2015. március 13., péntek
Az olvasmányaimról szóló tematikus posztok közül immár a harmadikat sikerült befejeznem. Az év elején számos életrajz keltette fel az érdeklődésemet: régebbiek és újabbak. A következő öt meghatározó olvasmányként marad meg bennem: valamennyi alapos, izgalmas, különleges témájú, s a maga módján úttörő összefoglalás.
Andrew Hodges: Kódjátszma
Gabo, 2015
"Szerintem Benedict Cumberbatch érdemelte volna meg az Oscart." - Minden díjátadó után hallani ilyen mondatot - ki melyik színész nevét teszi bele -, ez viszont most a sajátom. Bár minden tiszteletem Eddie Redmayne-é, és tényleg fantasztikus és megrázó alakítást nyújtott A mindenség elméletében, - ha már össze kell mérni - számomra sokkal izgalmasabb volt az, ahogyan Cumberbatch megelevenítette Turingot, akinél a zsenialitásnak, a másságnak és tragédiának nem voltak olyan, szemmel látható jelei, mint a Redmayne játszotta Hawking esetében. Vagyis a színésznek semmiféle érzelmi hatás, maszk- és jelmez-elem, vagy épp jellegzetes, ismerős beállítás nem állt rendelkezésére ahhoz, hogy átlényegüljön Turinggá - csakis saját színészi egyénisége. A brit matematikusról a legtöbben csak azt a képet ismerik, amely 1951-ben, a Királyi Természettudományos Társaság tagjává válásakor (a háború után hat évvel, és bírósági ügye előtt egy évvel) készült róla. Cumberbatch azonban nem a matematikus fotóját, hanem magát Turingot játssza el, óriási színészi teljesítményt nyújtva, ezerfélén és kreatívan.
Eddig a rajongó szavak. Ám amellett, hogy a Kódjátszma című film és főszereplője alakítása nagyon tetszett, írni szeretnék a történet alapjául szolgáló életrajzról is, amely legalább olyan nagy élményt nyújtott, mint a film - csak épp egészen másmilyet. Alan Turing, a korszakalkotó matematikus, a világháborús német kódok és az Enigma kódrendszer fő megfejtője, az első ős-szuperszámítógépek megalkotója, az intelligens Turing-gép, a Church-Turing-tézis és a híres Turing-teszt elméleti kiötlője, a morfogenezis-elmélet kidolgozója, a biomatematika tudományának egyik megteremtője olyasvalaki, akinek az élete kész regény, ugyanakkor nehezen megírható. Nehéz ugyanis eldönteni, mi is legyen a legfontosabb életének sok-sok eseménye és bonyolult jellemének egyes vonásai közül. Nem csoda tehát, hogy Andrew Hodges - maga is matematikus, Roger Penrose tanítványa, több tudománynépszerűsítő könyv szerzője, Turing első, és valójában egyetlen életrajzírója - legalább olyan jellegzetes képet rajzol Turingról, mint a mozifilm, ám mind megközelítése, mind hangsúlyai eltérnek. A legszembetűnőbb különbség, hogy míg a film - kiváló érzékkel - a háborús évekre koncentrál, ahhoz csak keretül használva a tudós utolsó éveit, a könyv természetesen teljes képet ad Turing tudományos munkájáról és életének eseményeiről is. Egészen lenyűgöző, ahogyan Turing korai és késői matematikai és a számítógépekkel kapcsolatos elméleti munkásságát ábrázolja, gondolatébresztően, tudományos, mégis közérthető magyarázatokkal kísérve. (Ez az a terület, amelyből a film csak akkor tud hangulatokat felvillantani, amikor Turing a kihallgatószobában, kőkemény és felkavaró modorban avatja be a felügyelőt és a nézőt abba, milyen is, amikor épp zseniális elméleti tudós.) Az életrajz kulcsfogalma az imitációs játék is, amelyről a film (a magyar Kódjátszmánál jóval találóbb angol) címét, a The Imitation Game-et kapta. Turing tudományos kifejezése ugyanis már Hodgesnál életének metaforájává válik, s számos értelmet nyer - ahogy a filmben is.
A moziban látott Turing azonban hangsúlyozottan autista vonásokkal bír, míg Hodges erről nem is beszél: persze ez nem csoda, hiszen könyve 1983-ban jelent meg először, amikor az Asperger-szindróma még szinte ismeretlen volt (csak 1981-ben nevezik el, s 1994-ben fogadják el általánosan, diagnosztikai lehetőségként a létezését). Számomra megrázó és a puszta biográfiai jelentőségénél sokkal messzebbre mutató volt, ahogyan a filmben bemutatták Turing autizmusának következményeit: kommunikációs nehézségeit, zavaró nyerseségét, időnkénti - látszólagos - naivitását, vagyis azt, ahogyan másképpen érti és dolgozza fel az őt érő hatásokat, mint egy nem autista. (És fontosnak tartom, hogy a filmes Turing nem attól lett zseni, hogy autista volt, s nem attól volt autista, mert zseniális elmét birtokolt... Persze lehet mondani, hogy a filmben ábrázoltak közhelyek (is), de azok a súlyos autizmusra vonatkozóan az Esőember halhatatlan, megrázó, mára klasszikussá vált jelenetei is - csak ihletett színészi játék kell az ábrázoláshoz, és az máris többet és mást jelent, mint önmaga.) Hodges életrajza is mutatja ilyennek Turingot (amikor kisgyerekként kényszeresen számolja az utcai tárgyakat, amikor minden reggel ugyanakkor, ugyanolyan almát eszik, amikor rendszerez és amikor kizökken stb.), de a sok apróságot nem gyűjti össze egységes képbe - ellentétben a filmmel.
Ezzel szemben narratívájának egyik kulcsfogalma a homoszexualitás. Bár ez természetesen a moziban is alapvető jelentőségű, ám Hodges a legfontosabb dolognak tartja Turing életében. Számomra igen meggyőző, ahogyan az angol felső rétegek különös, század eleji szubkultúráját, a családi viszonyokat és a melegség megélésének lehetőségeit ábrázolja. Egyetlen kivétel, hogy - egyébként tökéletesen megalapozott, adatolt, objektív életrajzában ez egyszer kis túlzásba esve - könyve végén Turingot a homoszexuális "büszkeség" egyfajta áldozataként ábrázolja. Köztudott, hogy a zseniális tudós 1954-ben, nem sokkal 42. születésnapja előtt öngyilkosságot követett el. Ennek oka valószínűleg a lelkében és testében beállt számos változás volt, melyet a bíróság által számára előírt libidócsökkentő hormonkezelés indított meg. 1952-ben ugyanis Turingot kirabolták, s a rendőrség a tettest kutató vizsgálata feltárta a matematikus homoszexuális kapcsolatát, amelyért azután perbe fogták és büntetésre ítélték. Hodges Turing látszólagos óvatlanságáról feltételezi, hogy ez egyfajta végleges önelfogadás, önmaga vállalásának az eredménye volt, nem pedig - mint ahogy a filmből kirajzolódik - a nehezen kommunikáló, magának való, mások szemszögébe magát beleképzelni nem tudó és nem is akaró ember vigyázatlansága, aki kihívja a rendőrséget, mert ezt kell tenni, ha kiraboltak, nem is feltételezi azonban, hogy a helyzetnek más, váratlan következménye is lehet. Nem tudom persze, mi a valódi magyarázat (ezt csak Turing tudhatta), mégis ez az egyetlen homályos pont a könyvben. A film záró képsorai talán eltúlozzák Turing állapotának rettenetességét, ám művészi lezárást nyújtanak. Hodges azonban, aki Turing öngyilkosságát a társadalom lerázásaként, az individualizmus megéléseként, vagyis valamiféle pozitívumként értelmezi, szerintem téved. De csak itt, és ebben az egyben.
Egyébként átfogó, szórakoztató, részletes és olvasmányos életrajza igazi nagy mű: illik választott témájához.
J. P. Gallagher: Bíbor és fekete
Új Ember, 2014
Amióta csak először láttam, egyik kedvenc háborús filmem volt a Bíbor és fekete, amely 1983-ban készült e kötet alapján, s a II. világháború egyik vatikáni embermentőjének, az ír származású monsignore Hugh O'Flahertynek, a Szent Officium főjegyzőjének a tevékenységét mutatja be. A magas rangú pap (akit a filmben Gregory Peck alakít és Sinkovits Imre szinkronizál) nem nézte tétlenül az olasz és német katonaság által üldözött szövetséges hadifoglyok, szökevények, zsidók szenvedését: rejtekhelyeket hozott létre számukra, hamis papírokkal és élelmiszerrel látta el és támogatta őket az egész 1943-45 folyamán, nem egyszer az életét kockáztatva szervezte meg börtönből való szökésüket, vagy épp egyik biztonságos házból a másikba való szállításukat. A háború végére, Róma felszabadításakor a maga létrehozta szervezete segítségével 3925 szökevényről gondoskodott: britekről, dél-afrikaiakról, oroszokról, görögökről, jugoszlávokról, amerikaiakról stb., továbbá még majdnem 3000 ember megsegítése volt neki köszönhető. Abban is közreműködött, hogy a mintegy 9700 római zsidó közül több mint 8600-an túlélték a háborút, sőt, Róma náci megszállását is: közülük több mint kétszázan például a svájci gárdisták lakóhelyén találtak menedékre.
Mielőtt a könyvet elolvastam volna, nem tudtam, mi az, amit a filmhez találtak ki, s mi a valóság, sőt, azt sem tudtam, Gallagher könyve regény vagy életrajz-e. Mára azonban elmondhatom, hogy ez egy igen jól megírt történelmi esszé, amely alapvetően O'Flaherty háború alatti éveire koncentrál, bemutatja tevékenységét, társait, eredményeit. Így alapvetően megbízható történelmi munka, még akkor is, ha első megjelenése, 1967 óta került elő újabb adat a témában. Rendkívül olvasmányos, jól fordított, izgalmas könyv, amelyből néhány olyan szereplőt is megismerhetünk, aki a sűrítés miatt kimaradt a filmből: közülük is a legfontosabb a brit tiszt, Sam Derry, aki O'Flaherty szervezetének világi irányítója volt (és aki nyilvánvalóan azért "tűnt el" a forgatókönyvből, mert két pozitív, azonos fontosságú főszereplőt, akik azonban két külön területen dolgoznak sajnos nehezen bírt volna el a történet).
Ajánlom a könyvet annak, akit érdekel az ellenállás, az embermentés témája, s szeretne megismerkedni egy olyan pappal, akinek az élete valóban majdnem olyan kalandos volt, amilyennek a bátor O'Flahertyt ábrázolta a film.
Melissa Müller: Anne Frank, egy lány élete
Park, 2001
Melissa Müllerrel már volt egy nagy találkozásom. Ő volt ugyanis Hitler titkárnőjének, Traudl Jungénak a társszerzője Az utolsó óráig című könyv megírásakor. Az idős hölgy csak élete végén szánta el magát, hogy elmondja a "vallomását" André Heller és Othmar Schmiederer kamerái előtt. A 95 perces dokumentumfilm, amely az Im toten Winkel - Hitlers Sekretärin (magyarul Az utolsó óráig - Hitler titkárnőjének visszaemlékezései) címet kapta, közönségdíjas lett a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. Frau Junge nem sokkal a film munkálatainak megkezdése előtt ismerkedett meg Melissa Müllerrel, aki aztán interjúkat készített vele, kötetbe szerkesztette korábbi memoárpróbálkozásait, melyekben megpróbálta elmondani az elmondhatatlant, s végül egy hihetetlenül érdekes könyvet állított össze. (Ez magyarul a Képzőművészeti Kiadónál jelent meg 2002-ben.) A dolog érdekessége, hogy Müller ezt a munkát közvetlenül a jelen Anne Frank-életrajz befejezése után kezdte el!
Anne Frank, a fantasztikusan tehetséges leendő író (nemrég adták ki magyarul a kisprózáinak és műkezdeményeinek gyűjteményét is) természetesen a naplója miatt világhíres. Miután családjával együtt elrejtőzött egy ismerős házában, a "hátsó traktusban" a zsidóüldöző nemzetiszocialisták elől, szinte nem is maradt más elfoglaltsága, mint az írás. Így készült el naplója, majd annak saját készítésű, már egy regény előmunkálatait jelentő átdolgozása és átszerkesztése (A és B szöveg), amelyet a család leleplezése és elhurcolása után ismerősök őriztek meg és a családból egyedül túlélő apa adott ki. Az őszinte kamaszlányhang megdöbbentette a világot, s ma is az egyik legolvasottabb holokauszt-memoár. Anne Frank azonban sokkal több volt, mint a "hátsó traktus" lakója és naplószerző. Melissa Müller életrajzában szándékosan eltér a napló szemszögétől. Bemutatja a család egymást követő generációit, Anne anyját külön részletességgel, mivel ő az életrajzírókat korábban alig érdekelte, Anne apját, és nővérét, a vele együtt elhurcolt és megölt Margotot is. Részletesen megismerhetjük a szereplők életét az elrejtőzés előtt, s elkísérhetjük őket a koncentrációs táborokba is, egészen a végig: ma már lehet tudni, hogy Edith Frank 1945. január 6-án halt éhen Auschwitz-Birkenauban, férjét mindössze huszonegy nappal később szabadították fel Auschwitzban, a két lány pedig 1945 márciusában hunyt el Bergen-Belsenben, tífuszban...
Nagyon megrázó, érdekes és alapos kötet, sok jegyzettel (nem tudom, miért nevezi a fülszöveg regényes életrajznak, mert objektív írás), időrendi táblákkal, alaprajzzal, névmutatóval, sőt, kísérőtanulmánnyal, amely utánajár, mit is írt át a Naplón Otto Frank, vagyis, hogy mi is az igazság abból a szégyenletes hírlapi kacsából, miszerint Anne naplója nem hiteles.
Alma Hannig: Ferenc Ferdinánd
Saxum, 2014
Ahogyan már leírtam itt a blogon, elképesztő módon érdekelt ez a viszonylag szerény kiállítású és hírverésű kötet: az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó előtti trónörökösének, a Szarajevóban feleségével együtt meggyilkolt Ferenc Ferdinánd főhercegnek az új életrajza. A német történész szerző hazájában szakmai vitákat kiérdemlő könyvéről magyarul még nem találtam sajnos semmit, de így legalább saját olvasásom közben nem zavartak mások gondolatai...
Nos, először is, szerintem ez egy kiváló életrajz. Olvasmányos és sokoldalú, ugyanakkor szakszerűen adatolt (1193 lábjegyzettel). Újszerűek a kérdésfeltevései, minden érdekli Ferenc Ferdinánddal kapcsolatosan a gyerekkorától és hírhedt vadászszenvedélyétől szerelmi házasságán és folyamatosan alakuló politikai elképzelésein át egészen szellem- és jellemformáló világ körüli útjáig és máig létező történelmi emlékezetéig: ám a sok-sok felvetésből végül egy széles látókörű, eredeti és teljes kép áll össze. Másrészt tényleg nagyon frissnek érzem. Egyrészt cáfol olyan (általam is elsajátított) tévhiteket, mint: hogy a főherceg a magyaroknak kedvező dualizmus helyett a szlávok által remélt trializmusban gondolkodott volna (sőt, inkább központosítani akart, trónörökösi időszakában több új politikai-közigazgatási tervezetet is kidolgoztatott a tanácsadóival). Hogy trónörökösi "árnyékkormánya" megszervezésével nyíltan jelezte volna, hogy Ferenc József halálára vagy lemondására vár (a két uralkodó viszonyát nagyban árnyalja, hogy először maga a császár mellőzte az épp tüdőbeteg főherceget, amikor rövid, mindössze egyéves gyógyulása idején öccsét, Ottót tekintette trónörökösnek, s udvart szervezett neki...). Vagy hogy morganatikus, szerelmi házassága miatt liberálisabban gondolkodott volna, mint azt sokan gondolják (azt ugyanis, hogy türelmes várakozás után elvett egy nem uralkodói családból származó arisztokratát, egészen más esetnek tartotta, mint hogy egyik rokona bejelentés nélkül, titokban frigyre lépett egy polgárlánnyal...). Sokkal emberibb (nem hálószobai, hanem politikusi értelemben!), határozottabb és logikusabb kép bontakozik ki Ferenc Ferdinándról, mint amilyet bárhol olvastam eddig. Végül igen elgondolkodtató néhány kisebb, új szempont felvetése (a főherceg műgyűjtésével, temetkezésével, a szerző által cáfolt környezetvédőségével, s legfőképp, a világháború kirobbanása előtti állapotok elemzési lehetőségével) kapcsolatban.
Kiváló összefoglaló munka ez, magyarul pedig - néhány a Habsburg-mítosz kategóriájába tartozó hódolat-életrajz után - az első igazi biográfia a főhercegről. Megjegyzendő viszont, hogy a magyar kiadásból kimaradt a forrásjegyzék, a több mint ezer lábjegyzet szakszerű rövidítéseinek feloldása: ami hatalmas szakmai hiba egy ilyen jó kötettel kapcsolatban! (Érdemes volna feltenni letölthető függelékként a kiadó honlapjára...)
Deák Ágnes: A koronás Wargha
Akadémiai, 2010
Szerény könyvecske, mégis mestermunka a magyar történésznő tudományos életrajza: egy szinte teljességgel ismeretlen, 19. századi történelmi személyiség életének és pályájának első feltárása.
Wargha István hosszú élete (1808-1876) alatt volt a reformkor élharcosa és a magyar kisdedóvó intézmények ügyének lelkes és pedagógiailag képzett szószólója, újságszerkesztő, iskolaigazgató, Kossuth barátja, menekülő emigráns és titkos üzenetek szállítója, üzletember Londonban, majd főjegyző, tanácsnok és árvaszéki ülnök a kiegyezés utáni Nagyváradon. Mindez pedig azért érdekes, mert 1850-51-től gyakorlatilag haláláig kisebb megszakításokkal rendőrügynökként szolgálta az osztrák titkosrendőrséget: több Habsburg-ellenes összeesküvés leleplezésénél segítette adatokkal a hatóságokat (pl. valószínűleg Noszlopy Gáspár vagy Szontágh Pál esetében), s leginkább elhíresült árulása az volt, amikor megszerezte Kossuthtól az Orsovánál elásott Szent Korona lelőhelyére utaló rejtjelet és kulcsát, s átadta azt Johann Kempen rendőrminiszternek.
Deák Ágnes az egész életutat bemutatja, 785 hivatkozással kísért, eredeti forrásokat is közlő, mégis olvasmányos életrajza számos legendát eloszlat, s rengeteg izgalmas problémát is felvet a "koronás Wargha" tetteinek lelki mozgatórugóival kapcsolatban. Bár egy objektív életrajznak nem feladata a hős gondolatvilágát elemezni, Warghánál okvetlenül töprengésre vár az a jellemvonása, hogy kettős ügynökként valamiképp mindkét felet igyekezett "őszintén" szolgálni: miközben egyeseket elárult az osztrákoknak, más szabadságharcos ügyeket elképesztően komolyan vett és a szívén viselt - ezzel pontosan egy időben. Vajon hogyan döntött arról, mit ad át és mit nem? Mennyire volt befolyásolható, mennyire önfelmentő, mennyire gazember? Milyen lehetett a személyisége, mellyel olyan bizalmat tudott kelteni, hogy Kossuth annak ellenére is hűséges hívének tekintette és megvédte a gyanúsításoktól, hogy emigrációs társai - helyesen - már sejtették kétkulacsosságát? Ezek a kérdések csak felvetődnek, ám külön érdekes olvasmánnyá avatják a regényes időkről és emberekről, ám a legszakszerűbben megírt történelmi életrajzot. Ajánlom tehát mindenkinek - akár forgatókönyvíróknak is, hisz tényleg kész regény ez a sors: csak a megfilmesítés előtt persze el kellene dönteni, milyen is a mi magyar Kossuth-képünk...
Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Gabo, 2015
"Szerintem Benedict Cumberbatch érdemelte volna meg az Oscart." - Minden díjátadó után hallani ilyen mondatot - ki melyik színész nevét teszi bele -, ez viszont most a sajátom. Bár minden tiszteletem Eddie Redmayne-é, és tényleg fantasztikus és megrázó alakítást nyújtott A mindenség elméletében, - ha már össze kell mérni - számomra sokkal izgalmasabb volt az, ahogyan Cumberbatch megelevenítette Turingot, akinél a zsenialitásnak, a másságnak és tragédiának nem voltak olyan, szemmel látható jelei, mint a Redmayne játszotta Hawking esetében. Vagyis a színésznek semmiféle érzelmi hatás, maszk- és jelmez-elem, vagy épp jellegzetes, ismerős beállítás nem állt rendelkezésére ahhoz, hogy átlényegüljön Turinggá - csakis saját színészi egyénisége. A brit matematikusról a legtöbben csak azt a képet ismerik, amely 1951-ben, a Királyi Természettudományos Társaság tagjává válásakor (a háború után hat évvel, és bírósági ügye előtt egy évvel) készült róla. Cumberbatch azonban nem a matematikus fotóját, hanem magát Turingot játssza el, óriási színészi teljesítményt nyújtva, ezerfélén és kreatívan.
Eddig a rajongó szavak. Ám amellett, hogy a Kódjátszma című film és főszereplője alakítása nagyon tetszett, írni szeretnék a történet alapjául szolgáló életrajzról is, amely legalább olyan nagy élményt nyújtott, mint a film - csak épp egészen másmilyet. Alan Turing, a korszakalkotó matematikus, a világháborús német kódok és az Enigma kódrendszer fő megfejtője, az első ős-szuperszámítógépek megalkotója, az intelligens Turing-gép, a Church-Turing-tézis és a híres Turing-teszt elméleti kiötlője, a morfogenezis-elmélet kidolgozója, a biomatematika tudományának egyik megteremtője olyasvalaki, akinek az élete kész regény, ugyanakkor nehezen megírható. Nehéz ugyanis eldönteni, mi is legyen a legfontosabb életének sok-sok eseménye és bonyolult jellemének egyes vonásai közül. Nem csoda tehát, hogy Andrew Hodges - maga is matematikus, Roger Penrose tanítványa, több tudománynépszerűsítő könyv szerzője, Turing első, és valójában egyetlen életrajzírója - legalább olyan jellegzetes képet rajzol Turingról, mint a mozifilm, ám mind megközelítése, mind hangsúlyai eltérnek. A legszembetűnőbb különbség, hogy míg a film - kiváló érzékkel - a háborús évekre koncentrál, ahhoz csak keretül használva a tudós utolsó éveit, a könyv természetesen teljes képet ad Turing tudományos munkájáról és életének eseményeiről is. Egészen lenyűgöző, ahogyan Turing korai és késői matematikai és a számítógépekkel kapcsolatos elméleti munkásságát ábrázolja, gondolatébresztően, tudományos, mégis közérthető magyarázatokkal kísérve. (Ez az a terület, amelyből a film csak akkor tud hangulatokat felvillantani, amikor Turing a kihallgatószobában, kőkemény és felkavaró modorban avatja be a felügyelőt és a nézőt abba, milyen is, amikor épp zseniális elméleti tudós.) Az életrajz kulcsfogalma az imitációs játék is, amelyről a film (a magyar Kódjátszmánál jóval találóbb angol) címét, a The Imitation Game-et kapta. Turing tudományos kifejezése ugyanis már Hodgesnál életének metaforájává válik, s számos értelmet nyer - ahogy a filmben is.
Egyébként átfogó, szórakoztató, részletes és olvasmányos életrajza igazi nagy mű: illik választott témájához.
Új Ember, 2014
Amióta csak először láttam, egyik kedvenc háborús filmem volt a Bíbor és fekete, amely 1983-ban készült e kötet alapján, s a II. világháború egyik vatikáni embermentőjének, az ír származású monsignore Hugh O'Flahertynek, a Szent Officium főjegyzőjének a tevékenységét mutatja be. A magas rangú pap (akit a filmben Gregory Peck alakít és Sinkovits Imre szinkronizál) nem nézte tétlenül az olasz és német katonaság által üldözött szövetséges hadifoglyok, szökevények, zsidók szenvedését: rejtekhelyeket hozott létre számukra, hamis papírokkal és élelmiszerrel látta el és támogatta őket az egész 1943-45 folyamán, nem egyszer az életét kockáztatva szervezte meg börtönből való szökésüket, vagy épp egyik biztonságos házból a másikba való szállításukat. A háború végére, Róma felszabadításakor a maga létrehozta szervezete segítségével 3925 szökevényről gondoskodott: britekről, dél-afrikaiakról, oroszokról, görögökről, jugoszlávokról, amerikaiakról stb., továbbá még majdnem 3000 ember megsegítése volt neki köszönhető. Abban is közreműködött, hogy a mintegy 9700 római zsidó közül több mint 8600-an túlélték a háborút, sőt, Róma náci megszállását is: közülük több mint kétszázan például a svájci gárdisták lakóhelyén találtak menedékre.
Mielőtt a könyvet elolvastam volna, nem tudtam, mi az, amit a filmhez találtak ki, s mi a valóság, sőt, azt sem tudtam, Gallagher könyve regény vagy életrajz-e. Mára azonban elmondhatom, hogy ez egy igen jól megírt történelmi esszé, amely alapvetően O'Flaherty háború alatti éveire koncentrál, bemutatja tevékenységét, társait, eredményeit. Így alapvetően megbízható történelmi munka, még akkor is, ha első megjelenése, 1967 óta került elő újabb adat a témában. Rendkívül olvasmányos, jól fordított, izgalmas könyv, amelyből néhány olyan szereplőt is megismerhetünk, aki a sűrítés miatt kimaradt a filmből: közülük is a legfontosabb a brit tiszt, Sam Derry, aki O'Flaherty szervezetének világi irányítója volt (és aki nyilvánvalóan azért "tűnt el" a forgatókönyvből, mert két pozitív, azonos fontosságú főszereplőt, akik azonban két külön területen dolgoznak sajnos nehezen bírt volna el a történet).
Ajánlom a könyvet annak, akit érdekel az ellenállás, az embermentés témája, s szeretne megismerkedni egy olyan pappal, akinek az élete valóban majdnem olyan kalandos volt, amilyennek a bátor O'Flahertyt ábrázolta a film.
Park, 2001
Melissa Müllerrel már volt egy nagy találkozásom. Ő volt ugyanis Hitler titkárnőjének, Traudl Jungénak a társszerzője Az utolsó óráig című könyv megírásakor. Az idős hölgy csak élete végén szánta el magát, hogy elmondja a "vallomását" André Heller és Othmar Schmiederer kamerái előtt. A 95 perces dokumentumfilm, amely az Im toten Winkel - Hitlers Sekretärin (magyarul Az utolsó óráig - Hitler titkárnőjének visszaemlékezései) címet kapta, közönségdíjas lett a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. Frau Junge nem sokkal a film munkálatainak megkezdése előtt ismerkedett meg Melissa Müllerrel, aki aztán interjúkat készített vele, kötetbe szerkesztette korábbi memoárpróbálkozásait, melyekben megpróbálta elmondani az elmondhatatlant, s végül egy hihetetlenül érdekes könyvet állított össze. (Ez magyarul a Képzőművészeti Kiadónál jelent meg 2002-ben.) A dolog érdekessége, hogy Müller ezt a munkát közvetlenül a jelen Anne Frank-életrajz befejezése után kezdte el!
Anne Frank, a fantasztikusan tehetséges leendő író (nemrég adták ki magyarul a kisprózáinak és műkezdeményeinek gyűjteményét is) természetesen a naplója miatt világhíres. Miután családjával együtt elrejtőzött egy ismerős házában, a "hátsó traktusban" a zsidóüldöző nemzetiszocialisták elől, szinte nem is maradt más elfoglaltsága, mint az írás. Így készült el naplója, majd annak saját készítésű, már egy regény előmunkálatait jelentő átdolgozása és átszerkesztése (A és B szöveg), amelyet a család leleplezése és elhurcolása után ismerősök őriztek meg és a családból egyedül túlélő apa adott ki. Az őszinte kamaszlányhang megdöbbentette a világot, s ma is az egyik legolvasottabb holokauszt-memoár. Anne Frank azonban sokkal több volt, mint a "hátsó traktus" lakója és naplószerző. Melissa Müller életrajzában szándékosan eltér a napló szemszögétől. Bemutatja a család egymást követő generációit, Anne anyját külön részletességgel, mivel ő az életrajzírókat korábban alig érdekelte, Anne apját, és nővérét, a vele együtt elhurcolt és megölt Margotot is. Részletesen megismerhetjük a szereplők életét az elrejtőzés előtt, s elkísérhetjük őket a koncentrációs táborokba is, egészen a végig: ma már lehet tudni, hogy Edith Frank 1945. január 6-án halt éhen Auschwitz-Birkenauban, férjét mindössze huszonegy nappal később szabadították fel Auschwitzban, a két lány pedig 1945 márciusában hunyt el Bergen-Belsenben, tífuszban...
Nagyon megrázó, érdekes és alapos kötet, sok jegyzettel (nem tudom, miért nevezi a fülszöveg regényes életrajznak, mert objektív írás), időrendi táblákkal, alaprajzzal, névmutatóval, sőt, kísérőtanulmánnyal, amely utánajár, mit is írt át a Naplón Otto Frank, vagyis, hogy mi is az igazság abból a szégyenletes hírlapi kacsából, miszerint Anne naplója nem hiteles.
Saxum, 2014
Ahogyan már leírtam itt a blogon, elképesztő módon érdekelt ez a viszonylag szerény kiállítású és hírverésű kötet: az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó előtti trónörökösének, a Szarajevóban feleségével együtt meggyilkolt Ferenc Ferdinánd főhercegnek az új életrajza. A német történész szerző hazájában szakmai vitákat kiérdemlő könyvéről magyarul még nem találtam sajnos semmit, de így legalább saját olvasásom közben nem zavartak mások gondolatai...
Nos, először is, szerintem ez egy kiváló életrajz. Olvasmányos és sokoldalú, ugyanakkor szakszerűen adatolt (1193 lábjegyzettel). Újszerűek a kérdésfeltevései, minden érdekli Ferenc Ferdinánddal kapcsolatosan a gyerekkorától és hírhedt vadászszenvedélyétől szerelmi házasságán és folyamatosan alakuló politikai elképzelésein át egészen szellem- és jellemformáló világ körüli útjáig és máig létező történelmi emlékezetéig: ám a sok-sok felvetésből végül egy széles látókörű, eredeti és teljes kép áll össze. Másrészt tényleg nagyon frissnek érzem. Egyrészt cáfol olyan (általam is elsajátított) tévhiteket, mint: hogy a főherceg a magyaroknak kedvező dualizmus helyett a szlávok által remélt trializmusban gondolkodott volna (sőt, inkább központosítani akart, trónörökösi időszakában több új politikai-közigazgatási tervezetet is kidolgoztatott a tanácsadóival). Hogy trónörökösi "árnyékkormánya" megszervezésével nyíltan jelezte volna, hogy Ferenc József halálára vagy lemondására vár (a két uralkodó viszonyát nagyban árnyalja, hogy először maga a császár mellőzte az épp tüdőbeteg főherceget, amikor rövid, mindössze egyéves gyógyulása idején öccsét, Ottót tekintette trónörökösnek, s udvart szervezett neki...). Vagy hogy morganatikus, szerelmi házassága miatt liberálisabban gondolkodott volna, mint azt sokan gondolják (azt ugyanis, hogy türelmes várakozás után elvett egy nem uralkodói családból származó arisztokratát, egészen más esetnek tartotta, mint hogy egyik rokona bejelentés nélkül, titokban frigyre lépett egy polgárlánnyal...). Sokkal emberibb (nem hálószobai, hanem politikusi értelemben!), határozottabb és logikusabb kép bontakozik ki Ferenc Ferdinándról, mint amilyet bárhol olvastam eddig. Végül igen elgondolkodtató néhány kisebb, új szempont felvetése (a főherceg műgyűjtésével, temetkezésével, a szerző által cáfolt környezetvédőségével, s legfőképp, a világháború kirobbanása előtti állapotok elemzési lehetőségével) kapcsolatban.
Kiváló összefoglaló munka ez, magyarul pedig - néhány a Habsburg-mítosz kategóriájába tartozó hódolat-életrajz után - az első igazi biográfia a főhercegről. Megjegyzendő viszont, hogy a magyar kiadásból kimaradt a forrásjegyzék, a több mint ezer lábjegyzet szakszerű rövidítéseinek feloldása: ami hatalmas szakmai hiba egy ilyen jó kötettel kapcsolatban! (Érdemes volna feltenni letölthető függelékként a kiadó honlapjára...)
Akadémiai, 2010
Szerény könyvecske, mégis mestermunka a magyar történésznő tudományos életrajza: egy szinte teljességgel ismeretlen, 19. századi történelmi személyiség életének és pályájának első feltárása.
Wargha István hosszú élete (1808-1876) alatt volt a reformkor élharcosa és a magyar kisdedóvó intézmények ügyének lelkes és pedagógiailag képzett szószólója, újságszerkesztő, iskolaigazgató, Kossuth barátja, menekülő emigráns és titkos üzenetek szállítója, üzletember Londonban, majd főjegyző, tanácsnok és árvaszéki ülnök a kiegyezés utáni Nagyváradon. Mindez pedig azért érdekes, mert 1850-51-től gyakorlatilag haláláig kisebb megszakításokkal rendőrügynökként szolgálta az osztrák titkosrendőrséget: több Habsburg-ellenes összeesküvés leleplezésénél segítette adatokkal a hatóságokat (pl. valószínűleg Noszlopy Gáspár vagy Szontágh Pál esetében), s leginkább elhíresült árulása az volt, amikor megszerezte Kossuthtól az Orsovánál elásott Szent Korona lelőhelyére utaló rejtjelet és kulcsát, s átadta azt Johann Kempen rendőrminiszternek.
Deák Ágnes az egész életutat bemutatja, 785 hivatkozással kísért, eredeti forrásokat is közlő, mégis olvasmányos életrajza számos legendát eloszlat, s rengeteg izgalmas problémát is felvet a "koronás Wargha" tetteinek lelki mozgatórugóival kapcsolatban. Bár egy objektív életrajznak nem feladata a hős gondolatvilágát elemezni, Warghánál okvetlenül töprengésre vár az a jellemvonása, hogy kettős ügynökként valamiképp mindkét felet igyekezett "őszintén" szolgálni: miközben egyeseket elárult az osztrákoknak, más szabadságharcos ügyeket elképesztően komolyan vett és a szívén viselt - ezzel pontosan egy időben. Vajon hogyan döntött arról, mit ad át és mit nem? Mennyire volt befolyásolható, mennyire önfelmentő, mennyire gazember? Milyen lehetett a személyisége, mellyel olyan bizalmat tudott kelteni, hogy Kossuth annak ellenére is hűséges hívének tekintette és megvédte a gyanúsításoktól, hogy emigrációs társai - helyesen - már sejtették kétkulacsosságát? Ezek a kérdések csak felvetődnek, ám külön érdekes olvasmánnyá avatják a regényes időkről és emberekről, ám a legszakszerűbben megírt történelmi életrajzot. Ajánlom tehát mindenkinek - akár forgatókönyvíróknak is, hisz tényleg kész regény ez a sors: csak a megfilmesítés előtt persze el kellene dönteni, milyen is a mi magyar Kossuth-képünk...
Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
