Typotex Világirodalom kétszer: Isten a tanúm - Virágok
Kedvencem, a Typotex Világirodalom sorozat öt év után is virul. Jelenleg már harminchat kötetet számlál, s előkészületben van további hat, csupa kortárs írótól, a világ minden tájáról.
2017-ben mindeddig hét plusz egy kötet jelent meg: hét friss és egy második kiadás. Sajnos itt, a blogon még nem sikerült mindegyikről írnom, így ez a poszt régi adósságot törleszt. Van úgy, hogy egy könyv nagyon tetszik vagy erősen mellbe vág, de azután égedelem nehéz megfogalmazni, mitől is volt jó annyira. Így jártam két könyvvel is: most viszont talán sikerült "megírnom őket": az egyiket hosszabban, a másikat rövidebben.

A hosszabb:
Makisz Citasz: Isten a tanúm
Még az év elejének megjelenése volt Makisz Citasz görög író Isten a tanúm című pompás kötete, amely azonnal kedvencem lett.
Egy igazi kortárs kisember-történet Görögországból, onnan, ahol nemcsak antik romok, napbarnított turisták és ógörög tragédiák teremnek, de volt államcsőd, van munkanélküliség és a népesség 98%-a ortodox keresztény. Itt tengeti életét az ötvenéves Hriszovalantisz, a tökéletes antihős, tele siralmakkal, nyavalyákkal, betegségekkel, depresszióval, vallási mániákkal és mérhetetlen mennyiségű önzéssel: utóbbiról azonban észre sem veszi, hogy létezik... Szerinte ugyanis mindenki csak siránkozik és nyavalyog, képzelt bajaival és lelki gondjaival zaklatja őt, keseríti az ő életét és játszadozik az ő sorsával. Arról, hogy munkanélküli, a főnökei tehetnek, akik utálták, meg az ország, amely nem támogatja a hozzá hasonló szorgos kisembereket. Arról, hogy nem tudja kezelni a pénzt, az apja tehet, hiszen amíg tudta, mindig ellátta őt pénzzel. Arról, hogy gátlásos a nőkkel szemben, a nők tehetnek, a rossz nyilvánosházak, a nem megfelelő menyasszonyjelöltek, és persze a szülei. Arról, hogy egyébként gátlástalan szeretne lenni a nőkkel - nos, arról is a nők tehetnek, továbbá az egyház. Arról, hogy nem lett pap, az apja tehet és az egyház (pedig milyen nyugodt élet is volna az...). Arról, hogy sosem lett költő, mert rosszak a versei, az élet tehet, mert nem ihlette meg eléggé. Arról, hogy nincsenek barátai, sem barátnői, a (volt) barátai és a (volt) barátnői tehetnek. Annak pedig, hogy még mindig otthon él, a szülei nyakán tengődve, csakis a szülei és a testvérei az okai. Bár Isten tudja, talán mindez Isten felelőssége... Hriszovalantisz csak görgeti és görgeti előre jegyzeteit, meséit, panaszait és emlékezéseit. Először még nem különösebben zavaró az az önzés, önfelmentés és siralomáradat, amely szavaiban tükröződik. Hiszen mi, magyarok sem élünk sokkal jobban időnként. Így a regény kezdetben elkápráztatja olvasóját azzal, hogy egyfajta szociográfiai-lélektani látleletet fog adni a mostani, öregedni kezdő, (kis)városi, fél-értelmiségi, görög középgenerációról.
Ám alig indulna meg az azonosulásunk, Hriszovalantisz úgy kezd egyre bosszantóbbá válni. Bizonyos történetei újramesélődnek, új sirámokkal telve, más sztorikhoz új részletek kapcsolódnak. Főhősünk oda-vissza járkál az időben elbeszélve és nyafogva, s íme, kiderül, minden éremnek két oldala van. Minél több kudarc éri ugyanis Hriszovalantiszt, annál inkább berendezkedik arra, hogy már ne is küzdjön, ne is harcoljon. Másokat hibáztat, s féltékenyen vágyik arra, hogy maga is olyan (kisstílűen) dörzsölt és (ügyetlenül) hazug lehessen, mint egyes zsarnoki, intrikus ismerősei, akik boldogultak. Végül átlép egy határt: már féltékeny, dörzsölt és hazug, ha máshol nem, hát saját családján zsarnokoskodik, ha máshol nem, hát otthon intrikál. Ekkor már a fejünket kapkodhatjuk olvasás közben: hiszen a korábban angyalian jó, gyermekien naiv és ártatlan áldozatnak tűnő szereplőnk egy lélektani mesterfogással igazi mérgező személyiséggé változik. Mindazt a rosszat, ami őt éri, kezdi továbbadni a nála is gyengébbeknek. Helyzeténél fogva nevetséges macsóságát, idegengyűlöletét, gyanakvásait és önbecsapásait pedig már nem is próbálja leplezni. Ha itt megállnánk, akkor a könyv egyfajta görbe tükre lehetne a depresszió egyik válfajának. Ábrázolása egy beteg, magányos férfiléleknek, amelyik a külső szemlélő szemszögéből nézve torz és értelmetlen keménykedéssel, mindenki megítélésével, kevéske hatalmához való ragaszkodással próbálja megőrizni saját önbecsülését.
Hátra van azonban még a befejezés. Hiszen minden unszimpatikussága ellenére Hriszovalantisz nemcsak képzelt beteg, s nemcsak lelki beteg, de súlyos beteg is. Nemcsak pénztelen, nemcsak tanácstalan, de lassan nincstelenné is válik. Nem marad semmije: korábban mégoly rokonszenves családja is megelégeli közös életmódjukat és magára hagyja őt. A két lánytestvér, az idősebb, aki Hriszovalantisz szerint túl sok tekintélyt követel magának, s öt éve készül doktorálni ("Hiszem, ha akarom." - mondja főhősünk, és nem akarja hinni), s a fiatalabb, akinek nem kellene hozzá méltatlanokhoz férjhez menni (pontosabban nem kellene férjhez menni, Hriszovalantisz szerint nem más ő, mint "makacs kicsi") - végre élni szeretnének. Pénzt akarnak. Vagy legalább fordítani a sorsukon. Mivel Hriszovalantisz mindezt akadályozza, s tárgyalni nem lehet vele - végül átlépnek rajta. A regény utolsó oldalai már töredékesek: kórházi tartózkodások, utolsó, fájdalmas elhagyások, kezeletlen cukorbetegség és súlyos depresszió végstádiumának látleletei. Hriszovalantisz előtt csak rossz emlékek lebegnek: megaláztatások, bántalmazások, sötétség. Tényleg ilyen volt a múltja? Tényleg ezért vált ilyen szerencsétlenné? Már nem tudni. Szorong, fél, imádkozik: s végül kidadog a világból.
Mi pedig azt vesszük észre, hogy most, miután megismertük, hiányzik. Összes bogarával együtt, rögeszméivel, amelyekért szégyellnie kellene magát, tehetetlenségével, amiért meg kellene rázni: hiányzik. Mert nemcsak egy kisember, de egy ember története az Isten a tanúm. Könnyed, mégis, nagyon szomorkás regény: jó olvasmány. Nem csoda, hogy 2014-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. S ajánlható mindenkinek, aki nem bánja, ha egyszerre nevet és dühöng egy könyvön; mindenkinek, aki el tudja olvasni A köpönyeget és meg tudja nézni A Generálist anélkül, hogy bossuankodna rajta, sőt, esetleg még egy kicsit sír is; mindenkinek, aki hajlandó néha szembenézni önmagával.

A rövidebb:
Afonso Cruz: Virágok
Ha önmagunkkal való szembenézés, akkor persze inkább a Könyvfesztivál egyik újdonságáról, a Virágokról kellene írnom. A pompás című könyv (borítóján a szerző festményeivel) méltó testvére a portugál író, Cruz korábban magyarul már megjelent (s most újra kiadott) regényének, a Kokoschka babájának. Bár a cselekmény alapvonalai ezúttal könnyebben vázolhatók, a kötet maga mégis ugyanúgy igazi enigma.
Egyik főhősünk az elbeszélő, a sikeres újságíró, aki egyszerre csak megőrül. Szerelmes lesz, kilép hideg, rosszul sikerült házasságából, elhagyva feleségét, s folyton csak az ideálról álmodva - a kislányához, Beatrizhoz azonban nagyon ragaszkodna. A történet azonban nem egy válás, hanem egy nyomozás története, köszönhetően a másik főszereplőnek, Ulme úrnak, aki különös betegsége miatt elveszítette az emlékeit. Kevin pedig elindul, hogy összegyűjtse neki: felkeresve élete tanúit. Így jut el a Flores-lányok, a három virág, Dália, Violeta és Margarida emlékezetéhez, s olyan különös kalandok, kapcsolatok és események nyomára jut, amelyek talán a legfontosabbak lehettek Ulme úr számára. A fiatal, sikerorientált és önző Kevin megpróbálja megérteni és az emlékezet segítségével átélni-újraélni az idős, halála felé haladó, finom kis Ulme úr múltját. Sőt, szerelmeit, érzelmeit és tragikus bukását.
Mivel a könyv befejezését alapvetően a harmadik lány, az egykori énekesnő, Margarida története határozza meg, izgalmas számomra, hogy a borítón a szerző festette virágok közt - szerintem - margaréta még sincsen. Dália és Violeta virágait felismerni véltem a fülön és a hátlapon, a fedélen azonban nem Margarida margarétája, hanem két szegfű hajlik egymás felé. Ha Portugáliában is azt mondják a virágok, mint mifelénk, akkor a dália nagyszerű, de változékony szerelmet, a viola-ibolya hűséges, szerény szerelmet, a margaréta örök és támogató szeretetet, a szegfű pedig férfiasságot és mély érzelmeket jelent. Talán a két szegfű a két különböző generációba illő férfit jelképezi, a két főhőst? Vagy Portugália történelmére, a szegfűs forradalomra utal?
Ahogyan a borító értelmezése, maga a regény is tele van kérdőjelekkel. Kevin beszélgetése saját tükrével, mohó ragaszkodása az egyre nőiesebben viselkedő Beatrizhoz, az, ahogyan Ulme úr elveszíti a szavakat, vagy éppen a három virágnővér legendája sok-sok különböző értelmezést is elviselhet.
Egy azonban bizonyos: a Virágok izgalmas, elgondolkodtató olvasmány, költői szépirodalom, ínyenceknek való csemege. Rövid fejezeteivel mégis könnyen meghódítható, kellemes könyvélmény. Méltó tagja a kiváló sorozatnak.

Zárásképpen íme az ez évi Typotex Világirodalom kötetek felsorolása: hátha valaki ezekhez is kedvet kap.
0 Responses