Boldog új évet!
A blog minden kedves olvasójának reménnyel, szeretettel és könyvekkel teli
új évet kívánok
és sok boldogságot 2013-ra!
Évzáró töprengés három részben
E hosszú bejegyzés a 2012-es évemről szól. Pontosabban a Könyvesházéról.


I. Rekordok azoknak, akik szeretik a számokat

Ma, december 31-e éjféllel bezáróan 235 bejegyzés szerepel a blogomon.
Ezek közül 72 bibliográfiai bejegyzés, címlista.
Az idei évben 87 nem bibliográfiai bejegyzést írtam, többet, mint az elmúlt két évben (akkor 38-38 ilyen született, vagyis összesen 76).
Ha a bibliográfiákat is számoljuk, így is pozitív az idei mérleg, mivel az elmúlt két évben 100 bejegyzésem született (2010-ben 48, 2011-ben 52), idén viszont összesen 135.


Az idei év leglátogatottabb bejegyzése (nem számítva a bibliográfiákat és a többször áthelyezett Egyiptomi gyűjtemény darabjait) a Históriai képek - Kedvenceim a magyar történelmi festészetből, 721 lekéréssel július óta. Nem ámítom magam azzal, hogy a keresők nagy része nem egy képtalálattal keveredett el a blogomra, de azért remélem, a képek egymásmellettiségével, netán a szöveggel okoztam némi meglepetést...
Nem várt módon a második helyezett egy januári bejegyzésem, a Sylvia Ber - ismeretlen írónő igazi irodalmat ír. Remélem, a 439 blogomra érkező megfelelő információkat talált a rejtőzködő írónőről, akit nagyon szeretek. (Bárcsak írna már egy új könyvet!)


A harmadik legtöbbet megnézett idei bejegyzésem augusztusi, a Selyem, atlasz, moaré - Magyar divat a 19. században volt. Ha a 409 idekattintó fele megtalálta a divattörténeti adatot, amit keresett, egyharmada pedig esetleg felfedezte magának az ajánlott képeskönyvet, már nagyon boldog vagyok!
A negyedik helyezett meglepetésemre a májusi Elizabeth Gaskell - Egy józanul romantikus írónő című bejegyzésem a kevéssé ismert, remek angol regényszerzőről (298 lekéréssel), az ötödik pedig júliusból a kalózos könyveket felsoroló és értékelő Vigyázat, kalózok! - Minden mennyiségben lett (284 kattintás). Remélem, azért, mert hiányt töltenek be.
Utolsó rekordként az év kilencedik helyezettjét szeretném bemutatni: az Írónő, meseanyó, giccsgyáros - Hedwig Courths-Mahler, a szerelmes regény mestere című júniusi bejegyzésem látogatottsága (253 lekérés) nagy-nagy örömömre mutatta, érdemes volt a blogolvasók elé állni ezzel a kevéssé irodalmi témának tartott eszmefuttatással, mert sokakat érdekel.


II. 12 esemény, amelyik nagyon sokat számított nekem ebben az évben

1. Januárban az egyik első bejegyzésem volt Turbucz Dávid új Horthy-életrajzának a bemutatása (Horthy Miklós - mítosz és ember). Nagyon örültem, sőt, a szavam is elállt, amikor a - történelemrajongó nagyapám emlékének ajánlott - írásom linkjét felfedezhettem a történész honlapján, a kritikák között, majd a hivatkozás átkerült a kötet sajtóvisszhangjai közt a Napvilág kiadó oldalára is. A történelem nagyon érdekel és a munkámhoz is kapcsolódik, mégis, izgalmasnak találtam, hogy a blog sok különféle témájú írása közül épp ennek a számomra igen fontosnak jutott ilyen "karrier".


2. Februárban másik nagy megtiszteltetés is ért: megkeresett a két világháború között alkotó remek szerző, Barsi Ödön fia, dr. Barsi Béla, és felajánlotta, hogy saját adatai alapján segít megbízhatóvá formálni az édesapja összes műveiről készült bibliográfiámat (Barsi Ödön regényei). Azóta több alkalommal szíveskedett új tényekkel, kiigazítással szolgálni. Bízom benne, Barsi Ödön (E. A. Rodriguez) olvasóinak nagy öröm, hogy az író életműkiadása a végéhez közeledik a Fapadoskönyv kiadónál (négy első kiadással!), és abban is, hogy a kibővített bibliográfia segít másoknak is eligazodni a hatalmas életműben.


3. Februárban történt az is, hogy írtam egy véleményt kedvenc magyar történelmi lapom, a BBC History első tizenkét számáról (Vegyes érzésekkel - A magyar BBC History első éve). Válaszképpen májusban megkeresett a lap főszerkesztője, dr. Papp Gábor, aki hosszú és érdekes választ fogalmazott észrevételeimre, s megengedte, hogy ezt közzétegyem a blogon (Ismét a BBC Historyról). Dicsérő szavait és azt, hogy magánvéleményem fontosnak tekintette, azóta sem felejtettem el. Addig nem is gondoltam arra, hogy az itt megjelenő pozitív vagy negatív kritika fontos lehet a lap és szerkesztője számára. (A lapot természetesen azóta is folyamatosan olvasom.)

4. Szintén eszembe sem jutott, hogy amikor C. S. Lewis Narnia-sorozatáról írtam, felkeltem a figyelmét Liszkay Szilviának, az új kiadású Narnia-regények fordítójának. De ez történt, így lehetővé vált, hogy áprilisi bejegyzésem után (Aslan országa - Narnia) júniusban az ő hozzáfűznivalóit is megismerhessék a blog olvasói (Ismét Narnia - a fordító megjegyzése).


5. Júniusban szerepelt írásom először a Moly lapjában, a Merítésben. Azóta októberben és novemberben (remélem, mindent észrevettem...) válogattak be tőlem szöveget, így például a meglepően sokak által elolvasott Október 6-ról szépen, mégis méltatlanul bejegyzést. Ami az ilyesmiben különös, hogy én az adott hónapban sosem azt a véleményt vagy írást tartom igazán érdekesnek saját tollamból, amit a Merítés szerkesztői, és ettől jó az egész.

6. A július vége viszont utálatos volt. Ekkor találtam két tőlem kopipasztolt szöveget itt és ott, amelyről írtam is a blogon (Saját szöveg? - Az internetes blogolás és a kopipaszt). A legmeglepőbb az volt, hogy a szövegeim jelöletlen elemelésének még (pártatlan) védelmezője is akadt, így a kommentek talán még furábbak, mint a fenti bejegyzés.

7. Augusztusban blogom megkapta élete második díját (Liebster Award - A második díjam), aminek jóízű körkérdésesdi lett az eredménye, s nagyon boldoggá tett, hogy az általam díjazottaktól rengeteg remek választ kaphattam a faggatózásaimra.


8. Szeptember 13-án született meg blogomon a kétszázadik bejegyzés, ezt néhány számos könyvajánlóval ünnepeltem meg (A kétszázadik).

9. Októberben teljes meglepetésemre valaki nevezett a Goldenblog 2012 blogversenyre. Én még csak nem is facebookolok, így buzdítani sem tudtam a rám-szavazásra. Ezek után nagyon örültem, amikor kiderült, a kult-szórakozás kategóriában a közönségszavazás szerint 112. lettem (a 162-ből). Ha jól számoltam, az enyém a tizedik könyvesblog a rangsorban (tizennyolcból). (Megjegyzem, néhány a rangsorban mögém tett kedvenc könyvesblogom helyezését ma sem értem...)


10. Ősszel történt, hogy a Delta Vision MesterMűvek sorozatának készítői közül valaki (az egyik Tükörálarc a fórumon publikáló, a rajongókkal állandó kapcsolatot tartó, s a fórumot irodalomtörténeti töprengések sorává változtatók közül) felfigyelt áprilisi bejegyzésemre, a Békebeli borzongás - ódon elbeszélőkre, amely többek közt a kiadónál megjelent Arthur Conan Doyle és M. R. James rémtörténet-novellaválogatásokat is bemutatta. Ennek köszönhetően egyrészt elképesztő módon megnőtt a blogom látogatottsága néhány hétre (és az új olvasók mind a Delta Vision remek és olvasóbarát fórumjából érkeztek), másrészt írásaim linkje bekerült a kiadó linkgyűjteményébe (Böngészde), amit a fórummal együtt ezúton is ajánlok mindenki figyelmébe, akit egy kicsit is érdekel a sci-fi és a klasszikus fantasztikus irodalom.


11. Novemberben pedig nagy meglepetésemre megkeresett Galgóczi Tamás, az Ekultúra internetes portál főszerkesztője, s kérésére elkezdhettem publikálni addig is kedvenc (könyv)ajánló oldalam hasábjain. Az idei évben másfél hónap alatt tizenkét írásom került fel az Ekultúrára, amelyeket később blogomon is közzétehettem (Az Ekultúra és én).

12. Végül a decemberi örömöm az volt, hogy az Európa kiadó Agatha Christie-életműsorozatának heveny és fokozatosan rosszabbodó borítóváltozásait elemző vitacikkem (Christie új ruhája - Morgolódás szép borítók felett) linkje megjelenhetett a magyar Agatha Christie-olvasók Oldalának fórumában is.


III. Mit hozhat a jövő?

Ebben az évben a blog sokkal többet jelentett nekem, jobban része volt az életemnek, mint az előző években. Ezt szeretném megőrizni.

Tavalyi fogadalmaim közül háromból kettőt sikerült valóra váltani: tényleg Jane Austennel kezdtem az évet, s valóban nem volt több olyan hónap, amikor csak két bejegyzést írtam. Még a nagyon zaklatott, kedvetlen október is kicsiholt belőlem négy írást, decemberben pedig rekord, havi 22 bejegyzés született. A filmes írások azonban nem szaporodtak meg: nemhogy legalább tíz nem íródott, de összesen hármat tudok felmutatni, igaz, azok szerintem érdekesek.
Ezért idén nem akarok fogadalmakat tenni a szokásoson kívül: több könyvet akarok olvasni és kevesebbet venni, mint az idén. Ez 2011-12-re igaz volt, remélem, a jövő évben is sikerül.


Továbbra is sok bejegyzést szeretnék írni, de szeretnék megújulni is.
Változást hoz a blog életébe az is, hogy publikálhatom az Ekultúrára írt ajánlásaimat. Ennek ellenére szeretném, ha a blogom nem "ebből élne": decemberben például a 22 bejegyzésből csak 9 volt Ekultúrás.
Bár az elmúlt évben e téren sokat változtattam, jövőre a bejegyzéseket igyekszem még áttekinthetőbbé tenni, több képpel, kereszthivatkozásokkal.

Néhány téma a jövő éviekből:
Agatha Christie regényei 
Szocialista krimik - a vasfüggönyön innen
Skandináv krimik
Dashiell Hammet
Robert van Gulik Di bíró történetei
A történelmi regény
Borzalmas regény-átdolgozásokról

Végezetül szeretném megköszönni mindenkinek, hogy napok, hetek, hónapok, évek (ki tudja...) óta olvas itt! Nélküled a blog sem létezne!
Köszönöm szépen az eddig együtt töltött időt!

A képek származása: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt.
Ekultúra - Edgar Rice Burroughs: A Mars sakkjátékosai
Kalandosság és filozofikusság együtt jár ebben a kalandos ős-sci-fiben. Héliumi Tara hercegnő marsi vándorlásának története egyszerre volt mintája számos tudományos-fantasztikus utópiának, s nem egy fantasztikus kalandregénynek.  

Edgar Rice Burroughs amerikai sci-fi- és kalandszerző Magyarországon kiadott művei közül A Mars sakkjátékosai rendelkezik a legtöbb rekorddal. A kritikusok többsége szerint ez a kötet a sorozat legjobban sikerült része. A Mars-ciklus magyarra fordított kötetei közül ez a legmonumentálisabb és a leghosszabb. Ez a legzártabb is: teljes mértékben megáll önmagában, s két, az addigi kötetekben teljesen ismeretlen szereplő, Héliumi Tara hercegnő és a gatholi Gahan herceg a főhőse. A magyarországi antikváriumokban ezt a legnehezebb beszerezni, egyetlen kiadása valósággal kincset ér. Ráadásképpen: tudtommal ez az egyetlen nálunk is megjelent fantasztikus regény, amelyben olyan teljességgel a szerző által megalkotott társasjáték szabályai szerepelnek, amelyek alapján később valódi játékot és szabálykönyvet készítettek.

A regény a Mars bolygón játszódik, vagyis a Barsoomon, ahová a 19. század végén vetette át a különös sors John Carter kapitányt, az amerikai konföderációs hadsereg egykori tisztjét. Carter összebékítette a Mars marakodó népeit és országait, feleségül vette a szépséges marsi hercegnőt, Dejah Thorist, s nemsokára fiuk született, Carthoris. A Mars sakkjátékosaiban a hős második gyermekével, Tara hercegnővel ismerkedhetünk meg, aki éppolyan szépséges és bátor, mint az édesanyja, ám makacsságában, vakmerőségében a kalandok iránti rajongásában már sokkal inkább az apjára hasonlít. Minden adott ahhoz, hogy a hercegnő a Mars legkiválóbb hősnőjévé váljon, gőgje és elkényeztetettsége azonban a történet elején máris bajba keveri. Szeszélyének köszönhetően meghibásodott léghajójával túl messze merészkedik egyedül Hélium ikervárosától, s ismeretlen földön zuhan le. Itt kezdődnek meg azok az események, amelyek megtanítják Tarát az igazi szerelem, a valódi bátorság és az önfeláldozás fontosságára. A fej nélküli emberek földjéről ugyanis csak saját esze juttathatja ki, no meg titkos imádója, a daliás Gahan herceg…

Rice Burroughs marsi univerzuma minden könyvben új, addig még ismeretlen országokkal és furcsa, ismeretlen népekkel bővül, ahogy az egy jó sci-fihez, egy igazi planetáris románchoz illik. Ám talán még a Thuvia, a Mars lánya szellemlényeket megidéző, magukat testi szükségletek nélküli gondolatlényekké alakító éteristái sem voltak olyan különösek, mint A Mars sakkjátékosai kaldanjai és rykorjai. Egy nép, amely evolúciója során megfosztotta magát a mozgás képességétől, s hatalmas fejekké, észlényekké, óriás agyakká fejlesztette magát, s egy párhuzamos civilizáció, amely primitív lényekből hordozótestté vált, s amelyben az egyed puszta test, amely egyedül a táplálkozásra képes önmagában, egészen addig, míg egy kaldan-agy rá nem csatlakozik idegvégződéseire – borzongató, utópisztikus, de lenyűgöző ötletsor. A könyvbe azonban érdemes annak is belefognia, akit nem bűvöl el ez a civilizáció és Ghek, az érzelemtelen észlény, aki akkor kezd megváltozni, amikor először hallja Tarát énekelni. A regény második fele ugyanis páratlanul kalandos történet, ahol a hősöknek részt kell venniük egy olyan jetanban, vagyis marsi sakkjátszmában, amelyet élő szereplőkkel, s valódi páriadalokkal vívnak meg.

Ha olyan olvasmányt keresel, amely elbűvöl fantasztikus fordulataival, eléd rajzol egy izgalmas, ismeretlen világot, s elgondolkodtat cselekménye részleteivel, megtaláltad. A Mars sakkjátékosai a műfaj egyik klasszikusa és legjobbja.

Edgar Rice Burroughs-bejegyzésem és linkek a további Burroughs-kritikákhoz és -bibliográfiákhoz: Barsoomi kalandok - Edgar Rice Burroughs Mars-regényei
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Ekultúra - Agatha Christie: Nyílt kártyákkal
E rendhagyó Poirot-regény éppen olyan, amilyen esetre a nagybajuszú belga detektív mindig is vágyott: tökéletesen szimmetrikus, elképesztően bonyolult, és tanúk, bizonyítékok és tények hiányában csakis a kis szürke agysejtek segíthetnek a megoldásában.

Minden Christie-rajongó előtt közismert, hogy a nagy detektív, Hercule Poirot bolondul a szimmetriáért és a rendért. Ő az, akit zavar a tyúktojások különböző mérete, a túlságosan oldalt rápöttyentett folt Hastings kapitány nyakkendőjén, vagy az, ha egy hölgy csinos ruhához ócska cipőt visel. Nem csoda, hogy ha elkezd nyomozni egy-egy bűnesetben, másról sem beszél, mint a logikus gondolkodás fontosságáról, minden gyanúsítottat listáz, minden megválaszolandó kérdést megszámoz, s még élete utolsó ügyében is csinosan gépelt, dossziéba rendezett esetleírásokból dolgozik. Olyan rejtéllyel azonban neki is csak egyszer akad dolga, amilyet a Nyílt kártyákkal című regény kínál neki és az olvasónak.

A kötet kivételes az egész Christie-életműben. Először is összesen csak nyolc főszereplője van. Közülük négyen nyomozók: a nagydarab, rettenthetetlen és türelmes Battle felügyelő a Scotland Yardról, a világjáró Race ezredes a kémelhárítástól, az almakedvelő, bájos krimiírónő, Ariande Oliver és persze a zseniális belga magánnyomozó, Poirot. Négyen viszont, a nyájas Dr. Roberts, a bridzsimádó Mrs. Lorrimer, a félénk Anne Meredith és a rettenthetetlen Despard őrnagy – gyilkosok. Legalábbis – bármilyen hihetetlen is – ezt állította róluk a mefisztói külsejű ritkasággyűjtő, Mr. Shaitana, amikor utoljára beszélgetett Poirot-val… Mindőjüket ő hívja meg egy barátságos bridzspartira a könyv elején, melyet egyben lélektani kísérletnek is szán. Ki hogyan fog cselekedni a négy gyilkos közül, a négy bűnszakértő jelenlétében, miután Mr. Shaitana érzékeltette valamennyiükkel, hogy tud a titokban maradt bűntettekről?

A négy nyomozónak is ezt kell kiderítenie, vagyis hogy ki cselekedett, ki a tettes az újabb bűntényben: ugyanis a parti végén Mr. Shaitanát holtan találják kandalló előtti karosszékében: leszúrták. Ki volt az a szerencsés és vakmerő a négy, a szobában bridzsező állítólagos gyilkos közül, akinek sikerült észrevétlenül újra ölnie? Mi lehetett az indítéka? Eltervezte vagy rögtönözte cselekedetét? Ilyen egyszerű, mégis káprázatosan bonyolult bűntényt még nem írt Agatha Christie. Nincsenek tanúk, nincsenek nyomok, nincsenek bizonyítékok, a gyilkosság egyetlen ajtónyira történt négy nyomozótól, de ők sem sejtenek semmit. Ahogy az írónő az előszóban írja: „Itt mindössze négy induló van, akik közül, a körülmények megfelelő összjátéka folytán, bármelyik elkövethette a bűntényt. (…) Négy alapvetően különböző embertípussal állunk szemben, a gyilkosság indítéka valamennyiüknél az egyénre jellemző, és így mindegyikük más-más módszert választana. A következtetésnek ezért tisztán pszichológiainak kell lenni…” (Itt kell megjegyezni, hogy a regény cselekménye ezért csak halvány nyomokban egyezik meg az egyébként általában jó forgatókönyveket felhasználó közkedvelt Poirot tévésorozat azonos című darabjával: arra ugyanis sem a fentiek, sem a következőkben leírtak nem igazak a felismerhetetlenségig átírt és összekuszált történet miatt.)

A regény másik különlegessége, hogy olyan tükörszimmetrikus és félelmetesen logikusan szerkesztett, hogy az még Poirot tetszését is elnyerné. Négy „kopó” és négy „róka”, négy bridzsjátszma és négy gyanúsított, négy váratlan vallomás és négy erőszakos halál, négy fontos mellékszereplő és négy meghökkentő fordulat szerepel benne. Egyformán sokat találkozunk mind a négy lehetséges gyilkos főszereplővel, s mind a négy nyomozóval is, akik mind saját vérmérsékletük szerint látnak munkához. Battle főfelügyelő lassan, de biztosan, rendőri nyomozati módszerekkel gyűri le feladatát, Mrs. Oliver saját ötleteit veti össze csevegés közben mások pletykáival, Race ezredes az összeköttetéseit használja, Poirot pedig mindenkivel elsoroltatja a bridzsjátszmák legérdekesebb fordulatait és Shaitana lakásának berendezését. Ám csakis a lélektani megfigyelések, az indítékok megértése és a gyanúsítottak személyiségének megismerése vezethet el a valódi megoldáshoz. Négyszer hihetjük azt, hogy megvan a megfejtés, de csak egy lesz az igazi – az írónő végig az orránál fogva vezeti olvasóit.

Pedig minden apró részlet, vallomás a rendelkezésünkre áll: Agatha Christie tökéletesen nyílt kártyákkal játszik.

Hercule Poirot-ról, regényismertetésekkel: Hercule Poirot - Agatha Christie kis belgája
A cikk az Ekultúrán: Agatha Christie: Nyílt kártyákkal
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Ekultúra - Charlotte Brontë - Villette
Klasszikus nagyívű romantikus regény a 19. századból, telve átélhető jellemábrázolással, remekül ábrázolt figurákkal és titokzatos rejtélyekkel. Charlotte Brontë két évvel halála előtt, 1853-ban jelentette meg utolsó regényét, melyet ma is élmény elolvasni.

Egy aprócska, öntörvényű kislány elszenvedi a honvágy minden kínját, de jól nevelten gondosan ügyel arra, hogy ne sértse meg zokogásával kedves vendéglátóit. Egy tizenhat esztendős kamasz fiú kedvesen maga mellé fogadja az őt imádó, óvodás rokonlányt, de ha iskolatársai látogatják meg, a kicsinek máshol a helye. A beteges, nyomorék vénkisasszony elmeséli megrázó, tragikus véget ért szerelmének történetét a társalkodónőjének, majd békésen meghal. Egy gyakorlatlan, magányos, vidéki, fiatal lány életében először utazik fel Londonba, majd sok megpróbáltatás után megteszi élete első tengeri utazását át a csatornán, Franciaországba, a bizonytalanba. – E négy mondat Charlotte Brontë utolsó regénye, a Villette első hat fejezetének összefoglalója.

Már ennyi történés közben is évek telnek el ebben a hamisítatlan, 19. századi, romantikus nagyregényben. A négy gondolatébresztő cselekményszál, ami négy önmagában is lezárt, kiváló női és lélektani megfigyeléseket tartalmazó mozaikdarabnak tűnhet, amikor belekezdünk a regénybe, a későbbiek folyamán szépen beleszövődik, belesimul a negyvenkét fejezetes, majdnem ötszáz oldalas könyv cselekményébe. Ami a bonyolult, de arányos szerkesztésű regény összes alakját és eseményét összeköti, az a címben szereplő, kitalált francia kisváros, Villette, és a történet elbeszélője, a mélységesen morális, halk szavú és bájos angoltanárnő: Lucy Snowe.

Lucy elárvultan és tanácstalanul, szinte a véletlen útmutatásának engedelmeskedve érkezik meg Villette lányiskolájába, hogy aztán a történet folyamán végig ott dolgozzék: eleinte mint lenézett komorna, társalkodónő és tisztelettel kezelt mindenes, akinek rá kell jönnie, hiába tud írni franciául, a beszélt nyelvből egy árva szót sem ért, később azonban mint egyre nagyobb megbecsülésnek örvendő tanárnő, akit csendes kitartásáért, műveltségéért és megfontolt viselkedéséért lassanként a legostobább vagy –fegyelmezetlenebb lány is respektálni kezd.

Utolsó művében azonban az írónő túllép korai könyve, a szintén francia intézetben játszódó s szintén finom szerelmi történetet elbeszélő Az angoltanár (A különös tanítvány) dimenzióin. A Villette egy egész világgal megismertet, miközben figyelemmel kísérhetjük Lucy személyiségének fejlődését, vonzódását a kiállhatatlan modorú, s valamilyen különös titkot őrző irodalomprofesszorhoz, Monsieur Paulhoz és a kedves, elegáns helyi orvoshoz, John doktorhoz, aki valahogy furcsán ismerős a lánynak. Ki kísért a padláson és milyen rejtélyről van tudomása a talpraesett Madame Becknek? Akadály-e az eltérő egyházhoz tartozás szerelmesek között? Kit választ a kacér tanítvány és kit az előkelő? Ki írta a szerelmeslevelet és miről tud a gyóntatóatya? Mi fontosabb: a munka vagy a férjhez menetel? Végül: kihez megy nőül a házasságról igen rossz véleménnyel lévő Lucy? A Shirley romantikus szerelmesére emlékeztető, merész és okos Johnhoz vagy a Mr. Rochesterhez illő módon kioktató és izgalmas Paulhoz?

Bár mindenki az írónő második regényét, a Jane Eyre-t tartja a legsikerültebb Brontë-könyvnek, s abban is egyet szokás érteni, hogy a harmadik nagyregény, a Shirley érdekes témaválasztása ellenére a lehetőség határáig túlfeszíti a realista elbeszélés kereteit és a türelmes olvasó idegeit, az utolsó mű, a Villette remekül szerkesztett, lebilincselő és letehetetlen kötet. Igaz, ahhoz, hogy elolvassuk, békés belefeledkezés kell, idő és hangulat, de a történet és a költői szöveg megéri a fáradságot.

Anne Brontëről és regényeiről: Az elfelejtett nővér - Anne Brontë
A cikk az Ekultúrán: Charlotte Brontë: Villette
A könyvről az Ekultúrán mint a 2012-es év maradandó könyvélményéről: 2012 legmaradandóbb könyvélményei
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Elfelejtett detektívregények 8. - Öt régi jó könyv
Ez a bejegyzés rendhagyó a sorozatban. Hét szinte teljesen elfeledett, pedig a két világháború között nálunk is közkedvelt detektívregény-író bemutatása után most néhány olyan krimit sorolnék fel, amelyek jól illenének a sorozatomba, ám szerzőiktől általában mindössze egyetlen bűnügyi történet látott napvilágot magyarul (David Durhamtől kettő, ám ez valójában egy álnév), így életrajzukról nem lenne önálló bejegyzésnyi mondanivalóm. Így inkább az alábbi hat könyvet ajánlanám a régi, de nem avult detektívtörténetek kedvelőinek figyelmébe: ha találkoznak velük az antikváriumok polcain, ne hagyják ott őket!

1. David Durham: A megvádolt asszony
The Woman Accused, 1923, Palladis, Félpengős könyvek, Bp., 1935
A David Durham egy volt a Magyarországon is sikeres, brit Roy (William Edward) Vickers (1889-1965) álnevei közül. Miközben eredeti neve alatt kalandos és vadnyugati történeteket adtak ki tőle, A megvádolt asszony igazi klasszikus, félreértésekkel és váratlan, gyökeres csavarokkal teli detektívregény. Főszereplőnőjének, az okos és találékony Aileennek a férjét körmönfont, szinte kikerülhetetlen csapdába csalja Aileen régi ellensége. Ha szeretné megmenteni a férfit, Aileennek hagynia kell, hogy egyre inkább őt vádolják az újabb és újabb (hamisított) tények. Mi lehet a magyarázata a hadjáratnak? Gyilkolhat-e a halott? Hát olyan ember, aki sosem létezett? A bonyolult eseménysorozat csak a könyvet záró, izgalmas tárgyaláson nyer megfejtést.

2. David Durham: A gyöngytű
The Pearl-Headed Pin, 1925, Palladis, Félpengős könyvek, Bp., 1935
Ahogy fentebb már elhangzott, a Durham-regényeket valójában a háború előtt nálunk is ismert Roy Vickers írta. Alaposan elkülönítette azonban őket a többi kötetétől. Az álnevet mindössze hat alkalommal használta 1923 és 1939 között, mégpedig hasonló zsánerű, klasszikus, tévedéseken és lélektanon alapuló bűnügyi történeteihez. Míg A megvádolt asszony az első volt ezek közül, A gyöngytű a harmadik. Benne egy régi bűntény vet hosszú árnyékot, s közben újabb gyilkosság is történik. A szereplők őszintétlenek és titkolóznak egymás előtt, mivel úgy vélik, ez a helyes. Ez azonban csak egyre jobban gyanúba keveri őket. Hová tűnt a gyöngytű és ki adta kinek? Végül az a szereplő válik nyomozóvá, s indul el, hogy választ adjon a kérdésekre, akire a legkevésbé lehetne számítani.

3. Leslie Ford: Három üvegcserép
Three Bright Pebbles, 1938, Palladis, Félpengős könyvek, Bp., 1939
A Leslie Ford szerzői név volt a legkedveltebb az amerikai angoltanárnő, újságíró Zenith Brown (1898-1983) választott álnevei közül. Az írónő Mary Roberts Rinehart nyomdokain haladva kezdett el publikálni 1929-ben, s hosszú élete során mintegy ötven detektívregényt írt. Számosat közülük a hiteles, E/1. személyű női narráció tesz izgalmassá, ezekben általában a középkorú, sokat látott Grace Latham az elbeszélő. A Három üvegcserép egy ezek közül: izgalmas, feszült hangulatú, fordulatos családi dráma titkokkal, hazugságokkal, sikkasztással, egymástól elválasztott párral, börtönviselt szerelmessel, és egy angyalian önző, középkorú édesanyával, aki új házasságra készül - és új végrendelet írására...

4. Stanley H. Page: Gyilkosság az óceán fölött
Murder Flies the Atlantic, 1933, Palladis, Félpengős könyvek, Bp., 1935
Egyik nagy kedvencem ez a régi detektívregény. Klasszikus bezárt-szoba rejtély, s egyúttal egy letűnt kor megidézése: a gyilkosságok ugyanis, melyeket a zseniális Mr. Christopher Handnek ki kell nyomoznia, egy zeppelinen történnek. A szerző, Stanley Hart Page annál nagyobb ködbe burkolózott az elmúlt évtizedek alatt. Középkorú, amerikai Edgar Wallace-ként mutatták be az olvasóknak (holott inkább a klasszikus detektívtörténetek vonulatához tartozó regényeket írt), első sikerét 1932-ben aratta, utolsó könyvéről, az ötödikről pedig 1935-ből találtam adatot. (A Gyilkosság az óceán fölött a harmadik Hand-rejtély volt.) Az ötödik mű után nyomozó és megalkotója eltűnnek a krimitörténetből. Pedig Hand remekül nyomoz, afféle Philo Vance-ként: érdemes megismerni.

5. T. Arthur Plummer: Árnyak a ködben
Shadowed by the C. E. D., 1932, Palladis, Félpengős könyvek, Bp., 1938
Thomas Arthur Plummer (1883-1961) brit író, színész, aki Michael Sarne néven is publikált, hosszú pályafutása alatt hetven könyvet jelentetett meg. Ezek közül ötvenben szerepel az okos Frampton detektívfelügyelő. Szerencséje a magyar olvasóknak, hogy a monumentális széria első, hangulatteremtő regényét vehetik kézbe a szerzőtől, amelyben a könnyed kalandok izgalmas nyomozással keverednek. A gazdag aranyifjú, Tony Anstruther egy viharos, ködös éjszakán fiatal lányt vesz fel a kocsijába. Hamar kiderül, a hölgy a közeli női fegyházból szökött meg, ahová tolvajlás vádjával került. Tony azonban hiszi, hogy ártatlan, s megkezdődik a menekülés és a versenyfutás a rendőrséggel: mint egy ódon, fekete-fehér mozifilmben.

Linkek
Elfelejtett detektívregények 1. - S. S. Van Dine
Elfelejtett detektívregények 2. - Mignon G. Eberhart
Elfelejtett detektívregények 3. -  Alice Campbell
Elfelejtett detektívregények 4. -  Mary Roberts Rinehart
Elfelejtett detektívregények 5. -  Charles Baldwin
Elfelejtett detektívregények 6. - Philip MacDonald 
Elfelejtett detektívregények 7. - Milton M. Propper
Karácsony

Minden olvasómnak áldott, békés, boldog és olvasós
karácsonyi ünnepeket kívánok
szeretettel:
Katherine
Ekultúra - Edgar Rice Burroughs: Thuvia, a Mars lánya
Az elrabolt marsi hercegnő története Edgar Rice Burrroughs nagy sikert aratott Mars-ciklusának negyedik, önmagában is tökéletesen érthető kötete. Főszereplője a héliumi herceg, a bátor Carthoris, aki le sem tagadhatná, hogy a legnagyobb marsi hős, a virginiai úriember, John Carter kapitány fia.

2012 Edgar Rice Burroughs nagy éve volt Magyarországon. Újabb kötettel folytatódott a Tarzan-sorozat újrakiadása. Új fordításban jelent meg a Mars-ciklus első része, A Mars hercegnője és először látott napvilágot magyarul a széria hatodik tagja, A Mars-géniusza. Bemutatták a Disney stúdió filmjét, A Mars hercegnőjét. Kíváncsi vagyok, hányan szegődtek a Burroughs-történetek új rajongójává e könyvtermést vagy a filmet megismerve.

S az is érdekelne, hányan örültek hozzám hasonlóan: végre, újra itt vannak a marsi történetek! Tarzan kalandjai ugyanis nagyon ismertek, nemcsak világszerte, de nálunk is. Aki még sosem látott egyetlen élőszereplős vagy rajzos Tarzan-filmet, nem vett kezébe egyetlen eredeti regényt vagy képregényt sem, az is tudja, kicsoda John Clayton, a Majmok Tarzanja, a civilizált vadember. A Mars-ciklust azonban hajlamosak vagyunk méltatlanul elfelejteni, pedig az első magyar változatokat már a tízes-húszas években megjelentette a Fővárosi Kiadó, a kilencvenes évek elején pedig szép sorozatban látott napvilágot az első öt kötet.

A Thuvia, a Mars lánya a sorozat egyik legizgalmasabb darabja, s az első azok közül, amelyekben ugyan fontos szereplő John Carter, a Földről a Marsra átkerült bátor amerikai katonatiszt, de már nem ő áll az események középpontjában, hanem a családja. A könyv igazi főhőse Carthoris, a virginiai úriember Carternek és szeretett marsi feleségének, Dejah Thorisnak a fia, Hélium hercege.

Carthorisnak, aki apja oldalán remekül harcolva bátorságát már a korábbi könyvekben is bizonyította, a regény elején még csak egyetlen gondja van: azon aggódik, nem bántotta-e meg Ptarth bájos és nemes hercegnőjét, Thuviát, amikor megvédte Astoknak, Dusar undorító hercegének közeledésétől. Amikor azonban a gyáva herceg bosszút áll, elrabolja Thuviát, eltéríti Carthoris léghajóját s egész Hélium és Ptarth népe előtt kéjsóvár nőrablóként állítja be a nemes herceget, felgyorsulnak az események. Carthorisnak meg kell védenie magát a vádaktól, ki kell szabadítania Thuviát veszélyes fogságából, s meg kell akadályoznia, hogy az apja által szövetségbe kovácsolt országok háborúzni kezdjenek egymással Dusar cselszövése miatt.

Az izgalmas regénynek két síkja van.

Miközben figyelemmel kísérhetjük a főszereplők kis csapatának – Carthorisnak, Thuviának és a melléjük szegődött varázslatos íjásznak, Kar Komaknak – a kalandjait és menekülését, láthatjuk, milyen törékeny a béke a hatalmas és egymástól annyira különböző marsi városállamok, nagyhatalmak között. Aki ebből a kötetből ismeri meg Rice Burroughs marsi világát, azt biztosan lenyűgözi a különböző fantasztikus politikai rendszerek ábrázolása, a különleges marsi tájak bemutatása, a rémítő banthok (vagyis emberevő marsi oroszlánok) és a félelmetes, hatkezű fehér majmok támadásának jelenete.

Ahogyan a szerzőtől megszokott, a véres csaták a zöld és fehér, vörös és fekete emberek közt folyamatosan váltakoznak békésebb, de szintén izgalmas jelenetekkel. Fejthetünk rejtélyeket, utazhatunk léghajón, megismerkedhetünk egy különleges kultusszal, amelynek középpontjában a titokzatos Komal áll, s feltűnnek szellemíjászok is. Lehetséges, hogy az ember bizonyos evolúció után képes legyen életre kelteni elméjének teremtényeit? S ha igen, nem veszti-e el a képességet közben saját valódi létezésére?

Árulás és bátorság, a színesen elképzelt marsi múlt darabkái és a jelen harcai, szerelem és gyűlölet, bigott vallásosság és nemes önfeláldozás váltja egymást a kötet lapjain. Olvashatjuk a regényt kalandregénynek, tudományos, bár kissé mesés sci-finek, modern utópiának, de talán legjobban a planetáris románc szó illik rá. A Burroughs benépesítette Mars bolygó még a Thuvia, a Mars lánya befejezése után is tele van titkokkal, ám ismét többet tudtunk meg titokzatos és hősies világáról. A mintegy százéves, klasszikus regény, amelynek utolsó magyar fordítása húsz éve látott napvilágot, nem avul. Ma is érdemes megismerni!

Linkek:
Edgar Rice Burroughs-bejegyzésem és linkek a további Burroughs-kritikákhoz és -bibliográfiákhoz: Barsoomi kalandok - Edgar Rice Burroughs Mars-regényei
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Ekultúra - Kondor Vilmos: Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes
Gordon Zsigmond visszatért! Kondor Vilmos új novelláskötetében a hős az időben is utazik, hiszen a hat feszes történet segítségével 1920 és 1937 között kalandozhatjuk be a korabeli Budapestet, sőt, átpillanthatunk Amerikába is.

Gordon Zsigmond ismét nyomoz! Sok olvasó régi vágya teljesült, amikor Kondor Vilmos közreadta új történeteit megunhatatlan hőséről, és a megismerhetetlen, mert mindig felfedezésre váró régi Budapestről. A Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes minden szempontból meglepetés a szerzőtől: ez az első rövidpróza-gyűjteménye az öt nagyregény után, benne minden eddiginél nagyobb emléket állít a két világháború közötti időszak bűnügyi újságíróinak, a gyűjteményben teljesen új történetek is olvashatók a már folyóiratban, antológiában, e-könyvben megjelent novellák mellett, ráadásul zárásképpen a szerző vallomását is megismerhetjük az utószóból.

A Gordon Zsigmond-sorozatot a kezdetektől vettem, olvastam, gyűjtöttem. A szerző, Kondor Vilmos a magyar könyvkiadás nagy rejtélye, mivel talán nem is létezik. Persze, azt mindenki tudja, hogy "jelenleg egy nyugat-magyarországi városban tanít matematikát és fizikát középiskolás diákoknak" – ahogy a könyvek fülén írják, de szerintem nincs már olyan tízlelkes település, középiskolai tantestület vagy ikerlányokat nevelő család Nyugat-Magyarországon, ahol ne kutattak volna újságírók a rejtélyes író után – de még mindig nem találták meg... Interjút csak e-mailben ad, összesen három képet ismerni róla – minden adott tehát egy igazi, hamisítatlan legendához. Ám jóval izgalmasabb, ahogyan első regénye, a Budapest noir megalkotta a magyar kemény krimit, újrarajzolta a korabeli (1936-os) Budapestet és Magyarországot, és megvetette az alapját egy remeknek ígérkező, igazi, magyar, és teljes mértékben olvasható bűnügyi sorozatnak. A további négy kötetet is bonyolult rejtélyekkel dolgozó, a bel- és külpolitikai összefüggéseket remekül láttató, remek korfestő írta, mind a miénk és rólunk szól, s segít felfedezni magunkat, szőnyeg alá söpört történelmünket. Ennél több nem is kellene.

Ám a rajongás természete már csak olyan, hogy mindig többet akarunk. Befejezve a Budapest novemberbent, azonnal Gordon Zsigmond újabb kalandjaira vágytam, holott az író nyilvánvalóvá tette: nem fér bele több nyomozás a zsurnaliszta életébe. A jelen novelláskötet viszont új dimenziókat nyit a Gordon- és Budapest-kedvelők előtt. Az újságíró, akinek személye szinte már összenőtt a csodálatos fővárossal, a könyvben számos különböző ügyben vesz részt kínos sajtópertől egy lezárt gyilkossági eset újra-felgöngyölítéséig, amelyek mind kiegészítik valamivel jellemzését, személyiségképét. Találkozhatunk vele kezdő újságíróként Amerikában, és már sokat látott, gyakorlott hazai hírfürkészként, aki tisztában van a sajtó felelősségével. Megismerkedhetünk korai szerelmeivel, barátaival és az ismerős szereplők, Krisztina, doktor Pazár vagy Gellért Vladimir mellé is új, emlékezetes alakok sorakoznak fel (én mindössze Gordon nagyapját hiányoltam a befőttjeivel, akit csak megemlítettek).

A kezdő novella, az Ifjú Mariska hétköznapi halála mindennapi tragédiát mond el. Szól közönyről, előítéletről, magányról, s külön érdekessége, hogy amerikai magyarok között játszódik a húszas évek elején. A címadó elbeszélés, a Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes egyetlen izgalmas tárgyalótermi jelenet, ám tisztelgés is Nádas Sándor és más kiváló, magyar bűnügyi újságírók előtt. A benne szereplő dráma ismét kiábrándító, fölöttébb noiros, a történet többlete azonban a korabeli, kiábrándító magyar valóságról, az emberi butaságról, a félreértelmezett női emancipációról, a sajtó hatalmáról és feladatáról is képet rajzol, s azt is megmutatja, hogyan férkőzik oda mindenhez a politika, s hogyan mocskol be mindent. A rövid, mégis mesteri Wallenstein Ödön gyengéje lenyűgöző Budapest-ismeretről tanúskodik (csak azt nem értettem, miért lett a Rumbach Sebestyén utcából Rombach utca, vagy talán létezett egy ilyen is?), anekdotikus története pedig megdöbbentően végződik: az elbeszélés tisztességes és merész témaválasztása ismét történelmi szembenézésre kényszeríti olvasóját. A már korábban is nagy sikert aratott, szinte rejtői, mégis valóságos alakokat felsorakoztató A Nyavalya tudja megismertet az első magyar kemény krimis besúgóval, aki egyszerre szánalomra és tiszteletre méltó. A záró kisregény, a Pernahajder volt-e Shock Jenő? pedig egyszerre detektív-, politikai és korfestő történet, amely már átvezet a korábban megjelent könyvek világába.

Számomra azonban a kötet legmeghatározóbb olvasmánya a Négyen voltak című rövid novella. Főszereplőit lehetetlen elfelejteni, lélek- és jellemábrázolása tökéletes, a megfejtendő bűnügy titokzatos, a novella pedig épp addig tart, ameddig kell. Ha valakinek csak beleolvasni van ideje a kötetbe, mindenképpen ezt az írást ajánlom!

Aki pedig szívesen kalandozna ismét a régi Budapest utcáin, szürke és szomorú bűnesetek után nyomozva Gordon Zsigmonddal, olvassa végig a novelláskönyvet. Érdemes!

Robert van Gulik kínai detektívtörténetei Di bíróról
Robert van Gulik (1910-1967) holland szerző és Kína-tudós izgalmas vállalkozásai a Di-bíró könyvek. Az orientalista krimiszerző tizennégyet írt belőlük (és két novelláskötetnyi elbeszélést), miután megismerkedett a Di bíró csodálatos tetteiről szóló, 18. századi kínai művel, amelynek fordítója volt, s amely regényírásra ihlette. Mindegyikben közös, hogy elhelyezhetők az időben a történelmi-legendás Dee / Di / Ti bíró 7. századi Kínájában, s mindegyik több bűntény szálait vezeti végig, ahogy a klasszikus kínai regények is több szálon futnak. Abszolút hiteles, érdekes történetek, amelyek jó detektívsztorik is.
Magyarországon eddig három kiadó adott ki köteteket a sorozatból. Jelenleg a Sorozat Könyvek Kiadó célkitűzése, hogy idővel megjelentesse magyarul a teljes szériát. (Igaz, én sajnálom, hogy ehhez nem a megírás, hanem az utólag felállított időrend sorrendjében kezdtek neki, de ízlések és pofonok...) Mindenesetre már alig várom a további könyveket gyönyörű, jól fordított kiadásukban (2015-től már a Jaffával közös kiadásban, új borítótótervvel).

1. The Chinese Maze Murders (készült: 1950, megjelent: 1956)
2. The Chinese Bell Murders (készült: 1953-56, megjelent: 1958) - A kínai haranggyilkosság esete, Magvető, Bp., 1987
3. The Chinese Lake Murders (készült: 1953-56, megjelent: 1960) - Az elátkozott tó legendája, SKK, Bp., 2012
4. The Chinese Gold Murders (készült: 1956, megjelent: 1959) - Az elhagyatott templom titka, SKK, Bp., 2011
5. The Chinese Nail Murders (készült: 1958, megjelent: 1961)
6. The Haunted Monastery (készült: 1958-59, megjelent: 1961) - A kísértetjárta kolostor, SKK, Bp., 2012
7. The Red Pavilion (készült: 1958-59, megjelent: 1961) - A vörös pavilon, SKK, Bp., 2013
8. The Lacquer Screen (készült: 1958-59, megjelent: 1962) - A faragott paraván rejtélye, SKK, Bp., 2011
9. The Emperor's Pearl (1963)
10. The Monkey and the Tiger (1965, novellák) - A majom és a tigris, SKK, Bp., 2013
11.The Willow Pattern (1965)
12. Murder in Canton (1966) - Gyilkosság Kantonban, Európa, Bp., 2006
13. The Phantom of the Temple (1966)
14. Judge Dee at Work (1967, novellák)
15. Necklace and Calabash (1967)
16. Poets and Murder (1968) - Költők és gyilkosok, SKK-Jaffa, 2015

Az alábbi listán a regények Di bíró életútja (630-700) alapján kronologikus sorrendbe rakva találhatók meg, magyarul jelenleg jelenleg így jelenik meg a sorozat. (A kronológia az utolsóként írt két két könyvet eredetileg nem tartalmazta, de beilleszthetők.)
Amelyik regénynek van magyar fordítása, ott az a cím is szerepel. Csillaggal jelölve bentebb kezdtem a két novelláskötetben szereplő tíz novella címeit, és utánuk írtam zárójelben a kötet címét, amelyből valók.

663-tól, Peng-lai járásfőnöke (magisztrátusa)
Az elhagyatott templom titka (The Chinese Gold Murders)
A faragott paraván rejtélye (The Lacquer Screen)
*Five Auspicious Clouds (Judge Dee at Work) 
*The Red Tape Murders (Judge Dee at Work) 
*He Came with the Rain (Judge Dee at Work)

666-tól, Han-jüan járásfőnöke
Az elátkozott tó legendája (The Chinese Lake Murders) 
*A majom reggele (A majom és a tigris) 
*The Murder on the Lotus Pond (Judge Dee at Work)
A kísértetjárta kolostor (The Haunted Monastery) (a fővárosból tart haza Han-jüanba)

668-tól, Pu Jang járásfőnöke
A kínai haranggyilkosság esete (The Chinese Bell Murders) 
*The Two Beggars (Judge Dee at Work) 
*The Wrong Sword (Judge Dee at Work)
A vörös pavilon (The Red Pavilion)
The Emperor's Pearl
Költők és gyilkosok
(Poets and Murder)
Necklace and Calabash


670-től, Lan-fang járásfőnöke
The Chinese Maze Murders
The Phantom of the Temple 
*The Coffins of the Emperor (Judge Dee at Work) 
*Murder on New Year's Eve (Judge Dee at Work)

676-tól, Pei-csou járásfőnöke
The Chinese Nail Murders 
*A tigris éjszakája (A majom és a tigris)

677, a Csang-an-i Bíróság elnöke
The Willow Pattern

681, a Fővárosi Bíróság elnöke
Gyilkosság Kantonban (Murder in Canton)

Megjegyzendő, hogy bár az SKK elvileg a történés időrendjét követi a kiadásban, ahogy fenn írtam is, nyilván piaci okokból A kísértetjárta kolostor után kimaradt A kínai haranggyilkosság esete új kiadása (logikusan, hiszen pár száz forintért bárhol beszerezhető antikvár példányban). Azt viszont már kevésbé értem, hogy miért nem jelent még meg idáig a Judge Dee at Work (talán a terjedelme miatt, talán, mert a novelláskötetek kevésbé kelendőek?), hiszen a gyűjtemény legkorábbi elbeszélései A faragott paraván rejtélye után játszódnak. Szintén nem egészen világos, hogy A vörös pavilont miért nem a The Emperor's Pearl követte helyette ugyanis éa Költők és gyilkosok, vagyis a kettővel rákövetkező regény jelent meg, következőnek pedig a Nyaklánc és lopótököt ígérik - mintha a The Emperor's Pearl nem is létezne.

Mindettől függetlenül számomra a sorozat léte és fejlődése a fontos, úgyhogy azt sem bánnám, ha a The Willow Pattern lenne a széria következő darabja. Csak minél többet olvashassak szép kiadásban, jó fordításban Di bíróról! Talán segíthet a reménykedésben, hogy 2015-től a Jaffa Kiadó is részt vesz a széria megjelentetésében.

Utolsó frissítés: 2015.07.31.
Ekultúra - Edgar Allan Poe: A fekete macska
Miről árulkodhat egy szív? Miért a koponya bal szemén át kell leengedni az aranybogarat? Újjászülethet-e egy macska? Edgar Allen Poe legjobb detektívnovellái és borzongató bűntörténetei új válogatásban láttak napvilágot, bizonyítva, hogy az amerikai romantika klasszikus szerzőjének legjobb művei ma is igazi izgalmas olvasmányok.

Edgar Allan Poe nevét szinte kötelező ismerni annak, aki szereti a meghökkentő meséket, a borzongató rémtörténeteket, a detektívregényeket, a misztikus rejtélyeket vagy netán a klasszikus sci-fit. A borongós életű amerikai író mindössze negyven évet élt, mégis sikerült olyan életművet hátrahagynia, amelyben mindezen műfajok őstípusai és mintái fellelhetők. Nem mellesleg a romantikus széppróza amerikai meghonosítójaként, kiváló költőként és az egyik első hivatásos irodalmárként lehet rá emlékezni. Idén új válogatás látott napvilágot tőle A fekete macska címen.

A karcsú és kézbe illő kötet kilenc válogatott novellát tartalmaz. Nyolc (A fekete macska, Az áruló szív, Az ellopott levél, A Morgue utcai kettős gyilkosság, A kút és az inga, Az ovális arckép, A Vörös Halál álarca, Az aranybogár) Pásztor Árpád fordításának átdolgozott, kissé felfrissített nyelvű kiadása, míg A hosszúkás láda eredeti magyar változatát Babits Mihály készítette. Találhatunk közöttük kegyetlen mesét (amilyen A Vörös Halál álarca), rövid, költői, meghökkentő történetet (mint Az ovális arckép), a kötet java része azonban leginkább Poe-nak a detektívnovella-író és bűntörténet-szerzői arcát mutatja meg. Bár az elmúlt években a Szukits és a Lazi kiadónál gyakorlatilag a teljes Poe-életmű napvilágot látott új kiadásokban, ez a kötet mégis szeretni való és képes újdonságot adni. Hogy miért?

Először is, a kiadó Klasszik sorozatának célja egyértelműen mindig is értékesnek tartott, ám időközben kissé feledésbe merült művek vonzó, modern kiadása. Mivel valamennyi kötet szövegét átdolgozzák kissé, a művek alkalmassá válnak arra, hogy új olvasóközönséget hódítsanak meg. Francis Scott Fitzgerald, Henry James, Joseph Conrad (vagy épp Poe) a világirodalom megkerülhetetlen szerzői, nevüknek súlya van. Hajlamosak vagyunk azonban kötelező-olvasmányírónak tekinteni őket: ideje rájönni, hogy ismerni őket nemcsak elvárható, de nagyon is érdemes. Másrészt a sorozat tagjai kiválóan alkalmasak igazi „velem-járó könyvecskének”, úti vagy elalvás előtti olvasmánynak, hiszen szépen szedett, apró, az olvasáshoz kedvet csináló kötetetek. A kódexméretű, keménytáblás összkiadások mellett ez a Poe-gyűjtemény kiválóan megfelel egy fiatal olvasó első saját Poe-válogatásának, benne a legjobb novellákkal.

Harmadrészt a könyv Poe-nak sok arcát megmutatja. Az aranybogár kincskereső titkosírás-fejtegetése például évszázadnyi idő óta ad mintát a kriptográfusoknak és a műkedvelőknek. A mai olvasó valószínűleg már tud annyit angolul, hogy eredeti nyelven is figyelemmel kísérje a Kidd kapitány elásott zsákmánya utáni kutatást, s megállapítsa, Poe egy kicsit sem csapja be: olyan bonyolult titkosírást talált ki, amit valóban csak a novellában leírt ötlet segítségével lehet megfejteni… Közben viszont egy hamisítatlan kalózkincs utáni nyomozást izgulhatunk végig, így maga a kódfejtés ugyan logikus és teljesen korrekt, a novella viszont sodó iramú és romantikus. Egészen mások azonban A kút és az inga költői, lélektani, lidérces, misztikus hangulatú börtönjelenetei. A halálfélelem, a monotonitás, a bizonytalanság, a hisztéria és a gondolkodás szétesésének érző, szuggesztív ábrázolása teljes ellentétben áll a rejtélyfejtés szikár, rendszerezett gondolkodást igénylő leírásával.

A könyv tartalmazza a zseniális és a logikus gondolkodásra esküdő Dupinnek, az irodalom első magánnyomozójának két történetét is. A páratlan klasszikus, A Morgue utcai kettős gyilkosság ma is képes meglepni olvasóját (habár jó lenne kiírni elé-alá az Alfred Hitchcocktól származó, eredetileg a rendező egyik filmjére vonatkozó kérést: „Kérem, ne árulják el a végét a barátaiknak!”). Ám ha tudjuk is a megoldást, elkápráztathat az, amiben majd Sherlock Holmes is olyan nagyszerű lesz: a következtetések művészete. Az ellopott levél című novellában ismét Dupin nyomoz, legalább olyan szellemesen.

Remek válogatás született tehát. Ha van kritikai megjegyzésem, akkor mindössze egy. Nyilvánvaló, hogy a válogató Poe bűnügyi tárgyú műveihez vonzódott leginkább, hiszen a kilenc történetből ötben történik bűneset és hétben nyomoznak valami után. Kár, hogy a két viszonylag rövid és vadromantikus, nem bűnügyi elbeszélés helyett nem kerülhetett be a kötetbe Dupin háromból a középső nyomozása, a Marie Roget titokzatos eltűnése, ezzel ugyanis A fekete macska lett volna a harmadik olyan Poe-kötet a magyar könyvkiadásban, amely a szerző minden meghatározó detektívtörténetét tartalmazza.

Ettől függetlenül itt van egy izgalmas gyűjtemény, élén a szinte huszadik századian abszurd, mégis igazi, romantikus rémtörténettel, A fekete macskával és a kiváló lélektani megfigyelésekkel teli, egy gyilkost megszólaltató Az áruló szívvel. Ideje elolvasni!

Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
A cikk az Ekultúrán: Edgar Allan Poe: A fekete macska