Nem jöttenek. Sötét az ég.
Közel s távolban semmi fény nincs,
Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.
Szép csillag a honszeretet,
Gyönyörüségesen ragyog.
Szegény hazám, szegény hazám, te,
Neked kevés van illyen csillagod.
Mécsemnek lángja mint lobog!
Mitől lobog? Mi lengeti?
Éjfélt ütött. Ti lengtek itten
Mécsem körül, ti, népem ősei!
Mintha nap volna mindenik,
Oly tündöklők e szellemek,
Tündöklők, mert hisz a dicsőség
Sugármezébe öltözködtenek.
Ne nézz ősidre, oh, magyar,
Ki most sötétségben vagy itt,
Ne nézz ősidre, e napokra...
Szemeid gyöngék... a napfény megvakít.
Hazám dicső, nagy ősei,
Ti, földet rázó viharok!
Ti egykoron a porba omlott
Európa homlokán tomboltatok.
Oh, nagy volt hajdan a magyar,
Nagy volt hatalma, birtoka;
Magyar tenger vizében hunyt el
Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.
Csakhogy rég volt, midőn magyar
Fejekre termett a babér;
A képzelet sebes szárnyú sas,
Elfárad mégis, mire odaér.
Oly rég elhervadt a babér
A magyaroknak homlokán,
Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy
Nagyságod híre csak mese talán.
Már rég nem sírtam, s íme, most
Pillámon egy könny rengedez.
Magyar nép, vajon hajnalodnak
Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?
Magyar dicsőség, mi valál?
Hullócsillag, mely tündökölt,
Aztán lehullott a magasból
És mindörökre elnyelé a föld?
Vagy üstökös vagy, óh, magyar
Dicsőség, mely jött s távozék,
Hogy századok múltával újra
Lássák fényét a népek s rettegjék?
(Pest, 1845. október 16. - november 25. között)
