A vonalkód szükséges és hasznos dolog, hiszen azonosítja az antikvár példányt. Semmi sem szabja azonban meg, hogy pontosan a könyv eredeti vonalkódjára kell ráragasztani. Vajon melyik raktáros munkatárs lenne olyan bolond, hogy a leolvasóhoz nem az antikvárium által készített, hanem a láthatólag a könyvre tervezett, régi vonalkódot tartja oda?

Egyenesen ritka barbárság a vonalkódot ráragasztani velúrkötésre, selyemkötésre, bőrkötésre, vászonkötésre és régi papírkötésre (például ötvenes években készültre és még korábbira), mert arról egyáltalán nem lehet eltávolítani. Mielőtt ráraggatjuk, gondoljunk bele, hány forinttal csökkent máris és örökre szegény kis kötet értéke, s főleg a szépsége, köszönhetően a kéretlen matricának!

Vonalkódot ne ragasszunk szövegre: vannak mániákusok, akik látni szeretnék a fülszöveg utolsó betűit is. Vonalkódot ne ragasszunk belső címlap közepére: az antikvárium nem könyvtár. Vonalkódot ne ragasszunk borítószakadásra: az sajnos attól még látszik.

Egyáltalán: minek a vonalkódot közvetlenül ráragasztani a könyvre? Túl a vonalkódok bevezetésén, az antikváriumoknál kezdenek megjelenni a kétszer, háromszor vonalkódolt kötetek. Egy mű például immár harmadszor tér vissza a rendszerbe: X antikvárium is ráragasztotta a vonalkódját, Y is (rá az X-félére), tehát Z-nek is felül kell ragasztania az inkriminált felületet, amely lassan már kétszer vastagabb, mint a könyvborító...

Az antikváriumok egy elit csoportja már felfedezte, hogy ha a vonalkódot egy kis post-it cédulára ragasztja, azt pedig a kötet borítójának belső oldalára, az ugyanúgy eljut a megrendelőhöz: ám nyom nélkül eltávolítható róla a vonalkód. Persze ez nagy találmány, gondosan titkolják is az antikváriumok másik része előtt... Pedig üzleti szemmel is hasznos: a rendszerbe harmadszor is visszakerült könyv például még teljesen újnak látszhat így... És főleg: ez a módszer tiszteletben tartja a könyv lényét, "személyiségét".

Az internetes könyvadatlap, mint köztudomású, helyettesíti a kézbevételt. Nagyon fontos adata a kiadó neve és az évszám. Ám már az is hasznos, ha a szerző neve helyesen szerepel rajta, különös tekintettel az i/y-ra és a mellékjelekre (Bronte, Kastner...), különben kétszer kell keresnem. Jules Verne például lehetne mindig Jules Verne: mert most természetesen nem az, hanem egyúttal Verne Gyula is, sokszor akkor is, ha a könyvön amúgy Jules Verne áll - így kétszer kell rákeresni.

Hasznos, ha a cím teljes hosszában szerepel. Az Olcsó Könyvtárnak például van egy 1972-es A szelistyei asszonyok című kötete, amely a megjelölt regény mellett Az eladó birtokot tartalmazza. A könyv belső borítóján már ez a cím is fel van tüntetve. Van egy 1977-es másik kötet is, ugyanolyan szép, fehér Olcsó Könyvtár, amelynek címe a borítón Kísértet Lublón - A szelistyei asszonyok, s e két kisregény van benne. Ennek a két kötetenigmának hatféle változatával találkoztam már internetes antikvár könyvként: 1. az 1977-es könyv az 1972-es borítójával 2. az 1972-es könyv az 1977-es borítójával 3. az 1972-es A szelistyei asszonyok ezen a címen és 4. A szelistyei asszonyok - Az eladó birtok címen is, végül 5. az 1977-es könyv a dupla címmel (Kísértet Lublón - A szelistyei asszonyok) és 6. egyszerűen csak mint A szelistyei asszonyok. Nem kutatom, mi magyarázta ezt a két fura megjelenést 1972/77-ben, de ha már ez került könyvbe, ezt is kellene feltüntetni (vagyis csak a 4. és 5. változat jó). Hiába bagatell a kérdés mondjuk a Föld megmentésének régióiból szemlélve, ha épp az egyik ilyen kötetkét keresem, bizony szomorú leszek, ha a másik bukkan elő a csomagból.

A netes adatlapok szűkszavúak, sablonokkal tölthetők ki, s az sem várható el, hogy valaki az egyértelműsítés kedvéért saját fényképet töltsön fel egy párszáz forintos, régi tucatkönyvhöz. Mégis, jó lenne valamiképpen egyértelműsíteni a fogalmakat. Például: mit jelent az, hogy sérült borító? Hogy icipicit gyűrött a sarka, vagy hogy az egér végigrágta a borítólap tetejét? Hogy a papír védőborító két centit beszakadt, vagy már meg sincs a behajtós füle és az elejéből is letépődött egy jókora darab? Vajon mit jelent az, hogy kopottas a könyv? Sokat olvasták szeretettel vagy rajta szalonnázott valaki? Vajon mit jelent az, hogy karcos borító? Valaki egy kicsit megütötte két helyen, sebaj, vagy úgy néz ki, mintha padlót súroltak volna vele? Persze igényes antikvárium az utóbbi eseteket sosem nevezné jó állapotúnak. De nemcsak ilyenek vannak... Ráadásul közben egyes túl lelkiismeretes antikváriumok azt is közepes állapotúnak ítélik, amit még én is jónak tartanék...

Érdekes dolog a kötésfajta meghatározása is, bár erről részben a kiadók tehetnek. Roppant furcsa egy-egy új könyv - nyilván kiadó által feltöltött - adatlapján, amikor a kemény borítóba ragasztókötött könyvet cérnafűzött keménytáblásnak nevezik, csak azért, mert a kis oromszegőt azért díszként beleragasztották a tetejébe-aljába. Persze kinyitva a könyvet, senkit sem lehet egy pillanatnál tovább megtéveszteni, s talán nem is ez a cél: lehet, hogy csak a választási lehetőségnél nincsenek ott a megfelelő szavak? Mindenesetre az antikváriumok buzgón átveszik a tévesen alkalmazott kifejezéseket, s így lesz a ragasztott kötet mindörökre fűzött.

S árulja már el valaki, mi az, hogy kartonkötés? Egyszerű, szépen álló puha kötés? Kartonált kötés? Vagy arra a kartonra gondolnak, amelyik a kemény táblában benne van? Mert most mikor hogy...

Azt, hogy megvan-e a könyv védőborítója, sokszor csak akkor tudja meg az ember, ha kezében a könyv. Kedvencem az olyan adatlap, amelyen a következő szerepel egy kemény kötéses, vászongerincű, papír védőborítós régebbi kötetről: sérült borító, kötés: félvászon. Vajon mi van megsérülve? A papír védőborító szakadt be (és akkor megvan), vagy a kemény fedél nem vásznas, hanem papírral leragasztott része ütődött meg? S ha a második, akkor megvan-e egyáltalán a védőborító? Hiszen máshol oda szokták írni, hogy védőborítóval? (Megfejtés: ezt a könyvet megvettem, s a védőborító megvolt és nem volt szakadt: ki hitte volna... Ugyanis még a példányhoz kiválasztott képen sem volt rajta a védőborító.) Ha ezt a részt egy kissé gondosabban töltenék ki egyes feltöltők, sokkal több könyvet vettem volna olyan cégektől is, akik erre jelenleg egyáltalán nem figyelnek.

A netes antikváriumok mind kis képecskén mutatják az adott könyv borítóját. A képek nagyon fontosak, épp ezért feltöltéskor a kiválasztásuk előtt jó lenne ránézni a valós kötetre is még egyszer. (Feltéve, ha a feltöltő látta valaha is...) A zöld Gárdonyi-sorozat például  nem a fehér Gárdonyi-sorozat, hiába hasonlítanak az ezüst nyomatai. Az Európa Diákkönyvtár mindkét újabb Az arany emberén filmkép van, de nem ugyanaz, ahogy a két könyv is más kiadás. Jules Verne regényeit a rendszerváltáskor kiadták olyan papírborítóval, amely a régi, legendás Franklin kemény kötést idézte (bár sokszor a Franklinnál az adott könyv ki sem jött annak idején!). De azért távolról sem azonos egy 1989-es vagy egy háború előtti kiadás. Az Emil és a detektívek Talentum Diákkönyvtár sorozatbeli kiadása sárga borítóval még a régi, piros borítóval már az új fordítást tartalmazza. Berkovits Ilonának van egy pár oldalas, Corvinás képeskönyve és egy vaskos, több száz oldalas monográfiája is Zichy Mihály címmel. A fenitek összekeverése mind elkerülhető (lenne), ha valaki rápillant(ana) a szegény, valóságos könyvre, mielőtt képet társít hozzá.

És ott van még a beltartalom. Ha az Antikvarium.hu nem létezne, sok esetben teljesen tanácstalan lennék például egy-egy elbeszéléskötettel kapcsolatban. Sajnos a neten még az új könyveknél sem lehet megtudni, mit takar egyik vagy másik novellista új kisregény- vagy elbeszéléskötetének címe. Kedvencem Móricz Égi madár című könyve, amely valójában négy külön könyv. Egy 1951-es, 115 oldalas, 3 elbeszéléssel, egy 1955-ös, 109 oldalas, 4 elbeszéléssel, egy 1960-as, 309 oldalas, 22 elbeszéléssel, és egy 2000-es, 103 oldalas, 12 elbeszéléssel. Persze a különbségek jól látszanak az évszámból is, de hogy akkor egészen pontosan melyik könyvben mi van benne - az Égi madáron kívül -, azt kézbe vétel nélkül kideríteni nem lehet (nem lehetne, ha nem lenne az Antikvarium.hu). Pedig az internetes antikváriumnak (és könyvesboltnak) valahogyan pótolnia kellene azt az egyetlen dolgot, amit nem tud nyújtani: a kézbe vétel lehetőségét.

Végül a külsőségek: nehéz kérdés, hiszen az antikvár könyveknél természetesen előfordul, hogy az ember egy vizes, dohos, maszatos példánynak is örül (mert majd kiszárítja, kiszellőzteti, letörli, és éljen, megszerezte). Azt is tudom, hogy egy antikváriumnak nagyon sok könyve van. Tény azonban, hogy lassan kezdem kiismerni azokat a cégeket, akik akkor sem törlik le a könyveiket, ha egy egész szelet torta ragadt rajtuk. A vágyott, ám kissé ragacsos könyv pedig aztán esetleg együtt utazik hozzám egy szép, megkímélt, hibátlan, hófehér borítós társával - amit szépen össze is maszatol...

Pedig: a pókok és penészszálak száraztörléssel is eltávolíthatók a könyvlapok éléről, ez a minőséget nem veszélyezteti, a könyv fényét viszont emeli. Ha egy könyv szétesett állapotban van, attól nem áll össze, ha befóliázzuk. Ha pedig egy könyv dohos, jó lenne kissé kiszellőztetni. Az semmiképpen sem megoldás, hogy azon büdösen celofánba forrasztjuk, hogy a jó szag csak felbontáskor áradjon ki, egyenesen a leendő olvasó arcába.

Persze ezeket a kéretlenül jött észrevételeket nem kell elolvasni és megfontolni. Azt sem hiszem, hogy épp az téved ide, akinek szívesen elmondanám. De lehet, hogy neked is vannak hasonló élményeid... Kellemes nosztalgiázást!