A méltóságos Daisy Dalrymple-lel, Carola Dunn az 1920-as évek Angliájában játszódó krimisorozatának minden lében kanál főszereplőnőjével a Daisy és a jégbefagyott Don Juan című regényben ismerkedhettem meg, amely az év elején jelent meg az Ulpius-ház jóvoltából. Nem mondom, tetszett. Azonban igazán csak a második kötet, a Daisy és a télikert rejtélye című könyv elolvasása után kezdtem el lelkesedni a kötetek iránt. Ez az újabb történet ugyanis annyival jobb – fordulatosabb, izgalmasabb, krimisebb és meglepőbb – volt elődjénél, hogy mindenkinek azt ajánlanám, inkább ebben találkozzon Daisyvel először, ha eddig elkerülték a sorozat darabjai.

Ez a vidám és kalandos második regény ugyanúgy egy hamisítatlanul ódon nemesi kúriában játszódik, mint az első: Occles Hall lakói, a Parslow-család tagjai azonban különösebbek és gyanúsabbak, mint a Wentwaterek. Sir Reginaldot, a ház urát semmi sem hozza lázba, kivéve nevezetes tehenészetének lakóit. Felesége, Lady Valeria a környék összes szervezetét, körét és tanácsát egyszerre vezeti, félelmetes természetének köszönhetően pedig nem tűr ellentmondást. Sebastian, a család fiúgyermeke nemcsak igazi aranyifjú, de káprázatosan szép is: mint egy antik görög márványszobor. A nővére, a modern és meglehetősen csúnyácska Roberta (vagyis Bobbie) feleolyan művelt sincs, mint Daisy, viszont igazi, amazonkülsejű és –természetű sportlady, aki olyan lehengerlő, mint a forgószél. A házban él még többek között Ben Goodman, az első világháborúban gázmérgezést kapott, lenyűgözően művelt titkár, Moody, a gyanúsan szűkszavú, vén inas, s Owen, a fiatal walesi kertész is. Daisynek, aki szokás szerint szép úri házakat fényképezni érkezik a birtokra, már csak arra kell rájönnie, ki is ölte meg az általa megismert személyek közül az Occles Hallból nemrég eltűnt szobalányt, a mord természetű helyi kovács, Stan Moss lányát. A szerencsétlen Grace-ről ugyanis hamar kiderül, hogy nem szökött meg egy utazó ügynökkel, ahogy a fél falu feltételezte, ehelyett a lady télikertjéből kerül elő az elásott hullája…

A csinos, okos, önállló és független Daisy természetesen nem hagyja, hogy a helyi, igen ostoba felügyelő szolgalelkűen, Lady Valeriától rettegve és a bizonyítékok – no meg Daisy – észrevételeit figyelmen kívül hagyva megelégedjen azzal, hogy az egész gyilkosságot Owen, a segédkertész nyakába varrja. Némi ügyes trükk: és máris megérkezik a faluba Alex Fletcher, a Scotland Yard detektívfelügyelője, hogy átvegye az ügyet – és persze, hogy konzultáljon Daisyvel. A gyorsan pergő cselekmény során azután Daisynek még a férfi életét is sikerül megmentenie. De vajon ki a gyilkos?

Kiderül ebből a tényleg, a szó legszorosabb értelmében bájos és kedélyes könyvből, amelyből süvít a valódi, húszas évekbeli, angol levegő – ami már csak azért is érdekes, mert Carola Dunn amerikai írónő. A tökéletes múltidézést csak a pontatlan és átnézetlen fordítás rontja el kissé, amely szerint lehetséges valaki sarkára útilaput kötni (holott valakinek vagy útilaput kötünk a talpára, vagy hátrakötjük a sarkát), néhány mondat darabokra zúzhatja a lenézés szilánkjait (nyilván ilyenkor a szilánkok még apróbb szilánkocskákká zúzódnak), az ember pedig úgy emlékszik a háborúban megölt bátyjára, mint akit másvilágra röpítettek Ypres-nél…

Ettől függetlenül – illetve erről tudomást nem véve – elsőosztályúan szórakoztam a Daisy és a télikert rejtélyén, s alig várom a következő kötetet. A Daisy és a megmérgezett díva a hírek szerint novemberben érkezik…

A cikk az Ekultura.hu-n: Carola Dunn: Daisy és a télikert rejtélye
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én