Egy júniusi hétfő reggelen szörnyű baleset történik. Ala, a kalandorkedvű, kétségbeesett fiatal nő vigyázatlanul áthajt a zebrán, s halálra gázolja a varsói egyetemistát, Mikołaj Tarasewiczet. A holttest az éppen arra járó orvosnő, Anna jóvoltából a bonctanra kerül. Ám amikor további orvosok érkeznek, hogy megvizsgálják, kiderül, a halott furcsamód huszonnyolc órával a halála után is életjeleket mutat: hőmérséklete harminchat öt, a bomlásnak pedig semmiféle jele nem tapasztalható a huszonnyolc éves ifjú gyönyörű testén… Különös belegondolni, de mind elképzelhetőbb, hogy talán egy vadonatfriss, igazi, katolikus csodával van dolguk…

Ignaczy Karpowicz lengyel írónak tavaly jelent meg az első könyve magyarul: az Égiek és földiek nagy sikert aratott. A monumentális és különös regény, amelyben az istenek leköltöznek a Földre és belegabalyodnak a modern világ átlagos kisembereinek mindennapi életébe, profánul szent témájával, képi és nyelvi játékaival, egyszerre abszurdan ötletes és groteszken polgárpukkasztó fordulataival igényes és szórakoztató olvasmánynak, ám eközben ízig-vérig szépirodalomnak bizonyult. A Csodát az író négy évvel korábban írta, a második regény volt a pályáján: de – annak ellenére, hogy rövidebb és kevesebb szálon fut, mint az Égiek és földiek – ugyanolyan szédítően pereg, ugyanolyan különleges nyelvhasználattal örvendezteti meg lelkes olvasóit, és története is hasonlóképpen abszurd és sokértelmű.

Mikołaj története ugyanis akkor veszi kezdetét, amikor a fiú elhalálozik. Minél régebben halott, annál nagyobb csoda a létezése, s annál több váratlan esemény okozója lesz. Miközben egy apokrif evangélium, vagy egy profán legenda ékes-bibliás nyelvű, ugyanakkor játékosan kiábrándító képet festő oldalait olvasgathatjuk Romlatlan Mikołajek nem kívánt fogantatásáról, botrányos születéséről, vállalhatatlan apjáról és problémás anyjáról, a fiú halálának bekövetkezte számos másik ember életét is örökre megváltoztatja. Vajon miért költözik be a harmincegy éves Anna, a fiú testét csomagtartójában a bonctani intézetbe beszállító orvosnő Mikołaj lakásába? Miért akar hirtelen gyermeket, ha már nem szeplőtelen fogantatással, akkor gyorsított eljárással, egyik régi szerelmétől, Arturtól, de mindvégig Mikołaj soha meg nem születő gyermekére gondolva? Miért vannak látomásai Alának, a gázolónak a kórházi ágyon? És miért nem Mikołajt látja, miért a jövőt jósolgatja? Mi az a Harmadik Szövetség? Valóban igaz, hogy Mikołaj egy levélben megjövendölte a halálát? Mit tud róla valójában a régi szerelme, Marysia? Miért jelenik meg a történetben hirtelen az elzárkózva élő nagymama, Helenka és a problémás anya, Halinka? Mi történik, ha mindezek a szereplők találkoznak, és az égvilágon semmi nem köti össze őket, kivéve Mikołaj romolhatatlan testét…?

Karpowicz regénye az ősi mítoszokkal, a Biblia születéstörténete(i)vel, a misztika és a hagiográfia közhelyeivel és szövegstílusaival játszik, miközben ráérősen és céltudatosan épít szilárd történetet egyetlen abszurd ötletre, Mikołaj meg-nem-halására. Lehetségesek csudák napjainkban is? Minden csoda olyan szentül profán, vagy épp olyan zavarba ejtően furcsa dolgokat idéz elő, mint Mikołaj halála? Jó az a kiválasztottnak, hogy kiválasztott? Mi az az élet, halál és feltámadás valójában?

Miközben összevissza kalandozunk a kötet szereplőinek életében, s töprengve haladunk a megjósolhatatlan és katartikus végkifejlet felé, a regény szövegének játékaiban is nagy örömünket lelhetjük. Van itt költészet és humor: „Csodálkozva figyelte, hogyan olvadnak benne a fehér terek jégmezői (plasztikusan szólva) (különös tekintettel az Antarktiszra).” Meg humor és groteszk: „Nem tudta visszafojtani a könnyeit: a metrójárat (nem is a 195-ös busz!) gyakoriságával folytak le az arcán.” Humor és lélektan: „Ragyogó női arc, törékeny, mint a száraz keksz, kék erek deltáival tetoválva – egy nőé, aki tisztában van vele, hogy mindjárt csapást mér a legszeretettebb lényre. Ám halogatni próbálva a pillanatot, a visszavonhatatlan szavak kimondását megelőző állapot felett szemlélődik.” Meg humor és stílusjáték: „A viszály köztem és Helenka közt erősb minden emberi érzeménynél. Anyósom succubus volt, asszonyi alakot öltött gonosz démon, csak a succubus a férfiakat szokta álmukban megszállni, Helenka viszont nemre való tekintés nélkül bárkit, álmában és ébren.” És végül stílusjáték és költészet: „A határon lassan válaszok formálódtak: néha anyagi alakot öltöttek, hogy egy kérdést se hagyjanak egyedül, és egy dolgot se anyagi kiegészítése nélkül. Nehéz határ volt ez. Az élet és a halál, az egész és az elem, a test és a hőmérséklet között.”

A sok szempontból határsértő, irodalmi, nyelvi, filozófiai határokat átlépő Csoda elolvastával talán önmagunkról és az élet értelméről is többet tudunk meg. Egy azonban bizonyos: ezen a regényen is sokat lehet szórakozni, miközben ízig-vérig szépirodalom.

A cikk az Ekultura.hu-n: Ignaczy Karpowicz: Csoda
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Linkek:
Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek
A Typotex kiadó Science in Fiction szépirodalmi sorozata