderül az is, mit leplez a sisak: az időnként fejfedő nélkül mutatkozni kényszerülő politikust ugyanis kortársai tengerihagyma-fejűnek csúfolták… Szókratész bölcsessége köztudott, ő mondta azt is. „Ha a nők egyenrangúak lennének a férfiakkal, akkor felülmúlnák őket.” Hiába ismerte azonban ilyen jól a nőket, mégis egész életében házassági gondjai voltak, hisz felesége, Xanthippé köztudottan papucs alatt tartotta, s akár a nyílt utcán képes volt vele összeverekedni. S hogy miért nem ütött vissza Szókratész? Mert szerinte Xanthippé a felesége, nem a bokszpartnere… Az is kiderül, hogy Thuküdidész szerette a bort, Pheidiasz pedig állítólag rávéste a Zeusz-szobor kisujjára aktuális szerelme, Pantarkész nevét…

A sok-sok történet, pletyka és apró részlet szórakoztató mozaikkockákként sorakozik az érdeklődő olvasó előtt, végül azonban sikerülhet belőle kirakni a korszak igazán izgalmas, teljes képét. Hogyan nézett ki Athén a korszakban? Milyen volt a híres védőfal, s milyen az Akropolisz a periklészi építkezések után? Hogyan tölthette az idejét egy látogató, hogyan telhetett egy nap? Milyenek voltak a lakomák? Mit játszottak a színházak? Milyen misztériumokban hittek és milyen babonákról voltak híresek az ókori Athén lakói? A kötet minden kérdésre választ ad, s ókori szerzők pletykái, versrészletek és mulattató tanácsok közepette kalauzol végig mindenkit Athén fénykorának látni-, tudni-, hallani- és ízlelnivalói között. A kalandozást 72 kép és 14 színes melléklet, közte hat gyönyörű, színes rekonstrukciós rajz egészíti ki. Ráadásul a magyar kiadás sokkal jobban sikerült, mint az Antik Rómáé: szakszerűbb és szellemesebb a fordítás, jobban olvasható a szöveg.

Aki annak idején unta az ókori tanulmányokat, felfedezheti, hogyan érdemes valakit megátkozni, hány kratér bor után kezd el az átlagember kötekedni, és mit írjunk görögül a táblánkra, ha a perzsa csapatok kivonulása mellett akarunk tüntetni. Aki pedig szereti a képzeletjátékokat, máris odaképzelheti magát a múzsák dombjára az i. e. 5. századba. Philip Matyszak útikönyve minden helyzetben kiváló útitársnak bizonyul.

Linkek
Utazzon a történelemben! - A Scolar kiadó Útikalauz-sorozata
Philip Matyszak: Antik Róma napi öt denariusból
Richard Tames: Shakespeare Londonja napi öt garasból
Charles FitzRoy: Reneszánsz Firenze napi öt forintból
Donald P. Ryan: Ókori Egyiptom napi öt debenből
Képek: itt, itt, itt.
A cikk az Ekultura.hu-n: Philip Matyszak: Antik Athén napi öt drachmából
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Ezt a listát eredetileg azért készítettem el, mert szerettem volna időrendi sorrendben elolvasni Shakespeare darabjait az Európa kiadó és a Magyar Rádió és Televízió elegáns, kecses fekete kötéses sorozatában. Később bővülni kezdett mindenféle címváltozatokkal, és bár utóbbi része nem száz százalékosan teljes, úgy döntöttem, publikálom, hátha más is szeretne időrendi sorrendben olvasni, de lusta elmenni az angol Wikipédiáig. (A magyaron ugyanis eddig még nem fedeztem fel időrendi sorrendes listát.)
A szokásos kánon 37 drámát szokott magában foglalni: ezek közül ugyan néhányat Shakespeare társszerzőkkel írhatott vagy csak átdolgozott (VI. Henrik I., VIII. Henrik, Athéni Timon), s a harminchetedik, a Pericles nem szerepelt az Első Fólióban, a szerző műveinek első, 1623-ban készített összkiadásában, de a lexikonok és tankönyvek szerint a Shakespeare-összes e harminchét műből áll. A harminchét után soroltam fel a problémás darabokat.
A sorban elől mindig az angol cím, majd a keletkezés (vélt) éve(i), az általam először olvasott, vagy a legmegszokottabb magyar címváltozat, végül az eddig gyűjtött címváltozatok sora következik.

A nagy harminchét:
The Two Gentlemen of Verona (1589–1591) - A két veronai nemes (A két veronai ifjú)
The Taming of the Shrew (1590–1594) - A makrancos hölgy (Az asszonyszelídítő)
Henry VI, Part 2 (1590–1591) - VI. Henrik II. (A viszály II.)
Henry VI, Part 3 (1591) - VI. Henrik III. (A viszály III.)
Henry VI, Part 1 (1591) - VI. Henrik I. (A viszály I.)
Titus Andronicus (1591–1592) - Titus Andronicus
Richard III (1592) - III. Richárd
The Comedy of Errors (1594) - Tévedések vígjátéka (Tévedések játéka)
Love's Labour's Lost (1594–1595) - Lóvá tett lovagok (Felsült szerelmesek)
Richard II (1595) - II. Richárd
Romeo and Juliet (1595) - Romeo és Júlia (Rómeó és Júlia)
A Midsummer Night's Dream (1595) - Szentivánéji álom
The Life and Death of King John (1596) - János király
The Merchant of Venice (1596) - A velencei kalmár
Henry IV, Part 1 (1596–1597) - IV. Henrik I.
The Merry Wives of Windsor (1597–1598) - A windsori víg nők (A windsori víg asszonyok)
Henry IV, Part 2 (1596–1597) - IV. Henrik II.
Much Ado About Nothing (1598–1599) - Sok hűhó semmiért (Sok zaj semmiért)
Henry V (1598–1599) - V. Henrik
Julius Caesar (1599) - Julius Caesar
As You Like It (1599–1600) - Ahogy tetszik
Hamlet (1599–1601) - Hamlet (Hamlet, dán királyfi)
Twelfth Night (1601)- Vízkereszt, vagy amit akartok (Vízkereszt, Viola)
Troilus and Cressida (1602) - Troilus és Cressida (Troilus és Kressida)
Measure for Measure (1603–1604) - Szeget szeggel (Szemet szemért)
Othello (1603–1604) - Othello, a velencei mór (Othello, Othello, a velenczei szerecsen)
King Lear (1605–1606) - Lear király
Timon of Athens (1605–1606) - Athéni Timon
Macbeth (1606) - Macbeth
Antony and Cleopatra (1606) - Antonius és Cleopatra (Antonius és Kleopátra)
All's Well That Ends Well (1606–1607) - Minden jó, ha vége jó (Minden jó, ha a vége jó)
Pericles, Prince of Tyre (1607) - Pericles (Pericles, Tyrus hercege)
Coriolanus (1608) - Coriolanus (Coriolanus tragédiája)
The Winter's Tale (1609–1610) - Téli rege
Cymbeline (1610–1611) - Cymbeline
The Tempest (1610–1611) - A vihar (A szélvész, Vihar)
Henry VIII, or All is True (1613) - VIII. Henrik

Kanonizált , így a harminchét mellé tett és az életműből kizárt kétesek:
Locrine (1585-1586) - nincs (még életében WS szerzőnévvel jelent meg quartóban és bekerült a Harmadik Folióba is, de nagyon kétes)
Fair Em (1589-90) - nincs (életében név nélkül jelent meg, késői tulajdonítás, nagyon kétes) 
Arden of Feversham (1589-1592) - nincs (életében név nélkül jelent meg, késői tulajdonítás, nagyon kétes)
Edmund Ironside (1590-1600) - Vasbordájú Edmond (egy 16. századi kéziratban találták, csak 1927-ben jelent meg, talán inkább Thomas Middleton írta, nagyon kétes)
Thomas of Woodstock (1592-1593) - Thomas of Woodstock (késői tulajdonítás, mert lehetne a II. Richárd első része, de ez kétes)
Edward III (1592-1595) - III. Edwárd (életében név nélkül jelent meg, késői tulajdonítás, de ma már általában hitelesnek vagy hiteles, bár társszerzőkkel írt darabnak tekintik, ezért vették fel a legújabb Oxford Shakespeare-összesbe)
Sir Thomas More (1593-1600) - Sir Thomas More (csak 1844-re azonosították és adták ki, társszerzős, de ha tényleg hiteles, akkor a Shakespeare írta 147 sor a drámaírótól fennmaradt egyetlen kézirat)
Love's Labour's Won (1595–1596) - nincs, de nem is lehet (elveszett, és valószínűleg már sosem lesz meg, de biztosan létezett és valószínűleg hiteles volt)
Mucedorus (1596-98) - nincs (életében név nélkül jelent meg, késői tulajdonítás, nagyon kétes)
Sir John Oldcastle (1598-1599) - nincs (még életében neve alatt jelent meg quartóban, majd a Harmadik Fólióban is, de szinte biztosan nem Shakespeare, állítólag a szerzőség ellen még tiltakozott is)
Thomas, Lord Cromwell (1598-1602) - nincs (még életében WS szerzőnévvel jelent meg quartóban és bekerült a Harmadik Fólióba is, de nagyon kétes)
The London Prodigal (1603-1605) - A londoni tékozló (még életében neve alatt jelent meg quartóban is és a Harmadik Folióban is, de kétes, talán társszerzős)
The Merry Devil of Edmonton (1604-1607) - A víg ördög (életében név nélkül jelent meg, késői tulajdonítás, nagyon kétes)
A Yorkshire Tragedy (1605-1607) - nincs (még életében neve alatt jelent meg quartóban is és a Harmadik Folióban is, de kétes, talán társszerzős)
The Puritain (1606) - A puritán özvegy (még életében WS szerzőnévvel jelent meg quartóban és bekerült a Harmadik Fólióba is, de nagyon kétes)
The Second Maiden's Tragedy (1610-1611) - A hűség próbája (egyesek szerint ez az 1611-ből kéziratban fennmaradt dráma a Cardenio, mások szerint ez egy Thomas Middleton-dráma)
Cardenio (1612–1613) - nincs, de nem is lehet (elveszett, és - kivéve, ha azonos a The Second Maiden's Tragedyvel - valószínűleg már sosem lesz meg, de biztosan létezett és valószínűleg hiteles volt, John Fletcherrel írta)
The Birth of Merlin (1612-14) - nincs (késői tulajdonítás, nagyon kétes)
The Two Noble Kinsmen (1613-1614) - A két nemes rokon (csak halála után jelent meg a nevével, de ma már általában hiteles, bár Fletcherrel írt darabnak tekintik, ezért vették fel több Shakespeare-összesbe - Oxford, Riverside)
Összefoglalva: alapvetően a III. Edwárddal és A két nemes rokonnal lenne jó kibővíteni a kánont.

A kép a kedvencem Shakespeare-ről, a Grafton portré, amely valószínűleg nem hiteles. (Erről és más portrékról itt.)
A kétes drámák évszámainál Nagy Attila listáját használtam, a többi évszám köztudomású.

Utolsó frissítés: 2013.08.28.

A kávék költője monumentális mű: elrepít a nosztalgikus, viktoriánus Angliába, a titkokkal teli, gyarmati Afrikába, ott is az áthatolhatatlan dzsungelbe, s vissza, a még mindig modern és könyörtelen századfordulós Londonba. A kávék költője fejlődésregény: hősének, az ifjú angolnak a testi-lelki utazása szerelmek, csalódások, költészet és kereskedelem bonyolult útvesztőiben. A kávék költője szerelmes történet: három nő és három férfi kusza és folyton változó kapcsolatának rajza évtizedeken és földrészeken átívelve. A kávék költője Anthony Capella angol írónak, A jégkirálynő szerzőjének most megjelent regénye.

Anthony Capella 1962-ben született, A kávék költője olvasóit bizonyára nem lepi meg, hogy Afrikában, Ugandában. Egyetemi tanulmányait Oxfordban végezte, ám már ekkor szenvedélye volt az írás. Első regénye, A szerelem étke, amely nálunk is megjelent, máris megtestesítette azt, ami egy Capella-kötettől várható: egyszerre volt gasztronómiai és történelmi kalandozás az egzotikus és különleges Itáliában, Rómában, és izgalmas, kalandos szerelmi háromszögtörténet. Az író ettől kezdve elképesztően alaposan, művészien és könnyeden haladt visszafelé az időben, hogy nagyívű regényeiben elvezessen a történelem szerelemmel, ínyencséggel és életörömmel teli pillanataiba. A The Wedding Officer 1944-be, a megszállt Nápolyba, A kávék költője a 19. századba, A jégkirálynő pedig a restauráció kori Angliába és a Napkirály udvarába röpítette olvasóját, miközben az perzselő szerelmi kalandok, vulkánkitörés és kémkedés közepette avatódott be a fagylaltkészítés, a kávékóstolás és az itáliai szakácsművészet rejtelmeibe. Capella legújabb regénye tavaly jelent meg, s ez is tele van szerelemmel, már a címében is.

Aki tehát A jégkirálynőhöz hasonló hűsítő, nyári élményként veszi kézbe A kávék költőjét, vagy netán A szerelem étkéhez hasonló csatározásokat vár a főszereplőktől, mindkettőt megkaphatja. A regény főszereplője, az ifjú élvhajhász, Robert Wallis sokat komolyodik és tanul, miközben írni képtelen művészlélekből, s az örömet nyilvánosházakban kereső aranyifjúból a Wallis-Pinker-féle kávékalauz egyik névadójává és hűséges, mély érzelmű férjjé válik: szépséges szerelmeket él át és mennyei aromákat ízlel meg az életben. Az okos és öntudatos Emily pedig, a nők jogaiért harcba induló kisasszony, aki a kötetben újra és újra Robert örök szerelmévé válik, tökéletesen testesíti meg a későviktoriánus korszak új nőtípusát, azt az asszonyt, aki már nagyon hasonlít napjaink nőire, hiszen büszke és önálló, kibontakozni akaró személyiség.

A regény igazán kellemes olvasmány volt, bár be kell vallanom, hogy az, ahogyan meg volt írva, sokkal jobban tetszett magánál a történetnél. A fordulatok némelyike igencsak sablonos és kiszámítható volt, különösen a könyv harmadik és negyedik részében, s ezekből már hiányzott nekem az a bűvölet és varázslat, amivel az első (két) rész leírásai, kóstolásai, ízlelései és érzelmei fenntartották az érdeklődést. Különös volt az is, hogy Capella ragaszkodott az egyes szám első személyű elbeszélésmódhoz (a mesélő tehát Walllis), ám többször minden magyarázat nélkül kilépett ebből olyankor, amikor olyasmit kellett elmondania, amiről Robert nem tudhatott. Az első részt szívesen hasonlítanám egy jó Joanne Harris-könyvhöz, a későbbiekben azonban a regény inkább csak egy jól megírt, könnyed szerelmi történetnek bizonyult, ahol a befejezésre a szüfrazsettek harcának ábrázolása rajzolt néhány súlyosbító árnyékot. Végül sajnos nem tudtam igazán megkedvelni Robertet: bár alaposan beleláthattam a gondolataiba, a könyv nagy részében igencsak egoistának találtam, akit kizárólag egyetlen dolog vezet.

Ettől függetlenül mindenkinek bátran ajánlom a könyvet, amely szép külsejével és remek fordításával is kiérdemli olvasói figyelmét.

A cikk az Ekultura.hu-n: Anthony Capella: A kávék költője
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Hét regény.
Mostanában olvastam őket, s annyira tetszettek, hogy szeretném őket nagyon röviden ajánlani.
Érdekes, hogy valamennyi vagy francia vagy török szerző műve. Ez nyilván arról is mesél, mely irodalmi programoktól kapott támogatást a kiadó. De kit érdekel: szeretem a francia irodalmat, s épp kezdem megszeretni a törököt, többek közt a Minden ima az égbe száll és a Fekete tej hatására.
Érdekes az is, hogy valamennyi könyv szép. Úgy tűnik, itt valakik értenek a borítótervezéshez...
Csodálatos, hogy valamennyi regény friss, befogadható és ismeretlen. Valódi kortárs világirodalom.
Olvassunk Jószöveget!

Tuna Kiremitçi: Minden ima az égbe száll (2013)
Az 1973-as születésű író karcsú kötete 2007-ben jelent meg hazájában. A kisregény húsz fejezete egy-egy beszélgetés két nő, az idős német asszony, Madame Rosella és a fiatal török lány, Pelin között. A téma: a szerelem, az élet és a halál. Madame Rosella a létezés végéhez közeledve szeretné visszaidézni a fiatalságát, Isztambulról mesél tehát, ahol a háború éveit töltötte egy nagyon különös szerelem foglyaként. Pelinnek is mesélni kell, ő azonban először látszólag csak zavaros érzelmeket tud kiteregetni, ostoba udvarlókkal, elnyomó apával, gyermekét elhagyó anyával. Ahogy azonban haladunk előre a történetben, egyre több nézőpontból látjuk ugyanazt, egyre inkább megkérdőjelezhetővé válnak az alapvető, közhelyes vélekedések szeretetről, szerelemről, gyűlöletről, szülőkről, gyerekekről és társakról. A regényben nincs narrátor, nincs értékelés és nincs kommentár. Ehelyett a két nő, az idős, a világtól búcsúzkodó és a fiatal, dühös, saját lábára állni akaró beszélgetései, találkozásai, csatái adják a történet keretét, melyben végül mindkét nő mesél a másiknak élete nagy szerelméről. Vajon melyik a maradandóbb? És melyik milyen véget ér(t)? Megríkatósan szép és bájosan izgalmas kisregény. Tíz csillag a tízből.

Elif Şafak: Fekete tej (2011)
Az 1971-es születésű írónő Törökország talán legolvasottabb szépírója. A Fekete tej elolvasása után nem nehéz megérteni, miért. A 2007-ben született kötet elméletileg egyetlen nagy életélmény irodalmi lenyomata: az írónő életében megjelent szülés utáni depresszióé. A feminista játékokat is űző Şafak regénye azonban emellett csodálatos nőtörténet, esszéregény, mese, egy önsegítő könyv paródiája, sőt, azt hiszem, érzelmes utazás is. Elénk állít egy öntudatos és magát ismerni vélő nőt, aki szembesül azzal, hogy gyereket akar. Miután viszont minden észérv ellenére behajózik a házasság, majd a gyermekvárás révébe, hirtelen összeomlik és már maga sem tudja, mit szeretne. Lehet egy nő egyszerre jó író és jó anya? És ha igen, miért nem? Miért bizonyít a lehetőség ellen a világ összes nőtapasztalata Tolsztoj feleségétől Muriel Sparkig? És ha mégis, hogyan lehetne kilépni a szülés utáni depresszióból? A nő belső hangjai Cinikus Entellektüell asszonytól Praktikus Észen, Lélek Dervisen, Csörtető Törtetőn, és Szatén Szenvedélyen át egészen Gondoskodó Madártej asszonyig mind egyszerre beszélnek és mind mást akarnak. Vajon sikerülhet legyőzni őket, s velük együtt a depresszió Lordját? A játékos, hol prózaverses, hol komolyan elemző regény minden kérdésre szellemes és frappáns választ ad. Tíz csillag a tízből.

Gwenaëlle Aubry: Akárki(k) (2013)
Az 1971-es születésű írónő, aki filozófus és tanár is egyben, 2009-es, Femina-díjas könyvében (látszólag) személyes történetet mond el. Az Akárki, aki mindig új és új alakot ölt, az édesapja, aki bipoláris zavarban szenved haláláig. A könyv fejezetei az apa alakváltozatait követik, aki megszűnik szülőnek, sőt embernek lenni, s helyette hős lesz, figura és elveszett lélek: James Bond, kalóz, bohóc, gyermek, kabil, hajléktalan vagy jezsuita, netán Antonin Artaud vagy maga a semmi.... Miközben kibontakozik a kétlányos csonka család élete, az apa új házassága, útkeresései, okos professzori életszelete, követhetetlen kaleidoszkópban láthatjuk azokat a pillanatokat, amik nem normálisak, amelyek megnehezítik az azonosulást, amelyek belezavarnak a boldog család képébe. S megjelenik egy felnőtt lány is (elvben az írónő), aki szeretetre vágyik, és "normális" reakciókra, de általában kívülálló marad, mert mindig csak azt a tökéletes apát keresi, akire kisgyerekkorából emlékszik, ám az nem létezik, sőt felnőttként rá kell jönnie, hogy sosem létezett: hiszen a "bi" már akkor ott lapult minden mosolyban és minden logikátlan cselekedetben... Tragikus, őszinte, mégis felemelő, s témája ellenére könnyen olvasható modern regény. Kilenc csillag a tízből. 

Amélie Nothomb: Vádirat (2008)
Az 1967-ben született írónő, aki már első regényeivel berobbant az irodalom élvonalába, ezt a hitchcockian sokkoló és freudian lélekfürkész könyvét 1995-ben írta. Története egyszerű: az idős házaspár (a nyugdíjas professzor és lányos bájú felesége) beköltözik álmai vidéki házába. Sehol egy tolakodó szomszéd, hangoskodó boltsor vagy kellemetlen ismerős, a Ház pedig, nagybetűvel, mindkettejük vágyainak netovábbja, a megtestesült tökély. Egészen addig, míg a közel-s-távol egyetlen szomszéd, a különös Bernardin úr be nem csönget. A hívatlan vendég nem beszél, nem törődik sem az udvariassági formulákkal, sem semmi mással. Viszont minden délután négy órakor megérkezik, s ha nem engedik be, vadul kopog és dörömböl. Elbújni előle nem lehet, s nem hat rá sem a durva udvariatlanság, sem a gyilkos irónia. Mit akar? Miért jön minden nap? Hogyan él? Ki valójában? S mit tehet az elbeszélő, a ház gazdája, amikor úgy érzi, a látogatások beszennyezik az életét, elveszik az otthonát...? A könyv erőssége fordulatainak váratlansága és a szellemes és meglepő dialógusok sora. Kilenc csillag a tízből.

Yaşar Kemal: Az Ararát legendája (2012)
A talán legjobban tisztelt török író, a Nobel-díjra is többször jelölt, 1923-as születésű Kemal 1972-ben írta meg bájos kisregényét, amely a mesék, mondák és hagyományok világát eleveníti fel egy könnyed, mégis tragikus, apokrif mesével. A kurd fiú, Ahmet és a pasa lánya, az okos és önálló Gülbáhár szerelme egészen sosem teljesedhet be. Pedig egymásnak rendeltettek, s az Ararát várja őket első nászukra. Ahmet azonban szembekerül a nagy hatalmú pasával, amikor nem hajlandó neki visszaadni elkóborolt, s új gazdájául Ahmetet választó csodalovát. A ló miatt Ahmetet elfogják, börtönbe zárják, halállal fenyegetik, szerelme pedig bármit megtenne, hogy megmentse. De vajon mit tesz meg valójában? Öngyilkosság, gyilkosság, vérbosszú, próbatételek és az Ararát édes-bús dalai váltakoznak egymással a regényben. A letehetelen és lebilincselő, költői történet egy idegen világba repít és nem enged el. Nyolc csillag a tízből.

Philippe Claudel: Szürke lelkek (2010)
Az 1962-ben született író és irodalomprofesszor Renaudot-díjas és Martin Beck-díjas regénye 2003-ban jelent meg, s azóta több mint huszonöt nyelvre fordították le. Amikor az ember belekezd a könyvbe, eleinte nem érti, mi is volt olyan fantasztikusan újszerű és izgalmas a regényben, hogy díjakat kapjon. Ahogy azonban halad előre a történet, s egyre mélyebb szakadékok nyílnak meg benne, egyre szuggesztívebb lesz a hangulata, érthetővé válik, mit ünnepeltek a zsűrik. A Szürke lelkek lehetne a háború borzalmairól szóló könyv, ám nem az. Csak a háború borzalmainak felsorolása ismétlődik benne mintegy mantraszerűen. Lehetne történelmi krimi is, hiszen gyilkosságokról szól, melyeket egy Verdun-közeli kis faluban követnek el. A hatóság megtalálni véli a tetteseket, ám a vallomásra erőszakkal veszi rá őket. A narrátor különös titkok nyomába jut, s úgy tűnhet, egyedül ő az, aki valójában tudja, ki is a gyilkos. A cselekmény egy pontján azonban hirtelen rá kell jönnünk, minden viszonylagos, s lehet, hogy a gyilkos személye nem is fontos. Persze szólhatna a könyv a francia társadalomról is, hiszen olyan örök típusokat ábrázol, melyek jellegzetesen franciák, ám nem kötődnek kizárólagosan egy-egy korszakhoz. De szólhatna a nőkről és a szerelemről is. Hányféle útja van a szerelemnek és melyik hová vezet: a beteljesüléshez, a tragikus halálhoz, a nemtörődömséghez, az önbecsapáshoz, az öngyilkossághoz, az önmegtagadáshoz...? Cseppet sem szürke, nagyon sokféleképpen olvasható könyv. Nyolc csillag a tízből.

Magdolna Mérai: Mia-helyzet - Egy macska vallomásai (2013)
Elsőrangú macskaregény, amely először 2010-ben jelent meg. Mindent, amit leírhatnék róla, már leírtam itt: Három cicás regény. Nyolc csillag a tízből.

Egy Maigret-regény, amelyben nyüzsögnek a hamisítatlan amerikai gengszterek: kőkemény bokszolók, elszánt bérgyilkosok és gyanús bártulajdonosok. Egy kötet, amiben állandóan leitatnak, leütnek, összevernek, lelőnek, autóból dobnak ki, szállodai szobájukból rabolnak el embereket. Egy olyan krimi, ami a felsoroltak ellenére békés, majdnem békebeli hangulatú, amelyet kellemes izgalommal olvasunk, s talán a felügyelő sáljára és a spagettievésre vagy a calvadoskortyolgatásra fogunk belőle leginkább emlékezni, ha eltelt pár nap a befejezése óta. Ez az Ageve kiadó Maigret-sorozatának legújabb darabja, a Maigret és a gengszterek.

A kötet kalandosan kezdődik: Lognon felügyelő, a Balfácán, a Maigret-univerzum legszánalomraméltóbb és (talán) legidegesítőbb főalakja ismét bajba keveredik. A felesége keresi meg Maigret telefonon, a rémisztő hölgy, akinek fixa ideája, hogy magatehetetlen beteg, tehát a férjének kell ellátnia. Madame Lognon fel van háborodva, mivel Balfácán felügyelő már napok óta csak telefonon ad hírt magáról, nem tér haza, nem visel gondot élete párjára, ráadásul gyanús külsejű külföldiek keresték meg a hölgyet a lakásán – nyilván férje és a francia rendőrség hibájából.

Miután Maigret végighallgatja az asszony sirámait, nekiindul felderíteni, most épp milyen külön játszmát folytat a kis felügyelő, akinek tudvalevőleg az a rögeszméje, hogy nemsokára elbocsátják a rendőrség kötelékéből, hacsak nem szolgál egy igazán nagy, grandiózus fogással, ami híressé és megbecsültté teszi… Lognonról már a magyar olvasó is tudhatja, hogy mindig megjárja, egyszer például hasba lőtték egyik nagyon titkos magánnyomozása közben (igaz, ezt a Maigret és a fantom című regényt Simenon később írta, 1963-ban, mint az 1951-es Maigret és a gengsztereket). Nem meglepő, hogy most is emberrablás (kidnapping, mondja nagyon amerikaiasan Maigret) és fejbe verés lesz a Lognon-féle eszeveszett magánakció vége. Maigret viszont rátalál a nyomra, amely egy meglőtt és kocsiból kidobott hulla (sebesült?) feltűnéséhez, majd eltűnéséhez, két dörzsölt amerikai bérgyilkos Franciaországba érkezéséhez, óriási bekerítő akcióhoz, (kis híján) halálos lövöldözéshez, a párizsi lóversenypályákhoz és az amerikai disctrict attorney intézményéhez vezet.


A kötetben Maigret sajátos helyzetben nyomoz: idegen számára a terep, az angolszász igazságszolgáltatás és amerikai szervezett bűnözés világa. Mindig is az volt, tanú rá a Maigret New Yorkban (1946) és a Maigret és a vizsgálóbíró (1949) című regény is. Ám ezekben – ahogy a jelen kötetben is – végül felülemelkedik előítéletein, s sikeresen rájön a megoldásra. Leginkább azért, mert nem hagyja magát, nem tudná elviselni, hogy létezzen olyan bűnöző, akit nem képes elkapni. „Ne ártsa bele magát ebbe, Maigret. Nem magának való ügy ez.” – sugallja a Maigret és a gengszterek főszereplőinek magatartása: a felügyelő bosszúságára az ügy kezdetén még a minden hájjal megkent csirkefogók is lesajnálják. Valóban igaz lenne, hogy minden francia bűnöző pitiáner hülye az amerikaiakhoz mérve, s Maigret zsenialitása csak addig tart, míg néhány tengerentúli nehézfiúval nem kerül szembe, akiket odaát még csak elítélni sem tudtak? A válasz természetesen nem: Maigret a tőle már megszokott komótossággal, türelemmel és látszólagos közönnyel nyomozza végig az ügyet, míg olyan csapdába sikerül szorítania a gonoszokat, ami már ízig-vérig francia – és elkerülhetetlen.


Eközben azonban a kötet mindenféle olvasói örömöket okoz nyelvével és képeivel („a tálalóablakon át be lehetett látni a konyhába, ahonnan sülő szalonna illata szállt”, „elvörösödött és egyelőre visszatuszkolta a keblét a pongyolájába”, „csak üldögélt tovább az előszobában, s közben úgy szivárgott belőle az esővíz, mint egy ócska esernyőből”), elképzelhető, jellegzetes szereplőivel (amilyen például a bölcs és kétszínű türelemjátékos, az olasz-amerikai bártulajdonos Pozzo) és váratlan fordulataival.

Nagyon különös Maigret: mozgalmasabb a megszokottnál, mégis nyugalmasabb, mint amit a címe sejtetne. Jó olvasmány, különösen a nyári, forró napokra: még úgy is, hogy benne folyamatosan szitál a nyirkos, hideg eső…

A cikk az Ekultura.hu-n: Georges Simenon: Maigret és a gengszterek
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Képek innen és innen.

A kötet igazi szenzációja az évnek: ahogy ugyanis alcíme hirdeti, ez A világ első igazságügyi orvostani kézikönyve 1247-ből. Aki tehát kinyitja, képzeletben hétszázhatvanhét évet repülhet vissza az időben a Szung-dinasztia – vagyis a puskapor alkalmazása, az iránytű és a papírpénz feltalálása és az első enciklopédia megírása – korába, s máris ott találhatja magát egy professzionális halottkémi vizsgálat helyszínén. 1247-ben Magyarországon még folyik a tatárjárás utáni újjáépítés, a korszak európai történelme tele van lovagokkal, harcokkal és politikai intrikákkal. Mindeközben a világ túlsó végén egy okos és precíz kínai tudós megjelenteti élete munkáját a törvényszéki orvostanról, ráadásul nyomtatásban…

Song Ci (1188-1249) magas rangú hivatalnok volt, már huszonkilenc éves korában elnyerte a legmagasabb hivatali címet, s élete során számos járás főnökeként osztott igazságot és folytatott le halottkémi vizsgálatokat. Munkáját kiválóan végezte, különösen az élete második felében, Hunan tartományban töltött időszaka tette híressé. Műve, mely eredetileg A bűnök elsöprésének összegyűjtött jegyzetei címet viseli, azonnal alapművé vált, s még a 19. században is gyakran került kiadásra: a magyar fordítást is egy 1854-es példány magyarázó ábrái kísérik. Európában hasonló művet csak a késő reneszánsz idején, az 1600-as években írtak először.

A szerző 53 hosszabb-rövidebb fejezetben veszi végig tudománya szabályait és legfontosabb problémáit. Olvashatunk az alapvető halottkémi ismeretekről, hogy kiknek és hogyan kell lefolytatniuk az eljárást, milyen módon kell a látottakat jegyzőkönyvbe rögzíteni, mit és milyen sorrendben kell megfigyelni egy holttesten, s a különböző jelek milyen következtetésre vezethetnek. Megtudhatjuk, hogy a vízbefúlt ember testének tartásából hogyan lehet belökésre vagy beesésre következtetni, miként lehet felismerni a különböző mérgek hatását, s hány csontja is van egy felnőtt embernek. Mintát találhatunk arra, hogyan kell viselkedni, ha a járásbíró bűntényt gyanít: például a gazdag örökhagyó akasztásos „öngyilkossága” idegenkezűség jeleit mutatja.

Song Ci példái nemcsak szemléletesek, de jó képet adnak a halottkémi „nyomozás” nehézségeiről is. Mit kell tenni például, ha a vizsgálat vezetőit valaki megpróbálja megvesztegetni? Milyen növényi szerek segítségével lehet zúzódásokat imitálni egy holttesten, ha bajba akarom keverni azt, akivel az illető utoljára verekedett? Milyen hibákat követhet el a felületes halottkém? Bár a könyv témái mind összefüggésben állnak a halállal, közben arról is értesülhetünk, hol lakozik az életerő az emberben, vagy, hogy az egyhónapos magzat olyan, mint a fehér harmat, a kéthónapos pedig, mint az őszibarackvirág…

Látható tehát, hogy a Quattrocento kiadó új sorozatában, a Kínai kuriózumokban megjelent könyvecske igazi ritkaság. De vajon – jelentősége ellenére – lehet-e egy ilyen könyvet élvezettel elolvasni? Szerintem: igen. Amikor családom tagjai megláttak kezemben Egy kínai halottkém feljegyzéseivel, kissé idegenkedve néztek rám: mégis miféle olvasó az, akinek tetszik a villámcsapás okozta halálesetek leírása? Song Ci könyvéhez azonban szerintem legalább három szempontból is érdemes közelíteni.

Először is sokan szeretnek detektívtörténeteket olvasni vagy krimit nézni. Aki ezt teszi, nem a halál brutalitására, hanem a logika győzelmére, a nyomozásra kíváncsi. Ezt az élményt pedig ebből a könyvből is megkaphatja, szembesülve például Song Ci egyik példájával: mi a teendő, ha a holttesten két embertől származó, két halálos sérülés is található, de az első már a halálát okozta. Mindketten gyilkosok? Vagy a második nem? A második indok, hogy a kötetből alaposan megismerhetjük a korabeli Kínát: a leggyakoribb halálmódok és a vizsgálat lefolytatásának szabályai elénk rajzolják a korszak társadalmát és a precízen megszervezett, többnyire kiválóan működő adminisztratív rendszert. Gazdag családok titkokat őrző villáiba, nyüzsgő piacterekre, veszélyes országutakra, sőt, a szülőszobákba is ellátogathatunk, s megismerhetünk egy fejlett és kifinomult civilizációt, ahol a halál szörnyű, de az emberi élet érték.

S ez a harmadik számomra fontos dolog a kötetben. Az egész kézikönyv igen magas erkölcsi alapon áll. Éppen azért született, hogy a halottkémek ne letudandó, undorító feladatként tekintsenek embertársaik holttestének vizsgálatára. Hiszen ha felületesen végzik a munkájukat, gyilkos maradhat felelősségre vonás nélkül, vagy éppen egy ártatlant vádolhatnak meg hamis, félreértelmezett bizonyítékok alapján.

Az abszolút értelemben vett igazság Song Ci szerint feltárható: nem kell hozzá filozófia és elvont absztrakció, csakis szorgalom, tudományosság és kemény munka. No meg egy jó kézikönyv. Ezért írta meg A bűnök elsöprésének összegyűjtött jegyzeteit, s ezért olvashatjuk ma is: kuriózumot megillető élvezettel.

A cikk az Ekultura.hu-n: Song Ci: Egy kínai halottkém feljegyzései
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A három festmény Ma Lin 13. századi, Szung-kori kínai festő képe, az első címe Alkonyi tájkép, a másodiké Jao császár, a harmadiké pedig Szelet hallgatni a fenyők közt. Az utolsót épp 1247-re szokták datálni, amikor Song Ci könyve megjelent.

Az Idődetektívek a német Fabian Lenk (*1963) történelmi detektívregény-sorozata, melyet gyerekeknek írt. Az eredetiben a Die Zeitdetektive címet viselő sorozat minden kötete egy-egy nevezetes korba repíti el olvasóit. Valamennyi regény főszereplője az okos Leon, a bátor Julian és barátnőjük, a kedves Kim, akik Leon nagyapja hagyatékának segítségével képesek utazni az időben. A múltban a gyerekek minden alkalommal egy-egy pompás rejtélyt nyomozhatnak ki: a krimik még egy felnőttnek is izgalmasak, bájosak, mértéktartóak, ráadásul ismeretterjesztés céljára is kiválóan alkalmasak. Mindegyik kötetet Almud Kunert hangulatos rajzai kísérik.
Magyarul a sorozatot a Scolar Kiadó jelenteti meg 2009 óta. Mivel a magyar sorozat darabjainak sorrendje nem egyezik meg a némettel, amelyben már 42 kötet jelent meg a 2005-ös kezdettől számítva, zárójelben nemcsak a német címet, de a német kötetsorszámot is megadtam, valamint az is itt szerepel, milyen helyszínre repít a krimi.

1. Összeesküvés a Holtak Városában, 2009, 2015, 2016, 2017, 2018, 2019, 2020, 2022 (Verschwörung in der Totenstadt, 1., ókori Egyiptom)
2. Marco Polo és a Titkos Szövetség, 2009, 2015, 2016, 2017, 2018, 2019, 2021, 2022 (Marco Polo und der Geheimbund, 11., Kína és Mongólia a 13. században)
3. A vikingek varázskardja, 2010, 2016, 2017, 2018, 2019, 2021, 2022 (Der Fluch der Wikinger, 24., a vikingek kora)
4. A Vörös Bosszúálló, 2010, 2015, 2018, 2020, 2022 (Der rote Rächer, 2., ókori Róma)
5. Drake kapitány, a királynő kalóza, 2010, 2012, 2017, 2019, 2020 (Francis Drake, Pirat der Königin, 14., Anglia az Erzsébet-korban)
6. A jósda rejtélye, 2010, 2012, 2015, 2018, 2019, 2021 (Das Rätsel des Orakels, 8., ókori Hellász)
7. Kleopátra és a kobra, 2011, 2015, 2017, 2019, 2021 (Kleopatra und der Biss der Kobra, 15., ókori Egyiptom)
8. Oroszlánszívű Richárd, 2011, 2017, 2019, 2021 (Freiheit für Richard Löwenherz, 13., Európa a 12. században)
9. Michelangelo és a halál színe, 2011, 2016, 2019, 2022 (Michelangelo und die Farbe des Todes, 20., reneszánsz Róma)
10. Csalás Olümpiában, 2011, 2019, 2021 (Falsches Spiel in Olympia, 10., ókori Hellász)
11. A keresztes lovagok ezüstje, 2012, 2017, 2018, 2021 (Das Silber der Kreuzritter, 9., Velence a középkorban)
12. A fáraó halálának titka, 2012, 2018, 2020 (Geheimnis um Tutanchamun, 5., ókori Egyiptom)
13. Hannibál, az elefántok ura, 2013, 2015, 2018, 2021 (Hannibal, der Herr der Elefanten, 23., ókori Róma)
14. A szamuráj esküje, 2013, 2018, 2020 (Der Schwur des Samurai, 21., Japán a 18. században)
15. A berni csoda, 2014, 2018, 2020 (Das Wunder von Bern, 31., Svájc, 20. század)
16. Montezuma és az istenek haragja, 2014, 2018, 2021 (Montezuma und der Zorn der Götter, 12., Azték Birodalom, 16. század)
17. Mozart és a kottatolvajok, 2015, 2016, 2021 (Mozart und der Notendieb, 28., Ausztria, 18. század)
18. Caesar és a nagy összeesküvés, 2015, 2019, 2021 (Caesar und die große Verschwörung, 30., ókori Róma)
19. Kém a Napkirály udvarában, 2016, 2018, 2021 (Der Spion am Hof des Sonnenkönigs, 32., barokk Franciaország)
20. Leonardo da Vinci és az árulók, 2016, 2018, 2021 (Leonardo da Vinci und die Verräter, 33., reneszánsz Firenze)
21. Shakespeare és a fekete álarcos, 2017 (Shakespeare und die schwarze Maske, 35., Shakespeare Angliája)
22. Titkos jelek Pompeiben, 2017, 2021 (Geheime Zeichen in Pompeji, 27., első század, Pompei)
23. A hamis király, 2018 (Der Falsche König, 22., 1549, a Tudor-dinasztia Londonja)
24. Aranyláz a Vadnyugaton, 2018, 2022 (Goldrausch im Wilden Westen, 37., 1876, Dél-Dakota)
25. Kolumbusz és a lázadók, 2019 (Kolumbus und die Meuterer, 39., 1492, Spanyolország)
26. Ramszesz és a merénylet a Níluson, 2019 (Ramses und die Falle am Nil, 38., i. e. 1250, ókori Egyiptom)
27. Az athéni arany istennő, 2020 (Die goldene Göttin von Athen, 40., i. e. 438, ókori Athén)
28. Az utolsó lovag, 2021 (Der letzte Ritter von Füssen, 41., 1508, Német-római Császárság)
29. Csapda a limesnél, 2021 (Hinterhalt am Limes, 42., 99, Római Birodalom)

Frissítés: 2022.01.31.

A Brissago tipikus svájci szivar: aromás, erős, fűszeres virginia. Régi és megbízható márka, 1847 óta gyártják: egyes helyeken lehet saját kezűleg csavarni, állítólag úgy a legjobb. Ez a kedvenc szivarja Friedrich Glauser Studer őrmesterének is, s talán kissé hasonlítanak is egymásra. Studer is tipikus svájci, csak a német kantonokból, régi vágású, nagyon megbízható és vigyázni kell vele, mert sokkal több van benne, mint amit elsőre gondolnánk róla. Külseje - a sápadt, bajszos arc, a tanácstalanul felhúzott, széles vállak, a magas, mégis kövérkésnek ható termet, az üléskor szétvetett vaskos combok, amelyeket Studer szívesen csapkod, ha dühös - nem mutatja, hogy intelligens és megértő személlyel van dolgunk: egy kiváló nyomozóval. Pedig Glauser hőse az: kissé rokona Maigret felügyelőnek, vagy Dürrenmatt svájci nyomozóinak, mégis, teljesen önálló figura. Olyan irodalmi detektív, akit érdemes megismerni.

Megalkotója, a rendkívül hányatott sorsú és rövid életű Friedrich Glauser (1896-1938) a zseniális, de elkallódott tehetség tökéletes példája. A már diákként elképesztően tehetséges, fiatal Glauser családi körülményei borzalmasak: osztrák anyját kisgyerekként elveszti, svájci német apja, aki tanár, háromszor nősül, korán alkoholistává válik, s külön költözve fia nevelését a nagymamára hagyja. Ennek ellenére van hatalma ahhoz, hogy pénzlopással gyanúsított tizenhárom éves fiát internáltassa, később pedig, miután az a nyilvános gimnáziumban bukdácsol, nevelőintézetbe zárassa. Glauser minderre öngyilkossági kísérlettel válaszol. Kapcsolatuk később sem változik: az apa az, aki a 22 éves - valóban bohém és zavaros életet élő, ám közben költészettel és kritikával foglalkozó, a dadaistákhoz vonzódó - Friedrichet gondnokság alá helyezteti, mire ő válaszként fél évre eltűnik az "alvilágban". Innentől kezdve Glauser élete a kallódás és káosz jegyében telik: szökik, csavarog, menekül, eljegyzi magát egy táncosnővel és elhagyják, börtönben ül, kényszermunkát végez, idegenlégiós, kertész, bányász, kórházban kezelik, bolondokházába kerül. Morfinfüggő, ennek következtében állandóan letartóztatják és kényszergyógykezelésre ítélik, még akkor is, amikor az élete már rendeződne. Több alkalommal kísérel meg öngyilkosságot. 1935-ben teremti meg Studert, s három év alatt öt történet ír róla. Egy sikeres írói pálya kezdődik (újra) ekkor: Glausert felveszik az írószövetségbe, egyéb művei is jó kritikákat kapnak, gyógykezelése befejeződik, eljegyzi magát új élettársával és esküvőre készül. Azonban ismét összeomlik: egy nappal tervezett házasságkötése előtt kap halálos agyvérzést.

Studer őrmester sorsa mindenben ellentéte Glauserének. A komótos tempóban élő, a kalandokról inkább csak álmodozó, rendezett és biztos családi háttérrel rendelkező Studer maga a megtestesült nyugalom. Józan családapa, aki nagyon szereti szókimondó és aggodalmas feleségét, a lányát, aki az ötödik regényben megy hozzá egy kedves, fiatal rendőrhöz, s a harmadik történetben megszülető unokáját, a kis Kobit, aki ugyanúgy Jakob, mint a nagyapja. Tele van megértéssel és szánalommal: legyen szó akár a csúnyácska falusi lány mély és méltó szerelméről, a börtönben öngyilkosságot megkísérlő, ártatlanul vádolt csavargó életéről vagy épp az élethosszig a halálos beteg férjéhez láncolt fogadósnőről - soha nem ítélkezik, mindig mindent próbál megérteni. Tiszta szívből megveti a helyezkedőket és a hivatali hierarchiát: nem véletlenül. Studer ugyanis egyszer már elveszített egy karriert, amikor hű maradt az elveihez: a "bankaffér" után jól fizetett városi felügyelőből lefokozták a kantonrendőrség egyszerű nyomozó őrmesterévé. Nem bánkódik azonban ilyesmik miatt, hiszen ki nem állhatja az olyanokat (legyenek vizsgálóbírók, orvosok vagy nagypolgárok), akik visszaélnek a hatalmukkal és el akarják venni a náluk gyengébbek vagy szegényebbek becsületét. Studer boldog úgy, ahogy van: és soha nem adja be a derekát semmilyen hatalomnak. Nagyra becsüli viszont a barátságot, a szerelmet, az étkezés örömeit és persze a finom italokat.

Nyomozásai különös környezetbe viszik az olvasót: a Studer őrmester, A kínai és A bicikliküllő svájci falvacskákba, apró, zárt, gyanakvó, kiszolgáltatott közösségekbe, a Matto birodalma pedig éppenséggel egy elmegyógyintézetbe. A középső kötet, A lázgörbe, amely elsőre a detektívregény kereteit elképesztő mértékben szétfeszítő, abszurd történetnek tűnhet, zárásában szintén tökéletes és reális kriminek bizonyul, megmarad azonban az az érdekessége, hogy Svájctól Marokkóig kalandozhatunk benne az őrmesterrel. Studer nyomozati módszerei egyszerűek: beszélget, eszik és iszik az emberekkel, megfigyel és töpreng. Időnként álomszerű asszociációk, máskor elmormogott, jelentéktelen megjegyzések vezetik a jó útra. Sosem hagyja magát kizökkenteni, gyanújában mindig biztos kíván lenni, s nem hajlandó lezárni a nyomozást, csak ha már bizonyos abban, hogy az valódi tettest fogták el. Egyformán hallgat a tények (kutyaszőr, térkép, bankjegyek, búcsúlevél, összetört óra) és a megérzések szavára: nem egyszer a reális bizonyítékok egészen mást sugallnak, mint Studer hangulatai, ám utólag mindig kiderül, a látszólag földhözragadt és mindennapi őrmester álmodta meg a kalandos igazságot, a valóságot, a bizonyítékok pedig hamisan tanúskodtak.

Ha valaki szeretne belemelegedni Studer világába, a Studer őrmestert vagy A kínait ajánlanám első könyvének. Ezekben nagyon jól látszik mindaz, amiről szó volt: Studer egyszerűsége, hétköznapisága és zsenialitása, a kiváló  környezetábrázolás, a meglepő, találó jellemrajzok sokasága, a megértő humor és az erős, költői szövegalkotás, ami Glauser erőssége - ugyanakkor a krimirejtély is igencsak bonyolult és szabályos.

Fontos azonban számítani arra, hogy Glauser tipikus svájci nyomozója tipikus svájci nyelven is beszél. A svájci német nyelvhasználat nagyon erősen eltér a nálunk az iskolában tanított klasszikus némettől. A Schweizerdeutsch sokak szerint még a holland nyelvnél is kevésbé hasonlít a Hochdeutschra... Telítődik francia és olasz szavakkal, a kiejtése pedig egészen elképesztő, tele zártan ejtett magánhangzókkal, csettegéssel, torokhangokkal és sok más olyasmivel, amit sokan "parasztos"-nak tartanak. (1) Hogy hogyan lehet magyarul visszaadni azt, hogy Glauser folyamatosan utal ezekre a nyelvi különbségekre és váltogat az irodalmi és a svájci német közt? Szalai Lajos, a Studert Magyarországnak (újra)felfedező fordító szerint például így: "Akkor vegye csak tudomásul, hogy neki, Studer őrmesternek ("nekem, csak egy e'ccerű Studer őrmesternek", hangsúlyozta) sikerült már..." "Na de lyányom - mondta Studer..." Van, akit ez nagyon zavar, mert műveletlennek érzi az árnyalatot. Én elég hamar megszoktam, s mindenképpen jobb megoldásnak tartom, mint amit Andrea Camilleri vigatai, szicíliai kisvárosi történeteinél sikerült alkalmazni a hasonló problémára, ezekben a könyvekben ugyanis a nyelvjárási részletek is irodalmi nyelven szerepelnek, de bizonyos szavakat, idegesítő, nem létező formára "fordít" a fordító (2). Tehát a magam részéről kiegyeztem a magyar Schweizerdeutschcsal: de érdemes számítani rá.

Mindenkinek csak ajánlani tudom Glausert és nyomozóját, már csak azért is, mert nagyon kevés nálunk a nem angolszász és nem is skandináv detektívtörténet. Irány tehát - Svájc, Studer őrmesterrel!

Link
Friedrich Glauser Studer őrmester-regényei

(1) Csak ízelítőnek: Auf Wiedersehen - uf widerluege, Sonntag - Sunntig, Drei - Drüü, Neunzehn - Nünzä, Prosit - Pröschtli, magának a berni németnek pedig nem Berndeutsch, hanem Bärndütsch a kiejtése...
(2) Mondjuk így: És mondja,  hogy vannak a csimotái? - Egy abszolút tájnyelvi változat teljesen köznyelvi környezetben, amitől rémesen elüt, ráadásul a csimota mesterségesen visszaállított, sosem létezett ősforma a csemetéből (és külön érdekesség, hogy maga a csemete, de még nem gyerek, hanem növényi hajtás értelemben az olasz cimetta szó rokona, de olaszul a kölyök jelentéshez köze sincs): talán egy huszadik századi regényben már a csemete szó használata is elég tájnyelvi lett volna, főleg ennyire köznyelvi környezetben... Így viszont inkább komikus hatást kelt... Ennél a Studer-regények megoldásai ezerszer jobbak.

Egy méltatlanul elfeledett erdélyi könyv: történetfüzér a havasok világából, sok-sok költészettel és meleg humorral. Egy vitatott író munkája, akinek a személye politikai és kulturális viharokat kavar, mindmáig. És egy főszereplő: a sosem élt, igazi székely, akinek mindenre van felelete, megoldása, tréfája és bölcsessége, még ha néha a nagy ügyeskedésben magát is csapja be. Nagyon magyar figura, s igazi halhatatlan irodalmi hős. Ez az Uz Bence, Nyirő József 1933-ban megjelent kötete, amely idén ünnepelte kiadásának nyolcvanadik évfordulóját.

Amikor Uz Bence kalandjai könyvformában is napvilágot láttak, a magyar irodalom már megismert egy igazi székely hőst, Tamási Áron Ábeljét. Nyirő azonban mást adott és másképp, mint jó barátja és írótársa. Míg Ábel fiatal fiú, s az Ábel a rengetegben nemcsak az erdélyiség, a székelység és a csodás tájak pontos, költői rajza, de Ábel világra való rácsodálkozásának, valóságos beavatódásának története is, Uz Bence esetei úgy sorjáznak Nyirő kötetének lapjain, mintha hőse sehonnan sehova se tartana, egyszerűen csak – lenne. Létezése súlyos, örök, s ha vannak is visszatérő elemek pikareszk történetében, úgy tűnhet, Uz Bencék mindig is léteztek, s létezni is fognak, míg Erdély – Erdély marad. Ha kötetbe is rendezte eredetileg újságközlésben kiadott elbeszéléseit Nyirő, az Uz Bence fejezetei így is olvashatók akár tetszőleges sorrendben is. A hol tragikus, hol harsányan vidám, hol búbánatos, hol pedig anekdotikus részletek örök körforgásban követik egymást: bárhol belenyithatunk Uz Bence történetébe, ő mindig ugyanolyan lesz.

Hogy milyen? Okos a maga gyanakvó módján. Makacs, mint az öszvér, másokkal, de önmagával szemben is. Kitartó és páratlanul ügyes, de néha ügyeskedő. A természet nagy barátja, a medvevadász, akit azonban néha épp a természet csap be. Igazi magyar, akit azonban sokszor kicsinyes torzsalkodásba űz finánccal, csendőrrel az a nagy büszkesége. Nagy szívű, hatalmas érzelmekre képes férfiú, de azokat mormogásba, dörmögésbe, kötözködés mögé rejtő kemény legény. Mókamester, aki mindig utoljára nevet. Néha népi hős, sőt, mesehős, néha igazságosztó szegénylegény, máskor kifejezetten durva fráter, aki nem fél kinevetni a kényeskedő turistát, a vadászgató, s elgyávuló inspektort vagy épp a veszedelmes magánügyekbe bonyolódó falubelit. Praktikusan vallásos kételkedő, mégis hívő hitetlen. Néha rossz, néha jó: ember.

Uz Bencével nehéz azonosulni, kalandjai olvastán azonban elragadják az olvasót az érzelmek. Nekem két történet a kedvencem, a második és a tizenegyedik. Az egyikben Bencéről kiderül, hogy gyengéje a medvevadászat, ám amikor véletlenül anyamedvét öl, rájön, a medvebocsokat mégis úgy szeretné, mint a gyerekeit. Azok azonban elszöknek előle… A második egy különös találkozás története: az édesanyját elvesztő, kétségbeesett Bence alkalmai útonállóként próbál meg kirabolni egy szekeres zsidót, hogy legyen pénze a szép ravatal állítására. Kiszemelt célpontja azonban szegény, mint a templom egere, s miután ezt tudtára is adja az akkor már szégyenkező Bencének, az rájön, jó lesz az édesanyja szemfedőjének a virágszirom is. Amíg azonban a sírt ásni jár, a zsidó meglátogatja a ravatalt, halotti imát mond, s mire Bence visszaér, már csak azt látja, hogy „édesanyja le volt terítve akkorra fájin finom csipkeszemfedővel, hogy a szélei a földet seperték”. Az anekdotában nem is az ábrázolás érdekes (hiszen erős sztereotípiákkal dolgozik), hanem az a szinte abszurd jelenet a történet közepén, amikor a zsidó – hogy rádöbbentse a székely legényt, mit is cselekedett volna, ha sikerül a terve – „Pénzt vagy életet!” felkiáltással „visszarabolja” Bencét.

Az Uz Bence nem igazi regény, ám sejtelmes, mulattató történetfüzérként nagyon is olvastatja magát. Alakjai inkább típusok, mint kidolgozott szereplők, ám a néhol mesés, néhol költői hangvétel, s az anekdotikus történetvezetés érdekessé és az olvasó számára kedvessé teheti őket. A háttérben pedig ott van a valóságos, egyszervolt Erdély: a nagyon szegény, de nagyon szép vidék. Így emlékezhetünk rá.

A cikk az Ekultura.hu-n: Nyirő József: Uz Bence
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én