Nehezen tudom megérteni azokat az embereket, akik azt állítják, nem szeretik a történelmet. Az persze lélek-, érdeklődés- és személyiségfüggő, hogy kit mi érdekel a múltból: a nagy csaták, a körmönfont diplomáciai játszmák, a nemes hősök, a korabeli divat vagy épp a gasztronómia története. Aki viszont elintézi a dolgot azzal, hogy őt nem érdekli a história, valószínűleg még sosem találkozott vele igazán élvezetes formában. (Vagy nagyon lélektelen volt a történelemtanára.)

Benkő László történelmi trilógiája, a Tatárjárás kiváló módja annak, hogy rájöjjünk, valójában szeretjük a történelmet. Epikus, izgalmas, ízes nyelven elbeszélt, monumentális történet, amely a história legeslegmélyére hatol. Ha elolvassuk, egy nagyon személyes nézőpontból fogunk mindent megtudni a magyar történelem kulcsfontosságú eseményéről, az 1241-42-es mongol hadjáratról és megszállásról.

A minden persze viszonylagos fogalom. Ám a majd’ ezerötszáz oldalas, háromkötetes regényfolyam tényleg olyan nagy ívű képet rajzol a korszakról, hogy – annak ellenére, hogy az egyes történelmi események irodalmi rekonstrukciója sosem lehet teljesen igaz, lévén lényege az élvezetes és egyedi fikció – úgy érezhetjük az utolsó lapok elolvasása után, hogy valóban mindent tudunk a korról és eseményeiről.

Segíti ezt a teljességet a Benkő László többi regényéhez képest is nagyon különleges és sajátos főhős kiválasztása. Berény Dzsingisz kán „szürke szolgálójából” lesz magyarrá, az országunkba telepített beépített emberből, „alvó ügynökből” válik IV. Béla kémjévé, vagyis ha úgy tetszik, magyar hazafivá (persze nem nemzeti romantikus, hanem középkorias értelemben). Épp ezért teljességgel egyedülálló alak a magyar történelmi regényírásban. A történetnek ezt az alapját érzem a Tatárjárás-trilógia legnagyobb erényének.

Egyrészt ez teszi lehetővé, hogy párhuzamosan a magyar eseményekkel élményszerű bepillantást nyerjünk a tatár-mongol birodalom ügyeibe, s hogy megtudhassuk, miképpen fogadta Európa IV. Béla Magyarországának megpróbáltatását, majd a király újjáépítő politikáját. Másrészt a könyv – eltérően Benkő más regényeitől – ettől lehet abból a szempontból is igazán személyes, hogy első szám első személyű a narrációja. Végig Berény szemével látunk, az ő visszaemlékezéseit olvassuk, az ő véleményét tükrözi a sokszor keserű, lélektani töprengéseket is tartalmazó elbeszélés. Harmadrészt az ő személye mindvégig érdekes marad: kettős identitása, bátor választása a háborús időkben, s az, ahogyan mindent és mindenkit túlél a múlt idők nagy tanújaként, aki élete végén már csupa értetlenséggel és idegenséggel kell, hogy találkozzék – összefogja a mintegy másfél ezer oldalt, a sok sokfelé tartó történetszálat.

Bár az én nagy kedvencem jelen pillanatban Szent László-története, ez a trilógia (Dzsingisz szürke szolgálója, Két lélek egy testben, A végső tenger), amely most a Lazi Kiadónál látott napvilágot új, díszes, kemény kötéses kiadásban, biztosan egyike a legihletettebb Benkő-műveknek. Semmit sem avult 2012, első megjelenése óta, s izgalmas cselekményével, határozott történelmi állásfoglalásaival, színes jeleneteivel és szerethető szereplőivel biztosan maradandó olvasmánya lesz annak, aki rátalál.

Sokan szokták dicsérni a Benkő-féle történelmi regényeket azzal, ők bizony kötelező olvasmánnyá tennék az iskolában. Szerintem erre az ember csak annyit válaszolhat: csak azt ne, hiszen sokszor ok nélkül fáj és utálatos lesz az, ami kötelező! Ám a regénynek mindenképpen van helye az iskolában – és persze a felnőttek könyvespolcán is.

Érdekes, történelmi, magyar, kell ennél több?

A cikk az Ekultura.hu-n: Benkő László: Tatárjárás (Dzsingisz szürke szolgálója, Két lélek egy testben, A végső tenger)
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én