Esős idő van; szürke a menny,
Mint a bakancsos-köpönyeg.
Arról szó sincs, hogy kiderüljön,
Sétálni hát már nem megyek.
 
Mit kéne tennem? Feleséget
A jóisten még nem adott;
Ha feleségem volna: véle
Majd eltréfálnám a napot.
 
Pipára gyújtok, s az esőnek
Halk susogását hallgatom,
És végigszállok gondolatban
A messze fekvő múltakon.
 
Sokon mentem már én keresztül,
Sok jót értem, de több roszat,
S nagyrészt magamnak kell köszönnöm,
Hogy megvalljam az igazat.
 
Könnyelmüség, könnyelmüség! Ez
Gyakorta oly lépésre vitt,
Melynek később vásott fogakkal
Ettem fanyar gyümölcseit.
 
De bátran mondom: más hibám nincs
A könnyelműségen kivül,
S ez majd a maga idejében
Az ifjusággal elröpül.
 
Viszontagságos életemnek
Egy hű, igaz barátja van,
Egyetlen ő, ki nem hagyott el
Balsorsom háborúiban.
 
Velem volt ő, mig a hazában
Bujdosva jártam, mint a vad,
És ittam a forrás vizéből,
S alvám a szabad ég alatt;
 
Velem volt ő, mig a hazán túl
Naponta négy krajcár dijért
Hiven fogyasztám a katonák
Sületlen, sótlan kenyerét:
 
Velem volt ő, míg a könyűkkel
Sózott szinészi kenyeret
Megpaprikázták bosszusággal
Ármánykodó gazemberek.
 
Ez egy barátom a költészet.
Ő volt mindenkor énvelem,
Verseltem én minden bajom közt
A színpadon s az őrhelyen.
 
Leend-e haszna verseimnek?
Túlélik-e majd apjokat?
Ragyognak-e holdként fölöttem,
Ha sírom éje befogad?...
 
De már derül! Szivárvány támad
Amott a rákosi mezőn,
Sétára hát... csak el ne csípjen
Valamellyik hitelezőm.

(Pest, 1844. augusztus)