Minden olvasómnak
áldott, békés, boldog
karácsonyi ünnepeket
kívánok:
Katherine

Hosszú szünet után édes az újrakezdés.
A blog meglehetősen hosszú ideig játszott Csipkerózsikát, de nem halt meg, csak aludt.
Remélem, addig is Petőfi sok örömet okozott az idelátogatóknak, hiszen ő örök kincs.

Ebben a bejegyzésben egy tartalomjegyzéket találsz a fiatal Petőfi ötven versét tartalmazó gyűjteményemhez.

Így a verseket a tematikus ajánlásom szerint olvashatod el. Öt ciklusba rendezve tíz-tíz verset találsz a fiatal Petőfi tollából. A ciklusoknak címet is adtam, s mindegyik mellett egy-egy Petőfi portrérészlet található: ugyanaz, mint az adott témába tartozó Petőfi-versek bejegyzése mellett. Ha ezt az olvasási módot választod, a lenti linkek segítségével nyithatod meg a verseket tartalmazó posztokat.

Ebben a másik posztban viszont található egy időrendben megírt lista, szintén linkesítve. Arról, hogy miért is készült ez a posztsorozat, és mi alapján válogattam bele verseket, itt olvashatsz: A fiatal Petőfi - 50 vers (1841-1845) című gyűjteményről.

A fiatal Petőfi - 50 vers (1841-1845)

Rabhazának fia
Ha az isten...
Honfidal
A hazáról
A magyar nemzet
Mért nem születtem ezer év előtt?
Én
Az alföld
Magyarország
A világ és én
Lant és kard

Vándorélet
Keresztúton állok...
Hazámban
Vándordalok
A visszatért
Egy telem Debrecenben
Téli világ
Tél végén
Búcsú a színészettől
A csavargó
Szobámban

Tűnődés
Mi kék az ég!
Miért tekintesz be szobámba...?
Mi volna különös azon...
Hol vagy te, régi kedvem?
Remény
Távozol hát, ifjúságom?
Búm és örömem
Elfojtott könnyek
Ifjúság
Hegyen űlök...

Hazatérés
Deákpályám
Első szerepem
Apám mestersége s az enyém
Egy estém otthon
Füstbe ment terv
Fekete kenyér
Szülőimhez
Vizen
Jövendölés
Imádságom

Ki vagyok én?
Verseim
Temetőben
Ideál és való
A természet vadvirága
Költő lenni vagy nem lenni
Ismerjetek meg!
Képzetem
Álmos vagyok, és mégsem alhatom…
Az őrült
Az utolsó ember

Link
A fiatal Petőfi - 50 vers (1841-1845) című gyűjteményről

Orlai Petrics Soma: Petőfi Debrecenben I., 1856

Petőfi Sándor a kedvenc magyar költőm.

És az is volt szinte egész életemben. A hozzá fűződő viszony kialakulásában meghatározó szerepet kapott a Móra Kiadó Anyám tyúkja című verseskötete Kass János gyönyörű vízfestmény-rajzaival, s a János vitéz, amely egy 1955-ös, szolidan szürke vászonkötéses példányban volt meg a könyvtáramban, Róna Emmy legendásan szép illusztrációival. Kamaszként szert tehettem egy Petőfi összes költeményeire is: az 1960-as kiadásra a vonzóan apró betűkkel és a piros virágos vászonkötéssel. Igaz, a húszas éveim közepétől egy időre kezdtem nála közelebb érezni magamhoz Arany Jánost: ennek azonban elsősorban az volt az oka, hogy feltámadó történelmi érdeklődésemnek köszönhetően markánsan más véleményem alakult ki a francia forradalom és az alkotmányos monarchia ügyében, mint amilyet nagy általánosságban a Petőfi-versek tükröztek.

Később azonban ismét visszataláltam Petőfihez: három dolog miatt is. Egyrészt természetesen rájöttem, hogy a költők nem szentek és nem is jól idézhető emlékkönyvbölcsességek hangoztatói. Ma nem találok még egy olyan izgalmas, következetes, etikus, mégis sok-sok kitérőt és hurkot tartalmazó költői-gondolati utat, mint amit haza, állam, politika, tömeg, nép és költői feladat témakörében Petőfi bejárt a verseiben. Másrészt kinőve a kamaszlány-korból, a szerelmes verseket már nem beszélőként, hanem megszólítottként szeretem olvasni. Így immár nemcsak az nem zavar, hogy Petőfi szerelmes költeményei meglepően őszinte és mélyen személyes fiú- és férfiversek, de kifejezetten rajongok a Júlia-versekért: boldog (lenne) az a nő, akit így szeret(né)nek. Harmadrészt egyre kevésbé okoz gondot, hogy Petőfit, az embert időről időre eltávolítsam a verseitől. Igaz, a költő életrajza ki-be jár a lírájában, épp saját maga szoktatta hozzá már kortárs közönségét is, hogy minden valódi, akár percekkel korábbi életélményét versekbe oltja: ettől függetlenül azonban költői joga és képessége, hogy egyazon héten sokféle hangulatú, gondolatmenetű, nézőpontú verset írjon - elvileg - ugyanarról a helyzetről, hiszen nem naplóíró, hanem poéta, aki az érzelmeket és a gondolatokat keresi...

Amióta ismét rátaláltam Petőfire, egyszerűen nem tudok betelni a sokféle új arccal, hanggal, játékkal és kísérlettel, amelyre a verseiben leltem. Nagyon megszerettem modern és könnyed prózáját, magamat is meglepett, verseinek mennyi sorát, részletét tudom kívülről, s elképesztett, milyen sok olyan verse és hangulata van, amely az iskolai közhelyek és a legendásítás hatásaként olykor teljesen feledésbe merül.

Így kezdtem többek közt a fiatal Petőfi iránt érdeklődni. Bár a költő 16 évesen már rendszeresen verselt, s először 1841-ben szerette volna egy gyűjteményes versfüzetét kiadatni, az irodalomtörténet hagyományosan első megjelent versétől, az 1842 áprilisában Pápán írt, s néhány héttel később Bajza János lapjában, az Athenaeumban kinyomtatott A borozótól veszi Petőfit költőszámba. Sőt, még az 1842-43-as versek közül is viszonylag kevés az, amely közismert: talán a Hortobágyi kocsmárosné... és a Hazámban, illetve a Jövendölés, a Szeget szeggel, a Befordultam a konyhára... és A virágnak megtiltani nem lehet... Engem viszont egyre inkább érdekelni kezdett ez a korai Petőfi, s izgalommal és meglepődéssel olvastam az Osiris Klasszikusok Petőfi-kötetének kezdőlapjait. Ebben a legújabb, a kritikai kiadás alapján készült, minden eddiginél bőségesebb anyagú gyűjteményben 1838-as az első három vers, 1838-1840 közöttről összesen 22 költemény szerepel, 1841-ből 21 vers, 1842-ből 32 mű, 1843-ból pedig 35. Ráadásul ezekben olyan érzelmek, témák és hangulatok jelennek meg, amelyeket izgalmasnak éreztem követni 1844-1845-be is, ahol fellelhetők voltak a sokkal bőségesebb és közismertebb verstermés (140 és 168 mű alkotja) olykor elfeledettebb darabjaiban.

Így született meg ez a versgyűjtemény: készülődve a jövőre induló Petőfi-emlékévre is.

Orlai Petrics Soma: Egy estém otthon, 1844 körül

Összeállításakor az érdekelt, vajon milyen lenne egy Petőfi-versválogatás, ha nem szerepelhetne benne számos jól ismert vers. Például az Egy gondolat bánt engemet..., A XIX. század költői vagy a Nemzeti dal, amelyek olyan monumentális és lenyűgöző művek, hogy képtelenség a társaságukban más versekre figyelni. Kíváncsi voltam, érdekes tud-e lenni egy olyan Petőfi-gyűjtemény, amelyben nincsenek benne a jól ismert népies helyzetdalok, szerelemdalok és életképek A csaplárné a betyárt szeretté...-től a Megy a juhász szamáron...-ig. Nem vettem fel egyetlen bordalt sem: persze nem valamiféle antialkoholista kampány jegyében, egyszerűen csak azért, mert külön gyűjteményt érdemelne, miként használja Petőfi ezt a motívumot játékos, mulatós, tragikus, magyaros, keserűen ironikus és parodisztikus módokon. Epikus művekből még szemelvények sincsenek, bár 1844 A helység kalapácsa és a János vitéz, 1845 pedig a Három szív története, a Szerelem átka és a Lehel megírásának éve. És végül, bár ez nehéz döntés volt, tudatosan kerültem a szerelmes verseket: nincsenek sem Zsuzsihoz, sem máshoz szóló költemények, nem szerepel a Szerelem gyöngyei ciklus 39 verséből egy sem, sőt, kimaradt minden olyan Etelke-szöveg is, amelyben konkrét utalás volt az elvesztett szerelemre. (A következő évek folyamán szeretnék majd épp ezekből egy másik gyűjteményt szerkeszteni magamnak.)

Akkor mi szerepel az összeállításban? Bízom benne, hogy a címben szereplő fiatal Petőfi. Egy olyan lírai én, amelyik gondol, érez, örül, szenved, nosztalgiázik, dacol és álmodik. Nagybetűs énjét büszkén hordozza, de megkapó lelkiismeretességgel fogalmazza mindannyiszor újra és újra. Olyasvalaki, aki csodálatos csendeket tud teremteni a verseiben, aranyfényű békével és nyugalommal, hogy a következő percben azután vérről írjon, félelemről, erőszakról és különös álmokról. Heves érzelmekkel küzdő, türelmetlen, ifjú hazafi, tele tettrekészséggel, s túl korán túl sokat látott, koravén bölcs, aki mégis romantikus, olykor akár naiv módon szeretne hinni abban, hogy létezik tökéletes boldogság.

A válogatás ötven verset tartalmaz: 1841-43-ból nyolcat, 1844-ből tizenhetet, 1845-ből huszonötöt. A versek öt ciklusba osztva olvashatóak, amelyeknek olyan Petőfi-versektől kölcsönöztem a címét, amelyeket végül nem vettem fel az ötven közé. Minden ciklusnak egy-egy egykorú Petőfi-kép részlete az avatárja. A versek pontos szövege a Kerényi Ferenc gondozta Petőfi Sándor összes versei (Osiris, Bp., 2019) című kötetet követi.

Az első ciklus, a Rabhazának fia tíz olyan a hazafisággal és a honnal foglalkozó ars poeticát tartalmaz, amelyek közül sokszor legfeljebb Az alföldet szoktuk elolvasni. Számomra legalább ilyen kedves a Ha az isten... töprengése a szép és méltó halálról, az Én őszinte lelkesedése vagy A világ és én válogatott metaforákkal teli átkozódása. (A ciklusokat jelölő Petőfi-képek, amelyek itt is láthatók: Rabhazának fia - Barabás Miklós: Petőfi mellképe (részlet), 1846, Vándorélet - Ismeretlen: Fiatal férfi portréja (Petőfi mint színész) (részlet), 1843 körül, Tűnődés - Barabás Miklós rajza után nyomtatta Walzel Ágost Frigyes: Petőfi álló derékképe (részlet), 1845, Hazatérés - Mezey József: Petőfi Sándor (részlet), 1846, Ki vagyok én? - Egressy Gábor: Petőfi Sándor (dagerrotípia, részlet), 1845.)

A Vándorélet olyan költeményeket fog egybe, amelyeket Petőfi 16 és 22 éves kora között átélt kalandjai és kínlódásai ihlettek. A hol katona, hol vándorszínész, hol vándor garabonciás képében megjelenő költői én olykor patetikusan, olykor csúfondárosan mesél egy életformáról, amelyre - talán - csak meleg szobából visszagondolni jó, mégis a szabadság jelképe. Az Orlai Petrics Soma híres festményét ihlető Egy telem Debrecenben és a nekem gyerekkorom óta kedves Téli világ mellett itt olvasható a gyűjtemény legkorábbi verse, A visszatért, a tizennyolc éves obsitos epigrammája. Kedvencem még a kifejezetten villoni hangú-formájú, mégis őszintén derűs Búcsú a színészettől.

A Tűnődés című rész tíz verse a fiatal költő változékony hangulatait örökíti meg. Ezeket úgy igyekeztem egymás mellé helyezni, hogy valamiféle érzelmi hullámvasútra vigyék az olvasót: van itt rácsodálkozás a világ szépségére és ironikus mosoly (Mi kék az ég!), tükörszimetrikus szerkezet és hideg gyász (Miért tekintesz be szobámba...?), okos ritmusba fogott száguldó képzelet (Ifjúság), s néhány olyan kép, amelyet talán József Attila is vállalna (Hegyen űlök...). Van szomorúság és kirobbanó öröm, remény, kétség, cinizmus és bizakodás. Azzal, hogy a verseket nem időrendi sorrendben szerepeltettem, nem az volt a célom, hogy az életrajzi Petőfit állhatatlannak tüntessem fel: inkább a biográfiai tényektől szerettem volna az egyes verseket eltávolítani, hogy valódi líraként, érzelemlenyomatokként legyenek olvashatók.

A Hazatérés a legotthonosabb ciklus: néhány életrajzi emlékezés mellett idekerültek a sokat dicsért családi líra darabjai. Ezek egyszerre sugároznak örök békét és szeretetet, s mégis nyugtalanítóan érdekesek. Hiszen arról is szólnak, mi történik, ha az ember kinövi a szüleit, a családját műveltségben és látókörben. Vajon képes-e ennek ellenére összetartani a családot a szeretet? A már megírása évében Orlai Petrics Soma-festményt ihlető Egy estém otthon, s a számomra örök klasszikus Füstbe ment terv mellett ezért itt olvasható a mitikusan paradox Vizen, s a mesésen egyszerű hangú, megható Imádságom, amely kiváló példa arra a Petőfi-féle versépítésre, amely végtelenül könnyedén és őszintén vezet el a legmélyebb érzelmekig, majd az utolsó percben, a giccset biztos kézzel elkerülve, humorral és csattanóval zárja a verset.

Az utolsó rész, a Ki vagyok én? ismét ars poeticákat tartalmaz: ezek azonban A természet vadvirága kivételével általában keveset olvasottak. Talán mert a későbbi, jeles költői hitvallások mellett nehezen tűnnek fel: a reprezentatív versválogatásokból is rendre kimaradnak. Ha azonban valaki izgalmasnak találja a fiatal költő (olykor szinte hamleti) töprengéseit, ezeket is élvezni fogja. Érdekességük, hogy mind a tíz vers szinte megszólal: nem egyszerűen olvasandó vagy szavalati darab, sokkal inkább egy-egy monológ, egy-egy szerep. Különösen így van ez az utolsó három költeménnyel. Talán nem minden olvasó van felkészülve arra a szürreális látomásra, amelyet az Álmos vagyok, és mégsem alhatom...-ban talál, pedig ez is Petőfi. Az őrült már ismertebb mű: de egyszer érdemes nemcsak jól megcsinálható színészszövegként, hanem a magyar irodalom első szabadverseként végigolvasni. Végül Az utolsó ember romantikus science fiction alaphelyzetből alkot meg egy mitikus távlatokba emelkedő nagymonológot, egyszerűen utánozhatatlan, finom befejezéssel. Ezért szerintem tökéletes lezárás a gyűjteményhez.

Mi tudjuk, merre halad a kicsit idősebb Petőfi pályája, de az 1845 szilveszterén verset író, fiatalkorát a Távozol hát, ifjúságom? című verssel mindörökre elbúcsúztató költő előtt mindez még titok. Nem sejti, hogy sosem lesz belőle öreg költő: sőt, igazán középkorú sem, annak ellenére, hogy ő 1846-tól már annak látja magát, 1848-ban pedig egyenesen úgy fogalmaz, "Itt benn vagyok a férfikor nyarában". De talán épp azért, mert az utókor már ismeri a huszonkét éves költő jövőjét, különleges élmény lehet elolvasni azokat a verseit, amelyekben legfeljebb remélte és jósolta a földindulást, amely legendává emelte, majd meggyilkolta. Azokat a verseit, amelyeket írva még másmilyen költő is lehetett volna, mint amilyennek ma ismerjük.

Bár úgy érzem, ő már 1841-ben is Petőfi Sándor volt: a kedvenc költőm.

Link
A versgyűjtemény: A fiatal Petőfi - 50 vers (1841-1845)
Másik Petőfi-versgyűjteményem: A szerelmes Petőfi - 80 vers (1839-1849)
Harmadik versgyűjteményem: 70 költő 70 verse

Ez a lista A fiatal Petőfi - 50 vers (1841-1845) című versgyűjteményem verseit tartalmazza a megírás sorrendjében. Ha érdekel, miért készítettem ezt a gyűjteményt, erről itt olvashatsz.

Az ötven vers időrendben

1841
A visszatért
Vándordalok

1842
Ideál és való
Hazámban
Első szerepem

1843
Jövendölés
Én
Temetőben

1844
Honfidal
Tél végén
Keresztúton állok...
Füstbe ment terv
Egy estém otthon
Vizen
Deákpályám
Búcsú a színészettől
Az alföld
A csavargó
Szobámban
Egy telem Debrecenben
Szülőimhez
Verseim
Mért nem születtem ezer év előtt?
Lant és kard
A természet vadvirága

1845
Apám mestersége s az enyém
A magyar nemzet
Miért tekintesz be szobámba...?
Hol vagy te, régi kedvem?
Mi volna különös azon...
A világ és én
Téli világ
Költő lenni vagy nem lenni
Elfojtott könnyek
Mi kék az ég!
Magyarország
Fekete kenyér
Képzetem
Ha az isten...
Imádságom
Ifjúság
Az utolsó ember
Ismerjetek meg!
Búm és örömem
Hegyen űlök...
A hazáról
Remény
Álmos vagyok, és mégsem alhatom…
Az őrült
Távozol hát, ifjúságom?

Távozol hát, ifjúságom?
Oh, bízvást távozhatol,
Nem siratlak. Búcsúm tőled:
Keserű, hideg mosoly.

Nem valánk mi jóbarátok.
Úr voltál te, én kutyád;
Korbácsoltál, uszítottál
Egyre tüskén-bokron át.

Néha dobtál irgalomból
Száraz csontokat nekem;
S akkor büszkébb voltam, semhogy
Alamizsnád elvegyem.

Távozzál hát, ifjúságom,
S halld hozzád végszavamat:
Vidd magaddal emléked, vagy
Vidd magaddal átkomat!

(Szalkszentmárton, 1845. december vége - 1846. január eleje)

- - Mit háborgattok?
Takarodjatok innen!
Nagy munkába' vagyok. Sietek.
Ostort fonok, lángostort, napsugarakból;
Megkorbácsolom a világot!
Jajgatnak majd és én kacagok,
Mint ők kacagtak, amikor én jajgattam.
Hahaha!
Mert illyen az élet. Jajgatunk s kacagunk.
De a halál azt mondja: csitt!
Egyszer már én is meghalék.
Mérget töltöttek azok vizembe,
Akik megitták boromat.
S mit tettek gyilkosaim,
Hogy gaztettöket elleplezzék?
Midőn kiterítve feküdtem:
Reám borultak s könnyezének.
Szerettem volna fölugrani,
Hogy orraikat leharapjam.
De nem harapom le! - gondolám -,
Legyen orrok és szagolják,
Hogy rothadok, s fúladjanak meg.
Hahaha!
És hol temettek el? Afrikában.
Az volt szerencsém,
Mert egy hiéna kiása siromból.
Ez az állat volt egyetlen jóltevőm.
Ezt is megcsaltam.
Ő combom akarta megenni:
Én szívemet adtam oda,
S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle.
Hahaha!
De hiába, csak így jár,
Ki emberrel tesz jót. Mi az ember?
Mondják: virágnak gyökere,
Amely fönn a mennyben virúl.
De ez nem igaz.
Virág az ember, melynek gyökere
Ott lenn van a pokolban.
Egy bölcs tanított engemet erre,
Ki nagy bolond volt, mert éhen hala.
Mért nem lopott? Mért nem rabolt?
Hahaha!
De mit kacagok, mint a bolond?
Hisz sírnom kellene.
Siratni, hogy oly gonosz a világ.
Az isten is felhőszemével
Gyakran siratja, hogy megalkotá.
De mit használ az ég könyűje is?
A földre hull, a ronda földre,
Hol az emberek lábbal tiporják,
S mi lesz belőle,
Az ég könnyéből?... Sár.
Hahaha!
Oh, ég, oh, ég, te vén kiszolgált katona,
Érdempénz melleden a nap,
S ruhád, rongyos ruhád a felhő.
Hm, így eresztik el a vén katonát,
A hosszu szolgálat jutalma
Egy érdempénz és rongyos öltözet.
Hahaha!
S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven,
Midőn a fürj azt mondja: pitypalatty?
Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt!
Az asszony vonzza magához a férfiakat,
Mint a folyókat a tenger;
Miért? Hogy elnyelhesse.
Szép állat az asszonyi állat,
Szép és veszedelmes;
Aranypohárban méregital.
Én ittalak, oh, szerelem!
Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,
Mint egy mézzé vált tenger;
De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,
Mint egy méreggé vált tenger.
Láttátok-e már a tengert,
Midőn a fergeteg szánt rajta
És vet beléje halálmagot?
Láttátok a fergeteget,
E barna parasztot,
Kezében villámösztökével?
Hahaha!
És ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról.
Érett gyümölcs vagy, föld, lehullanod kell.
Még várok holnapig;
Ha holnap sem lesz a végitélet:
Beások a föld közepéig,
Lőport viszek le
És a világot a
Levegőbe röpítem... hahaha!

(Szalkszentmárton, 1845. november 25. - december 31.)

Álmos vagyok és mégsem alhatom;
Ébren vagyok, és mégis álmodom.
Gyertyám pislog komor-homályosan,
Mint a lidérc, mely temetőbe' van;
S ki nem merem kezemet nyújtani:
Elvenni hamvát vagy eloltani.
Ágyamban fekszem mozdulatlanul.
Előttem el rém rém után vonul.
Hiába húnyom be szemeimet,
Látom még akkor is e rémeket.
És millyen rémek, millyen alakok!
Arcomról hideg izzadás csorog.
Ott mély árokban egy koldus-halott,
Fölkél és rágja a koldusbotot.
Kemény. Beléje törnek fogai,
Látom szájából a vért omlani.
Itt egy öreg cigány a deresen,
Ütik, verik kinos-keservesen,
Vernek le róla húsdarabokat;
Fájdalmában, mint a kutya, ugat.
Hát az mi ott? Torony vagy óriás?
S mit mível? Kútat vagy sirgödröt ás?
Nem sír lesz az, nem. Kút; mert ott hever
Mellette a nagy százakós veder;
Most leereszti a roppant vedert...
Nem víz, de vér, mit e kútból kimert.
Itt egy ifjú, ki lenyakaztaték,
Viszi fejét, markolva üstökét,
S szólván: "Nem én, de te vagy a zsivány!"
Bedobja azt a bíró ablakán.
Ott akasztófa, rajta csecsemő;
A csecsemőnek anyja odajő,
Megfogja lábát, s húzza, húzza le,
S körültáncolja a bitót vele.
Itt egy leány, két béka ül szemén,
Nyúzott patkány van orrának helyén,
Hosszú férgekből vannak fürtei,
S őt félkígyó-félember öleli. - -
Ily szörnyeket lát lázas képzetem.
Elkergetném s el nem kergethetem.
Mindenki alszik, csak magam vagyok
Nem alvó. Csend van, csak fogam vacog.

(Pest/Szalkszentmárton, 1845. október 16. - december 31. között)

Mi a remény?... Förtelmes kéjleány,
Ki minden embert egyaránt ölel.
Ha rápazarlod legszebb kincsedet,
Az ifjuságot: akkor elhagy, el!

(Pest, 1845. október 16. - november 25. között)

 

Lement a nap. De csillagok
Nem jöttenek. Sötét az ég.
Közel s távolban semmi fény nincs,
Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.

Szép csillag a honszeretet,
Gyönyörüségesen ragyog.
Szegény hazám, szegény hazám, te,
Neked kevés van illyen csillagod.

Mécsemnek lángja mint lobog!
Mitől lobog? Mi lengeti?
Éjfélt ütött. Ti lengtek itten
Mécsem körül, ti, népem ősei!

Mintha nap volna mindenik,
Oly tündöklők e szellemek,
Tündöklők, mert hisz a dicsőség
Sugármezébe öltözködtenek.

Ne nézz ősidre, oh, magyar,
Ki most sötétségben vagy itt,
Ne nézz ősidre, e napokra...
Szemeid gyöngék... a napfény megvakít.

Hazám dicső, nagy ősei,
Ti, földet rázó viharok!
Ti egykoron a porba omlott
Európa homlokán tomboltatok.

Oh, nagy volt hajdan a magyar,
Nagy volt hatalma, birtoka;
Magyar tenger vizében hunyt el
Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.

Csakhogy rég volt, midőn magyar
Fejekre termett a babér;
A képzelet sebes szárnyú sas,
Elfárad mégis, mire odaér.

Oly rég elhervadt a babér
A magyaroknak homlokán,
Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy
Nagyságod híre csak mese talán.

Már rég nem sírtam, s íme, most
Pillámon egy könny rengedez.
Magyar nép, vajon hajnalodnak
Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?

Magyar dicsőség, mi valál?
Hullócsillag, mely tündökölt,
Aztán lehullott a magasból
És mindörökre elnyelé a föld?

Vagy üstökös vagy, óh, magyar
Dicsőség, mely jött s távozék,
Hogy századok múltával újra
Lássák fényét a népek s rettegjék?

(Pest, 1845. október 16. - november 25. között)

Hegyen űlök, búsan nézek le róla,
Mint a boglya tetejéről a gólya.
Lenn a völgyben lassu patak tévedez,
Az én fáradt életemnek képe ez.

Elfárasztott engemet a szenvedés.
Be sok búm volt, örömem meg be kevés!
Bánatomból egy nagy árvíz lehetne,
Örömem kis sziget lenne csak benne.

Fenn a hegyen, lenn a völgyben zúg a szél,
Közelget az időjárás ősz felé;
Ősszel szép csak a természet énnekem,
A haldokló természetet szeretem.

Tarka madár nem fütyörész az ágon,
Sárgapiros levél csörög a fákon,
Innen-onnan lehull a fák levele...
Bárcsak én is lehullanék ővele!

Holtom után vajjon mi lesz belőlem?
Vadfa lenni szeretnék az erdőben;
Ott lenne az én számomra jó tanya,
Egész világ engem ott nem bántana.

Szeretném, ha vadfa lennék erdőben,
Még inkább: ha tűzvész lenne belőlem;
Elégetném ezt az egész világot,
Mely engemet mindörökké csak bántott.

(Borjád, 1845. szeptember 27/28.)

Nincsen oly bú,
Mint az én búm.
Oh, ha én busúlok!
Keblem egy oroszlánbarlang,
S szívem benne bárány;
Szaggatják az éhes oroszlánok
Fogaikkal, körmeikkel.
Vérét isszák,
Csontját rágják
És velőjét szíják
E szegény báránynak az
Éhes oroszlánok. - -
Olyan öröm sincs,
Millyen az én örömem.
Oh, mikor én örülök!
Keblem egy édeni kert
S rózsa e kertbe' szivem.
Napsugarakkal,
Tarka lepékkel
Játszik e rózsa,
S zeng körülötte
A csalogány.
És jön egy angyal,
És leszakítja e rózsát,
S illeti csókkal,
S keblire tűzi,
S véle az égbe röpűl!

(Pest, 1845. szeptember 18-22. között)

Ismerjetek meg végre: ki vagyok?
Álarc alatt volt mostanáig képem.
De már meguntam én álarcomat,
És azt most ünnepélyesen letépem!

Olvastátok vidám dalaimat?
Azt gondoljátok, hogy lelkembül írom?
Oh, dalaimban a kedv, nevetés,
Csak ollyan ez, mint a virág a síron.

Kivűl a síron nyílik a virág,
S belűl a sírban féreg és halott van;
Igy írtam én enyelgő dalokat,
Mig lelkem haldokolt a fájdalomban.

De többé nem leszek komédiás,
Ki víg pofákat vág a közönségnek,
És odabenn a színfalak között
Arcán kínszenvedés könyűi égnek! -

Oh nem, ez mégsem szép határozat!...
Múljék oly gyorsan, amily gyorsan támadt.
Szenvedjen bár szivem: a víg dalok
Ne szűnjenek meg... hátha általok
Kissé vidítom szomorú hazámat.

(Pest, 1845. szeptember 18-22. között)

Mi az fölöttem? Ég vagy sírbolt?
Igen, sírbolt, amelyben a föld,
Ez óriás koporsó fekszik.
És ott fejem fölött az a fény
A nap? Vagy a sírbolti lámpa?
Igen, sírbolti lámpa, melynek
Bágyadtan pislogó sugára
Sötétségét a síri éjnek
Halvány piros-sárgára festi.
S mily hallgatás!... De, hah, mi zendül
A némaságnak közepette?
Madárszó vagy leánydal? Oh, nem!
A férgek rágják a koporsó
Behunyt szemű, hideg lakóit.
Igen, behunyvák a szemek mind,
Melyekben egykor szerelemnek
S gyűlölségnek szikrája lángolt,
S amelyekből oly undorítón
Nézett ki, mint a kéjleányok
A bordélyházak ablakából,
A gőg, irígység, elbizottság,
A megvetés, alázatosság.
Behunyvák a szemek, s hideg már
A szív, e kis pokol, amely száz
Meg száz ördögnek volt tanyája,
Hol a bünök máglyája égett
Kihamvadatlan lángolással.
Hanem már mindeneknek vége.
Alszik már a becsűletorzás,
Barát- s honárulás, s egyéb szörny,
S amelly őket nyomban követte,
A lelkiösmeret marása...
De ez nagyon régen halt már meg,
Az újabb kornak nemzedéke
Ismerte ezt csupán hiréből. -
Mindennek vége. Minden alszik.
Becsukva a szem. Hűlve a szív.
Csak én magam vagyok még élő
A sírbolt roppant üregében,
S tünődöm, egy vendégre várván,
A késedelmező halálra.
Halál, mért nem jössz? Félsz talán, hogy
Megbirkozom veled s legyőzlek?
Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,
Ki egykor vakmerő kebellel
Dacoltam sorssal és világgal.
Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak.
Hagyom magam. Erőtelen hang
Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.

(Pest, 1845. szeptember 10-22. között)

Mondják hideg-nyugalmasan
Az öregek:
Szilaj, bolond fiú vagyok,
Csendesb legyek.
Vénség az életnek visszhangja csak,
E tompa hangok meg nem bántanak.

Szilaj vagyok, igaz; s bolond?
Az is lehet.
Az észt tanácsra nem hivom,
Csak a szivet.
No, de fejemnek is hasznát veszem:
Reá bokrétás kalpagom teszem.

S a szív nem rossz tanácsadó,
Higyétek el.
Az észnél gyakran messzebb lát
Sejtelmivel.
Az ifju szíve lánglobogva ég;
Világít ez, midőn sötét az ég.

S szolgál a szív nemcsak vezér-
Szövétnekűl.
Balsors telében életünk
Gyakorta hűl,
S az ész miatt akár megfagyhatnánk,
De szívünkben fölmelegít a láng.

És ne higyétek, csendes öregek,
Hogy tán megárt,
Ha túllobogja is a fiatal
Tüz a határt;
Föl szoktak gyújtani egész mezőt,
S lesz égés által ez gyümölcsözőbb.

(Pest, 1845. szeptember 10-22. között)

Elkárhozástól félt szegény anyám,
S talán féltése nem alaptalan.
Tart tőle - s ebben igazsága van -,
Hogy már régóta nem imádkozám.
Imádkozom hát; íme két kezem
Szent áhitattal összekulcsolom.
Hallgass meg engem, égi hatalom,
Hallgass meg engem, édes istenem!

Adj énnekem... hó, első a haza.
Hatalmas isten, népem istene!...
De kérni vajon mit is kellene
Hazámért, melynek annyi a baja?
Ezért csak egy, csak egy a kérelem:
Mely így, mint van, már nem sok évet lát,
Teremtsd egészen ujjá e hazát.
Hallgass meg engem, édes istenem!

És magamért? Mit kérjek magamért?
Adj hát nekem szépséges szeretőt,
S amellyen majd meglátogassam őt,
Gyors paripát; aztán sok, sok babért...
Nem hogy fejemet ékesítse, nem,
De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom,
Csikóm legyen mivel jól tartanom...
Hallgass meg engem, édes istenem!

(Szalkszentmárton, 1845. augusztus 20. - szeptember 8. között)

Ha az isten ekkép szólna hozzám:
"Fiam, én neked megengedem,
Hogy úgy halj meg, mint magadnak tetszik",
Erre kérném akkor istenem:

Legyen ősz, de szép, szelíd, derült ősz,
Sárga lombon fényes napsugár;
Sárga lomb közt zengje végdalát egy
A tavasztól elmaradt madár.

S valamint az őszi természetre
A halál jön észrevétlenül:
Énreám is így jőjön... csak akkor
Vegyem észre, ha mellettem ül.

Ekkor, mint a lombon a madárka,
Zengjem én is el végdalomat
Bűvös hangon, mely le a sziveknek
Fenekére s föl az égbe hat.

És ha vége a varázséneknek:
Ajkaimat egy csók zárja be,
A te csókod, szőke szép leány, te
Földi lények legdicsőbbike! -

De ha ezt nem engedné az isten,
Kérném akkor, hogy tavasz legyen,
Harc tavasza, hol rózsák teremnek,
Véres rózsák, férfikebleken.

S lelkesítve zengjenek a harcok
Csalogányai, a trombiták,
Ott legyek, s az én szivemből szinte
Nőjön egy halálos vérvirág.

S ha ledőlök ekkor paripámról:
Ajkaimat egy csók zárja be,
A te csókod, te szép szabadság, te
Égi lények legdicsőbbike!

(Szalkszentmárton, 1845. augusztus 20. - szeptember 8. között)

Még mit nem mondanak!
Hogy az én képzetem
Alant jár, magasra
Föl nem röpíthetem.
Lent jár a föld szinén,
Ha úgy tartja kedve,
Sőt a föld alá is
Van gyakran sülyedve;
Mint buvár, sülyed a
Mélységek mélyére,
A legmélyebb tenger:
A szív fenekére.
De ha mondom neki:
"Szállj a magasra fel!"
Felszáll s a légben, mint
Pacsirta, énekel.
S ha ekkor biztatom:
"Még följebb, képzetem!"
Vele a sasokat
Rendre megkergetem.
A sas mind elfárad,
De nem fárad ő el,
Egy utat kezd a leg-
Magasabb felhővel.
És a felhőknek sem
Társa ő sokáig,
Egyenest fölfelé
Tör az ég boltjáig,
És ha ekkor éppen
Napfogyatkozás van:
Az elsötétedett
Nap mellett elsuhan,
Elsuhan mellette,
Egyet pillant rája,
S megkerűl a napnak
Elveszett pompája.
És az én képzetem
Még ekkor sem pihen,
Hanem a legfelső
Csillagzaton terem,
S ott, hol már megszűnik
Az isten világa,
Új világot alkot
Mindenhatósága - -

(Pest, 1845. július 29. után)

Miért aggódol, lelkem, jó anyám,
Hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
Tán fehérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az! Csak add elém, anyám,
Bármillyen barna is az a kenyér.
Itthon sokkal jobb ízü énnekem
A fekete, mint máshol a fehér.

(Szalkszentmárton, 1845. július 13-21. között)

Te sem termettél ám szakácsnak,
Magyarország, édes hazám!
A sült egy részét nyersen hagynád,
S elégetnéd más oldalán.
Mig egyfelől boldog lakóid
Megfúlnak a bőség miatt:
Hát másfelől meg éhhalállal
Megy sírba sok szegény fiad.

(Eperjes, 1845. április 5. és május 1. között)

Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld föld felett, kék ég alatt a
Hangos pacsirta fütyörész;
Dalával a napot kicsalta,
A nap rá gyönyörködve néz.

Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld a föld, kék az ég, tavasz van...
És én oly sült bolond vagyok,
Hogy idebenn a szűk szobában
Kadenciákat faragok!

(Eperjes, 1845. április 5. és május 1. között)

Úgy sírhatnék!... Megbántott valami,
Nagyon megbántott, mondhatatlanul.
És a felhővel a lélek rokon:
Megkönnyebbül, midőn esője hull.

De én nem sírok, nem szivelhetem,
Megfogadám, hogy többé nem sírok.
El, könnyek!... Szívem úgyis olly üres,
Megfértek benne, odafolyjatok.

(Pest, 1845. február - március)

Légy átkozott, te átkos pillanat,
Melyben fogantatám,
S te, melyben kínnal a kín emberének,
Költőnek szűlt anyám!
Oh költészet, te a
Gyanútalan szív csalfa pókhálója,
És azután foglyodnak
Oly irgalomtalan fojtogatója!

Véremből már te oly sokat szivál,
Mérges fulánku pók!
De szálaid bármillyetén kuszáltak,
Még elszaggathatók.
Letépem azokat,
Bármint keresztülszőtték-fonták szívem,
S ha összenőttenek már:
Úgy velök együtt szívem is kitépem!

De véremből e gyilkos férget én
Többé nem hizlalom,
Ugyis, mi lenne a kiszívott, elfolyt
Vérért a jutalom?
Dicsőség legfölebb,
Ez a szem fényét elvakító semmi;
És még az is nagy kérdés:
E semmi is fog-e jutalmam lenni?

Széles folyódon úszom ezután,
Oh, mindennapiság!
Ballagsz velem majd, és csendes folyásod
Sziklák közé nem vág.
Nem lesz hirem, nevem,
Tán a boldogság karjai sem várnak,
De lesz mégis nyugalmam,
S a nyúgalom fele a boldogságnak. - -

És elnémuljak mindörökre hát?
Egy hangszer életem;
E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat,
A szögre föltegyem?
Hallgasson örömem?
Ne légyen hangja többé fájdalmamnak?
Hallgathat-e a tenger,
Midőn hullámin szélvészek rohannak?

Nem, költészet, nem hagylak el soha,
Mert nem hagyhatlak el!
Táplálni foglak a gyötört kebelnek
Legforróbb vérivel.
Nem bánom: tépj, eméssz,
Másoktól meghallgattatást sem várok,
Azért éneklek, költök,
Míg végső csepp vérem ki nem szivárog.

(Pest, 1845. február 8. és március 4. között)

Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, táncol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos, meleg szobában.

A napszámos, napszámosné
Tuskót fürészel és hasít;
Daróc pólyában gyermekök
A szélvésszel versenyt visít.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos, meleg szobában.

Jár nagy léptekkel föl s alá
A katona az őrhelyen,
És számlálgatja lépteit;
Kínjában mást mit is tegyen?
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos, meleg szobában.

A hosszu lábu drótostót
Kopott gubáját cepeli;
Az orra érett paprika,
S hidegtől folynak könnyei.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos, meleg szobában.

Barangol a vándorszinész
Egy falutól a másikig;
Meleg ruhája nincs ugyan,
De mindazáltal éhezik.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos, meleg szobában.

Hát a cigány?... Vacog foga
A rongyos sátorok alatt;
Kopogtat a szél és bemegy,
Bár a cigány nem szól: szabad!
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos, meleg szobában.

Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, táncol a tányér
a borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos, meleg szobában.

(Pest, 1845. február közepe)

Megvetésem és utálatomnak
Hitvány tárgya, ember a neved!
A természet söpredéke vagy te,
S nem király a természet felett.
A teremtés legutolsó napján
Alkotott az isten tégedet,
Elfáradt már ekkor a munkában,
S így jelessé nem teremthetett.

Szeretélek téged egykor, s szívem
Veled hű szövetséget köte,
Megvetésem és utálatom lett
E szövetség kettős gyermeke;
Jól ismerlek, te nem érdemelsz mást,
Nem, mint megvetést s utálatot...
Szolgazsarnok! Vagy nyalod más talpát,
Avagy talpad mással nyalatod.

S azt hiszed tán, te nyomoru pára!
Mint te, én is ollyan rab vagyok?
Azt hiszed, hogy én dicséretedre
Vagy gyalázatodra hallgatok?
Azt hiszed, hogy tettben és irásban
Engem aggódásnak férge rág,
És szorongva kérdezem magamban:
Mit fog erre szólni a világ?

Hidd, ha jónak látod; ámde tudd meg:
Én nem függök tőled semmiben,
Amilly útat választott magának
Lelkem, rajta egyenest megyen.
És ha tetszik engem fölemelned,
Ám emelj föl, mint bálványodat;
Ha fölültetsz fejed tetejére,
Majd kirúgom szolgafogadat!

(Pest, 1845. február első hete)

Mi volna különös azon,
Ha néha elmosolyodom
Vidám, tréfás beszéd felett?
Felhős ég is mutat derüt...
Csakhogy, midőn a nap kisüt,
A felhő keble megreped.

(Pest, 1845. január 16-23. között)

Hol vagy te, régi kedvem?
Te pajkos, vad fiú!
Fölválta lyánytestvéred,
A szótlan, méla bú.

Játékszered volt szívem,
Hová nem hordozád!
Nyílként rohanva, vitted
A nagyvilágon át,

Míg végre megbotlottál
Egy sírhalom fölött,
S estedben a játékszer,
Szivem, kettétörött.

(Pest, 1845. január 13-14. előtt)

Miért tekintesz be szobámba?
Kiváncsi hold!
Nem úgy foly már itt a világ, mint
Hajdanta folyt.

Egykor ha pillantásod hozzám
Betévedett:
Látád a szívben meg nem férő
Lángéletet.

Bú, kedv között élet-halálra
Látál csatát,
De győzedelmeskedni a bút
Nem láthatád.

Ez akkor volt - ha megtekinted
Most arcomat,
Azt vélheted: tükörben látod
Tenmagadat.

Hideg vagyok és szótalan, mint
- Ahonnan jő
E hidegségem, szótlanságom -
A temető.

(Pest, 1845. január 13-14. előtt)

Oh, ne mondjátok nekem, hogy
Hajnallik hazánk felett!
Látom én: az ő számára
Sző a sors szemfödelet.
S kérni istent nem merem, hogy
Nemzetem gyógyítsa fel,
Mert e nemzet, elhigyétek,
Életet nem érdemel.

Figyelemmel átforgattam
A történet lapjait,
S fontolóra vette lelkem,
Amit e hon végbevitt.
S mit találtam ott fölírva
Századok bötűivel?
Azt találtam, hogy e nemzet
Életet nem érdemel.

Jóra termett nép honában
Egy a szív, az akarat,
A közérdek mellett minden
Különérdek elmarad.
Itten oltárt minden ember
Önbálványaért emel -
És az illyen önző nemzet
Életet nem érdemel.

Voltak egyesek közöttünk!
Tiszta, hű, nagy szellemek,
Akik mindent, amit tettek,
A hazáért tettenek.
Hány volt köztök, kiket a hon,
Maga a hon veszte el!
És az ily hálátlan nemzet
Életet nem érdemel.

Más hazában híven őrzik
Mindazt, ami nemzeti;
Ősi kincsét a magyar nép
Megveti és elveti,
A magyar magyarnak lenni
Elfeled vagy szégyenel -
És az illy elkorcsult nemzet
Életet nem érdemel...

Oh, de mért elősorolnom
E szegény hon vétkeit?
Lesz-e sors, oh, lesz-e isten,
Aki minket megsegit?
A nagy isten szent kegyéből
Jő-e megváltási jel?
Lesz-e még e nemzet ollyan,
Hogy halált nem érdemel?

(Pest, 1845. január)

Mindig biztattál, jó apám:
Kövessem mesterségedet,
Mondtad, hogy mészáros legyek...
Fiad azonban író lett.

Te a taglóval ökröt ütsz,
Tollammal én embert ütök - -
Egyébiránt ez egyre megy,
Különböző csak a nevök.

(Pest, 1845. január 1-7.)

Mit ugattok, mit haraptok
Engemet, hitvány ebek!
Torkotokba, hogy megfúltok,
Oly kemény koncot vetek.
Nyirbáljatok üvegházak
Satnya sarjadékain;
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.

Nem verték belém tanítók
Bottal a költészetet,
Iskolai szabályoknak
Lelkem sosem engedett.
Támaszkodjék szabályokra,
Ki szabadban félve mén.
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.

Nem virítok számotokra,
Árva, finnyás kóficok!
Kiknek gyönge, kényes, romlott
Gyomra mindjárt háborog;
Van azért, ki ép ízléssel
Idvezelve jön elém.
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.

Hát azért nekem örökre,
Szépen békét hagyjatok;
Úgysem sok gyümölcsü munka:
Falra borsót hánynotok.
S kedvetek ha jön kötődni,
Úgy kapkodjatok felém:
A természetnek tövíses
Vadvirága vagyok én.

(Pest, 1844. december 21-22.)

Felhős az ég hazámon,
Aligha nem lesz vész;
Csak hadd legyen, nem bánom,
Lelkem reája kész.

Lantom nagyon szeretne
Hallgatva állani,
Régóta van kezembe',
Már kopnak húrjai.

S amott a zugban kardom
Folyvást panaszkodik:
Hiába meddig tartom,
Az ítéletnapig?...

(Pest, 1844. december)

Mért nem születtem ezer év előtt?
Midőn születtek Árpád daliái,
S ragadva kardot, a vérkedvelőt,
A nagy világgal mentek szembeszállni.

Beh mondtam volna csataéneket,
Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek,
Melynek zugási mennydörgéseket
Vadul kavargó örvényökbe nyeltek.

Beh fölvetettem volna magamat
Hadvész után nyerítő paripára,
Keresni a sírt vagy babéromat
Hazát teremtő harcok viharába'.

Beh énekeltem volna diadalt,
Vitézeimnek, párducbőrre dőlve,
Midőn az ütközetmoraj kihalt
S az áldomás csengése jött helyébe.

Vagyok henyélő század gyermeke,
Hol megdalolni méltó tárgyam nincsen;
S ha volna is, mi lenne sikere?
Sínlődik a nyelv terhes rabbilincsen.

(Pest, 1844. november - december)

A költészet fája életem,
Minden versem egy levelke rajt.
Fa, levél el fog hervadni majd,
A felejtés szele rásohajt.

És mivelhogy elhervadni fog,
Ne is ápolgassam én e fát?
Más hasznot ha nem hajt: legalább,
Amíg élek, hűs árnyékot ád.

(Pest, 1844. szeptember)

Hejh, édes szülőimék,
Gazdagodjam meg csak!
Akkor, hiszem istenem,
Nem panaszolkodnak.

Minden teljesülni fog,
Amit csak kivánnak;
Megelőzöm vágyait
Éd'sapám s anyámnak.

Lesz csinos ház, amiben
Megvonulnak szépen;
Pince lesz a ház alatt,
Jó bor a pincében.

Meghihatja éd'sapám
Minden jóbarátját;
Borozás közt lelköket
A jókedvbe mártják.

Szép kocsit csináltatok
Éd'sanyám számára;
Nem kell, hogy a templomot
Gyalogosan járja.

Lesz arany szegélyzetű
Imádságos könyve,
Krisztus urunk képe lesz
Szépen metszve benne.

Pistinak meg majd veszek
Drága paripákat,
Rajtok jó Istók öcsém
Vásárokra járhat.

Végesvégül lesz nekem
Dúsgazdag könyvtárom;
Akkor majd a verseket
Nem pénzért csinálom.

Ingyen osztom azokat
Szét az újságokba;
Minden szerkesztő, tudom,
Szivesen fogadja.

S hogyha szép lyányt kaphatok:
- De magyar lelkűt ám! -
Éd'sapám táncolni fog
Fia lakodalmán.

Így élünk majd boldogan
A mulatságoknak,
Így biz, édes szüleim...
Gazdagodjam meg csak!

(Pest, 1844. augusztus második fele - szeptember eleje)

Hejh, Debrecen,
Ha rád emlékezem!...
Sokat szenvedtem én tebenned,
És mindamellett
Oly jólesik nekem,
Ha rád emlékezem. -

Pápista nem vagyok,
És mégis voltak böjtjeim, pedig nagyok.
Jó, hogy az embernek csontfoga van,
Ezt bölcsen rendelék az istenek,
Mert hogyha vas lett volna a fogam,
A rozsda ette volna meg.

Aztán a télnek kellő közepében
Kifogya szépen
A fűtőszalmám,
S hideg szobában alvám.
Ha fölvevém kopott gubám,
Elmondhatám,
Mint a cigány, ki a hálóból néze ki:
"Juj, be hideg van odaki!"

S az volt derék,
Ha verselék!
Ujjam megdermedt a hidegben,
És ekkor mire vetemedtem?
Hát mit tehettem egyebet?
Égő pipám
Szorítgatám,
Míg a fagy végre engedett.

Ez ínségben csak az vigasztala,
Hogy ennél már nagyobb ínségem is vala.

(Pest, 1844. augusztus)

Esős idő van; szürke a menny,
Mint a bakancsos-köpönyeg.
Arról szó sincs, hogy kiderüljön,
Sétálni hát már nem megyek.
 
Mit kéne tennem? Feleséget
A jóisten még nem adott;
Ha feleségem volna: véle
Majd eltréfálnám a napot.
 
Pipára gyújtok, s az esőnek
Halk susogását hallgatom,
És végigszállok gondolatban
A messze fekvő múltakon.
 
Sokon mentem már én keresztül,
Sok jót értem, de több roszat,
S nagyrészt magamnak kell köszönnöm,
Hogy megvalljam az igazat.
 
Könnyelmüség, könnyelmüség! Ez
Gyakorta oly lépésre vitt,
Melynek később vásott fogakkal
Ettem fanyar gyümölcseit.
 
De bátran mondom: más hibám nincs
A könnyelműségen kivül,
S ez majd a maga idejében
Az ifjusággal elröpül.
 
Viszontagságos életemnek
Egy hű, igaz barátja van,
Egyetlen ő, ki nem hagyott el
Balsorsom háborúiban.
 
Velem volt ő, mig a hazában
Bujdosva jártam, mint a vad,
És ittam a forrás vizéből,
S alvám a szabad ég alatt;
 
Velem volt ő, mig a hazán túl
Naponta négy krajcár dijért
Hiven fogyasztám a katonák
Sületlen, sótlan kenyerét:
 
Velem volt ő, míg a könyűkkel
Sózott szinészi kenyeret
Megpaprikázták bosszusággal
Ármánykodó gazemberek.
 
Ez egy barátom a költészet.
Ő volt mindenkor énvelem,
Verseltem én minden bajom közt
A színpadon s az őrhelyen.
 
Leend-e haszna verseimnek?
Túlélik-e majd apjokat?
Ragyognak-e holdként fölöttem,
Ha sírom éje befogad?...
 
De már derül! Szivárvány támad
Amott a rákosi mezőn,
Sétára hát... csak el ne csípjen
Valamellyik hitelezőm.

(Pest, 1844. augusztus)

Önkénytelen az ember,
Mindenre születik,
Mint a magasb hatalmak
Ott fönn elvégezik.
Fölöttem is határozott
Az égi végzemény:
Csavargónak születtem,
Csavargó vagyok én.
 
Betérek Debrecenbe
Bolond Istók gyanánt,
S tovább megyek, ha ittam
Bort és öleltem lyányt.
Ma itten, holnap ottan,
Csak ez az élemény...
Csavargónak születtem,
Csavargó vagyok én.
 
Igaz, most a cudar sors
Rútul bánik velem:
Lekötve hívatalhoz
Tengődöm egy helyen.
De nem tart ez sokáig,
Így biztat a remény;
Mint voltam eddig, újra
Csavargó leszek én.

(Pest, 1844. augusztus)

Mit nekem te, zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadult sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön, felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl, a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. -

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt boruljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.

(Pest, 1844. június második fele - július)