Szűk szemrésből előcsillanó, fáradt tekintet. Szépen fésült, mégis bozontos szakáll, bajusz. Mély hang. Hatalmas termet. Tökéletes nyugalom, szinte közöny, amely azonban néhány pillanat alatt átválthat felháborodásba és óriási, ám igazságosan osztogatott pofonokba. Ilyen a Néma Elefánt, vagyis Wilbur Walsh, Bambino, Salud, Piedone, Charlie Firpo, no és persze Perry Mason (ál)ügynök alakítója – Bud Spencer.

Ilyen volt.
Bud Spencer június 27-én, nyolcvanhatodik életévében eltávozott közülünk.

A színész a filmcsillagok egyik legkülönösebbje volt: újabb és újabb generációk számára a meghatározó mester, ugyanakkor olyasvalaki, akinek az úgynevezett jelentősége a filmítészek szemében mindvégig kérdéses maradt: egyesek gőggel nézték le "pusztán szórakoztató" filmjeit, mások tanulmányokat írtak a hatásmechanizmusukról. Egyes friss cikkek azt állítják, az olaszok sosem ismerték el igazán. Nos, függetlenül attól, hogy 2010-ben teljes életművéért megkapta a David di Donatello-díjat, ez valószínűleg részben igaz: például mert Bud Spencer egész életében mindig nápolyi volt, sosem egyszerűen "olasz". Továbbá az olaszok az összes nagy filmjét szinkronizálva nézték: kevesen tudják, hogy a legtöbb olyan Bud Spencer-nagyfilmben, amit ismerni és szeretni szoktunk, csak az angol hangsávban hallható a mester igazi hangja...

A magyarok (vagy épp a németek, netán a japánok) számára viszont Bud Spencer mindenképpen legenda. S távolról sem azért, mert barátjával és játékostársával, Terence Hill-lel azon kevés színészek között voltak, akit átjutottak a vasfüggönyön is a késő Kádár-korszak mozijaiba. Akkor népszerűsége már régen elenyészett volna, hisz már az én generációm is szülő azóta. Ám az, hogy mégis kis bodók nevelői vagyunk, hogy van hazai rajongói fesztivál, idén már a tizedik, szinkronversennyel, jeleneteljátszással és banánemeléssel, hogy szeretünk könyveket, cikkeket és híreket olvasni Terence Hillről és Bud Spencerről, hogy minőségi pólókon viseljük a képüket, hogy lelkesen hallgatjuk a Spencer Hill Magic Bandet, ezt a sajátos és különleges hungarikumot - és persze, hogy rongyosra nézzük a filmjeiket, közöseket és sajátokat - csakis egy dologgal magyarázható.

Hogy Bud Spencer és Terence Hill a kultúránk része, a filmvilág méltó tagja, igazi komédiás, nagy művész és mester. Ráadásul emellett még jó ember is.

A rajongóit szerető és tisztelő, számukra három könyvet is megíró, mindig mosolygó Bud Spencer most már csak emlék: az ember meghalt. Ám személye és színészete velünk marad a filmjeiben: a legenda örök.

Íme három kedvenc jelenetem Bud Spencerrel:
Pisztácia
Bűnvadászok
Hagymás bab
Bud Spencerre emlékezve ajánlom figyelmedbe három írásomat, amelyet a mester önéletrajzi könyveiről írtam:
Bud Spencer: Eszem, tehát vagyok - Étel- és életreceptek
Bud Spencer: Különben dühbe jövök - Önéletrajzom első része
Bud Spencer: 80 év alatt a Föld körül - Önéletrajzom második része
Emlékezhetünk Bud Spencerre egy legendás étellel is!
Végül: szerintem ezt a zenét hallgatva is mindig ő jut majd az eszünkbe: Piedone, a zsaru.
Az első kép lelőhelye (hogy irigykedem...)