2015. március 28., szombat
Van valami csodálatos abban, amikor az ember egy apró, jó fogású kis könyvet vehet a kezébe. Persze megvan a létjogosultsága a nagyregényeknek is, de én egyszerűen imádom, amikor egy írónak száz-kétszáz kisméretű oldalban is sikerül olyasmit elmondania, ami olvasás közben beleég a lelkembe. Az itt szereplő öt könyv pontosan így viselkedett.
Irvin D. Yalom (- Robert L. Brent): Szólok a rendőrnek
Park, 2012
Ezt a könyvecskét nem először olvastam. Hanem hatodszorra. Négy év alatt nem rossz teljesítmény - mármint a könyvtől, amelyik ennyiszer újra rám beszélte magát. Arról, hogy először kézbe vettem, tetszetős kemény kötése, szép fedélképe tehetett, s persze a téma is: a történet ugyanis egyszerre játszódik megírásának jelenében, 2009-ben, Amerikában, és 1944-ben a megszállt, háborús, zsidóüldöző Magyarországon. Amikor befejeztem, nagyon erősnek éreztem a történet velejét, de egy kissé túlmagyarázottnak, túlkommentáltnak a szöveget, azt, ahogyan megírták. Aztán ismét elolvastam: megállapítottam, hogy helyenként felületes. És ismét borzasztóan tetszett. A további négy alkalmat kár lenne részletesen bemutatni: a lényeg, hogy mindig találok ebben a regényben valami hibát. Ám ennek ellenére meghatározó könyv az életemben: a párbeszédeivel, a példázataival, a feszült töprengéssel, a hitelességével (a pszichiáter és író Yalom nem véletlenül tünteti fel társszerzőnek írása másik főszereplőjét, orvos barátját). Finom, felkavaró írás, különleges nézőpontokkal és olyan erős olvasmányossággal, amely minden alkalommal arra kényszerít, hogy megszakítás nélkül, a befejezésig haladjak benne. Furcsa, hogy azóta bármit olvastam Yalomtól, nem volt ennyire izgalmas számomra. A Szólok a rendőrnek unikum maradt.
Apróságfaktor: 55 finom illatú, kisméretű oldal.
Niccoló Ammaniti: Én és te
Európa, 2012
A különös című regény nézőpontja, narrációja és témája is nagyon-nagyon különös. Szívszorító, mégis harmóniateremtő, szomorkás, mégis reményt adó könyv, amely ráadásul óriási kortársszépirodalom-olvasási lázat indított el bennem. Az olasz író 2010-es kötete hazájában és világszerte is hatalmas siker volt, a magyar megjelenés évében maga az Oscar-díjas Bernardo Bertolucci filmesítette meg. Én azonban szerencsére nem tudtam mindezt, amikor kézbe vettem: egyszerűen beleolvastam és muszáj volt megismernem... Amikor aztán - telve elégedettséggel, érzelmekkel és hangulatokkal - a könyv befejezése után rákerestem a magyar neten, szinte egyértelműen elutasító véleményeket találtam róla. A legtöbben azt hozták fel ellene érvként, hogy túl rövid regénynek, csak vázlat, hiszen "lett volna még mit írni a szereplőkről". Furcsa: én épp úgy éreztem, hogy a kötet épp ott kezdődik és pont addig tart, ameddig kell. Kicsit olyan, mint egy Arany-ballada: felvázolódik benne előttünk néhány súlyos sors, megfogalmazódik néhány kérdés, a történés néhány napja alatt kimerevedik a kép, belelátunk egy jelenbe, amely segít megismerni a múltat és kikövetkeztetni a jelent, a zárás pedig tragikus. Mégis, a szövegben leírtaknál talán sokkal fontosabb az, ami csak bennünk, olvasókban játszódik le: amit mi gondolunk ki háttérnek, múltnak, jövőnek... Emellett a narráció is nagyon tetszett: a történetet egy iskolásfiú meséli, gazdag, magányos és kétségbeesett, aki veszedelmes kalandra készül: szüleinek azt hazudja, hogy síelni megy a barátaival, valójában azonban elbújik egy pincében, vagyis - inkognitóba vonul az egész élet elől... És akkor feltűnik az alig ismert nővére...
Apróságfaktor: 143 igen lazán szedett, keskeny kis oldal.
Hanne Ørstavik: Vágy
Scolar, 2001
Nem először vagyok úgy egy könyvvel, hogy amikor megnézem szerzőjének fényképét - ez esetben a könyve megírásakor huszonnyolc éves, fürtös, hamuszőke hajú és bájos mosolyú norvég írónőét - egyszerűen nem tudom, hol bújik meg ebben a kiegyensúlyozott és kedves emberben az a sok tragédia, fájdalom, megalázottság, magány és tévelygés, amelyet a könyveiben képes megírni. (Talán ezért is jó, hogy a Vágy magyar kiadásán, amely pompás, apró puhakötés, nem szerepel a szerző fotója...) Ez a kisregény ugyanis olvasás közben úgy ránt magába, hogy képtelenség abbahagyni: benne azonban egyre mélyebbre kell merülni a társtalanság, az elrontott élet és a mindennapi veszélyek tengerében. A két főszereplő, Jon, a kilencéves kisfiú és Vibeke, az egyedülálló anya egyetlen délután, este és éjszaka alatt jut el életének fordulópontjára. Mindketten nehezen kommunikálnak, egyikőjük sem találja a másikat, párhuzamosan élnek, de szinte nem is együtt. Ezen a hideg napon pedig, amikor Vibeke ráveszi magát, hogy visszavigye a könyvtári könyveit, Jon pedig elindul iskolai sorsjegyet árulni, a szálak valahogyan összebogozódnak. Mindenki eltéved a saját útján, mindkét főszereplő választásra kényszerül, mindketten egyszerre közönyösek és vágyakozók, de egészen másfelé ragadja őket a véletlen. Furamód sokszor éreztem a feszült, a két szereplő történetszálát oldalanként, sőt, néha bekezdésenként váltogató elbeszélés során, hogy - mint rajzfilmnézés közben a gyerek - oda akarok kiabálni Jonnak vagy Vibekének, hogy "ne!". De ahogyan az életben, a könyvben sem állhat ott senki a szereplők mellett, hogy irányítsa őket. Maguknak kell dönteniük, rosszul...
Apróságfaktor: 167 icipici oldal.
James Lecesne: Trevor
Tilos az Á Könyvek, 2014
A Pozsonyi Pagony Kiadó fiataloknak szóló kezdeményezését szinte észre sem vettem: a Trevor megjelenéséig nem jelent meg a Tilos az Á Könyvek között olyan regény, ami megfogott volna. Ez a kis könyv azonban igazi különlegesség, amelyet két szemszögből közelítve is nagyon meg lehet szeretni. Az egyik nézőpont a didaktikai, vagy pedagógiai. A Trevor története ugyanis eredetileg színpadra készült, majd film lett belőle, hozzákapcsolódott egy fiataloknak szóló segélyszolgálat megalapítása is, s csak mindezek után vált azzá, ami most: egy jó regénnyé, amit egy kamasz is elolvashat, de amit egy felnőtt is élvez. Tárgya pedig (ahogy az előadásnak és a filmnek is) a másság felismerése. A tizenhárom éves Trevor ugyanis okos, jópofa, kamaszosan különc fiú, de van néhány olyan érzése, amelyet maga sem ért. Például, hogy kecsesnek találja a női mozgást - és szívesen kipróbálná. Vagy hogy vonzódik egy fiúhoz (nem a fiúkhoz, hanem csak és kizárólag a barátjához, Pinkyhez). Mi történik Trevorral az osztályban, a szülői házban, s mit szól Pinky apja, vagy a lelkész, vagy épp Katie, a lány, akivel Trevor először próbálta ki a csókolózást? Ha valaki olyan könyvet akar a gyermeke kezébe adni, ami szórakoztató, igaz, toleranciára és önismeretre nevel, és végig lehet olvasni - megtalálta. De van egy másik szempont is: hogy a Trevor e nemes küldetése mellett, illetve azon túl is jó könyv marad. Már az első fejezet, amelyben Trevor a házuk előtt fekszik a füvön, és úgy fog egy kést, mintha az a hátából állna ki - az apja pedig füvet nyír körülötte és észre sem veszi a nagy jelenetet, nos, már ez is a Zabhegyezőt juttatta eszembe. Persze a Trevornak kisebb a helye, a tere és a témája is. De biztos, hogy maradandó olvasmány.
Apróságfaktor: 95 nagyon kicsi oldal (utószóval együtt).
Omair Ahmad: A mesemondó meséje
Libri, 2013
Ez a könyv annyira szép, olyan káprázatosan hangulatos külsővel bír, olyan finom és jó illatú, hogy aki csak találkozik vele, leveszi a polcról, még ha csak egy pillanatra is. De hogy megér-e mindez kétezer forintot? Az én válaszom egy nagybetűs igen. Omair Ahmad indiai író 2009-ben jelentette meg különös könyvét, amely a 18. század közepén lejátszódó, valóságos indiai háborús események kulisszái előtt egy szerelmi történetet alkot meg, és egy modern meseláncot fűz össze. Aki szerette a valódi indiai mesegyűjtemények egymásba szövődő regéit, az máris kedvelni fogja a mesemondó történetét, hiszen a benne szereplő négy betétrege valódi arab és keleti mesék elemeit használja fel. Mégis igazi, egyéni és friss szépirodalom is a regény, hiszen benne a menekülő, hazáját vesztett mesemondó, és az őt vendégül látó gazdag úrhölgy, egy afgán hadúr hitvese élete lényegét, szerelmét és bánatát meséli el a sokértelmű példázatok szövegébe bújtatva, így ért szót egymással (miközben az udvari illem miatt egymáshoz nyíltan nem is szólhat), s így fogalmazza meg az elmondhatatlant. Ahogyan a már lezárt mese képes mégis folytatódni, bővülni és összefonódni egy másikkal, majd pedig új és új értelmet nyer, úgy mi, emberek is változunk, kinyílunk és bezárkózunk, s együtt többek vagyunk, mint külön. Mondjuk - nekem ez jutott eszembe a regényt befejezve. Meg hogy szomorú a szerelem. De a könyv szép is: érdemes elolvasni.
Apróságfaktor: 165 mérsékelten apró, harmonikus oldal.
Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Park, 2012
Ezt a könyvecskét nem először olvastam. Hanem hatodszorra. Négy év alatt nem rossz teljesítmény - mármint a könyvtől, amelyik ennyiszer újra rám beszélte magát. Arról, hogy először kézbe vettem, tetszetős kemény kötése, szép fedélképe tehetett, s persze a téma is: a történet ugyanis egyszerre játszódik megírásának jelenében, 2009-ben, Amerikában, és 1944-ben a megszállt, háborús, zsidóüldöző Magyarországon. Amikor befejeztem, nagyon erősnek éreztem a történet velejét, de egy kissé túlmagyarázottnak, túlkommentáltnak a szöveget, azt, ahogyan megírták. Aztán ismét elolvastam: megállapítottam, hogy helyenként felületes. És ismét borzasztóan tetszett. A további négy alkalmat kár lenne részletesen bemutatni: a lényeg, hogy mindig találok ebben a regényben valami hibát. Ám ennek ellenére meghatározó könyv az életemben: a párbeszédeivel, a példázataival, a feszült töprengéssel, a hitelességével (a pszichiáter és író Yalom nem véletlenül tünteti fel társszerzőnek írása másik főszereplőjét, orvos barátját). Finom, felkavaró írás, különleges nézőpontokkal és olyan erős olvasmányossággal, amely minden alkalommal arra kényszerít, hogy megszakítás nélkül, a befejezésig haladjak benne. Furcsa, hogy azóta bármit olvastam Yalomtól, nem volt ennyire izgalmas számomra. A Szólok a rendőrnek unikum maradt.
Apróságfaktor: 55 finom illatú, kisméretű oldal.
Európa, 2012
A különös című regény nézőpontja, narrációja és témája is nagyon-nagyon különös. Szívszorító, mégis harmóniateremtő, szomorkás, mégis reményt adó könyv, amely ráadásul óriási kortársszépirodalom-olvasási lázat indított el bennem. Az olasz író 2010-es kötete hazájában és világszerte is hatalmas siker volt, a magyar megjelenés évében maga az Oscar-díjas Bernardo Bertolucci filmesítette meg. Én azonban szerencsére nem tudtam mindezt, amikor kézbe vettem: egyszerűen beleolvastam és muszáj volt megismernem... Amikor aztán - telve elégedettséggel, érzelmekkel és hangulatokkal - a könyv befejezése után rákerestem a magyar neten, szinte egyértelműen elutasító véleményeket találtam róla. A legtöbben azt hozták fel ellene érvként, hogy túl rövid regénynek, csak vázlat, hiszen "lett volna még mit írni a szereplőkről". Furcsa: én épp úgy éreztem, hogy a kötet épp ott kezdődik és pont addig tart, ameddig kell. Kicsit olyan, mint egy Arany-ballada: felvázolódik benne előttünk néhány súlyos sors, megfogalmazódik néhány kérdés, a történés néhány napja alatt kimerevedik a kép, belelátunk egy jelenbe, amely segít megismerni a múltat és kikövetkeztetni a jelent, a zárás pedig tragikus. Mégis, a szövegben leírtaknál talán sokkal fontosabb az, ami csak bennünk, olvasókban játszódik le: amit mi gondolunk ki háttérnek, múltnak, jövőnek... Emellett a narráció is nagyon tetszett: a történetet egy iskolásfiú meséli, gazdag, magányos és kétségbeesett, aki veszedelmes kalandra készül: szüleinek azt hazudja, hogy síelni megy a barátaival, valójában azonban elbújik egy pincében, vagyis - inkognitóba vonul az egész élet elől... És akkor feltűnik az alig ismert nővére...
Apróságfaktor: 143 igen lazán szedett, keskeny kis oldal.
Scolar, 2001
Nem először vagyok úgy egy könyvvel, hogy amikor megnézem szerzőjének fényképét - ez esetben a könyve megírásakor huszonnyolc éves, fürtös, hamuszőke hajú és bájos mosolyú norvég írónőét - egyszerűen nem tudom, hol bújik meg ebben a kiegyensúlyozott és kedves emberben az a sok tragédia, fájdalom, megalázottság, magány és tévelygés, amelyet a könyveiben képes megírni. (Talán ezért is jó, hogy a Vágy magyar kiadásán, amely pompás, apró puhakötés, nem szerepel a szerző fotója...) Ez a kisregény ugyanis olvasás közben úgy ránt magába, hogy képtelenség abbahagyni: benne azonban egyre mélyebbre kell merülni a társtalanság, az elrontott élet és a mindennapi veszélyek tengerében. A két főszereplő, Jon, a kilencéves kisfiú és Vibeke, az egyedülálló anya egyetlen délután, este és éjszaka alatt jut el életének fordulópontjára. Mindketten nehezen kommunikálnak, egyikőjük sem találja a másikat, párhuzamosan élnek, de szinte nem is együtt. Ezen a hideg napon pedig, amikor Vibeke ráveszi magát, hogy visszavigye a könyvtári könyveit, Jon pedig elindul iskolai sorsjegyet árulni, a szálak valahogyan összebogozódnak. Mindenki eltéved a saját útján, mindkét főszereplő választásra kényszerül, mindketten egyszerre közönyösek és vágyakozók, de egészen másfelé ragadja őket a véletlen. Furamód sokszor éreztem a feszült, a két szereplő történetszálát oldalanként, sőt, néha bekezdésenként váltogató elbeszélés során, hogy - mint rajzfilmnézés közben a gyerek - oda akarok kiabálni Jonnak vagy Vibekének, hogy "ne!". De ahogyan az életben, a könyvben sem állhat ott senki a szereplők mellett, hogy irányítsa őket. Maguknak kell dönteniük, rosszul...
Apróságfaktor: 167 icipici oldal.
Tilos az Á Könyvek, 2014
A Pozsonyi Pagony Kiadó fiataloknak szóló kezdeményezését szinte észre sem vettem: a Trevor megjelenéséig nem jelent meg a Tilos az Á Könyvek között olyan regény, ami megfogott volna. Ez a kis könyv azonban igazi különlegesség, amelyet két szemszögből közelítve is nagyon meg lehet szeretni. Az egyik nézőpont a didaktikai, vagy pedagógiai. A Trevor története ugyanis eredetileg színpadra készült, majd film lett belőle, hozzákapcsolódott egy fiataloknak szóló segélyszolgálat megalapítása is, s csak mindezek után vált azzá, ami most: egy jó regénnyé, amit egy kamasz is elolvashat, de amit egy felnőtt is élvez. Tárgya pedig (ahogy az előadásnak és a filmnek is) a másság felismerése. A tizenhárom éves Trevor ugyanis okos, jópofa, kamaszosan különc fiú, de van néhány olyan érzése, amelyet maga sem ért. Például, hogy kecsesnek találja a női mozgást - és szívesen kipróbálná. Vagy hogy vonzódik egy fiúhoz (nem a fiúkhoz, hanem csak és kizárólag a barátjához, Pinkyhez). Mi történik Trevorral az osztályban, a szülői házban, s mit szól Pinky apja, vagy a lelkész, vagy épp Katie, a lány, akivel Trevor először próbálta ki a csókolózást? Ha valaki olyan könyvet akar a gyermeke kezébe adni, ami szórakoztató, igaz, toleranciára és önismeretre nevel, és végig lehet olvasni - megtalálta. De van egy másik szempont is: hogy a Trevor e nemes küldetése mellett, illetve azon túl is jó könyv marad. Már az első fejezet, amelyben Trevor a házuk előtt fekszik a füvön, és úgy fog egy kést, mintha az a hátából állna ki - az apja pedig füvet nyír körülötte és észre sem veszi a nagy jelenetet, nos, már ez is a Zabhegyezőt juttatta eszembe. Persze a Trevornak kisebb a helye, a tere és a témája is. De biztos, hogy maradandó olvasmány.
Apróságfaktor: 95 nagyon kicsi oldal (utószóval együtt).
Libri, 2013
Ez a könyv annyira szép, olyan káprázatosan hangulatos külsővel bír, olyan finom és jó illatú, hogy aki csak találkozik vele, leveszi a polcról, még ha csak egy pillanatra is. De hogy megér-e mindez kétezer forintot? Az én válaszom egy nagybetűs igen. Omair Ahmad indiai író 2009-ben jelentette meg különös könyvét, amely a 18. század közepén lejátszódó, valóságos indiai háborús események kulisszái előtt egy szerelmi történetet alkot meg, és egy modern meseláncot fűz össze. Aki szerette a valódi indiai mesegyűjtemények egymásba szövődő regéit, az máris kedvelni fogja a mesemondó történetét, hiszen a benne szereplő négy betétrege valódi arab és keleti mesék elemeit használja fel. Mégis igazi, egyéni és friss szépirodalom is a regény, hiszen benne a menekülő, hazáját vesztett mesemondó, és az őt vendégül látó gazdag úrhölgy, egy afgán hadúr hitvese élete lényegét, szerelmét és bánatát meséli el a sokértelmű példázatok szövegébe bújtatva, így ért szót egymással (miközben az udvari illem miatt egymáshoz nyíltan nem is szólhat), s így fogalmazza meg az elmondhatatlant. Ahogyan a már lezárt mese képes mégis folytatódni, bővülni és összefonódni egy másikkal, majd pedig új és új értelmet nyer, úgy mi, emberek is változunk, kinyílunk és bezárkózunk, s együtt többek vagyunk, mint külön. Mondjuk - nekem ez jutott eszembe a regényt befejezve. Meg hogy szomorú a szerelem. De a könyv szép is: érdemes elolvasni.
Apróságfaktor: 165 mérsékelten apró, harmonikus oldal.
Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
