Andre Norton (1912-2005), a huszadik század tanúja volt. Egyformán jól írt igényes kérdésfeltevésű sci-fi kalandregényt, megújított planetáris románcot és kellemesen olvasható ifjúsági fantasyt. Elképesztő írói termékenységét több mint háromszáz mű és három szerzői álnév használata is bizonyítja. Nem csoda, hogy mára díjat neveztek el róla, amelyet a legjobb ifjúsági sci-fi vagy fantasy regény kap meg minden évben.

Ám már a díjat kapó művek műfajából is látni, Norton életműve megosztja a zsáner rajongóit. Van, aki művei, ötletei eredetiségét, van, aki stílusa átütő erejét hiányolja, s van, aki nem átallja pusztán gyerekirodalmi szerzőnek tekinteni, akit húszéves kor felett vétek (újra)olvasni. (Ez utóbbiak feltétlenül fontosnak tartják kiemelni, hogy az Andre Norton-díj is gyermekirodalmi elismerés...) Mivel én még csak most ismerkedtem meg az íróval, mindezt cáfolom: ha nem tetszett volna, amit ír, nem olvastam volna el villámgyorsan mind a hat magyarul kiadott könyvét. De erről kicsit később.

Most inkább azt fontos még elárulni, hogy Andre Norton nőíró, eredeti nevén Alice Mary Norton, aki első nőként lett A Fantasy Gandalf Nagymestere, az Amerikai Sci-Fi- és Fantasyszerzők (SFWA) nagymestere és első hölgytagja a Sci-fi és Fantasy Hírességek Csarnokának. Íme, egy újabb támadási felület: vajon ha Norton műveit nem tartjuk feltétlenül a sci-fi vagy fantasy első vonalába tartozónak, ennek az-e az oka, hogy rossz (nem elég jó) író, vagy az, hogy nő? Ha pedig díjakkal halmozták el őt, nem lehetséges-e, hogy ez nő-volta és nem írói munkássága előtti tisztelgés volt?

Végül tartozom még a témának egy utolsó fanyalgással, amelyet Kuczka Pétertől, Norton első magyarul kiadott regényének, a Sargasso a világűrben címűnek az utószó-írójától, a magyar nyelvű sci-fi kiadás atyamesterétől kölcsönöztem: amit Norton ír, sok esetben "jellegzetes űroperett, s tegyük mindjárt hozzá, hogy a jobbik fajtából". Még jó...

Nos, túl hat (többé-kevésbé véletlenszerűen magyarra fordított) Norton-regényen, úgy gondolom, hogy sok esetben tényleg űroperett az, amit ír (ha ezen a műfajon a cselekményes, fordulatos, izgalmas sci-fi kalandregényt értjük), a stílusa egy Asimovval vagy egy Bradburyvel összehasonlítva semmi különös, tényleg egyáltalán nem egyéni, költői vagy anekdotikus, viszont nagyon kellemesen olvasható (különben sem lehet fordítás alapján megítélni), a könyvek ötletei pedig (tudatunkban tartva, hogy 1952-63 közt megjelent művekről van szó) fantasztikusan eredetiek! Igaz, nem afféle prófétikus, apokaliptikus, disztópikus, utópikus vagy pszichedelikus módon, mint egy Clarke, Heinlein, Dick művelné. De igenis nagyon izgalmasan.

A Kuczka által lebecsült (mégis, a Kossuth kemény fedeles, fantasztikus sorozatában már 1973-ban megjelentetett) Sargasso a világűrben (1955) például egy olyan ötletet mutat be, ami már akkor tetszett nekem, amikor a Metagalaktika első kötetében A mágnescsapda címmel találkoztam vele... Na, jó, van egy pár eltérés (a képregény egyébként francia és magát teljesen önálló ötletűnek tünteti fel), de a sztori kétharmada mégis nagyon emlékeztet Norton könyvére. (Kinek is nincsenek eredeti ötletei?)

Amiben egyébként nagyon élveztem az igazi, vidám, mégis feszültséggel teli kalandosságot, a jópofa hősöket. Egy olyan sci-fi regényt, amelyikben a szereplők mindent elveszíthetnek és megnyerhetnek, de nem következik be feltétlenül 1. atomkatasztrófa 2. degeneráció társadalmi vagy faji értelemben 3. terrorisztikus világrendszer 4. környezeti katasztrófa. Vagyis a ma sci-fijének divatosan totális tragédiát vizionáló alapállása helyett mer fantáziálni és játszani. Ugyanis véleményem szerint félelmetesen kevés ilyen "űroperett" elérhető nálunk: a nyolcvanas évekig gondolom ízlésformálás mián nem fordítottak efféléket, utána meg azért nem, mert közben a külvilágban lejárta idejét ez a műfaj, divatjamúlttá, unalmassá vált. Persze, azoknak, akik már évtizedek és generációk óta olvasták, olvashatták... (A Sargasso... egyébként nem is űroperett, hanem űroperettsorozat, mivel a Napkirálynő kereskedői még hat helyre látogattak el együtt, ezek közül leghíresebb a Voodoo Planet 1959-ből.)

Egyébként ami az atomkatasztrófát, a degenerációt, a környezeti katasztrófát illeti, ezek mind szerepelnek Norton legjobb (magyarul olvasható) könyvében, A Csillagember fiában (1952). Igaz, a magyar kiadás olyan borzalmas borítóval dicsekedhet, hogy karanténba kellene zárni, de a fordítás kiváló, s ha csak egy könyvet lehetne meghagyni a jövő olvasói számára Nortontól, ezt javasolnám azonnal: iszonyú, disztópikus, pacifista sci-fi, komor figyelmeztetés, amely azonban telve van fantasy elemekkel, s nagyon-nagyon kalandos. Felemelő példázattörténet és izgalmas science-fiction: ráadásul ez volt az írónő első science-fiction regénye.

Hasonlóan keveri a sci-fi és fantasy elemeket Norton Időharcosok-sorozata, amely 1958 és 2002 között hét kötetet ért meg. Az első regény, az Időharcosok (1958) hőse, Ross Murdock, a fiatal bűnöző lehetőséget kap arra, hogy elkerülje a súlyos büntetést: csak be kell lépnie az időharcosok közé, akik a korok között utazgatva üldözik a szintén időutazó szovjeteket, s megpróbálják megakadályozni, hogy a múltból olyan földön kívüli technikához jussanak, amellyel felforrósíthatják a hidegháborút.

Az első regény elsőosztályú is volt, nagyon élveztem. A másodikban egy kissé lelassultak az események, hogy aztán ismét izgalmassá váljanak: A gazdátlan űrhajót (1959) nem elég megszerezni, ugyanis az időharcosokat olyan utazásra viszi, amelyből talán nincs is visszatérés. Ennek a regénynek egyébként már inkább Travis Fox, az apacs indiánok leszármazottja a főhőse. Ő alakítja a történéseket A végzetes csatában (1962) is, amely teljességgel a múltba helyezi át az időharcosok intrikáit: egy különös bolygón ős-indiánként és ős-mongolokként csapnak össze a hidegháborús ellenfelek. Ebben a sorozatban, amely sajnos nem folytatódott, mutatkozott meg, mi Norton - talán egyetlen - hibája: hogy minden könyve jó, de bejósolhatatlan, hogy egy sorozat egymást követő darabjai egyforma színvonalúak-e. A végzetes csata kiváló könyv lett volna, ha nem olvastam volna előtte az Időharcosokat és A gazdátlan űrhajót. Így viszont csak közepesnek éreztem.

Talán hasonló okból nem folytatódott Norton talán leghíresebb sorozatának a Boszorkányvilágnak a kiadása sem. Fogalmam sincs róla, milyen lehet a második könyv, de az első, amelyről a széria a nevét kapta (1963) piszkosul jó volt. Nem egészen makulátlan hőse, Simon Tregarth ezredes napjainkból menekül át a neki felajánlott, saját, egyszer használatos időkapuján egy világba, melyet sorsa és tudatalattija választott neki, s ahonnan nincs visszatérés. A Boszorkányvilág különös alakjai, kiismerhetetlen figurái között hamar találkozik a végzettel egy titokzatos boszorkány személyében, aki kezében tartja a sorsát. De vajon ellenfele vagy társa lesz a harcokban? A Boszorkányvilág majdnem tiszta fantasy, s a leglogikusabb, legkidolgozottabb világ az itt felsorolt könyvekéi közül. Kár, hogy ez az utolsó magyarul megjelent Norton-mű.

Mert ha a rendszerváltásig nem is adtak ki tőle, csak egy könyvet, 1993 óta ismét egy sem jelent tőle. Talán egy szép külsejű A Csillagember fia újrakiadás másokat is meggyőzhetne arról, hogy jó és nagy írónőről van szó. Persze melyik kiadó mer ma újra-kiadásokba belemenni... Így maradnak az antikváriumok, tele Norton-művekkel. Itt az eladó mennyiség azonban nem a minőséget jelzi! Ajánlom, menj és olvass el egy könyvet Andre Nortontól! Érdemes.

Zárásképpen egy kis vizuális csemege a szocialista sci-fi kiadásból. Én már biztosan nem fogom megtudni, vajon miért esett Kuczka Péter választása épp a Sargasso a világűrbenre, amikor be kívánta mutatni magyar nyelven is Nortont. Összességében fanyalgó, mégis szokatlanul bőbeszédű utószavában azt írta a kötetről: "érdekes és kellemes olvasmány", amely "a tudományos-fantasztikus irodalomnak olyan ágát képviseli, amelyet - akár szeretjük, akár nem - figyelembe kell vennünk, optimizmusa, romantikus vonásai, könnyű meséje, kissé gyermekies világképe miatt is", s amely "nem arra való, hogy a tudományos-fantasztikus irodalomra általánosítsunk belőle, hanem hogy olvassuk és élvezzük a mesét". (Ebből nekem ez jött le: érdekes, kellemes, optimista, romantikus, könnyű, élvezhető, a csudába!)

Viszont van ennek a könyvnek egy szép borítója, amely Nyári István munkája az impresszum szerint. Ám amikor Nortonról olvasgattam, megtaláltam, mi alapján rajzolta: az 1957-es Star Born című regény címlapjáról... A hegyek kisebbek, az emberkék nagyobbak, az értelmetlen oldaldaruk (?) eltűntek és a magyar rakéta kissé jobbra dől. Oldalán pedig ott a Napkirálynő felirat. De azért ezt is külföldről szereztük...

Link: Andre Norton kötetei