 |
Orlai Petrics Soma: Petőfi Debrecenben I., 1856
|
Petőfi Sándor a kedvenc magyar költőm.
És az is volt szinte egész életemben. A hozzá fűződő viszony kialakulásában meghatározó szerepet kapott a Móra Kiadó Anyám tyúkja című verseskötete Kass János gyönyörű vízfestmény-rajzaival, s a János vitéz, amely egy 1955-ös, szolidan szürke vászonkötéses példányban volt meg a könyvtáramban, Róna Emmy legendásan szép illusztrációival. Kamaszként szert tehettem egy Petőfi összes költeményeire is: az 1960-as kiadásra a vonzóan apró betűkkel és a piros virágos vászonkötéssel. Igaz, a húszas éveim közepétől egy időre kezdtem nála közelebb érezni magamhoz Arany Jánost: ennek azonban elsősorban az volt az oka, hogy feltámadó történelmi érdeklődésemnek köszönhetően markánsan más véleményem alakult ki a francia forradalom és az alkotmányos monarchia ügyében, mint amilyet nagy általánosságban a Petőfi-versek tükröztek.
Később azonban ismét visszataláltam Petőfihez: három dolog miatt is. Egyrészt természetesen rájöttem, hogy a költők nem szentek és nem is jól idézhető emlékkönyvbölcsességek hangoztatói. Ma nem találok még egy olyan izgalmas, következetes, etikus, mégis sok-sok kitérőt és hurkot tartalmazó költői-gondolati utat, mint amit haza, állam, politika, tömeg, nép és költői feladat témakörében Petőfi bejárt a verseiben. Másrészt kinőve a kamaszlány-korból, a szerelmes verseket már nem beszélőként, hanem megszólítottként szeretem olvasni. Így immár nemcsak az nem zavar, hogy Petőfi szerelmes költeményei meglepően őszinte és mélyen személyes fiú- és férfiversek, de kifejezetten rajongok a Júlia-versekért: boldog (lenne) az a nő, akit így szeret(né)nek. Harmadrészt egyre kevésbé okoz gondot, hogy Petőfit, az embert időről időre eltávolítsam a verseitől. Igaz, a költő életrajza ki-be jár a lírájában, épp saját maga szoktatta hozzá már kortárs közönségét is, hogy minden valódi, akár percekkel korábbi életélményét versekbe oltja: ettől függetlenül azonban költői joga és képessége, hogy egyazon héten sokféle hangulatú, gondolatmenetű, nézőpontú verset írjon - elvileg - ugyanarról a helyzetről, hiszen nem naplóíró, hanem poéta, aki az érzelmeket és a gondolatokat keresi...
Amióta ismét rátaláltam Petőfire, egyszerűen nem tudok betelni a sokféle új arccal, hanggal, játékkal és kísérlettel, amelyre a verseiben leltem. Nagyon megszerettem modern és könnyed prózáját, magamat is meglepett, verseinek mennyi sorát, részletét tudom kívülről, s elképesztett, milyen sok olyan verse és hangulata van, amely az iskolai közhelyek és a legendásítás hatásaként olykor teljesen feledésbe merül.
Így kezdtem többek közt a fiatal Petőfi iránt érdeklődni. Bár a költő 16 évesen már rendszeresen verselt, s először 1841-ben szerette volna egy gyűjteményes versfüzetét kiadatni, az irodalomtörténet hagyományosan első megjelent versétől, az 1842 áprilisában Pápán írt, s néhány héttel később Bajza János lapjában, az Athenaeumban kinyomtatott A borozótól veszi Petőfit költőszámba. Sőt, még az 1842-43-as versek közül is viszonylag kevés az, amely közismert: talán a Hortobágyi kocsmárosné... és a Hazámban, illetve a Jövendölés, a Szeget szeggel, a Befordultam a konyhára... és A virágnak megtiltani nem lehet... Engem viszont egyre inkább érdekelni kezdett ez a korai Petőfi, s izgalommal és meglepődéssel olvastam az Osiris Klasszikusok Petőfi-kötetének kezdőlapjait. Ebben a legújabb, a kritikai kiadás alapján készült, minden eddiginél bőségesebb anyagú gyűjteményben 1838-as az első három vers, 1838-1840 közöttről összesen 22 költemény szerepel, 1841-ből 21 vers, 1842-ből 32 mű, 1843-ból pedig 35. Ráadásul ezekben olyan érzelmek, témák és hangulatok jelennek meg, amelyeket izgalmasnak éreztem követni 1844-1845-be is, ahol fellelhetők voltak a sokkal bőségesebb és közismertebb verstermés (140 és 168 mű alkotja) olykor elfeledettebb darabjaiban.
Így született meg ez a versgyűjtemény: készülődve a jövőre induló Petőfi-emlékévre is.
 |
Orlai Petrics Soma: Egy estém otthon, 1844 körül
|
Összeállításakor az érdekelt, vajon milyen lenne egy Petőfi-versválogatás, ha nem szerepelhetne benne számos jól ismert vers. Például az
Egy gondolat bánt engemet...,
A XIX. század költői vagy a
Nemzeti dal,
amelyek olyan monumentális és lenyűgöző művek, hogy képtelenség a
társaságukban más versekre figyelni. Kíváncsi voltam, érdekes tud-e lenni
egy olyan Petőfi-gyűjtemény, amelyben nincsenek benne a jól ismert
népies helyzetdalok, szerelemdalok és életképek
A csaplárné a betyárt szeretté...-től a
Megy a juhász szamáron...-ig.
Nem vettem fel egyetlen bordalt sem: persze nem valamiféle
antialkoholista kampány jegyében, egyszerűen csak azért, mert külön
gyűjteményt érdemelne, miként használja Petőfi ezt a motívumot játékos,
mulatós, tragikus, magyaros, keserűen ironikus és parodisztikus módokon.
Epikus művekből még szemelvények sincsenek, bár 1844
A helység kalapácsa és a
János vitéz, 1845 pedig a
Három szív története, a
Szerelem átka és a
Lehel
megírásának éve. És végül, bár ez nehéz döntés volt, tudatosan kerültem
a szerelmes verseket: nincsenek sem Zsuzsihoz, sem máshoz szóló
költemények, nem szerepel a
Szerelem gyöngyei ciklus 39 verséből
egy sem, sőt, kimaradt minden olyan Etelke-szöveg is, amelyben konkrét
utalás volt az elvesztett szerelemre. (A következő évek folyamán
szeretnék majd épp ezekből egy másik gyűjteményt szerkeszteni magamnak.)
Akkor mi szerepel az összeállításban? Bízom benne, hogy a címben szereplő fiatal Petőfi. Egy olyan lírai én, amelyik gondol, érez, örül, szenved, nosztalgiázik, dacol és álmodik. Nagybetűs énjét büszkén hordozza, de megkapó lelkiismeretességgel fogalmazza mindannyiszor újra és újra. Olyasvalaki, aki csodálatos csendeket tud teremteni a verseiben, aranyfényű békével és nyugalommal, hogy a következő percben azután vérről írjon, félelemről, erőszakról és különös álmokról. Heves érzelmekkel küzdő, türelmetlen, ifjú hazafi, tele tettrekészséggel, s túl korán túl sokat látott, koravén bölcs, aki mégis romantikus, olykor akár naiv módon szeretne hinni abban, hogy létezik tökéletes boldogság.
A válogatás ötven verset tartalmaz: 1841-43-ból nyolcat, 1844-ből tizenhetet, 1845-ből huszonötöt. A versek öt ciklusba osztva olvashatóak, amelyeknek olyan Petőfi-versektől kölcsönöztem a címét, amelyeket végül nem vettem fel az ötven közé. Minden ciklusnak egy-egy egykorú Petőfi-kép részlete az avatárja. A versek pontos szövege a Kerényi Ferenc gondozta
Petőfi Sándor összes versei (Osiris, Bp., 2019) című kötetet követi.
Az első ciklus, a
Rabhazának fia tíz olyan a hazafisággal és a honnal foglalkozó ars poeticát tartalmaz, amelyek közül sokszor legfeljebb
Az alföldet szoktuk elolvasni. Számomra legalább ilyen kedves a
Ha az isten... töprengése a szép és méltó halálról, az
Én őszinte lelkesedése vagy
A világ és én válogatott metaforákkal teli átkozódása.
(A ciklusokat jelölő Petőfi-képek, amelyek itt is láthatók: Rabhazának fia - Barabás Miklós: Petőfi mellképe (részlet), 1846, Vándorélet - Ismeretlen: Fiatal férfi portréja (Petőfi mint színész) (részlet), 1843 körül, Tűnődés - Barabás Miklós rajza után nyomtatta Walzel Ágost Frigyes: Petőfi álló derékképe (részlet), 1845, Hazatérés - Mezey József: Petőfi Sándor (részlet), 1846, Ki vagyok én? - Egressy Gábor: Petőfi Sándor (dagerrotípia, részlet), 1845.) A
Vándorélet olyan költeményeket fog egybe, amelyeket Petőfi 16 és 22 éves kora között átélt kalandjai és kínlódásai ihlettek. A hol katona, hol vándorszínész, hol vándor garabonciás képében megjelenő költői én olykor patetikusan, olykor csúfondárosan mesél egy életformáról, amelyre - talán - csak meleg szobából visszagondolni jó, mégis a szabadság jelképe. Az Orlai Petrics Soma híres festményét ihlető
Egy telem Debrecenben és a nekem gyerekkorom óta kedves
Téli világ mellett itt olvasható a gyűjtemény legkorábbi verse,
A visszatért, a tizennyolc éves obsitos epigrammája. Kedvencem még a kifejezetten villoni hangú-formájú, mégis őszintén derűs
Búcsú a színészettől.
A
Tűnődés című rész tíz verse a fiatal költő változékony hangulatait örökíti meg. Ezeket úgy igyekeztem egymás mellé helyezni, hogy valamiféle érzelmi hullámvasútra vigyék az olvasót: van itt rácsodálkozás a világ szépségére és ironikus mosoly (
Mi kék az ég!), tükörszimetrikus szerkezet és hideg gyász (
Miért tekintesz be szobámba...?), okos ritmusba fogott száguldó képzelet (
Ifjúság), s néhány olyan kép, amelyet talán József Attila is vállalna (
Hegyen űlök...). Van szomorúság és kirobbanó öröm, remény, kétség, cinizmus és bizakodás. Azzal, hogy a verseket nem időrendi sorrendben szerepeltettem, nem az volt a célom, hogy az életrajzi Petőfit állhatatlannak tüntessem fel: inkább a biográfiai tényektől szerettem volna az egyes verseket eltávolítani, hogy valódi líraként, érzelemlenyomatokként legyenek olvashatók.
A
Hazatérés a legotthonosabb ciklus: néhány életrajzi emlékezés mellett idekerültek a sokat dicsért családi líra darabjai. Ezek egyszerre sugároznak örök békét és szeretetet, s mégis nyugtalanítóan érdekesek. Hiszen arról is szólnak, mi történik, ha az ember kinövi a szüleit, a családját műveltségben és látókörben. Vajon képes-e ennek ellenére összetartani a családot a szeretet? A már megírása évében Orlai Petrics Soma-festményt ihlető
Egy estém otthon, s a számomra örök klasszikus
Füstbe ment terv mellett ezért itt olvasható a mitikusan paradox
Vizen, s a mesésen egyszerű hangú, megható
Imádságom, amely kiváló példa arra a Petőfi-féle versépítésre, amely végtelenül könnyedén és őszintén vezet el a legmélyebb érzelmekig, majd az utolsó percben, a giccset biztos kézzel elkerülve, humorral és csattanóval zárja a verset.
Az utolsó rész, a
Ki vagyok én? ismét ars poeticákat tartalmaz: ezek azonban
A természet vadvirága kivételével általában keveset olvasottak. Talán mert a későbbi, jeles költői hitvallások mellett nehezen tűnnek fel: a reprezentatív versválogatásokból is rendre kimaradnak. Ha azonban valaki izgalmasnak találja a fiatal költő (olykor szinte hamleti) töprengéseit, ezeket is élvezni fogja. Érdekességük, hogy mind a tíz vers szinte megszólal: nem egyszerűen olvasandó vagy szavalati darab, sokkal inkább egy-egy monológ, egy-egy szerep. Különösen így van ez az utolsó három költeménnyel. Talán nem minden olvasó van felkészülve arra a szürreális látomásra, amelyet az
Álmos vagyok, és mégsem alhatom...-ban talál, pedig ez is Petőfi.
Az őrült már ismertebb mű: de egyszer érdemes nemcsak jól megcsinálható színészszövegként, hanem a magyar irodalom első szabadverseként végigolvasni. Végül
Az utolsó ember romantikus science fiction alaphelyzetből alkot meg egy mitikus távlatokba emelkedő nagymonológot, egyszerűen utánozhatatlan, finom befejezéssel. Ezért szerintem tökéletes lezárás a gyűjteményhez.
Mi tudjuk, merre halad a kicsit idősebb Petőfi pályája, de az 1845 szilveszterén verset író, fiatalkorát a
Távozol hát, ifjúságom? című verssel mindörökre elbúcsúztató költő előtt mindez még titok. Nem sejti, hogy sosem lesz belőle öreg költő: sőt, igazán középkorú sem, annak ellenére, hogy ő 1846-tól már annak látja magát, 1848-ban pedig egyenesen úgy fogalmaz, "
Itt benn vagyok a férfikor nyarában".
De talán épp azért, mert az utókor már ismeri a huszonkét éves költő jövőjét, különleges élmény lehet elolvasni azokat a verseit, amelyekben legfeljebb remélte és jósolta a földindulást, amely legendává emelte, majd meggyilkolta. Azokat a verseit,
amelyeket írva még másmilyen költő is lehetett volna, mint amilyennek ma ismerjük.Bár úgy érzem, ő már 1841-ben is Petőfi Sándor volt: a kedvenc költőm.
LinkA versgyűjtemény:
A fiatal Petőfi - 50 vers (1841-1845)Másik Petőfi-versgyűjteményem:
A szerelmes Petőfi - 80 vers (1839-1849)Harmadik versgyűjteményem:
70 költő 70 verse
