2016. június 22., szerda
A a L'Harmattan a Könyvfesztiválra időzítette új, a közép-európai irodalommal foglalkozó sorozatának, a a Világ-szép-irodalom című szériának a megindítását. Ezzel követte a nekem oly kedves Typotexet, amely immár negyedik éve ad ki korszerű és kortárs európai irodalmat puha kötéses, könnyed, velemjáró formátumban a Typotex Világirodalom sorozatban.
Mivel a Könyvfesztivál vendége Szlovákia volt, a L'Harmattan mindjárt három szlovák regényt is beillesztett a programjába, ráadásul mindhármat nőíróktól. Én pedig azonnal elhatároztam, hogy el kell őket olvasnom: a vonzó csomagolás (a nagyon visszafogott, mégis ötletes borító), de a Könyfesztiválos belelapozás is meggyőzött arról, hogy mindhárom nekem való könyv. Veronika Šikulová már régi kedves ismerősöm volt, mivel egy könyve már szerepelt a kiadó monumentális Valahol Európában sorozatában, Jana Beňová és Zuska Kepplová azonban szó szerint fiatal írók, akiknek még sosem jelent meg könyve Magyarországon. Mindhárom kötetet elképesztően élveztem: s remélem, később is lesz alkalom további műveket megismernem a három írótól.
Miközben mindegyik könyvet őszintén ajánlom, kissé szomorú vagyok. Bár a kortárs magyar irodalom nagyon sokarcú, épp ez(eke)t a hango(ka)t nem találom benne sehol. De nem baj: legalább le tudjuk fordítani.
Jana Beňová: Café Hyena (Elkísérési tervezet)
L'Harmattan, 2016
Amikor a Könyvfesztiválon megpillantottam a könyvet, s épp nyúltam volna érte, elment mellettem egy házaspár és rosszallóan mormogta: "Café Hyena, ez meg mégis miféle cím?". Persze ha azt olvashatták volna a könyvborítón, Café Vienna, nyilván egyáltalán nem lettek volna meglepve: bécsi kávézónak hívni egy szlovák szórakozóhelyet ugyanis teljesen normális... Átlagos és normális, elvárt és rendjén való: olyan fogalmak, amelyekkel a könyv összes szereplője szembesül, miközben küzd a sémák, a már lejátszott forgatókönyvek és a szokásos lehetőségek ellen. Végül azonban mindegyikük korlátok közé szorul, legyenek azok társadalmiak, lelkiek vagy érzelmiek.
Hogy mi is valójában a címben szereplő név, nem tudni: a regényszöveg állítása szerint a Café Hyenát "a vendégek Café Viennának becézték", szerintem azonban épp fordított az igazság. A regény főszereplői, a négytagú trió (három író értelmiségi és egy, aki megkísérli őket eltartani...) "becézi" ilyen különösen törzshelyét: ahogy általában mindent különösen, furcsán és másképp látnak, tesznek és éreznek, mint a környezetük. Emiatt azonban nem mizantrópok: mire befejezzük a könyvet, épp őket érezhetjük normálisnak és átlagosnak, az egész körülöttük lévő világot pedig teljességgel őrültnek.
A rövid (alig százhúsz oldalas), töredékekből és monológokból összeálló regény szerzője 1974-ben született, dramaturg, regényíró és novellista, e könyvével pedig elnyerte az EU Irodalmi Díját. Biztos vagyok benne, hogy a könyv úgy is olvasható, mint egyfajta fikciós önéletrajz íróságról, nőségről, párkapcsolatról, értelmiségi létről a 21. század Szlovákiájában. Jóval több is azonban ennél: a négy főszereplő, a két pár, Elza és Ian illetve Rebeka és Elfman mozaikdarabokból, emlékekből és szituációkból összeálló élete a sikertől az őrültekházáig, az erőszaktól a boldogtalanságig, a képzeletbeli megcsalatástól a valódi cserbenhagyásig, a késő szocializmusban eltöltött gyerekkortól a pozsonyligetfalui panel-lakótelepen eltöltött fiatal felnőttkorig nemcsak érdekes vagy megrázó, de általános érvényű is: akár nálunk is történhetne. A szereplők saját életüket akarják élni, el akarják vetni a konvenciókat: megtagadni valamit azonban sokkal könnyebb, mint létrehozni. Elza, a főhősök közt is a főszereplő, olyasvalaki, akinek az olvasó szurkolhat, hogy sikerrel járjon az önmeghatározásban. De vajon mi marad neki, mire rátalál önmagára? Kit kísérhet el és őt ki kíséri tovább?
Lebilincselő, szellemes, okos, modern, ironikus, érzelmes könyv. Nagyon jó.
Zuska Kepplová: Hotel Sza_adság
L'Harmattan, 2016
A három könyv közül ezzel volt a legnehezebb megbarátkoznom, mivel valójában nem egy kötet van benne, hanem kettő. Megértem a szerkesztői döntést, amely az 1982-es születésű szlovák írónő debütáló és másodikként kiadott kötetét egymás mellé helyezte. Sok szempontból összetartoznak: mindkettő fiatalokról szól, itt Közép-Európában, sőt, Budapesten játszódik, közép-európaiak, sőt, néha magyarok a szereplői (az írónő a CEU-t látogatta, most pedig ott készül doktorálni, így élményanyaga ezer szállal fűződik a magyar fővároshoz), s érzelemmentes, kritikusan megfigyelő és leíró stílus jellemzi mindkettőt. Mégis, furcsa ez az egybekötéses megoldás, így ugyanis létrejött egy olyan könyv, ami addig nem létezett (az alcím szerint 2 in 1), és ami szerintem kissé mást mond, mint eredetileg, két darabban...
Kepplová 2011-ben jelentkezett az első regényével, a Buchty švabachommal (a könyvben Bukta-tetkó), amely két részből áll. A Nem kell tudnod félni rövid történetekből kibontakozó portrék segítségével állít egymás mellé öt fiatalt Európa minden tájáról, akik beutazva a kontinenst próbálnak boldogulni, mindig máshol, másként, idegenként, utazóként, ideiglenes életet felépítve, tanulva, egyedül, kapcsolatban, vendégmunkásként, találékonyan és sikeresen, pénzt gyűjtve vagy éppen elveszve, elügyetlenkedve a jövőjüket. A Trianon-Delta viszont egy különös szerelmi háromszögtörténet biszexualitással, egymásrautaltsággal és a magyar-lét és közép-európai lét nagy kérdéseivel. A cselekményük közt nincs kapcsolat, de úgy érzem, együtt többet mondanak el rólunk, itt élő, még fiatal emberekről, mint külön. Ezzel szemben az írónő második kötete két kisregényt tartalmaz, amelyeket inkább csak a hangulatuk köt össze: az 57 km od Taškentu (2013) első darabja a SZA_ADSÁG, a második pedig a címadó 57 km-re Taskenttől. Az első visszarepít a kilencvenes évek "felszabaduló" Szlovákiájába, nyugatról jött, tehát szenvtelen, érdeklődő és kritikus szereplőket működtetve, a második történet Budapesten játszódik, s fő témája a folyamatos, totális elvágyódás.
Nos, számomra az első kötet, vagyis a magyar könyv első 165 oldala revelációként hatott. Hihetetlenül erős mondatokat, helyzeteket, érzelmeket találtam benne, sőt, tulajdonképpen magamat is felleltem itt-ott: legkorábban a második oldalon... A második kötetben, a második százhúsz oldalon viszont - amellett, hogy érdekesnek találtam - elmaradtak a nagy felismerések, talán még azt is mondanám, hogy hidegen hagyott a második (két) történet. Így jobban örültem volna, ha ez a kötet is a Café Hyenához hasonlóan bátran rövid marad: és hatásosabb.
De a Bukta-tetkó megdöbbentő, otthonos, mégis könyörtelen látlelet rólam-rólunk: nagyon jó könyv.
Veronika Šikulová: Hiányos fiasítás
L'Harmattan, 2016
Ebben a könyvben biztos voltam. Szerzőjének, az 1967-es születésű szlovák írónőnek ugyanis már megjelent egy monumentális családregénye magyarul, a Menettérti, amely olyan nagy hatással volt rám, hogy besoroltam a 2015-ben olvasott 10. legjobb könyvnek is. A Hiányos fiasítás ugyanabból az élményanyagból táplálkozik: a magyar és szlovák felmenőkkel rendelkező írónő, aki a hetvenes-nyolcvanas években nálunk is fordított Vincent Šikula lánya, hihetetlenül érdekes és szimbolikusan is értelmezhető családtörténettel rendelkezik: ha egész életében semmit sem tenne, csak a valóságnak megfelelően, mindenfajta szövegbravúr nélkül megírná, mi is történt vele és a felmenőivel, az már izgalmas olvasmányul szolgálna. Pontosabban a Menettérti (2011, magyarul 2014) ezt a hatást kelti: hiszen olvasmányossága mellett valójában igazán különleges könyv, hagyományos értelemben vett nagyregény, a posztmodernen túlról, amelynek sokszólamúsága, több, egymással kontrasztot alkotó női nézőpontja, számos atmoszférateremtő szövegfoltja és csalóka narrációja kiválóan ellensúlyozza a hagyományos témát: nők huszadik századi generációinak élettörténetét.
A Hiányos fiasítás (2014, magyarul 2016) elsőre egyfajta folytatása-felidézése a Menettértinek: megjelennek ugyanazok a szereplők, egy-két onnan már ismerős emlék, a főszereplőnő azonban éli tovább az életét: fia van, kamaszodó, lánya van, picike, késői, és férje, aki nincsen jelen akkor sem, amikor kellene és lehetne...
Míg azonban a Menettérti számomra elsőrendűen sorsok egybefűzése volt, fikcionalizált önéletrajz (ha van ilyen kategória), addig az új, fele olyan hosszú és egészen más technikával megírt könyv szinte csak ürügyül használja az élménydarabokat és életelemeket közérzetek, atmoszférák, érzések és pillanatok lefestéséhez. Az írónő egyetlen történetszálra, az anya betegségének elbeszélésére fűzi fel a távoli és a közelmúltat, az emlékeket, vágyakat, elszállt hangulatokat, csalódásokat, örömöket, félelemeket. S bár látszólag ismét beenged az életébe, egyrészt mindent eltávolít: Hősnőnk van, aki mindezt átéli egyes szám harmadik személyben. Másrészt időhöz, helyhez és személyekhez annyival kevésbé kötődővé alakul a történet, hogy annál inkább magunkénak érezzük: sorai, pillanatai, érzelmei szinte mellbe találnak olvasás közben. Amikor pedig épp nem kőkemény szembesítés, akkor kellemes, vonzó olvasmány, amelynek jó elmerülni a hangsúlyozottan női, s helyenként anekdotikus világában.
Abbahagyhatatlan, megrázó, szép, anekdotikus, igazul érzelmes, távolságtartó könyv. Nagyon jó.
Link
Olvasmányposzt 1. - Történelem más szemszögből
Olvasmányposzt 2. - Három detektívtörténet
Mivel a Könyvfesztivál vendége Szlovákia volt, a L'Harmattan mindjárt három szlovák regényt is beillesztett a programjába, ráadásul mindhármat nőíróktól. Én pedig azonnal elhatároztam, hogy el kell őket olvasnom: a vonzó csomagolás (a nagyon visszafogott, mégis ötletes borító), de a Könyfesztiválos belelapozás is meggyőzött arról, hogy mindhárom nekem való könyv. Veronika Šikulová már régi kedves ismerősöm volt, mivel egy könyve már szerepelt a kiadó monumentális Valahol Európában sorozatában, Jana Beňová és Zuska Kepplová azonban szó szerint fiatal írók, akiknek még sosem jelent meg könyve Magyarországon. Mindhárom kötetet elképesztően élveztem: s remélem, később is lesz alkalom további műveket megismernem a három írótól.
Miközben mindegyik könyvet őszintén ajánlom, kissé szomorú vagyok. Bár a kortárs magyar irodalom nagyon sokarcú, épp ez(eke)t a hango(ka)t nem találom benne sehol. De nem baj: legalább le tudjuk fordítani.
L'Harmattan, 2016
Amikor a Könyvfesztiválon megpillantottam a könyvet, s épp nyúltam volna érte, elment mellettem egy házaspár és rosszallóan mormogta: "Café Hyena, ez meg mégis miféle cím?". Persze ha azt olvashatták volna a könyvborítón, Café Vienna, nyilván egyáltalán nem lettek volna meglepve: bécsi kávézónak hívni egy szlovák szórakozóhelyet ugyanis teljesen normális... Átlagos és normális, elvárt és rendjén való: olyan fogalmak, amelyekkel a könyv összes szereplője szembesül, miközben küzd a sémák, a már lejátszott forgatókönyvek és a szokásos lehetőségek ellen. Végül azonban mindegyikük korlátok közé szorul, legyenek azok társadalmiak, lelkiek vagy érzelmiek.
Hogy mi is valójában a címben szereplő név, nem tudni: a regényszöveg állítása szerint a Café Hyenát "a vendégek Café Viennának becézték", szerintem azonban épp fordított az igazság. A regény főszereplői, a négytagú trió (három író értelmiségi és egy, aki megkísérli őket eltartani...) "becézi" ilyen különösen törzshelyét: ahogy általában mindent különösen, furcsán és másképp látnak, tesznek és éreznek, mint a környezetük. Emiatt azonban nem mizantrópok: mire befejezzük a könyvet, épp őket érezhetjük normálisnak és átlagosnak, az egész körülöttük lévő világot pedig teljességgel őrültnek.
A rövid (alig százhúsz oldalas), töredékekből és monológokból összeálló regény szerzője 1974-ben született, dramaturg, regényíró és novellista, e könyvével pedig elnyerte az EU Irodalmi Díját. Biztos vagyok benne, hogy a könyv úgy is olvasható, mint egyfajta fikciós önéletrajz íróságról, nőségről, párkapcsolatról, értelmiségi létről a 21. század Szlovákiájában. Jóval több is azonban ennél: a négy főszereplő, a két pár, Elza és Ian illetve Rebeka és Elfman mozaikdarabokból, emlékekből és szituációkból összeálló élete a sikertől az őrültekházáig, az erőszaktól a boldogtalanságig, a képzeletbeli megcsalatástól a valódi cserbenhagyásig, a késő szocializmusban eltöltött gyerekkortól a pozsonyligetfalui panel-lakótelepen eltöltött fiatal felnőttkorig nemcsak érdekes vagy megrázó, de általános érvényű is: akár nálunk is történhetne. A szereplők saját életüket akarják élni, el akarják vetni a konvenciókat: megtagadni valamit azonban sokkal könnyebb, mint létrehozni. Elza, a főhősök közt is a főszereplő, olyasvalaki, akinek az olvasó szurkolhat, hogy sikerrel járjon az önmeghatározásban. De vajon mi marad neki, mire rátalál önmagára? Kit kísérhet el és őt ki kíséri tovább?
Lebilincselő, szellemes, okos, modern, ironikus, érzelmes könyv. Nagyon jó.
L'Harmattan, 2016
A három könyv közül ezzel volt a legnehezebb megbarátkoznom, mivel valójában nem egy kötet van benne, hanem kettő. Megértem a szerkesztői döntést, amely az 1982-es születésű szlovák írónő debütáló és másodikként kiadott kötetét egymás mellé helyezte. Sok szempontból összetartoznak: mindkettő fiatalokról szól, itt Közép-Európában, sőt, Budapesten játszódik, közép-európaiak, sőt, néha magyarok a szereplői (az írónő a CEU-t látogatta, most pedig ott készül doktorálni, így élményanyaga ezer szállal fűződik a magyar fővároshoz), s érzelemmentes, kritikusan megfigyelő és leíró stílus jellemzi mindkettőt. Mégis, furcsa ez az egybekötéses megoldás, így ugyanis létrejött egy olyan könyv, ami addig nem létezett (az alcím szerint 2 in 1), és ami szerintem kissé mást mond, mint eredetileg, két darabban...
Kepplová 2011-ben jelentkezett az első regényével, a Buchty švabachommal (a könyvben Bukta-tetkó), amely két részből áll. A Nem kell tudnod félni rövid történetekből kibontakozó portrék segítségével állít egymás mellé öt fiatalt Európa minden tájáról, akik beutazva a kontinenst próbálnak boldogulni, mindig máshol, másként, idegenként, utazóként, ideiglenes életet felépítve, tanulva, egyedül, kapcsolatban, vendégmunkásként, találékonyan és sikeresen, pénzt gyűjtve vagy éppen elveszve, elügyetlenkedve a jövőjüket. A Trianon-Delta viszont egy különös szerelmi háromszögtörténet biszexualitással, egymásrautaltsággal és a magyar-lét és közép-európai lét nagy kérdéseivel. A cselekményük közt nincs kapcsolat, de úgy érzem, együtt többet mondanak el rólunk, itt élő, még fiatal emberekről, mint külön. Ezzel szemben az írónő második kötete két kisregényt tartalmaz, amelyeket inkább csak a hangulatuk köt össze: az 57 km od Taškentu (2013) első darabja a SZA_ADSÁG, a második pedig a címadó 57 km-re Taskenttől. Az első visszarepít a kilencvenes évek "felszabaduló" Szlovákiájába, nyugatról jött, tehát szenvtelen, érdeklődő és kritikus szereplőket működtetve, a második történet Budapesten játszódik, s fő témája a folyamatos, totális elvágyódás.
Nos, számomra az első kötet, vagyis a magyar könyv első 165 oldala revelációként hatott. Hihetetlenül erős mondatokat, helyzeteket, érzelmeket találtam benne, sőt, tulajdonképpen magamat is felleltem itt-ott: legkorábban a második oldalon... A második kötetben, a második százhúsz oldalon viszont - amellett, hogy érdekesnek találtam - elmaradtak a nagy felismerések, talán még azt is mondanám, hogy hidegen hagyott a második (két) történet. Így jobban örültem volna, ha ez a kötet is a Café Hyenához hasonlóan bátran rövid marad: és hatásosabb.
De a Bukta-tetkó megdöbbentő, otthonos, mégis könyörtelen látlelet rólam-rólunk: nagyon jó könyv.
L'Harmattan, 2016
Ebben a könyvben biztos voltam. Szerzőjének, az 1967-es születésű szlovák írónőnek ugyanis már megjelent egy monumentális családregénye magyarul, a Menettérti, amely olyan nagy hatással volt rám, hogy besoroltam a 2015-ben olvasott 10. legjobb könyvnek is. A Hiányos fiasítás ugyanabból az élményanyagból táplálkozik: a magyar és szlovák felmenőkkel rendelkező írónő, aki a hetvenes-nyolcvanas években nálunk is fordított Vincent Šikula lánya, hihetetlenül érdekes és szimbolikusan is értelmezhető családtörténettel rendelkezik: ha egész életében semmit sem tenne, csak a valóságnak megfelelően, mindenfajta szövegbravúr nélkül megírná, mi is történt vele és a felmenőivel, az már izgalmas olvasmányul szolgálna. Pontosabban a Menettérti (2011, magyarul 2014) ezt a hatást kelti: hiszen olvasmányossága mellett valójában igazán különleges könyv, hagyományos értelemben vett nagyregény, a posztmodernen túlról, amelynek sokszólamúsága, több, egymással kontrasztot alkotó női nézőpontja, számos atmoszférateremtő szövegfoltja és csalóka narrációja kiválóan ellensúlyozza a hagyományos témát: nők huszadik századi generációinak élettörténetét.
A Hiányos fiasítás (2014, magyarul 2016) elsőre egyfajta folytatása-felidézése a Menettértinek: megjelennek ugyanazok a szereplők, egy-két onnan már ismerős emlék, a főszereplőnő azonban éli tovább az életét: fia van, kamaszodó, lánya van, picike, késői, és férje, aki nincsen jelen akkor sem, amikor kellene és lehetne...
Míg azonban a Menettérti számomra elsőrendűen sorsok egybefűzése volt, fikcionalizált önéletrajz (ha van ilyen kategória), addig az új, fele olyan hosszú és egészen más technikával megírt könyv szinte csak ürügyül használja az élménydarabokat és életelemeket közérzetek, atmoszférák, érzések és pillanatok lefestéséhez. Az írónő egyetlen történetszálra, az anya betegségének elbeszélésére fűzi fel a távoli és a közelmúltat, az emlékeket, vágyakat, elszállt hangulatokat, csalódásokat, örömöket, félelemeket. S bár látszólag ismét beenged az életébe, egyrészt mindent eltávolít: Hősnőnk van, aki mindezt átéli egyes szám harmadik személyben. Másrészt időhöz, helyhez és személyekhez annyival kevésbé kötődővé alakul a történet, hogy annál inkább magunkénak érezzük: sorai, pillanatai, érzelmei szinte mellbe találnak olvasás közben. Amikor pedig épp nem kőkemény szembesítés, akkor kellemes, vonzó olvasmány, amelynek jó elmerülni a hangsúlyozottan női, s helyenként anekdotikus világában.
Abbahagyhatatlan, megrázó, szép, anekdotikus, igazul érzelmes, távolságtartó könyv. Nagyon jó.
Link
Olvasmányposzt 1. - Történelem más szemszögből
Olvasmányposzt 2. - Három detektívtörténet
