Az Operaház fantomja: elég ezt a címet kimondani, s máris mindenki tudja, ki volt Gaston Leroux. Pontosabban: lehetséges, hogy még soha életében nem hallott a híres francia bűnügyi újságíróról és detektívregény-szerzőről, talán még a nevét sem tudná leírni, de a költői lelkű fantomnak a szépséges énekesnő iránt érzett boldogtalan szerelmét biztosan ismeri a híres Andrew Lloyd Webber-féle musicalből, egy színházi előadásból, a mozivászonról vagy a tévé képernyőjéről. És talán a régi-régi, immár 104 éves regényből is, amely érzelmes és szenvedélyes ugyan, ám kalandosságával, költőiségével szinte semmit sem avult, s könnyedén beszerezhető magyar nyelven is például legutóbbi, 2005-ös kiadásában. Az Operaház fantomja huszadik századi, de örök mítosz: egyszerre romantikus történet és krimi, borzongató história és lélektani regény.

Ám nem a fantom az egyetlen világszerte ismert Leroux-hős. Legalább ilyen híres Joseph Rouletabille (avagy a nyugatos költő, Tóth Árpád ma is könnyedén olvasható és egykorú fordításában Rouletabille József), A sárga szoba titka főszereplője. E körmönfont detektívregényében Leroux komoly vetélytársat teremtett Sherlock Holmesnak, a pipázó, álruhákban és tudatmódosító szerekben tobzódó és nagyon angol tanácsadó detektívnek. Rouletabille ugyanis szinte még felnőttnek sem nevezhető: igazi kamaszzseni, franciásan gáláns és bájos, ráadásul újságíró, aki mindent a századfordulós (1907-es) média szemszögéből szemlél és ír meg. A gyilkossági eset pedig, amellyel szembekerül, a krimiirodalom talán legelső teljesen tisztességes, mégis szinte megfejthetetlen bezártszoba-rejtélye. A kamaszdetektív nyomozása, Leroux gyakorlatilag első igazi regénye olyan sikeres volt, hogy később még hét további esettel is megajándékozta hősét: közülük magyarul még négy, modern fordításban azonban csak még egy, A fekete ruhás hölgy illata jelent meg.

Elmondható tehát, hogy Leroux legjobb kötetei alapvetően a krimi- és detektívregény-irodalom hírességei közé tartoznak: a két világháború között nálunk is számos bűnügyi kötetét kiadták még. Írt azonban jó néhány olyan történetet is, amelyben inkább a kalandos izgalmak, egzotikus helyszínek kaptak nagyobb szerepet, s mindezt némi természetfeletti is fűszerezte. Ilyen regénye A Nap felesége is, amely 1912-ben jelent meg, s a messzi Peruba vezeti el olvasóját politikai csatározások, régészeti feltárások, sötét titkok és babonás inka szertartások közé. A stílusában és izgalmaiban leginkább Henry Rider Haggard kalandos történeteihez hasonlítható kötet tele van váratlan fordulatokkal, történelmi rejtélyekkel, mindemellett még arra is alkalmas, hogy nem akármilyen feszültség közepette megismerkedjünk az inkák hatalmas birodalmának 16. századi bukásával.

A könyv egyszerű szerelemes történetként kezdődik: a fiatal és ambiciózus mérnök, Raymond azért érkezik meg benne a zajos és különös Limába, hogy elkísérje régész nagybátyját kutatóútjára, s – hogy végre láthassa szerelmét, az okos és gyönyörű Marie-Thérese-t, egy márki leányát. A két fiatal kapcsolata elé azonban nem tornyosulnak akadályok, a lányt az sem tántoríthatja el, hogy Raymond szegény, mint a templom egere: három hónap múlvára esküvőt terveznek. Nem számolnak azonban azzal, hogy Peruban, ahol percről percre változik a politikai helyzet, s ahol gyarmatosítók és alávetettjeik vívják örökös harcukat egymással és egymás ellen, még mindig létezik egy titkos és nagyhatalmú szekta, amelyik őrzi az inkák ősi emlékét, s kultuszának egyetlen célja a Nap uralkodójának, Atahualpának, a nagy, halott inkának örökös imádata, s a bosszú a megszállókon, eltiprókon és utódaikon…


Eleinte csak egy fenyegető arany napkarperec tűnik fel újra, holott korábbi viselőik állítólag mind a Nap áldozatai lettek. Azután egy komor és különös kecsua, Huascar kezdi el szerelmét éreztetni Marie-Thérese-zel, s visszautasítása szörnyű veszélyekkel fenyeget. Végül aztán Lima utcáin feltűnik három különös lény: deformált koponyájuk épp olyan, amilyennel a nemrég a közeli inka temetőben megtalált három több száz éves múmia rendelkezett… Lehetséges, hogy élőhalottak járnak a huszadik századi Peru városaiban? Kik azok a titokzatos, vörös ponchós mammaconák? Kik felelősek a gyermekáldozatokért? Mit rejt a hegyek mélye és a Kígyó Háza? Meg lehet-e még menteni Marie-Thérese-t a szörnyű sorostól, hogy a Nap feleségévé váljon?


Leroux kalandos, mesés, izgalmas regényében minden kérdésre választ kapunk. Igaz, amennyiben az inkák leszármazottja, kecsua indián lennék, bizonyosan sértene az európai szemléletű történet néhány fordulata, vélekedése és feltételezése, ám olvasóként feltétlenül rabul ejtő a különös kultusz szuggesztív bemutatása, a szökések, menekülések, áldozatok, harci jelenetek filmre kívánkozó leírása, s a váratlan és kiszámíthatatlanul meglepő befejezés. Aki szereti a régi stílusú, könnyed kalandregényeket, biztosan élvezetét leli A Nap feleségében!

A cikk az Ekultura.hu-n: Gaston Leroux: A Nap felesége
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Képek: egy inka korabeli festményen, John Everett Millais: Atahualpa elfogatása, 1846, Luis Montero: Atahualpa temetése, 1868.