Álmos vagyok és mégsem alhatom;
Ébren vagyok, és mégis álmodom.
Gyertyám pislog komor-homályosan,
Mint a lidérc, mely temetőbe' van;
S ki nem merem kezemet nyújtani:
Elvenni hamvát vagy eloltani.
Ágyamban fekszem mozdulatlanul.
Előttem el rém rém után vonul.
Hiába húnyom be szemeimet,
Látom még akkor is e rémeket.
És millyen rémek, millyen alakok!
Arcomról hideg izzadás csorog.
Ott mély árokban egy koldus-halott,
Fölkél és rágja a koldusbotot.
Kemény. Beléje törnek fogai,
Látom szájából a vért omlani.
Itt egy öreg cigány a deresen,
Ütik, verik kinos-keservesen,
Vernek le róla húsdarabokat;
Fájdalmában, mint a kutya, ugat.
Hát az mi ott? Torony vagy óriás?
S mit mível? Kútat vagy sirgödröt ás?
Nem sír lesz az, nem. Kút; mert ott hever
Mellette a nagy százakós veder;
Most leereszti a roppant vedert...
Nem víz, de vér, mit e kútból kimert.
Itt egy ifjú, ki lenyakaztaték,
Viszi fejét, markolva üstökét,
S szólván: "Nem én, de te vagy a zsivány!"
Bedobja azt a bíró ablakán.
Ott akasztófa, rajta csecsemő;
A csecsemőnek anyja odajő,
Megfogja lábát, s húzza, húzza le,
S körültáncolja a bitót vele.
Itt egy leány, két béka ül szemén,
Nyúzott patkány van orrának helyén,
Hosszú férgekből vannak fürtei,
S őt félkígyó-félember öleli. - -
Ily szörnyeket lát lázas képzetem.
Elkergetném s el nem kergethetem.
Mindenki alszik, csak magam vagyok
Nem alvó. Csend van, csak fogam vacog.

(Pest/Szalkszentmárton, 1845. október 16. - december 31. között)