Nem elegáns egy könyvajánlót hosszú idézettel kezdeni, de ezúttal muszáj. Gobbi Hilda életrajzi könyvének, a Közbennek bevezető sorai következnek, melyek egy bájos csecsemőfotó alá íródtak. „Ez a kép nem mond semmit, talán csak azt, hogy szűzen és meztelenül jöttem a világra. És mégis – ha jól megnézem: egész gyerekkorom tükörképe ez a fotó. Mivel jelezze egy család meztelen kis kölykének társadalmi helyzetét? Az én esetemben a főkötővel. Csipke, kis kokárda, szalag – nagyobb, mint a gyerek feje – a szegény ember pamutmaradékból kötött lapos kis sipkája helyett. Az a főkötő volt az akkori kor újszülöttjének státusszimbóluma. Brunhuber Manó híres budai fényképész cégjelezte a fotót. – De szebb a kép, ha a rémült kicsi lába boldogan kalimpál a levegőben – mi sem egyszerűbb –, kefét alája! Hát igen. Azt hiszem, ez a kefe is szimbólum! Én fölemeltem a lábamat a szúró, bántó, alattomos sörte fölül – ezt a szokásomat egész életemben megtartottam, hogy élni tudjak. Hála: Brunhuber Manónak.”

És hogy miért kellett ezt idézni? Mert egyébként nehezebben tudnám leírni, miért érdemes elolvasni Gobbi Hilda könyvét, akár újra és újra. Ez az in medias res, csevegő hangú, korfestő és ironikus részlet talán jobban jellemzi az egész könyvet, mint néhány dicsérő szó. Belőle talán látszik, hogy amellett, hogy igazi, nagybetűs színész-önéletrajz, a Közben nagyon, nagyon jó olvasmány is. Egyrészt azért, mert Gobbi Hildának van miről mesélnie. Másrészt, mert kiderül róla, hogy remek író.

A Gobbi család tagjai fantasztikus életutakat futottak be. A színésznő dédapja, Gobbi Luigi, a mantovai muzsikus, olasz hegedűművész volt: apja katonatiszt, anyja grófnő. Mivel művész kívánt lenni, otthagyta előkelő környezetét és Magyarországra költözött. Róth Mária bécsi énekesnőt vette feleségül, akit szülei kitagadtak, s aki ifjan halt meg. Fiuk, Alajos, Gobbi Hilda nagyapja szintén hegedűművész lett, Erkel barátja, a Nemzeti Színház első hegedűse. (Két testvére is zenei pályára lépett: Adél énekesnő, Henrik zongoraművész, játékával nem egyszer Liszt partnere volt.) Alajos feleségül egy thüringiai gyároslányt választott magának, Weis Jozephát, a hideg szívtelenség mintapéldáját. Ezzel szemben a színésznő anyai nagyszülei mások voltak: a nagyapa bécsi üzletember, felesége, akitől gyorsan elvált, lengyel arisztokrata. Ahogy Gobbi Hilda írja: „Mélyen átélt magyarságomnak alighanem az az igazi oka, hogy alig van magyar vér rosszul csörgedező ereimben.”

Ebből a színes és különleges családból származott az apa, Gobbi Ede üzletember, a háború alatt százados, munkaszolgálatos parancsnok – és embermentő, aki több száz embert óvott meg a deportálástól, a Dunába lövéstől, látott el hamis papírokkal és rejtett el. És, aki otthagyta a családját, s képtelen volt elviselni, hogy a lánya színésznek tanul, mégis, A sasfiók sikere után táviratot küldött neki: „Elismerem, győztél. Apád.” Mellette ott áll az anya, Schneckenburger Margit, akinek gyönyörű emléket állít a könyv történeteivel, és egy fotójával is, amelyen kopott, tépett szélű franciakártyák láthatók: „Anyám vetőkártyája – ebből éltünk” – szól a képaláírás. E különleges családtagokról megannyi történet sorakozik a kötet lapjain: ám főleg az első harmincon… És háromszázharminc van… Ezután ugyanis következik Gobbi Hilda igazi családjának, a Színháznak a története.

Gobbi Hilda színészpályája az egyik legkülönlegesebb azok közül, amit magyar színésznő megélt. 1932-ben vették fel a Főiskolára, és már növendékként fontos szerepeket játszhatott el. 1935-ben szerződött a Nemzeti Színházhoz, melyet egészen 1960-ig el sem hagyott, majd 1970 és 1982 között ismét társulatában játszott. Első nagy sikere huszonkét éves korában egy öregasszony volt (beugrott a szerepbe), s ettől kezdve a legváltozatosabb karaktereket osztották rá: királynőket, amikor királylány korú volt, kortalan és százhat éves öregasszonyokat, felnőtt lányos anyákat, amikor még maga is csak harminc felé járt, boszorkányokat, vénlányokat… Mindet másképpen játszotta, s eközben újra és újra talált magának olyan szerepeket, melyekben egészen más lehetett. Akkor játszotta York hercegnét a III. Richárdban, amikor Nyilas Misit a Légy jó mindhaláligban. Nagy sikerében, A sasfiókban Napóleon fia volt, a huszonkét éves reichstadti herceg, s ugyazokban a hetekben játszotta Jávor Pál oldalán Aase anyót a Peer Gyntben. Ennek következtében egész további életében szinte kortalan maradt, nagyon szép és nagyon rút, öreg és fiatal egyszerre, „a Gobbi”. Olyan, mint ő, nem volt más, és soha nem is lehet.

Ő volt az első színésznő, akinek a nevét megjegyeztem. Akkoriban a rádióújság még közölt szereposztásokat, így aztán ki tudtam nézni magamnak előre azokat a filmeket, amikben kapott egy kis szerepet. Persze a Mágnás Miska lett az azonnali kedvencem, ahol Gobbi a kleptomániás öreg grófné szerepében látható, s végre egy kis botrányt szeretne maga körül… De egészen felejthetetlen volt a Különös házasságban, a Rokonokban, a Hannibál tanár úrban vagy Az aranyemberben és az Egy magyar nábobban is (utóbbi aprócska szerep, de egészen fergeteges). S nagyon szeretem a Zsurzs Éva rendezte A helység kalapácsában, amelyben természetesen csúf öregasszonyt alakít, a szerencsétlen lágyszívű kántor feleségét, Amazontermészetű Mártát, s amelyik film – talán – őriz valamit abból a viharos komédiázó kedvből, amely színpadon is jellemezte.

Színpadi és szerepfurcsaságai mellett azonban Gobbi Hilda személyes élete is különleges volt. Azt gondolom, ő a háború alatti ellenállás talán egyetlen olyan baloldali (mondjuk ki, kommunista) elkötelezettségű figurája, aki ma is vállalható mindenki számára. Vitathatatlan, hogy ezért a háború után igencsak közel lehetett a tűzhöz, s ha nem lett volna olyan karakán, okos és messzire látó, őt is bemocskolhatta vagy elsodorhatta volna a személyi kultusz időszaka. Ehelyett színésztársai előtt is tisztán vészelte át a Rákosi-korszakot, sőt, jó néhány pályatársa sorsát ő fordította jobbra, amikor még hatalmában állt. A könyvben számos helyen esik szó az ellenállásról, a színészek háború alatti kínjairól és kalandjairól, illegalitásról, majd a színház háború utáni újjászervezéséről és kényszerű "átnevelődéséről". De ilyen, mozgósítóan röviden megírt történetek is akadnak a korszakból: „Timárt (Timár József), akit a Horthy-bíróság antifasizmusa miatt fogott perbe, most fasiszta magatartás vádjával illették. Ezek után Timár vidéki színháznál szeretett volna elhelyezkedni – miután szakmája, évtizedek óta mégiscsak a színészet volt. Ezt is megtagadták. Így lett az ország egyik legnagyobb művésze vasesztergályos átképzős!” Dátum: 1950.

A mozaikos szerkesztésű kötet Gobbi szívének kedves fogalmak közé szerveződik (Családok, Kocsmák, Emberek, Háborúk, Otthonok, Temetők), s csodálatos emléket állít számos színésznek a Nemzetiből és máshonnan: Timár Józsefnek, Somlay Artúrnak, Bajor Gizinek, Tőkés Annának, Dayka Margitnak és még hosszan lehetne sorolni. Megtudhatjuk, mi volt Gobbi véleménye a modorosságról, a dupla szereposztásról, a színházi kritikáról, a politikáról, a halálról. Olvashatunk arról, hogyan és miért hozta létre 1974-ben a Bajor Gizi Színészmúzeumot, vagy hogy miként költöztette be az Ódry Árpád Színészotthonba 1951-ben, egyetlen nem színházi dolgozóként a kilencvenkilenc éves Probstner Zsófiát, vagyis Szinyei Merse Pálnét, a Lilaruhás nő modelljét.

Gobbi Hilda mesél, s történetét nehéz abbahagyni. A Közben semmit sem öregedett 1982, első megjelenése óta, pedig a világ igazán nagyot fordult azóta. Gobbi Hilda művészete örök, s aki szerette őt, vagy szereti a színházat, ma is bízvást élvezni fogja ezt a könyvet.

A cikk az Ekultura.hu-n: Gobbi Hilda: Közben
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én     

Képek forrásai: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen.
Link: Góg Laura: Tolnay 100