Általában mindenki ismeri az 1964-es, George Cukor rendezte csodálatos, elképesztően színes és extra-szélesvásznú mozifilmet, a My Fair Ladyt, amely azt a musicalt vitte a vászonra, amely a brit drámaíró, George Bernard Shaw 1912-ben bemutatott Pygmalion című darabjából készült.

Az Alan Jay Lerner és Frederick Loewe írta mű ritka az amerikai musicalek sorában, hiszen az alkotók meghagyták a nagyon erős, egyszerre vígjátéki és drámai "szövegkönyvet", vagyis az eredeti darab nagy részét, s ezt látták el pazar szövegű, emlékezetes dalokkal. A legfőbb különbségnek az látszik, hogy míg Shaw hosszú (és unalmasan túlmagyarázott) utószóban int arra, hogy - valójában szinte befejezetlen - darabjának szigorúan tilos olyan a véget kreálni, amelyben Eliza visszamegy Higgins professzorhoz, a musical éppen ezzel a jelenettel ér véget. Azt viszont kevesebben tudják, hogy a színdarabot már a tízes években is többször abszolút happy enddel játszották, ami ellen az író persze hevesen tiltakozott. Amikor aztán 1938-ban megszületett a Pygmalion, az az angol filmváltozat, amely mindmáig a legjobb (- lenne, ha nem készül el az 1964-es My Fair Lady), abban (Dame) Wendy Hiller és a csodálatos Leslie Howard már pontosan ugyanazt a zárójelenetet játsszák el ("Eliza - hol az ördögben van a papucsom?"), mint amelyik végül a musical frappáns befejezésévé változott. A hosszú életű Shaw állítólag áldását adta erre a filmes változatra: így tehát közvetve a musical happy endjére is.

Wendy Hiller három arca az 1938-as Pygmalionban

Ám a My Fair Ladyvel kapcsolatban nem a befejezésé a legközismertebb történet. Sokkal inkább az Elizák csatája, vagyis az az eseménysorozat, ki kapta és ki nem kapta meg az 1964-es film főszerepét, ki énekel és ki nem énekel a film hangsávján, s ki kapott és ki nem kapott Oscar-díjat szerepéért 1965-ben... A mai bejegyzés erről szól, mivel nagyon szeretem a filmet, az eset összes szereplőjét, és tanulságosnak tartom azt, ami történt.

Minden ott kezdődött, hogy a musicalt a Broadwayn két brit, egy régi és egy új sztár főszereplésével mutatták be 1956-ban: Henry Higgins szerepében Rex Harrison volt látható, Eliza Doolitle-t pedig a csodagyerekként feltűnt Julie Andrews (*1935) játszotta. Andrews tíz éves kora óta énekelt; első nagy énekbemutatója röviddel a tizenkettedik születésnapja után volt - a London Hippodrome-ot megtöltő tömeg előtt. Amerikában azonban csak 1954 óta játszott, s még nem volt huszonegy éves a My Fair Lady bemutatója idején. Természetesen azonnal hihetetlenül népszerűvé vált: tévéshow-k és rádióműsorok állandó vendégévé lett, 1960-ban pedig megkapta egy újabb nagysikerű Lerner-Loewe musical, a Camelot főszerepét is. Amikor azonban Jack Warner, a befolyásos és sikeres stúdiómogul megszerezte a My Fair Lady megfilmesítésének jogait, különös döntést hozott. Megtartotta az eredeti Broadway-szereposztásból Rex Harrisont (valamint az Eliza apját játszó Stanley Hollowayt), az összes többi szerepet azonban újraosztatta - beleértve Eliza Doolitle-ét is, amelyet a törékeny szépségű, európai születésű Audrey Hepburn (1929-1993) kapott meg.

Van olyan nézőpont, amelyből tekintve egyszerűen felfoghatatlan ez a tévedés. Julie Andrews a Mary Poppinstól A muzsika hangján és az Ízig-vérig Modern Millie-n át a Victor, Victoriáig musicalfilmek tucatjában bizonyította, hogy nemcsak kiváló énekesnő (és táncos), de remek színésznő is. Ha tehát az volt a nem-választás oka, hogy Warner nem bízott a tapasztalatlan filmes újoncban, akkor tévedett. Az, hogy Andrews Hepburnnél hat évvel fiatalabb (utóbbi harmincöt éves volt a My Fair Lady forgatásának évében, Andrews pedig huszonkilenc), nem sokat számított volna a vásznon. Véleményem szerint Andrews az azonos évben, a Disney-vel elkészített musicalfilmjében, a Mary Poppinsban, az éneklő dadatündér szerepében évekkel tűnik idősebbnek a komoly maszktól, amit visel, mint a kislányos Hepburn saját filmjében, a My Fair Ladyben, Elizaként. Így az életkor-különbség sem tűnik értelmes indoknak a választásra.

Persze van egy fontos érv, s ezért nem tudok egyértelműen beállni azok táborába, akik ma, mindenféle 1964-ben még nem ismert információ birtokában egyfajta "Utáljuk együtt Jack Warnert a döntéséért!"-klubot alkotnak. Audrey Hepburn ugyanis huszonnégy éves korától elismert, népszerű és hihetetlenül tehetséges filmszínésznőnek számított, olyan filmekkel a háta mögött, mint a Római vakáció, a Sabrina, a Háború és béke, az Álom luxuskivitelben vagy az Amerikai fogócska. Bőségesen bizonyította komédiázó képességét és zseniálisan elevenített meg finom, szomorú nőalakokat - vagyis rendelkezett azzal a két arccal, amely Eliza eljátszásához szükséges. A legfontosabb viszont, hogy aki megnézi a filmet, a szokásos kellékek mellett egy hangsúlyozottan törékeny, koszos orral és bő szoknyákban is filigrán, előkelő öltözetben pedig hattyúi szépségű nőt lát. Úgy vélem, nem csak azért, mert Audrey Hepburn karcsúnak és finom testfelépítésűnek született. Ellenkezőleg, azt hiszem, ez a többlet, amit a film hozzátesz a darab és a musical addigi megelevenítéseihez.

Elizát ugyanis az első felvonásban általában harsány, műveletlen és akaratos, de erős lelkű és erős egyéniségű kolduslányként szokás bemutatni, aki nevetséges, mégis van méltósága. Majd jön Higgins és - lenyesegetve a sarkokat, lecsiszolva a szögleteket, néha agyagként alakítva és átformálva a nőt, akit tanít -  eléri, hogy Eliza kellő műveltséget és társasági finomságot öltsön magára, s így azután, megőrizve akaraterejét, erős lelkét és erős egyéniségét, már képes legyen emancipált nőként dönteni a saját sorsáról. Ha valaki megnéz néhány felvételt, amelyen Julie Andrews - sajnos nem a Broadway-előadáson, amelyről nem maradt felvétel, hanem TV-műsorokban és saját zenés showjában, ám épp ezért abszolút a saját elképzelése szerint - részleteket játszik el a My Fair Ladyből, egy ilyen, hallatlanul erős, csak néha-néha elbizonytalanodó nővel találkozik, miközben a csodás éneket hallgatja. Ezzel szemben Audrey Hepburn Elizája sokkal tündérkirálylányosabb: nála nem nyesegetni, csiszolni és formálni kell, egyszerűen csak kibontani a kőből a benne rejlő szépséges szobrot. Ha valaki megnézi a Wouldn't It Be Loverly? tánckoreográfiáját a filmen, Hepburn-Elizának a túl rövid kabátujjból kikandikáló, szinte áttetsző csuklóival, ügyefogyottan is balettos karlendítéseivel, amelyek tökéletesen ellensúlyozzák tenyeres-talpas lépéseit, érti, hogyan tűnhetett Higgins számára valaha is lehetségesnek "hercegnőt faragni" a virágáruslányból. Hepburn egészen másképp értelmezi Eliza szerepét, mint Julie Andrews, és be kell valljam, hogy ezt a második értelmezést, amely a film egyik lényegét jelenti számomra, nehezen tudnám elképzelni Julie Andrews előadásában, hiszen soha, egyetlen filmjében sem volt még hasonló sem.


Az Elizák csatája azonban itt nem ér véget, hátravan még két forduló. Az első, hogy Julie Andrews, miután nem kapta meg Eliza szerepét, igent mondott a már említett Disney-film, a Mary Poppins főszerepére, s hatalmas sikert aratott - ugyanabban az évben, amikor Hepburn a My Fair Ladyvel. Az Akadémia mindkettejük munkáját Golden Globe-jelölésre érdemesítette, ám csak az egyikük nyerhetett: a győztes pedig végül Andrews lett. Amikor az Oscar-jóslásra is használt Golden Globe-díjátadáson a színpadra szólították, valószínűleg még forrt benne a méreg és a csalódottság amiatt, hogy a My Fair Lady nélküle forgott le, így köszönőbeszédét egy zseniális oldalvágással fejezte be (szabad fordításban): "végül szeretnék köszönetet mondani annak az embernek, aki csodálatos filmet készített, s lehetővé tette számomra, hogy most itt álljak: Mr. Jack Warnernek..." Andrews megkapta a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat is, erre azonban Audrey Hepburnt már nem is jelölték. Rex Harrisonnak ez valószínűleg méltatlannak tűnt, épp ezért miután ő maga elnyerte a legjobb férfi főszereplő díját Higgins megelevenítéséért, és átvette a szobrocskáját Audrey Hepburntől, nem engedte le a színpadról filmbeli partnerét, sőt, egész köszönőbeszéde alatt magához ölelve tartotta, mintegy őt is részesítve az elnyert díjból. (Hepburn egyébként már 1954, a Római vakáció óta Oscar-díjas volt, a későbbiekben pedig még négy jelölést gyűjtött össze.)

A hang az arc mögött: Marni Nixon

Sokan találgatták, vajon mi lehetett a fő ok, ami miatt az Oscar-díjnak már a jelölésén is mellőzték Audrey Hepburnt, míg végül a nagyközönség is megtudhatta a nagy titkot. Bár a film valamennyi dalát felvették Audrey Hepburnnel is, a filmbe végül egyetlen énekszáma került be, a Just You Wait 'Enry 'Iggins. Az összes többi dalt újra felvették a korszak leghíresebb szelleménekesével, Marni Nixonnal (*1930), s a filmben ma alapvetően az ő énekhangja hallható minden lehetséges helyen, kivéve a fenti egyetlen dalt. Az ő dalai kerültek fel a hanglemezekre és a későbbi adathordozókra is, ő Audrey Hepburn "daloshangja". Amely tény valószínűleg generációk sorának lett kiábrándító élménye, amikor kiderült; akár, mert abba az idősebb korosztályba tartoztak, akik akkor, amikor beleszerettek Hepburn-Elizába, még nem tudták, hogy "nem is ő énekel", akár, mert fiatalabbak, s már azzal a mindentudással nézték meg először Hepburn filmjét, hogy "nem is ő énekel"...

Ha volt rossz döntése Jack Warnernek, akkor valószínűleg ez, a hanghelyettesítés volt az. Nyilvánvaló, hogy a korszak nem sok jelentőséget tulajdonított az éneklés és az éneklés közbeni színjátszás összefüggéseinek: ha például A király és én című híres musicalfilmre gondolunk, amelyben Deborah Kerr valamennyi dalát, sőt, helyenként (a gyors vágómunka megkönnyítésére) még a prózai szövegeit is Marni Nixon "szinkronizálja", megkérdőjeleződik, mi szükség egy ilyen alkotásban a színészre - hiszen arra, hogy mosolyogjon és a szoknyáját himbálja, egy bájos rajzfilmfigura is megfelelne, miközben az énekhang fújja diadalmasan, hiszen úgy sincs semmi köze a színész vagy a figura játékához... Ugyanakkor a My Fair Lady ritka musicaltípusba tartozik, más, mint A király és én, hiszen rengeteg prózai szövegrészt tartalmaz, és nagyon erős, professzionális színészi játékot is igényel. Számomra ez az érthetetlen, vagyis hogy miképp lehetett néhány erősebb, vagy tisztább hangért eldobni Audrey Hepburn teljes, bájos, saját hangú és egyéni ízű dalfelvételsorát, amely oly tökéletesen egészítette volna ki egész szerepformálását. Hiszen Rex Harrison sem zavartatja magát különösebben, amikor időnként azt is prózában "énekli", amit Lerner és Loewe dallamosabban képzelt el (aki ismeri Básti Lajos híres, modoros és sajátosan tökéletes magyar Higgins-változatát, tudja, hogy Harrisonnál bőven "maradnak ki" hangok), nem mintha ez baj volna. Hiszen Harrison egyszerűen zseniális, s végeredményben saját maga teremtette meg a Broadwayn Higginst, így az sokkal inkább olyan, amilyennek ő énekli, semmint amilyennek bármiféle kotta javasolja.

A világ azonban változik: már a My Fair Lady felújított DVD-kiadására is rákerült két dal Hepburn eredeti előadásában, a Youtube-on gyülekező rajongók pedig előszeretettel szerkesztik ki Marni Nixon hangját a film összes képsorai alól. Van, aki Julie Andrews hangjára cseréli a Nixon-hangsávot, bizonygatva, milyen jó lett volna ő filmes Elizának. Számomra azonban a legérdekesebbek a Hepburn arca alá Hepburn hangját visszaszerkesztő filmrészletek, amelyekből megállapítható, hogy alapvetően csak a szupermagas I Could Have Dance All Night fogott ki rajta, a többi dal a maga kedves, kislányos, a Julie Andrewsénál kisebb erejű hangon, de bájosan megoldva felénekelt változatában nyugodtan elhangozhatott volna a maga helyén. Kevésbé lett volna vegytiszta, egy-két helyen talán kevésbé lett volna pontos ez a hangsáv: de ízig-vérig Hepburn lett volna, nemcsak technikailag, de hangsúlyban és játékban is. (Például jól érzékelhető ez, ha az ember meghallgatja a Marni Nixon- és a Hepburn-féle Show Me-t vagy a Without You-t. Az egyik kínosan tökéletes és üres, a másik bájosan együtt szól a színésznő egész játékával, változatos, és alapvetően szintén precíz.) Egyébként is megjegyzendő, hogy a Hepburn-féle, archív hangsávok egyértelműen próbaváltozatok, az inkriminált I Could Have Dance All Night például nincs véglegesen keverve sem, vagyis amennyiben meg kívánták volna őket tartani, nyugodtan lehetett volna még dolgozni rajtuk az egyes helyeken, például csak a legmagasabb hangoknál hozzákeverni valaki más hangját. (A megoldás, hogy nem minden hangot a sztárénekes énekel, nem az én hozzá nem értő fantazmagóriám: Marni Nixont ugyanis ilyesmire is "használták" a stúdiók, a Szőkék előnyben című korai Marilyn Monroe-filmben például az ő magas hangjait illesztették Monroe előadásába a Diamonds Are a Girl's Best Friend című dalban - elég ostoba módon, e visítások ugyanis nemcsak kilógnak a jelenetből, de elég egy Marilyn Monroe-féle lemezfelvételen meghallgatni a dalt ahhoz, hogy rájöjjünk, a Nixon-féle filmbeli kiegészítésekre az égegyadta világon semmi szükség nincs Marilyn Monroe jellegzetes előadása mellett - és nem is lett volna.)

A mai musicalfilm-divat sokkal jobban tiszteli a szerepre kiválasztott színészt. Elég csak két nem túl régi példát felhozni ennek bizonyítására. Tim Burton gótikus, tragikus és groteszk hangulatú Sweeney Toddjában Johnny Depp magasabban énekli a főszerepet, mint ahogy azt a színpadi változatban Len Cariou hagyománnyá tette, Helena Bonham Carter pedig Mrs. Lovett harsány és groteszk szerepéből (mely alapvetően Angela Lansburyhez kötődik) üveghangú megszállottat formál - az alkotó, Steven Sondheim lelkes engedélyével. Az egészen friss Les Miserables pedig, amely az élőben felvett hangfelvételekkel is igyekezett különbözni musicalelődeitől, rendezője, Tom Hooper szándékának megfelelően helyenként kifejezetten előnyben részesíti az érzelmektől átfűtött suttogást ott is, ahol a színpadi változatban híres, énekelt férfisikoly hangzik el (például Jean Valjean megtérésekor), még úgy is, hogy a színész (itt Hugh Jackman) Broadway-előadásában tökéletesen és gond nélkül énekli ki a filmben "elhagyott" hangokat is, vagyis a változtatás oka nem bármiféle technikai probléma, hanem az egyénítés lehetett.

Julie Andrews a Broadwayn 1956-ban, Marni Nixon 1964-ben, a New York Centerben, az egyetlen előadáson, ahol játszotta is Elizát, végül Audrey Hepburn a filmben, 1964-ben

Összefoglalva: számomra az Elizák csatái közül nem Julie Andrews és Audrey Hepburn dupla összecsapása (a szerepért, majd a díjért) a legelszomorítóbb, hanem hogy a My Fair Lady végleges változata végül két szék között némiképpen a pad alá esett. Nem láthatjuk főszerepében a hihetetlenül tökéletesen, ugyanakkor élettelin és izgalmasan éneklő első színpadi Elizát, Julie Andrewst, ám a szerep majdnem tökéletes (színészileg mindenképpen tökéletes) megformálójának, Audrey Hepburnnek a saját énekhangját sem hallani benne. Ehelyett egy rejtőzködő stúdióénekes nyeri az Elizák énekharcát, nyilván nem egészen méltatlanul, de a filmtörténetben mindenképpen egyedülálló és nem túl szerencsés módon. Persze ez egyfajta halhatatlanság is Marni Nixonnak, hiszen az idén ötven éves My Fair Lady-film már biztosan bevonult az örök klasszikusok sorába.


Néhány Youtube-link, ínyenceknek (remélem, egy ideig még elérhetők maradnak...)
1. Egyik legnagyobb Hepburn-kedvencem a Without You, ugyanis annak ellenére, hogy a filmes változat egységesebb és kristályosabb, abszolút hideg és személytelen, ha párhuzamosan nézzük/hallgatjuk a Hepburn-féle felénekléssel (például a szék körül sétálós, a locsolókannás, vagy a páfrányos - a Föld forog - résznél). Ez a Marni Nixon-változat, ez pedig az Audrey Hepburn-változat. Az is igaz viszont, hogy az utolsó magas hang emitt nincs (még) meg, és az egész tompábban szól, hisz a kíséret is csak némi zongora.
2. A másik nagyon jó Hepburn-féle dal a Show Me. Remek példa arra, hogy a tökéletesen iskolázott éneklés (Nixoné) hogy válhat végül egysíkúan édeskéssé. Ami a Haven't your lips longed for my touch? sornál még finom édesség (és tetszik is), az azután Nixon felvételén végig megmarad, így a nagy, nyitott szájú expline (a szemetesedényen trónolva) abszolút kilóg belőle. Audrey Hepburn gyerekesen sértett, közben pedig abszolút energikus éneklésében viszont van fokozatosság és csúcspont. Egy dolog hiányzik: a magas záró hang, de erről lásd fentebb. Ez a Marni Nixon-változat, ez pedig az Audrey Hepburn-változat.
Kontrasztként ideillesztenék egy későbbi, szuperenergikus Julie Andrews-felvételt is (amely sajnos igen rossz képminőségű). Itt is látszik az a teljesen más szerepértelmezés, amiről fentebb írtam: de elképesztően jó az előadás.

Két Oscar: Rex Harrison  - Julie Andrews

3. A Wouldn't It Be Loverly? két hangfelvétele is érdekes. Itt Hepburn nagy hátrányban van, aki ugyanis elkészítette a kisfilmet, meglehetősen rosszul tudta csak a kórus és a zenekíséret mellé beilleszteni a hangját, azt sokszor elnyomja a túl hangos zene. Ennek ellenére sokkal bájosabbnak érzem a dal egyes részeit, mint a Marni Nixon-féle változatot. Különösen jó a csokoládés rész, a Who takes good care of me sor és a záró, kislányos lovelyk a tánc előtt. Ez a Marni Nixon-féle eredeti filmrészlet, ez pedig az Audrey Hepburn-változat.
És még egy játék: a filmen ismét Audrey Hepburn, de most Julie Andrews hangja szól Marni Nixoné helyett. Bár a színészi játék gyerekes álmodozása és az ének artikulált érettsége nincs összhangban, elképesztően elengedett és változatos mindkettő a maga módján. Ilyenkor érezni igazán a két szék között a pad alá esést.
4. A rosszat sem szabad eltitkolni: ez a felvétel az I Could Have Dance All Night Audrey Hepburn-féle változatát mutatja. Igaz, zavaró benne, hogy alig van kísértet, míg a kész filmben az egész zenekar ott zeng az énekest támogatva. De erre a dalra semmiképp sem lehet mást mondani, mint hogy rossz. Ugyanakkor, milyen jó lenne, ha azt lehetne leírni róla: ez az egyetlen dal, amelyet Marni Nixon énekel a filmben, csodálatosan...
5. Végül még két Eliza-felvétel. Az első az egyetlen dal a filmben, amiben Audrey Hepburn saját hangját hallani, a Just You Wait 'Enry 'Iggins. Igazság szerint ebbe is sikerült belecsempészni a kristályhangú Marni Nixont: onnantól, hogy Eliza kilép az ajtón a lépcsőházba, egészen a But all I want is 'enry 'iggins 'ead sorig ő énekel. Erre feltétlenül azt mondom, hogy sajnos: hiszen Hepburn helyenként rekedtes, de ezúttal abszolút tiszta és nagy élvezettel, sok humorral éneklő hangját igazi élmény hallgatni. Ezen a felvételen a teljesen Audrey Hepburn-énekelte változat is meghallgatható.
Ez pedig a dal Julie Andrews-féle Broadway-változata, sajnos mozgókép nélkül, de alatta egy olyan képmontázst nézhetünk meg, amely felidézi az előadást - például hogy Higgins már akkor is a kalapjára tette a teáscsészéjét, vagy hogy Eliza kosztümjei a közhiedelemmel ellentétben nem sokat változtak színpad és film között, kivéve a kalapokat. (Ami, remélem, a bejegyzést kísérő képpárokon is látszik.)
6. Végül ez a felvétel a My Fair Lady utolsó jelenetét tartalmazza az utolsó dallal (I've Grown Accustomed to Her Face - Higgins). Remekül alkalmas az összehasonlításra az 1938-as film végével. Ha 4:30-tól nézed, majd folytatod a Pygmalion filmváltozatának 1:33:13-tól kezdődő, zárórészével, kísérteties lesz a hasonlóság, és mégis - nagy lesz a különbség. Sosem tudom, Rex Harrison vagy Leslie Howard-e a "jobb" Higgins. Persze ezt nem is kell eldönteni.

Képek linkjei: Audrey Hepburn magányos képe innen, Wendy Hiller képei innen, Julie Andrews virágáruslány-fotója innen, Audrey Hepburn híres lóversenyes ruhájának fotója innen, Andrews mint Mary Poppins innen, a csokoládékínálás a filmből és a színházból innen és innen, Andrews báli ruhás fotója innen, Hepburné innen, a filmkép a tanulásról innen, a színházi tánckép innen, Hepburn portréja innen, Marni Nixoné innen, színházi kép a h hangok gyakorlásáról innen, a filmkép ugyanerről innen, a lóversenyes kép a Broadway-előadásból innen és a filmből innen, Andrews képe az utolsó előtti Eliza-ruhában innen és Hepburné ugyanabban innen, Hepburn rózsaszín ruhás képe a film végéről innen, Andrews rózsaszín ruhás képe a lóversenyről innen, végül a három Eliza innen, innen és innen. A Youtube-linkeknél golyóetetés Wendy Hillerrel innen, Julie Andrewszal innen, Audrey Hepburnnel innen, a két Oscaros kép innen és innen, végül a két báli ruhás innen és innen.