A szocialista krimiről szóló sorozatom utolsó, ötödik részében a szovjet detektívregények szerepelnek. Azért hagytam őket a legvégére, mert azt hiszem, a szocialista krimivel kapcsolatban az a legáltalánosabban ismert vélekedés, hogy a Szovjetunióban, a szocializmus/kommunizmus első számú országában aztán tényleg nem volt lehetősége virágozni, sőt, létezni sem... (A nemrég mozifilmen is szép karriert befutott A 44. gyermek című Tom Rob Smith-krimi, mely a sztálini korszakban játszódik, épp ezt a paradoxont ábrázolja: mit tesz a "jó rendőr", ha sorozatgyilkosságok nyomára bukkan, felettesei és a vezér állásfoglalása alapján azonban a szocializmusban ilyesfajta bűnözés már nem létezik... Ha nincs ilyen, akkor meg - nyilván - írni sem lehet róla.) Épp ezért meglepő számomra, hogy a magyarul kiadott szovjet könyvek között egész sok szabályos krimire sikerült rábukkannom, amelyeknek egy része ráadásul igazán jó könyv a maga műfajában. (Persze, logikus módon egyik sem a sztálini korszak terméke, hanem későbbi.)

Vajon hogyan birkózott meg a Szovjetunió - ahol tehát állítólag Sztálin korában megszűnt a bűnözés, s legfeljebb a háború után garázdálkodó "banditák" ellen harcolhatott az államrendőrség - azzal a talán "szégyenletes", mégis nagyon is létező olvasói igénnyel, hogy olyan történetek szülessenek, amelyben lehetőleg átlagemberek magánéletét érintő bűneseteket nyomoz ki egy rokonszenves detektívfigura?...

Kezdjük azzal, hány, a magyar szocializmus időszakában kiadott szovjet krimit sikerült elolvasnom. A Magvető Albatrosz sorozatában hat ilyen jelent meg, az Európa kiadta Fekete Könyvek között kilenc, a Zrínyi Kiadó Célgömb sorozatában kettő, a mindössze két évig fennálló Bibliotheca Kiadó  és a bukaresti Dacia (későbbi nevén Albatrosz) gondozásában pedig egy-egy. Ez összesen tizenkilenc könyv, mégpedig tizennégy szerzőtől. A legkorábbi 1958-ban jelent meg magyarul, a legfrissebb pedig 1988-ban.

Közülük azonban a valóban szocialista krimi, a kortárs bűnesetek megírásának terhét csak tizenöt vállalja fel. Ha pedig azt is megvizsgáljuk, mennyi közülük a klasszikus receptet követő, kis közösségben játszódó, megoldásként nem hivatásos bűnözők vagy netán bűnbanda tagjai munkájához jutó kötet, már csak tíz marad... Több szerző (Bezuglov és Klarov, Hruckij, egyszer a két Vajner is) történelmi krimit írt a korszakban (ami persze önmagában szintén veszélyes vállalkozás, hiszen ítéletet kell mondaniuk a történelemről...), így igyekezte megvédeni magát azok ellen a kritikák ellen, melyek szerint a mindennapokban már nem jelentős a bűnözés, felesleges tehát kortárs krimit írni. Mások bűnbandákkal, kémekkel való leszámolásba vezették át a mindennapi nyomozással kezdődő történetüket (Adamov, Hruckij, Naumov és Jakovlev, Szemjonov, egyszer a két Vajner is). Ezek ettől még nem kaland- vagy kémregények, hanem krimik, mivel a kétharmadukig a történet nyugodtan érhetne hétköznapi krimivéget is: csak annak az elkerülése, hogy egy jó szovjet állampolgárt kelljen ábrázolni eltévelyedve, gyilkosként, minden a rendszer szerint magától értetődő októl (pl. idegen befolyástól, bűnöző szervezet ráhatásától) mentesen, vezethette arra az írókat, hogy enyhe kémesdivel vagy egy bűnbanda leleplezésével zárják a történetüket.

Hozzátartozik még a mimikrikhez a történelmi és a végeredményben csak "hivatásos tettesekhez" elvezető krimik írása mellett az is, hogy a szovjet szocialista krimik egy része (a magyarra fordított tizenkilenc közül például tíz biztosan) először folyóiratban, folytatásban jelent meg. Nem egy közülük így is maradt, könyvben sosem, vagy csak évtizeddel később adták ki. A folyóiratok folytatásossága, országosan nehezebb beszerezhetősége is sugallhatta, hogy ez a műfaj tulajdonképpen nincs is, a Szovjetuniónak nem kell krimi, nincs is olyan, hogy szocialista krimi...

Ám ennek ellenére a legjobb szerzők tudtak és mertek valódi szocialista krimit írni: családban, nyaralóban, egy születésnapi ünnepségen, egy lakóközösségben, kisvárosban, vagy épp egy világ végi kis faluban játszódó gyilkossági esetekről. Ahol mindenki gyanús, s ahol a nyomozó akkor is képes rokonszenvessé, becsületessé és igazságtevővé válni, ha az - utólag egyértelműen -  ellenszenves, korrupt és igazságtalan hatalom alkalmazásában áll. Persze sokszor bátortalan a hang, előfordulnak "szócső"- és rezonőr szereplők. A minta pedig a realizmus és a klasszikus angolszász recept között ingadozik, nincsenek nagy újítások. Ám még így is: ezek a regények érdekes körképet rajzolnak az 1960-as, 1970-es, 1980-as évek sokszínű Szovjetuniójáról is.

A következőkben egyenként írok róluk a szerzők nevének ábécérendjét követve, s a szokásos módon, szubjektíven értékelem is őket egytől ötig.

Arkagyij Adamov: A tarkák
Bibliotheca, Bp., 1958
Дело «пёстрых», 1956
Arkagyij Adamov: Rókanyom
Dacia (később Albatrosz), Bukarest, 1970
След лисицы, 1965
Arkagyij Adamov: A bűvös négyszög
Fekete Könyvek, Európa, Bp., 1977
Квадрат сложности, 1973
Arkagyij Adamov: Gyilkosság a Vidám Parkban
Fekete Könyvek, Európa, Bp., 1985
Вечерний круг, 1981
Adamov (1920-1991) a szovjet szocialista krimi egyik megteremtője volt. A Vörös Hadsereg kitüntetett önkénteseként, végzős történészhallgatóként és kísérletező íróként 1952-ben felkereste a szovjet belügyminisztériumot és kérvényezte, hogy mint újságíró, tanulmányozhassa a belügyi szervek munkáját. Abban a pillanatban, amint a konkrét tiltás megszűnt, élményeiből regényt írt, amelyet 1956-ban sikerült is megjelentetnie, hála Valentyin Katajevnek, aki engedélyeztette a folyóiratközlését. Ez volt A tarkák: ezzel megszületett a szovjet krimi. 1958-ra már a könyv filmváltozata is elkészült: ez volt az első szovjet krimifilm. Bár a kritikusok sokszor és sok helyen leírták, hogy a rendőrség nyomozása méltatlan téma egy irodalmi műhöz, Adamov ettől kezdve folyamatosan jelentette meg detektívregényeit, amelyekben általában a rokonszenves, fiatal rendőr, Vitalij Loszev nyomoz, mégpedig okos főnöke, Fjodor Kuzmics Otkalenko segítségével. Adamov élete végéig sikeres maradt, s végül a hatalomnak is el kellett ismernie írói munkásságát, amellyel másoknak is példát adott. Szomorúan kell azonban kijelentenem, hogy így, utólag, azt az izgalmat már nem érezve, hogy végre krimit vehetek a  kezembe egy szovjet írótól, négy magyarul megjelent műve igencsak vontatott és unalmas regény.
Először is ott A tarkák, a nagy újítás, amely azonban mai szemmel csak egy lassú tempójú, s nem túl izgalmas kalandelemeket is tartalmazó detektívtörténet, amelyben a valamennyire karakteresen ábrázolt nyomozók kutatása végül elvezet a titokzatos Papása, a bűnözők spiritus rectorának személyéhez. Ahogy a korabeli magyar fülszöveg fogalmaz: "Kísérlet ez a könyv, hogy a ponyvára szorított műfajt, a detektívregényt újra az irodalom szintjére emelje, megtartva az izgalomkeltés minden bevált eszközét." Szóval: legalább olyan satuban gyötrődve keletkezett ez az írás, mint a cseh Fiker A C-L sorozata. Ám míg az ma is olvasmányos helyenként, A tarkák inkább csak, hm, érdekes. Izgalmas viszont azért, mert osztozik a lengyel Andrzej Piwowarczyk Királynő?! című kötetével abban, hogy az első magyarul kiadott szocialista krimik voltak - mindketten 1958-ban.
2 csillag
Én talán legjobban a Rókanyomot szeretem, amelyben egy muzeális értékű szivartárca tűnik el a Dosztojevszij-emlékházból. Loszev buzgón kezd bele a nyomozásba, s a fellelt rókanyom hamar egy fenevad és áldozatai nyomába tereli. Bár különösen a regény elején, ahol a rendőrség még a sötétben tapogatózik, remekül ábrázolt figurákat ismerhetünk meg a feljelentő kedvű nyugdíjastól a lelkes komszomolkáig, a sztori hamar belefullad a valódi bűnözők rutinos kergetésének elbeszélésébe.
2 csillag
A bűvös négyszög már nem is leplezi, hogy létezik orosz alvilág - s ha belegondolunk, ennek az aprólékos ábrázolása is felért egy rendszerellenes, azt romboló kikacsintással -: nyomozóinknak  Moszkvában és Ogyesszában is a bűnözők köreiben kell kutakodniuk, hogy - a fülszöveg szerint - eljussanak "egy gazdasági bűncselekményeit gyilkossággal tetéző veszedelmes banda tagjaihoz és még náluk is veszedelmesebb vezérükhöz". Ha valaki még emlékszik arra, hogyan szidta a cseh Fiker vonzódását a nagy formátumú bűnözőhöz cseh utószóírója, akkor talán nagyszerűnek és bátornak találja, hogy Adamov egy "veszedelmes vezért" is bemutat e könyvében. Önmagában szemlélve a kötetet azonban a regény semmiképp sem éri meg a második olvasást.
2 csillag
A Gyilkosság a Vidám Parkban a három közül a legérdekesebben kezdődő történet. A parkban andalgó Pjotrt és Nyinát támadás éri: a fiúról azonban kiderül, nemcsak ügyes, de rendőr is, így hamar maga lesz a tanú abban az ügyben, amelyet Fjodor Kuzmics és Vitalij vizsgálni fog. Egy nagyon különös lakásbetörés, majd gyilkosság képezi az eset lényegét, amely egy különösmód gyenge emberhez vezet el. Lassan. Hosszadalmasan. Kár érte.
2 csillag

Anatolij Bezuglov - Jurij Klarov: Haláleset miatt zárva...
Fekete Könyvek, Európa, Bp., 1971
В полосе отчуждения, 1969
A szerzőktől ezt az egyetlen regényt ismerem. Ez azonban minden politikai furasága ellenére igazán izgalmas olvasmány. Jurij Klarov (1929-1991) orosz író, forgatókönyvíró és újságíró eredetileg ügyvéd volt. 1957-től kezdett el krimiket és kalandregényeket írni. Több művét Anatolij Bezuglovval (*1928) együtt írta, aki szintén ügyvéd, ügyész, a jogtudományok professzora, és akadémikus, aki számos könyvet publikált a jogi és rendőri gyakorlattal kapcsolatban. 1960-tól azonban bűnügyi könyveket és forgatókönyveket is írt.
Kettejük regénye a NEP-korszakba visz vissza, amikor izgalmas üldözés folyik a kivégzett cár, II. Miklós kincsei nyomában. Közben meggyilkolnak egy régiségkereskedőt, aki különös iratok birtokába jutott... Belickij felügyelőhelyettes, aki még igazi zöldfülűnek számít a szakmában, szerencsére különös szimatot kap és bogozgatni kezdi az ügy szálait. Ez a kötet 1969-ben jelent meg. Ami azért különleges - szerintem - mert egyértelműen szó esik benne arról, hogy a cár megölését központilag rendelték el, hogy a családja is ott volt vele (az ugyan nincs benne, hogy őket is megölték, de a sorok közül bizony, ez is kiderül!), hogy voltak monarchisták még a NEP-korszakban is, s hogy nem minden nepman volt gazfickó... Nekem ez elég sok merész politikai üzenet ahhoz képest, hogy mikor és mennyit lehetett leírni a Szovjetunióban. Talán a krimi kevésbé érdekelte a cenzúrát? Persze a kötet nem váltja meg a világot, de érdekes olvasmány. Meg fura.
3 csillag

Mihail Csernyonok: Gyilkosság családi számlára
Albatrosz, Magvető, Bp., 1981
Ставка на проигрыш, 1979
Mihail Csernyonok: Éjszakai látogatók
Albatrosz, Magvető, Bp., 1986
Последствия неустранимы, 1984
Csernyonok két regénye ízig-vérig szocialista krimi: mai tárgyú, érdekes, realista, és nem menekül a befejezésében semmiféle kém- vagy bandatörténethez. Az 1931-ben született szibériai orosz író élete a novoszibirszki járáshoz köthető. Itt volt fiatalon hajózási ellenőr, itt vált újságíróvá, majd folyóirat-szerkesztővé. Többször volt tagja polgári ügyekben döntő népbíróságoknak: vallja, hogy innen vette az ötletet, hogy szűkebb pátriájában játszódó, mindennapi emberekről szóló detektívtörténeteket találjon ki. Ma is Togucsinban él, ahol annak idején megkezdte az iskoláit. E visszavonultság ellenére ő a volt Szovjetunió egyik legnagyobb példányszámban kiadott krimiszerzője. 1976-ban kezdett el írni, s 1990-ben őt választották meg a legjobb szovjet krimiírónak. Állandó főhőse, Anton Birjukov főfelügyelő, a bűnügyi nyomozócsoport vezetője, aki mindig és mindenben az igazságot keresi. Könyvei különlegessége a még a szovjet-orosz (és a magyar) átlagolvasó számára is páratlanul sajátos, egyszerre modern és hagyományhű szibériai környezet, amelyben regényei játszódnak. Mindig szívesen olvasom újra mindkét könyvét, bár le kell szögeznem, azért sokat avultak ezek a regények, főleg a rendőri munka egyes magától értetődéseinek ábrázolása tekintetében. (Ma sokkal tapintatosabbnak kellene lennie egy főfelügyelőnek, amikor nyomoz.)
A Gyilkosság családi számlára című regényben először rejtélyes öngyilkossági kísérlet történik: egy bérház erkélyéről veti ki magát egy gyönyörű nő meggypiros fürdőruhában. A hölgyet még senki sem látta korábban a környéken: azt állította, ő a lakás tulajdonosának felesége... Ki ez a Szanya, aki nemsokára áldozattá válik? Tényleg ismeri Jurát, a lakás tulajdonosát? Miért érkezett meg váratlanul Novoszibirszkbe és mik voltak a tervei? A jó stílusban megírt történet talán egyetlen hibája, hogy főhőse, Birjukov olyan - semmilyen. Bár a lélektanhoz valóban ért.
5 csillag
Az Éjszakai látogatók szintén izgalmas szibériai történet, amelyben egy vállalatigazgatót találnak holtan egy nyaralóban. Furamód mindenkit meglep már a tény is, hogy ott tartózkodott. Még furcsább azonban, hogy megmérgezték: növényvédőszert tettek a konyakjába. Felesége kétségbe van esve: főleg, mert állítása szerint két nappal a férje halála után még kapott tőle egy üzenetet. A gyanúsítottak listáján több mint tíz ember szerepel, s Birjukovnak nem marad más, mint hogy sokszor, újra és újra elbeszélgetve a tanúkkal, próbálja meg kiszűrni, ki hazudik neki és miért. Ez a könyv sokkal jobb, mint a társa: talán mert Birjukov is élő figurává válik benne.
5 csillag

Eduard Hruckij: Leszámolás
Fekete Könyvek, Európa, Bp., 1988
Приступить к ликвидации, 1984
Sokáig gondolkoztam, hogy kriminek számítsam-e ezt a furcsa kötetet, végül azonban úgy döntöttem, az. 1943 januárjában kezdődik a filmszerű történet, amelyet hol az egyik, hol a másik szereplő szemszögéből ismerhetünk meg. Ám a téma nem valamilyen harci cselekmény, hanem a moszkvai rendőrség harca a helyi fosztogatók és gyilkosok ellen. Az orosz szerző (1933-2010) katonacsaládba született, s maga is katonai tanulmányokat végzett. Fiatal tisztként részt vett az 1956-os magyar forradalom leverésében is. Az 1960-as években azonban leszerelt és irodalommal kezdett foglalkozni: kiskönyvtárat és folyóiratot szerkesztett a néphadseregnek, regényeket és televíziós forgatókönyveket írt. Ennek a történelmi regényének sok érdekes krimirészlete van, s érdeklődéssel kísérhetjük figyelemmel Danyilovnak, a Harc a Banditizmus Ellen szervezet vezetőjének és társainak kutatását a rejtőző gyilkosok után. Mégis: ez a kötet igencsak átpolitizált, így nagyon elavult.
1 csillag

Viktors Lagzdins: Halál a Szarvas-tanyán
Fekete Könyvek, Európa, Bp., 1982
Nakts "Mežāžos", 1976 (oroszból fordítva: Ночь на хуторе Межажи, 1977)
A bejegyzés szovjet krimikről szól, de furamód csak és kizárólag orosz szerzőket érthetünk ez alatt. Kivéve Viktors Lagzdinst, aki litván. Viktors Lagzdiņš (hiszen helyesen, litvánul így írnák a nevét) 1926-ban született Rigában és 2008-ban, hosszú, termékeny élet után hunyt el ugyanott. Fiatalon sok hányattatást kellett elszenvednie, hiszen kamaszkora éppen egybeesett a háborúval: harcolt Lengyelországban és Csehszlovákiában is. 1946-tól kezdte el végezni a Pedagógiai Főiskolát, majd számos vargabetű, vidéki tanárkodás és igazgatóskodás után litván nyelv és irodalom szakot végzett a Rigai Egyetemen. 1958-tól 1982-es nyugdíjba vonulásáig folyóirat-szerkesztőként és irodalmi munkatársként dolgozott. Ám ugyanekkortól folyamatosan adott ki könyveket is. Először a gyerekeknek írt, ifjúsági regényeket és humoros novellákat, majd 1976-ben megírta első és egyetlen krimijét, amely óriási sikert aratott, az orosz kiadás után hatalmas példányszámokban fordították le észt, angol, szlovák, magyar, cseh és ukrán nyelvre is, sőt, még film is készült belőle 1976-ban.
Nos, ha kedvenc szovjet krimit kellene megneveznem, ez lenne az első, ami eszembe jutna. De a legjobb szocialista krimi címért folytatott versengésnél is ott lenne az első ötben. Vagy háromban? Nagyon jó könyv! Tudom, hogy a megoldásban benne van a kor. És tudom, hogy a legtöbb ember életében nem is hallott a szerzőről. (Fura is, hogy mindössze egyetlen krimit publikált.) Mégis, ez egy páratlanul jól sikerült, Agatha Christie-féle módon bonyolult és körmönfont klasszikus krimi. Van benne összezárt társaság, váratlan haláleset, s szerencsére a vendégek között egy nyomozó, aki a szorgos kihallgatások során sorsok, rejtélyek, szerelmek és emberek titkait fürkészi ki, míg végül, átlátva a kis és nagy hazugságokon, eljut a tökéletes megfejtéshez. A nyomozó, Girts Randers persze hivatásos rendőr. Tekintve azonban, hogy elhagyott erdei házban, teljesen egyedül kell detektívvé válnia, épp olyan rokonszenvessé tud válni, mint egy Poirot vagy Miss Marple. Nekem már akkor elkezdett tetszeni, amikor a Micimackót idézte. A regény kislánykorom nagy élménye: ám most is igen jó!
5 csillag

Nyikolaj Leonov: Kelepce
Albatrosz, Magvető, Bp., 1985
Ловушка, 1983
A Kelepce zűrzavaros, csavaros, izgalmas, sokszor újraolvasható krimi, családi gyilkossággal, rengeteg téves nyommal, s némi élményszerű bevezetéssel a nem is olyan régi, vasfüggönyön inneni korszak magánéletébe. Része egy hosszú sorozatnak, amely a szovjet szocialista krimi kései tündöklése idején az egész Szovjetuniót rabul ejtette. Szerzője, az ismert orosz író (1933-1999) közelről ismerte a bűnözést: jogi diplomája megszerzése után tíz éven keresztül dolgozott a moszkvai Bűnügyi Nyomozóosztályon. 1963-ban kezdett regényírással foglalkozni, s 1975-ben alkotta meg a rokonszenves Lev Gurov főfelügyelő figuráját, akinek a főszereplésével aztán 1998-ig összesen huszonnyolc krimit írt. Ezek közül a Kelepce a harmadik volt. Könyveiből több mint egy tucat filmet forgattak, melyeknek szintén ő jegyezte a forgatókönyvét. Olyan sikeres volt, hogy halála után többen is folytatták Gurov főfelügyelő történeteit. Ha a Kelepcét ma olvassuk, a hatalmas rajongást azért elég nehéz megérteni. Fura, de Magyarországon sem keltett nagyobb feltűnést, s ezt az egy Leonov-regényt nem követték újabbak. Ettől függetlenül a szovjet szocialista krimi egy élvezhető mintapéldánya, így minden csemegét kereső olvasónak nyugodtan ajánlható.
4 csillag

Jakov Naumov - Andrej Jakovlev: Hamis nyomon
Fekete Könyvek, Európa, Bp., 1968
Тонкая нить, 1968
Ez volt a második szovjet szocialista krimi, amely Magyarországon megjelent: A tarkák után tíz év volt a kihagyás.... Szerzői közül Jakov Naumov (1908-1967) szovjet KGB-tiszt volt, aki regényeket is írt. Valódi neve Jakov Matusov volt, Kijevben született, és 1929-ben lépett be a GPU-ba. 1931-ben az NKVD moszkvai központjába irányították, ahol a háború kitörésééig dolgozott. A második világháború idején vezetőhelyettesként irányította az NKVD-MGB második osztályát. 1946-ban ellentétbe került Abakumovval, így megfosztották tisztségeitől. 1951-ben letartóztatták és pert indítottak ellene. Bár brutális kínzásoknak vetették alá, nem tagadta meg hitét Sztálinban. A vezér halála után amnesztiát kapott, s a hruscsovi hatalom nem tudott mit kezdeni vele: túl sokat tudott és túl nagy volt a tekintélye. Bár a pártból kizárták, támogatták, hogy írói munkásságot folytasson, így azután kaland- és kémregényeket valamint (többé-kevésbé fiktív) memoárokat tett közzé. A Hamis nyomon, amely inkább krimi, mint kémregény, az utolsó műve volt, amely már csak posztumusz jelent meg. Közösen írta Andrej Jakovlevvel (1911-1969), vagyis valódi nevén Andrej Szverdlovval, a híres Szverdlov fiával, aki szintén a szovjet titkosszolgálatnak dolgozott. Fiatalon többször bebörtönözték az elvbarátai, 1938-tól azonban már különböző magas posztokat töltött be az NKVD-nél. Vallatóként részt vett számos nevezetes perben, 1951-ben azonban őt is letartóztatták. Sztálin halála után szabadult, s ettől kezdve a belügyminisztériumnak dolgozott, majd pedig marxizmus-lenininizmust oktatott. Akadémikus lett, s - amellett, hogy Naumov rendszeres társszerzője volt - több nevezetes kommunista emlékiratainak írásakor működött közre szellemíróként és cenzorként. E két tipikus kommunista figura a Hamis nyomonban egy egészen olvasható történetet írt meg - akkori mércével. Ma azonban művük már végletesen átpolitizált, így alig olvasható.
1 csillag

Pavel Sesztakov: Át a labirintuson
Albatrosz, Magvető, Bp., 1974
Через лабиринт, 1966 fo
Pavel Sesztakov: Holttest a műteremben
Albatrosz, Magvető, Bp., 1975
Три дня в Дагезане, 1971 fo
Ez volt az első két orosz krimi, amit valaha olvastam. Ma sem okoz csalódást. Írójuk, Sesztakov (1932-2000) szinte egész életében a Don-menti Rosztov városához kötődött. Itt született, itt szerzett történészdiplomát a Rosztovi Egyetemen, itt volt tanár, muzeológus, folyóirat-szerkesztő és az Irodalmi Újság tudósítója. Rosztovban adta ki első detektívtörténeteit is. Amikor az Át a labirintuson 1966-ban megjelent (az Urál című folyóiratban), a magas irodalmi körök is felfigyeltek rá: nem csoda, hogy már egy évre rá könyvformában is kiadták a regényt. Sesztakov lassanként a szovjet lélektani detektívregény irányzatának úttörő, s sokáig egyetlen képviselőjévé vált, akinek a krimi műfajába tartozó munkáiban csak és kizárólag magánéleti és lélektani indítékok vezetik a bűnözőt. Sehol egy bűnbanda, egy kém vagy egy beszivárogott imperialista. Bár a Mazin-ciklus legtöbb darabja először mindig csak folyóiratközlésben jelenhetett meg, az író 1971-ben mégis tagjává válhatott az Írószövetségnek, s munkásságát díjakkal is elismerték. Több mint tíz történetet írt Mazin nyomozó alezredesnek (ezek közül az Át a labirintuson az első, a Holttest a műteremben a negyedik), aki az olvasók szeretetének és a hitelességnek köszönhetően túlélte a rendszerváltást is, s a kilencvenes évekig kedvelt detektívhős maradt. Neki szentelte az író utolsó, posztumusz regényét is.
Az Át a labirintuson különös gyilkossággal kezdődik: meghal egy vén kazánfűtő. Bizonyíték alig van, a kazánban viszont emberi maradványokat találnak. Nem sokkal később elfognak egy vasúti tolvajt: lopott bőröndjében véres turistafejsze lapul, élén hajszálakkal. A sokasodó haláleseteket egy eltűnés is tetézi. Mazin alezredes vonzó detektívfigura: makacs, töprengő, jó megfigyelő, akit ráadásul az emberekbe vetetett rendíthetetlen bizalom is jellemez. Épp ezért az ügyben is képes figyelmen kívül hagyni, hogy látszólag minden egy gyanúsított felé mutat, aki félelmében még el is menekül. Mazin egy másik nyomot kezd követni... Nagyon olvasmányos, érdekes, kiválóan ábrázolt figurákkal teli detektívregényt olvashatunk el, ha kézbe vesszük a könyvet. Ráadásul a szerző igazi klasszikus jelenettel zárja a leleplezések sorát, mint egy modern angolszász krimiben.
5 csillag
Ám a Holttest a műteremben talán még az Át a labirintusonnál is jobb könyv. A cselekménye a Kaukázusban játszódik, egy üdülőhelyen. A neves moszkvai festő, Kalugin házában különös vendégsereg gyűlik össze: ott a felesége, a mostohafia, a közeli kolhoz méhésze, egy vadász, egy újságíró és két moszkvai jogász is. A vihar eltépi a villanyvezetéket, így a jelenlévők kísérteties félhomályban várják, hogy Kalugin lejöjjön az emeletről, a műteremből, ahova petróleumlámpáért ment fel. Várakozásuk azonban felesleges: Kalugint közben meggyilkolták. Hogy a jelenlévők közül ki lehet a tettes, ki az, aki később megpróbálja meggyilkolni Mazin alezredest is, s kinek a tette a széngázos mérgezés, arra csak a regény legvégén derül fény. Addig azonban egy csavaros és izgalmas, remek stílusú, lebilincselő detektívregényt ismerhet meg az olvasó: egyszerre klasszikusat és modernet. És persze szocialistát.
5 csillag

Julian Szemjonov: Halál és drágakő
Célgömb, Zrínyi, Bp., 1982
Огорева, 6., 1972
Az orosz íróról (1931-1993) már az is hallott, aki még a nevét sem ismeri. Ha meséltek már neki Stirlitz-viccet, ha hallotta már A tavasz tizenhét pillanatának a főcímzenéjét, akkor már akadt dolga Szemjonovval. Az oknyomozó újságírás szovjet úttörőjének életrajzát olvasva az merül fel az emberben: mi az, amivel nem foglalkozott? Anyja történelemtanár volt, apja híres irodalmár, akit a Buharin-perben elítéltek és kivégeztek. Eredetileg keleti tanulmányokat folytatott és afgánt tanított, mégsem lett belőle orientalista. 1955-től folyamatosan publikált moszkvai lapokban, s újságírói karrierje során saját bevallása szerint megfordult Afganisztánban, Chilében és Spanyolországban, járt Vietnámban és Szicíliában, dzsungelben és sarkköri állomásokon. A hetvenes években sikerült interjút készítenie Otto Skorzenyvel, aki egyébként senkinek sem nyilatkozott. A gorbacsovi enyhüléssel egy időben elindította az első orosz oknyomozó bulvárlapot, a Совершенно секретно-t, amely azután több millió példányban kelt el. Amikor 1990-ben agyvérzést kapott, sokan állították, valójában nem betegség, hanem merénylet érte, mivel "túl sokat tudott". Bár élete hátralevő három évében már semmit sem volt képes publikálni, lánya, Olga tovább folytatta írói örökségét, mint ellenzéki, oknyomozó újságíró, aki meg van róla győződve, hogy apját a hatalom tette el láb alól. Magyarországon legjobban második világháborús kémregényeiről, a Vihar őrnagyról (1970, eredetileg 1967, Майор «Вихрь»), A tavasz tizenhét pillanatáról (más néven A Stirlitz-dosszié, 1971, 1974, 1975, eredetileg 1968, Семнадцать мгновений весны) és A tavasz megszépíti Berlintről (1985, eredetileg 1982, Приказано выжить) híres, amelyek közül a középsőből 1973-ban legendás szovjet filmsorozat is készült Vjacseszlav Tyhihonov főszereplésével. Makszim Makszimovics Iszajevről, a németek közé beépült szovjet hírszerzőről egyébként összesen tizennégy történetet írt Szemjonov.
Kevesebben tudják azonban, hogy más hősei is voltak. Kosztyenko ezredesről (a barátainak Szlávik) 1962 és 1990 között öt krimit is írt, melyek közül a második jelent meg nálunk Halál és drágakő címen. A - véleményem szerint - meglehetősen felejthető könyv egyetlen erénye épp a barátságos, rokonszenves főhős személye, aki ezúttal szélhámosok, tolvajok, gyilkosok nyomába ered. A kötet fülszövegével ellentétben egyébként mindössze egy regény található a kiadásban (talán tervezték az első könyv kiadását is, de ez valamiért nem történt meg...). Kíváncsi vagyok rá, hogy ha már fordítottak Szemjonovtól, miért bűnügyi regényre esett a választás, amikor még kiadatlan Stirlitzek is várakoztak a polcon. (Szemjonovnak egyébként még egy dokumentumregénye és egy szerelmi története került kiadásra nálunk.)
2 csillag

Dimitrij Taraszenkov: Bokszer tölgyfalevéllel
Albatrosz, Magvető, Bp., 1971
Человек в проходном дворе, 1969
Ez a regény volt az Albatrosz sorozatban a legelső szovjet szocialista krimi, ha pedig a teljes könyvkiadást nézzük, a harmadik. Egészen kiváló bevezetés a műfajba, ugyanis mind könyvnek, mind kriminek igen jó! Ez már csak azért is különleges, mivel ez szerzőjének első és egyetlen bűnügyi regénye. Az orosz írót ma már Dmitri Tarasenkovnak hívják és az USA-ban él. A hatvanas évek elején tűnt fel írásaival különböző moszkvai folyóiratokban. Ekkoriban a Moszkvai Egyetemen hallgatott filológiát. Később a filmgyárnak és a televíziónak kezdett dolgozni dramaturgként és forgatókönyvíróként. Detektívregényét 1969-ben jelentette meg, s igazi nemzetközi siker lett: lefordították a legtöbb szocialista ország nyelvére, 1971-ben pedig filmet is készítettek belőle. Taraszenkov azonban 1978-ban emigrált az Egyesült Államokba, ahol egy washingtoni rádió munkatársa lett, s ma is ott él. Megjegyezhető róla, hogy több ezer kötetes orosz könyvtárát az Amherts Alapítványnak ajándékozta, hogy az segíthesse vele az USA-ba ma érkező orosz bevándorlókat. Jellemző módon a Bokszer tölgyfalevéllelből készült filmet disszidálása után továbbra is vetítették a Szovjetunióban, de az író-forgatókönyvíró nevét eltávolították a főcímből. Taraszenkov nem írt többé szocialista krimit: ám ezzel az eggyel is hozzájárult a műfaj feltámadáshoz.
A történet a Baltikumban játszódik: itt, a tengerparti kisvárosban megöltek egy férfit, mégpedig tölgyleveles bokszerrel. Varakszin, a nyomozó magát hányódó főiskolás diáknak álcázva jelenik meg a helyszínen. Beköltözik ugyanarra a szállóra, ahol az áldozat is élt: sétál, cseveg, vendégeskedik, s megpróbálja kifürkészni, kinek lehetett oka megölni a jól sakkozó, magányos férfit. Valamelyik szobatársnak? Ismerősnek? Netán a szállodai folyosó őrének, aki ezúttal nem rossz modorú bábuska, hanem egy fiatal lány? Ahogy egyre többet tudunk meg az ügyről, kirajzolódik egy bujkáló fasiszta, a titokzatos Kentaur árnya is, aki tucatnyi társát, az egész helyi ellenállást játszotta negyedszázada a nácik kezére. De vajon mi köze az ügyhöz? Ő a gyilkos? Vagy netán az áldozat? Egészen megdöbbentően izgalmas ez a könyv: a csúf borító és a történet expozíciója alapján nem is gondolnánk, hogy ilyen jól van megírva. Kifejezetten olvasmányos, hiányzik belőle a például Adamovnál nagyon fárasztó moralizálgatás, amely filozófiai síkot igyekezne adni a bűnügyi történetnek. A gyanúsítottak sokan vannak és sokfélék, a nyomozás pereg... A megoldásnak pedig - a Kentaur-szál ellenére - sikerül belül maradnia a krimin: 1969-ben, a Szovjetunióban... Talán nem véletlen, hogy az általam ismert egyik legjobb szocialista krimit egy (leendő) emigráns írta...
5 csillag

Arkagyij Vajner - Georgij Vajner: Sötétben tapogatózva
Fekete Könyvek, Európa, Bp., 1979
Ощупью в полдень, 1969
Arkagyij Vajner - Georgij Vajner: A gyilkos ismeretlen
Fekete Könyvek, Európa, Bp., 1974
Я, следователь, 1972 fo
Arkagyij Vajner - Georgij Vajner: A "Fekete macska" bandája
Fekete Könyvek, Európa, Bp., 1987
Эра милосердия, 1976
Arkagyij Vajner - Georgij Vajner: Orvosság a félelem ellen
Fekete Könyvek, Európa, Bp., 1985
Лекарство для Несмеяны, 1978
Arkagyij Vajner (1931-2005) és Georgij Vajner (1938-2009) orosz regény-, forgatókönyv- és krimiírók voltak, akiknek majdnem az egész életük szorosan összefonódott. Mindketten Moszkvában születtek, s ott végezték el az egyetemet is. Arkagyij először mint mérnök kezdett dolgozni, azután pedig a TASSZ újságírója lett. Georgij a jogi egyetem után a moszkvai Bűnügyi Rendőrség Nyomozóosztályának tisztje lett, később pedig az osztály vezetője. Bűnügyi regényeket 1969-ben kezdtek írni, s már első könyvükkel is, amely nálunk Sötétben tapogatózva címen jelent meg jóval később, azonnal sikert arattak. Ettől kezdve ontották a hol vaskos és terjedelmes, hol vonzóan vékonyka közös könyveket, mégpedig tizenkettőt: A gyilkos ismeretlen a harmadik, A "Fekete macska" bandája a hatodik, az Orvosság a félelem ellen pedig a hetedik könyvük volt. A nyolcvanas évek végén azonban elváltak útjaik: Arkagyij még öt könyvet publikált, majd 1990-től kiköltözött az Egyesült Államokba. Georgij még négy művet adott ki és Moszkvában élt haláláig.
Én kétfelé osztanám az életművükből megismert kis szeletet: a túlbeszélt és a pompás könyvekre. Debütáló regényük, a Sötétben tapogatózva egyértelműen az utóbbiak közé tartozik: frappáns, rövid, ám kiválóan szerkesztett történet, amelyben először tűnik fel az írók állandó hőse, Tyihonov nyomozó. Egy újságírónő halálának rejtélyét kellene megfejtenie, ám először még azt is nehéz megértenie, hogy lehetséges, hogy Akszjonova, akit mindenki szeretett, most leszúrva, holtan fekszik a hullaházban. Minél kitartóbban nyomoz, annál több jelre bukkan azonban: talán a nő halála az általa írni tervezett utolsó cikk anyagával függhet össze. Közben azonban kiderül, a nő nem is kés, hanem mesterlövész-puska áldozata lett. Vajon Tyihonovnak mindent újra kell kezdenie?...
5 csillag
Hasonlóan remekül sikerült, sok krimirajongó kedvence A gyilkos ismeretlen is. Eredeti címéhez (Én, a nyomozó...) méltó módon az egész regény hivatalos dokumentumokból és az ügyirat lapjaiból áll össze, megspékelve persze a névtelen Nyomozó (valószínűleg Tyihonov) töprengéseivel. A szerző-testvérpártól először ez a könyv látott napvilágot magyarul, s többször találkoztam már olyannal, aki nagyon szerette, évtizedek múlva is emlékezett rá úgy, hogy a szerzőről fogalma sem volt. Az Én, a Nyomozó kérvényezem / megállapítom / aláírom stb. formula tényleg felejthetetlen belőle. De érdekes maga a bűntény is, amely egy a Krímben talált ismeretlen férfihullától Talinnon, Leningrádon, Moszkván, Tbiliszin és Rigán át egészen Lvovig vezeti el a Nyomozót.
5 csillag
E két remek könyv után két kevésbé jól sikerült következik. Az elsőnek, A "Fekete macska" bandájának leginkább csak az a baja, hogy helyenként vontatott. Óriási igénnyel, részletességgel megírt történelmi krimi ez, amely a korábbi könyvekben már feltűnt Sarapovnak, Tyihonov szeretve tisztelt főnökének az ifjúságát mutatja be. 1945-ben vagyunk: a háború véget ért, a rendőrség azonban még épp hogy csak vissza tudott térni a köztörvényes bűncselekményekhez, máris egy könyörtelen banda jelenik meg a fővárosban. A fosztogató, gyilkoló tettesek egy macska rajzát hagyják maguk után, s még rendőrgyilkosságra is vetemednek. Vologya Sarapovnak most először  van lehetősége bebizonyítani, hogy jó rendőr: így lelkesen lát munkához. Az ügy azonban hihetetlenül szerteágazik... Ahogy a könyv is, amelyben korabeli hirdetések színesítik az aprólékos, realista részletességgel megírt történetet. Az azonban végül nem(csak) nagyívű lesz, de kissé unalmas is.
3 csillag
Végül ott az Orvosság félelem ellen, amelyet a magyar fülszöveg az etikai krimi lebilincselő képviselőjének nevez. Nos, ez az a könyv, amelyet már legalább négyszer azzal a késztetéssel álltam neki olvasni, hogy élvezni fogom, ám minden alkalommal alig tudtam átrágni magam rajta. Az egyszerre a misztikus múltban és a kiábrándító közeljövőben játszódó történet se nem sci-fi, se nem történelmi regény, se nem thriller, de még csak nem is igazi detektívregény. Tyihonov ugyan nagyon rokonszenves benne, ám a rejtélyes - és túl fantasztikus - gyógyszer és hatásai utáni kutatása végül  abszolút unalomba fullad. Egy kicsit úgy voltam vele, mint a szovjet Ivan Jefremov sci-fijeivel, aki A borotva élében átlépte ugyan a zsánerirodalom és a szépirodalom határát, ám ezzel mindkét műfaj csak veszíteni tudott.
2 csillag

Összegezve: jól látható, hogy lehetséges jó szovjet szocialista krimit találni, bár ehhez legalább azt be kell vallani, hogy létezett a műfaj. Ha világszínvonalú krimit nehéz is megnevezni közülük (bár én persze nyugodtan odasorolnám Viktors Lagzdins regényét), nyugodtan elmondható, hogy tőle, Dimitrij Taraszenkovtól, Mihail Csernyonoktól és Pavel Sesztakovtól ma is érdemes olvasni, s Arkagyij Vajner és Georgij Vajner egy-egy könyve is jó szórakozást nyújthat, ha igazi szovjet szocialista krimit keres az ember.

Zárásképpen

Remélem, hogy a blog ötrészes sorozata meggyőzött néhány olvasót, hogy a krimi (nem a kém- és kalandregény, hanem a valódi detektívtörténet) zsákutcák és tévutak árán is, de létezett a szocialista országokban. Sőt, a szocialista krimik között igazán jó olvasmányokat is találni, s néhány világszínvonalú mesterművet is. Már csak olvasni kell őket: felfedezni és újra-felfedezni. Ez nemcsak szórakoztathat, de talán a múlt jobb megismeréséhez is elvezet benünket...


Linkek
Halál a Vasfüggöny mögött 1. - Elmélkedés a szocialista krimikről
Halál a Vasfüggöny mögött 2. - A magyar szocialista krimi tündöklése
Halál a Vasfüggöny mögött 3. - Csehszlovákia - ahol jó krimi terem
Halál a Vasfüggöny mögött 4. - Románok, bolgárok, lengyelek
Kristóf Attila Dér Ádám-krimijei
Gyürk Sarolta krimijei
Filamér - A múlt legendás magánnyomozója  
Két kicsi krimiíró - kincsek a kacatok közül (Joe Alex és Tom Wittgen)
A Magvető kiadó Albatrosz krimisorozatának kötetei
Az Európa kiadó Fekete Könyvek krimisorozatának kötetei
A szovjet rendőrségi plakátok innen származnak.