Egy korábbi bejegyzésben már esett szó arról, hogy az év elején felfedeztem magamnak azt a magyar unikumnak számító Terminator-spin offot, a Halálosztó 2029 sorozatot, amelyet magyar szerzők írtak és jelentettek meg a Cherubion kiadó égisze alatt 1999 és 2006 között. Miután a kötetek íróinak többsége már két korábbi széria felett is bábáskodott (A pusztítás démona sorozat négy kötete a 12. századba küldött vissza egy harmadik terminátort, a kilenc kötetet megért Halálzóna pedig azt kezdte el bemutatni, hogyan is győzedelmeskedett az emberiség John Connor vezetésével a Gépisten felett 2029 legendás napjaiban, 1), már nagy rutinnal, ám még nagyobb fantáziával vezettek be abba a világba, melyet - a kötetek megszületésekor létező - két Terminator-film, az 1984-es A halálosztó és az 1991-es Terminátor - Az Ítélet Napja csak éppen érintett.

Amit tudni lehetett róla, igen kevés volt, így tág teret hagyott a magyar szerzők fantáziájának. A rettenetes, először 1984-ben, még a hidegháborús időkben elképzelt jövőben a Cyberdine Systems megalkotja a háborús védelmi rendszert működtető szuperkomputert, a Skynetet, amely "öntudatra ébredve" megállapítja, hogy valódi ellenségei nem a szovjetek, amerikaiak, vagy bármely nép, hanem maga az emberiség, így 1997. augusztus 29-én megindítja a Föld utolsó nukleáris háborúját, melyben "3 milliárd emberi élet" ér véget. Az Ítélet Napját túlélők is kiirtásra ítéltetnek a gépek által létrehozott megsemmisítő táborokban, és az egyre fejlettebb fegyverek és harci gépek, terminátorok áldozataiként. A túlélők gerillaharccal próbálkoznak, amelyet azonban sosem nyernének meg, ha nem létezne az abszolút hős, John Connor, aki összefogja és irányítja az emberiséget a megmaradásért vívott harcában és végül 2029-ben gyakorlatilag megnyerve a háborút, végső csapást mér a Skynetre. (2) Eltekintve a történet túlzóan patetikus, hazafiasan pacifista és szokás szerint csak Amerikára koncentráló pontjaitól, ez a riasztó jövő nemcsak apokaliptikus volt, de minden sci-fisége ellenére némiképp valóságos is.

Az azonban nem derült ki belőle, mit is művelt az emberiség 1997 és 2029 között, pontosan mit tett Connor a végső győzelemért, egyáltalán, milyen is volt ez a hős. (A második filmben körülbelül negyed percig lehetett látni gondterhelt arcát, de megjelenése - nekem például - inkább csalódást okozott, mint elégedettséget. 3) Már a Halálzóna-széria is ezekre a kérdésekre kereste a választ, ám 1999-re izgalmasabbá vált a "nem túl távoli jövő": vagyis a Halálosztó 2029-sorozat egészen korai időpontokig, a 2000-es évek elejéig nyúlt vissza, hogy megmutassa az ellenállás eredetét, a Skynet első nagy, és az emberiség első, kicsi győzelmeit. A sorozatban tizenkilenc kötet látott napvilágot 2006-ig. A széria megszűnésére két okot feltételezek. Az egyik, hogy a közben, 2003-ban bemutatott harmadik mozifilm rendesen átírta a történelmet (még a sajátját is) és új irányt adott a franchise-nak (3), másrészt 2005-től már a kiadó is problémákkal küzdött, így talán ez is oka lehetett a sorozat megszűnésének. Igazán öröm azonban, hogy 2010-ben, már a megújult Cherubionnál még napvilágot látott egy huszadik kötet, egy antológia.
Az alábbiakban a húsz könyv felsorolása következik:

1. Christopher Sethfield: Rideg évek
Cherubion, Debrecen, 1999
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2005. augusztus-szeptember
Tartalom: 1997 óta Európában is folyik a háború és a harc a túlélésért. Jacques Mordeux és barátnője, Joshua társakat keresnek ahhoz, hogy ne csak eltűrjék a gépek uralmát, de vissza is vágjanak. Megszületik az ellenállás.
Értékelés: Ambiciózus kezdőkötet, amely a 2-3. résszel alkot trilógiát. Kiválóan ábrázolja a nukleáris háborút túlélt, értékvesztett, különös világot. Külön izgalmas, hogy nem amerikai, hanem európai helyszínen mozgatja a hőseit. Kiváló és nagyra hivatott a főszereplő, Mordeux is.
5 csillag

2. Christopher Sethfield: A Próféta
Cherubion, Debrecen, 2000
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2005. szeptember
Tartalom: A Rideg évek eseményei folytatódnak: a francia ellenállás egy különös, új jelenséggel, a magát új Jézusnak tartó, híveit fanatizáló Prófétával találja szemben magát.
Értékelés: Kissé utat tévesztett folytatás, legalább is az én szemszögemből. Az előző kötet izgalmai részben felfüggesztődnek, hogy végignézzük a Próféta ámokfutását, akiről végig várni, hogy kiderül, nem csak szimpla fanatikus, ám a megoldás nem mond róla semmit, s a történet kurtán-furcsán ér véget.
3 csillag

3. Christopher Sethfield: Rajtaütés
Cherubion, Debrecen, 2000
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2005. szeptember
Tartalom: Az európai ellenállás most már komoly csapatra számíthat, s a Próféta fenyegetésének eltűnésével össze tudja fogni az embereket egy értelmes cél érdekében: ideje kárt okozni a gépeknek!
Értékelés: A trilógia izgalmas zárása. Kiemelendő, hogy igazán csak ez a néhány regény nézett szembe az első film sztorijának a második világháborúra utaló felvetéseivel: a táborokba gyűjtéssel és az ottani megsemmisítéssel. Szép még, hogy a hősök közt a szimbolikus kibékülés is megtörténik: hiszen kémek és ellenkémek játszmája helyett most már sokkal fontosabb az emberek egysége a gépek ellen.
4 csillag

4. Oliver Thompson Seabird: Különleges kommandó
Cherubion, Debrecen, 2000
Szerző: Bihon Tibor, Bihonné Király Edit
Időpont: 2027. február
Tartalom: Los Angeles, két évvel John Connor győzelme előtt. A Skynet mindent megpróbál, hogy saját idejében, az ellenállást megbénítandó meggyilkolja John Connort. Az Adam Pressler gerilla vonásait viselő, lopakodó Alfa feladata, hogy találkozzon az ellenállás vezetőjével és elpusztítsa.
Értékelés: Ez a történet, amire a filmekben csak utalás történik. A Skynet nem akkor kezdte meg a harcot Connor ellen, amikor az utolsó pillanatban, végső kétségbeesésében időutazásra küldte az első terminátort. Ez a feszes, izgalmas, tökéletesen lezárt és csavaros végű akcióregény azt mutatja be, hogyan járt sikerrel egy Alfa-bérgyilkos úgy, hogy közben mégis mindent elveszített. Jó könyv, minta az összes későbbi, 2027-ben játszódó kalandregénynek.
5 csillag

5. Oliver Thompson Seabird: Kétesélyes játszma
Cherubion, Debrecen, 2000
Szerző: Bihon Tibor, Bihonné Király Edit
Időpont: 2027. február
Tartalom: Az ismét Los Angelesben folyó események egy fogolytáborban kezdődnek. Cathy Meisner története azt mutatja be, hogyan vadászott a Skynet Connorra saját jelenében.
Értékelés: Megható, meglepő és nagyon izgalmas, önmagában is tökéletesen megálló regény. A különleges kalandok során minden szereplőnek kételkednie kell magában, sosem tudhatjuk, ki valójában az áruló vagy az orgyilkos, s a történet két remek csavarral ér véget.
5 csillag

6. Anthony Sheenard: Két tűz között
Cherubion, Debrecen, 2001
Szerző: Szélesi Sándor
Időpont: 2020. február
Tartalom: Az elpusztult Chicagoban egymást gyilkolják a bandába szerveződött, embertelen túlélők, az Ítélet Napja utáni állapotokat átvészelni próbáló maradék átlagemberek és az ellenállás jövendő gerillái. A regény bemutatja, hogyan jött létre a chicagói ellenállás.
Értékelés: Az első regény a sorozatban, amely nem Bihon Tibor munkája: egyben a harmadik Halálosztó-történetszál az európai és a los angelesi után. Nem csoda azonban, hogy nem lett folytatása: a naturalista részletekben, bővérű káromkodásokban és teljességgel váratlan fordulatokban gazdag sztoriról nehéz eldönteni, honnan hova is tart. Pozitív hőst, akivel minimálisan azonosulni lehetne, nem találni benne, a vége pedig - talán a folytatást tervezve - teljesen lezáratlan.
3 csillag

7. Christopher Sethfield: Vadászok vadásza
Cherubion, Debrecen, 2001
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2027. február
Tartalom: Egy gerillacsoport rajtaütésre készül, ám valami nagyon nem stimmel: mintha a gépek tudnának a jövetelükről. Csak Louis-Bernard Seiffer jön rá, hogy a gerillák nem térhetnek haza, hacsak nem akarják a bázishoz vezetni a gépeket.
Értékelés: Az első általam olvasott regény volt a sorozatból és azonnal meggyőzött. Igazán kiváló ötlet volt Vadászok Vadásza, a különleges mutáns szerepeltetése, de az is, hogy Seiffer (és Fountes) személyében feltűnt egy(-egy) érdekes, majdnem connori személyiség. A kalandok változatosak és izgalmasak voltak, még az apokaliptikus helyzet szomorúságát is feledtették időnként, a befejezés pedig igen meglepő.
5 csillag

8. Christopher Sethfield: Túlélők háborúja
Cherubion, Debrecen, 2001
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2027. február
Tartalom: Az előző kötet szorosabb, de önmagában is megálló folytatásában Seiffer, Fountes, Vadászok Vadásza és a többiek különleges küldetésre kapnak parancsot. De vajon miért viselkedik olyan furcsán vezetőjük, a rettenthetetlen Snake?
Értékelés: Tempós és izgalmas folytatás, amiben sikerült többször is téves találgatásokra rávenni. Ezenkívül a benne megjelenő probléma (besúgás, árulás) egy kicsit arra emlékeztetett, amikor az Orion űrhajóról szóló német sorozatban egyes emberek lepaktálnak a varangyokkal. És hiába kérdezik őket, mégis miben reménykedtek, mit kapnának az árulásukért: nincs válasz...
5 csillag

9. Christopher Sethfield: Orosz rulett
Cherubion, Debrecen, 2001
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2027. március
Tartalom: A Túlélők háborúja szoros folytatásában a bázisuktól elzárt gerilláknak szinte orosz rulettet kell játszaniuk a sorssal. Vajon ki jut haza? Sikerül-e megakadályozni a kapcsolatfelvételt a Skynettel?
Értékelés: A Túlélők háborúja folytatása és pandant-ja is egyben, ami előnye és hátránya. Ugyanazt kapod, mégis másképp, ez jó, viszont közel sem olyan izgalmas a hajsza második fele, mint az első volt. Seiffert pedig sosem fogom megbocsátani.
5 csillag

10. Ricardo Crosa: A végítélet gyermeke
Cherubion, Debrecen, 2002
Szerző: Horváth Gábor
Időpont: 2027
Tartalom: Rebecca Miles elvesztette a gyermekét a háborúban, most azonban úgy tűnik, talált egyet. A kis Miriam telve van különös képességekkel, elég aggasztó azonban, hogy van egy rejtélyes kísérője, a harcias, ám láthatatlan Suttogó. Mégis ki lehet ő? Létezik-e egyáltalán?
Értékelés: Új szerző és új téma a sorozatban. Kiváló a női főszereplő, talán még Cathy Meisnernél is izgalmasabb a története és a múltja. A cselekményben izgalmasan keveredik a harc, a cselekményesség és a költőiség. A regény hosszabb az addigiaknál, s bár van néhány őrjítően patetikus szövegrészlete, összességében teljesen új színt hoz a szériába.
5 csillag

11. Ricardo Crosa: Drótfátyol
Cherubion, Debrecen, 2002
Szerző: Horváth Gábor
Időpont: 2019. december
Tartalom: Egy gerillacsoport különös adatokra bukkan: eszerint létezik egy titokzatos létesítmény Santa Monicában, egy Bázis, amellyel furcsa körülmények közt szakadt meg a kapcsolat. A keresésére induló csapatban azonban sajnos nem mindenki az, aminek látszik...
Értékelés: A szándékoltan költői A végítélet gyermeke után ez egy, az előző "kommandóskötetek" tempóját tökéletesen felvevő kalandtörténet, amelyben tényleg senki sem az, aminek látszik. Így nem lehet bejósolni, ki a jó és ki a rossz, kinek a hazajutásáért kellene szorítani és kit nem kellene sajnálni. A bázis múltja izgalmas kitágítása a már ismert történelem határainak. És végre nem 2027-ben vagyunk...
5 csillag

12. Christopher Sethfield: A Gépisten tévedése
Cherubion, Debrecen, 2002
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2027. április
Tartalom: Az Ellenállás nagyobb vereséget szenved el a Gépisten hadától, az egyetlen túlélő, Dickinson pedig menekülés közben különös segítőtársra akad. A kitaszított, idős Kingstone ugyanis parancsolni képes a halálosztóknak...
Értékelés: Kiváló tempójú, izgalmas és különös történet, amelyet azonban, ki tudja, miért, szerzője nem akart lezárni. Bár egy említést kivéve soha többet nem találkozunk Kingstone-nal, a regény mégsem fedi fel teljesen a titkát, ezzel nagyon erős hiányérzetet okozva a lecsapott befejezésnél.
4 csillag

13. Christopher Sethfield: Vérvörös hajnal
Cherubion, Debrecen, 2004
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2027. június
Tartalom: A Túlélők háborújából és az Orosz rulettből már ismert Snake, a rettenthetetlen harcosnő új feladatot kap: egy frissen összeállított, különös csapatot kell Mexikóig elvezetnie, hogy megvédjenek egy szállítmányt.
Értékelés: Tempós, jóféle akcióregény, csak sajnos Snake a közepéig épp visszaér az előző küldetéséből, s az új kalandok nem túl szervesen a kötet közepén kezdődnek csak el, így a zárás összecsapott. De igazából csak elődeihez mérten nem jó könyv, önmagában igen.
4 csillag

14. Chuck Palmer: Totális annihiláció
Cherubion, Debrecen, 2003
Szerző: Szabó Lehel
Időpont: 2027 (?)
Tartalom: Egy gerillacsoport feladata, hogy egy titkos bázisról kimentsen egy emberi szuperfegyvert és minden hozzá tartozó, ott elrejtett dokumentációt: ha sikerrel járnak, az eldöntheti a háborút.
Értékelés: A leghosszabb regény a sorozatból: sajnos a kétharmada is elég lett volna a szövegnek. Az események erősen emlékeztetnek a Sethfield-féle "kommandósregények" közül a Vadászok vadásza és a Túlélők háborúja sztorijára, illetve Crosa Drótfályolára. Minden nagyon hosszadalmas: az akciók, a jópofának szánt párbeszédek. A szerző egyéni stílusa kimerül a felfokozott trágárságban és az egyik főhős dél-alföldi tájszólásában.
2 csillag

15. John Y. Olineast: Szintetikus rémálom
Cherubion, Debrecen, 2004
Szerző: Hegedűs János
Időpont: 2018. június
Tartalom: A világ egyre veszélyesebb, a Skynet pedig egyre körmönfontabb. Miközben a szép új világban emberevő, brutális mutánsok járkálnak, megjelennek a bázisokon az első emberkülsejű besurranó terminátorok, az Alfák.
Értékelés: Reményteli kötet abból a szempontból, hogy egy olyan történelmi helyzetbe nyújt bepillantást, ami az első Terminátor-történet előzménye: vajon mikor és hogyan jöttek rá az emberek először, hogy emberalakú gépek is fenyegetik őket, sőt, ott lehetnek köztük? Az ötletnél azonban a megvalósítás kevésbé sikerült: hosszú, sok benne az átvett elem (lásd Kétesélyes játszma) és nagyon hiányzik a főszereplő O'Conell előtörténete. (lásd A mutáns)
3 csillag

16. Allen Newman: Gép/ember
Cherubion, Debrecen, 2005
Szerző: Tóth Norbert
Időpont: 2027
Tartalom: Van egy különös város közel a Colorado-hoz: Thompsonville, ahova sem ember, sem gép nem teheti be a lábát, vagy ha mégis, nem távozik onnan soha többé. Mi történik, amikor néhány gerillának mégis muszáj találkozni a város urával, a Gép/emberrel?
Értékelés: Tóth Norbert sosem ír rosszat, ez a könyve is teljességgel önálló az egész sorozatban mind a koncepcióját, mind a szerkesztését tekintve. A mottók segítségével folyamatosan, lassanként hatolhatunk be a múltba, megismerve az exoskeletont viselő bandavezér-fiú szomorú odüsszeiáját 1990-től az Ítélet Napjáig, közben pedig a jelen gerilláinak egészen vadnyugati körülmények között folyó küzdelmeit szemlélhetjük végig. A befejezés sodró, bár nekem az már egy kicsit sok volt...
5 csillag

17. Peter Sanawad: Ártatlan vér
Cherubion, Debrecen, 2005
Szerző: titokban tartja a kilétét
Időpont: 2029. január
Tartalom: Mindig is kíváncsiak lehettünk rá, vajon milyen úton jutottak el a programozók ahhoz a bravúrhoz, hogy az első film T-101-esét hipp-hopp átalakítsák halálosztóból védelmezővé a második film történései idejére. Ez a regény egy első kísérletet mutat be.
Értékelés: A merész szerző számos határt átlép a könyvben: eddig a sorozat nem foglalkozott konkrétan a Skynet legyőzésével (erre a Halálzóna-sorozat szolgált, lásd 1), itt pedig ennek egy előzményét látjuk, eddig soha szó sem esett az ingerületátvivő gépről, most viszont ez lesz a sztori kulcsfontosságú eleme, ráadásul a programozó Sarah Lane és a megőrült terminátor párharcában szerep jut némi gép-ember érzelmi kapcsolatnak is. Csak a stílust tudnám feledni...
3 csillag

18. Gabriel Wraith: Révület
Cherubion, Debrecen, 2004
Szerző: Ripp Gábor
Időpont: 2018. augusztus
Tartalom: A regény felváltva játszódik Prágában és Los Angelesben. Az angyalok városa utcáin Jan Zelenka harcol maroknyi gerillacsapatával, miközben Prágában a titokzatos Klementinum romjai közt Jan Zelenka rejtőzködik egy volt kutatólabor maradványai közt. Vajon mi köze egymáshoz a két férfinak, akik át tudnak révülni egymás sorsába?
Értékelés: Parádésan bonyolított, kiváló és izgalmas cselekmény és gyomorforgató szöveg. És itt nem a horrorelemekre gondolok, amelyek a Sethfield-korszakban ugyan meglehetősen mellőzöttek voltak, de már a Gép/emberben sem zavartak engem. Hanem az abszolút felesleges, ironikusnak szánt, de hosszadalmasnak sikerült trágársággyűjteményre és arra a naturalizmusra, ami már önmaga paródiájába fordul. Pedig a történet annyira, de annyira jó...
3 csillag

19. John Y. Olineast: A mutáns
Cherubion, Debrecen, 2006
Szerző: Hegedűs János
Időpont: 2018. május-június
Tartalom: A Skynet sosem adja fel: besurranó Alfáinak első prototípusai igyekeznek minél több gerillabázist eliminálni, agymosott orvosai pedig a mutánsokkal kísérleteznek. Vajon előállítható-e a szerves lényből, Tomból, a mutánsból is egy terminátor-szerű harci gépezet?
Értékelés: Kíváncsi vagyok rá, hogy a kötetek kiadási sorrendjét cserélte ki valaki, vagy a szerző tényleg csak utólag írta meg Szintetikus rémálom című könyvének előzményét. Mindenesetre nagy szükség volt rá, de kevésbé sikerült, mint az előzőnek kiadott regény. Kivéve a befejezést. Az igen ütős.
3 csillag

20. Ragálykommandó - Antológia
Cherubion, Debrecen, 2010
Szerző: Szabó Lehel, Koós Tibor, Fazekas Beáta, Nagy Attila - Herr Nándor, Vakulya Norbert, Horváth Gábor
Időpont: 2021. április; nincs adat; 2029. április; 2029. április - 1613. április; 2029; 2026. július, nincs adat
Az antológia tartalma: Chuck Palmer: Ragálykommandó, John T. Shugrave: Korcs, Kyra Potter: A fordulat, Virgil Coleman - Tim Morgan: Tűzáldozat, Norbert Winney: Berobbanó múlt, John T. Shugrave: Ellenséges erő, Ricardo Crosa: San Francisco Expressz
Értékelés: Változó színvonalú novelláskötet, amely azonban felidéz valamit a régi szép időkből - mind a Halálosztó 2029, mind pedig a Halálzóna-széria legjobb tulajdonságait próbálva egyesíteni magában. Szabó Lehet regénnyel szerepel, emellett még Horváth Gábor való a régi szerzők közül. A történetvezetés a horrorvonalról inkább a kalandossághoz tér vissza, örömömre. Legjobb a Korcs és a San Francisco Expressz című novella, de nagyon ötletes a Tűzáldozat is, s az egész könyv kényelmesen olvasható.
4 csillag

(1) Itt kell írni arról, hogy véleményem szerint a Halálzóna-sorozat első négy kötete (Halálzóna, Ellencsapás, Invázió, Tűzvihar), amely együtt alkot egy tetralógiát, s jóval a Terminátor 4. film és könyv keletkezése előtt tulajdonképpen "megírta" John Connor és a győzelem történetét, maga a tökéletesség: kár, hogy nem angolul született. A következő öt regény - amelynek sajnos nincs rendes Cherubionos kiadása, mert az elsőt, az Esélyteleneket hozzácsapták a Tűzviharhoz, a következő négyet (Folyékony fém, A stratéga, Megtorlás, Fémpokol) pedig sosem adták ki az eredeti, LAP-ICS-os megjelenés óta - azonban inkább a Halálosztó 2029-hez hasonlít abban, hogy a gerillák egy-egy akcióját mondja el, kitérve az elől, hogy bárhol szorosra kösse a történet még elvarratlan szálait. Kár.
(2) Ezt a győzelmet próbálta a Skynet megakadályozni két kétségbeesett lépéssel. Az első az volt (erről szólt az első film), amikor 2029-ből visszaküldte az első terminátort 1984-be, hogy ölje meg a még meg sem született John Connor leendő anyját, Sarah Connort. Az ellenállásnak azonban sikerült utánuk küldenie Kyle Reese őrmestert, aki élete árán is megvédte Saraht, megsemmisítette a halálosztót, s egyúttal apja lett John Connornak. (Ez az egyik kedvenc filmes időparadoxonom: Reese még meg sem született, amikor Connor már az ellenállás vezetője, mégis Reese Connor apja, és maga Connor küldi vissza a jövőből a múltba úgy, hogy ő maga tisztában van azzal, kivel áll szemben, Reese azonban nem tudja, hogy Connor a fia. További időparadoxon, hogy a második film alapján a Cyberdine azoknak az ötletadó alkatrészeknek az alapján teremti meg a Skynetet 1984 és 1997 között, amelyek a Reese és Sarah által a présgéppel elpusztított, a jövőből érkezett első terminátorból maradtak meg.) A Skynet második lépése (ez a második mozifilm témája), amikor egy újabb, folyékony fém (T-1000) halálosztót küld át 1995-be, hogy az most már az élő, tízéves John Connort semmisítse meg, így változtatva meg a jövő idővonalát. Ez azonban ismét kudarcot vall, mivel az ellenállás által átprogramozott T-101-es megvédi őt és az anyját is. Ráadásul 1995-ben megsemmisítve a Cyberdine teljes kutatási anyagát és az első terminátor maradványait is, úgy tűnik, az Ítélet Napja sosem fog bekövetkezni, sem 2 év múlva, sem semmikor.
(3)  Nem csoda, hogy a negyedik Terminátor-film, az első olyan, amit Schwarzenegger nélkül csináltak, tehát egyéb nagyágyú kellett bele, már csak Connorra és az addig be nem mutatott háborúra koncentrált, a főszerepben Christian Bale-vel. - Terminátor: Megváltás, 2009.
(4) A Terminátor 3. - A gépek lázadásában számomra az a legbosszantóbb, hogy teljességgel elveszi a 2. rész befejezésének örömét. Mindazt, amit abban tettek a főszereplők, nullává silányítja, hisz minden, amit elérnek két film és két "jó" terminátor segítségével, valójában csak annyi, hogy eltolják az Ítélet Napját 1997-ről 2004-re. Az írók ezen kívül megszabadultak benne olyan felesleges szereplőktől, mint például Sarah Connor... és képesek voltak saját előző filmjüket is átdátumozni: a 2. rész minden jel szerint 1995-ben játszódik, ám a 3. film úgy utal rá, mintha 1997-es eseményekről lett volna szó... Bármilyen jól játszik is Schwarzenegger ebben a folytatásban, a magam részéről ki nem állhatom ezt a filmet a sztorija miatt.
A bevezetőben látható Schwarzeneggeres filmregények címe és adatai:
Randall Frakes – Bill Wisher: A terminátor 1. LAP-ICS, 1992

Az én példányom

Nem biztos, hogy mindenkinek feltűnt, hogy a Könyvmolyképző Aranytoll sorozatában milyen jó könyvek láttak napvilágot az idők során. Émile Zola, John Steinbeck, Ernest Hemingway, Pierre Boulle és Cornelius Ryan neve a garancia arra, hogy ezt a (főleg klasszikus ízlésű férfiaknak összeválogatott) szériát nem ok nélkül hívja a kiadó márkás sorozatnak… Itt jelennek meg 2006 óta vadonatúj kiadásban, a kiadótól megszokott ízléses köntösben James Clavell Ázsia sagájának kötetei is: köztük most itt a legújabb, a kétkötetes A Nemes Ház.

Clavell (1921-1994) brit családba született Ausztráliában, az ötvenes évektől azonban Amerikában vált híressé, mint forgatókönyvíró és rendező. Többek közt ő készítette a Steve McQueen főszereplésével leforgatott, 1963-as A nagy szökés című film forgatókönyvét. Első regényét, a Patkánykirályt 1962-ben írta, s azonnal nagy sikert aratott vele. Mára a könyv kiérdemelte a klasszikus háborús regény címkét. Egészen különleges nézőpontból, egy japán fogolytábor jellegzetes alakjainak sorsát követve szól arról, hogyan maradhat az ember önmaga a totális embertelenségben. Már 1965-ben film készült belőle, s azóta is talán legtöbbet emlegetett története Clavellnek. Egyúttal azonban meg is határozta írói pályáját: ettől kezdve minden nagyregénye Ázsiához kapcsolódott, s legalább lazán egymáshoz is. Csak a késői Forgószél (és posztumusz társkönyve, a Menekülés, az író utolsó regénye) játszódott az iráni forradalom sötét díszletei között, de tulajdonképpen egy szereplő még ezt is az Ázsia-sorozathoz kapcsolta.

Nagymamám példánya

Az Ázsia saga így végül ötkötetessé nőtt (hattá, ha a Forgószél is beletartozik). Ezek a történet időrendje szerint a Könyvmolyképzőnél már megjelent A sógun (1975), amely 1600-ban játszódik a feudális Japánban, A Tajpan (1966), az első honkongi történet 1841-ből, a Gajdzsin (1993), a következő japán regény 1863-ból, a már emlegetett Patkánykirály (1962), s végül a most megjelenő, 1963-ban játszódó második honkongi történet, A Nemes Ház (1981). Utóbbi igazi, nagy, regényfolyam-záró könyv: monumentális regény ezerhatszáznyolc oldalon, kilencvenegy fejezetben – pedig a cselekmény ideje (egy előjátékot kivéve) mindössze tíz napot ölel fel 1963 augusztusában. Valamennyi korábbi könyv szereplőit, alakjainak emlékét, történetszálát igyekszik magába szőni (a Patkánykirály is először A Nemes Házban kapcsolódott a sagához), ugyanakkor számos újítással is él. Mivel immár nem a történelmi múltban, hanem szinte a jelenben szemlélhetjük tovább a két nagy kereskedőcsalád leszármazottainak üzleti, konkurencia- és magánéleti harcát, megjelenik egy teljességgel friss kémszál: így a már hagyományos keleti, ázsiai, honkongi díszletek között a brit, kínai, amerikai és szovjet titkosszolgálatok vívják modern harcukat, nem is beszélve a honkongi maffiáról.

Nagy kaland belevágni A Nemes Ház olvasásába, hiszen a sokszáz (ezer?) szereplő, az állandóan váltakozó helyszínek és a részletesen elemzett cselekményelemek valóban hatalmas terjedelművé teszik a regényt, minden értelemben. Nagymamám ugyanakkor szerette ezt a nagy családregényt (ő annak olvasta, alapvetően), így én is kitartottam az utolsó, sokszázadik oldalig – és leírhatom, nem csalódtam. Másnak is ajánlom: tegyen próbát a könyvvel.

A cikk az Ekultura.hu-n: James Clavell: A Nemes Ház I-II.
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 

Általában mindenki ismeri az 1964-es, George Cukor rendezte csodálatos, elképesztően színes és extra-szélesvásznú mozifilmet, a My Fair Ladyt, amely azt a musicalt vitte a vászonra, amely a brit drámaíró, George Bernard Shaw 1912-ben bemutatott Pygmalion című darabjából készült.

Az Alan Jay Lerner és Frederick Loewe írta mű ritka az amerikai musicalek sorában, hiszen az alkotók meghagyták a nagyon erős, egyszerre vígjátéki és drámai "szövegkönyvet", vagyis az eredeti darab nagy részét, s ezt látták el pazar szövegű, emlékezetes dalokkal. A legfőbb különbségnek az látszik, hogy míg Shaw hosszú (és unalmasan túlmagyarázott) utószóban int arra, hogy - valójában szinte befejezetlen - darabjának szigorúan tilos olyan a véget kreálni, amelyben Eliza visszamegy Higgins professzorhoz, a musical éppen ezzel a jelenettel ér véget. Azt viszont kevesebben tudják, hogy a színdarabot már a tízes években is többször abszolút happy enddel játszották, ami ellen az író persze hevesen tiltakozott. Amikor aztán 1938-ban megszületett a Pygmalion, az az angol filmváltozat, amely mindmáig a legjobb (- lenne, ha nem készül el az 1964-es My Fair Lady), abban (Dame) Wendy Hiller és a csodálatos Leslie Howard már pontosan ugyanazt a zárójelenetet játsszák el ("Eliza - hol az ördögben van a papucsom?"), mint amelyik végül a musical frappáns befejezésévé változott. A hosszú életű Shaw állítólag áldását adta erre a filmes változatra: így tehát közvetve a musical happy endjére is.

Wendy Hiller három arca az 1938-as Pygmalionban

Ám a My Fair Ladyvel kapcsolatban nem a befejezésé a legközismertebb történet. Sokkal inkább az Elizák csatája, vagyis az az eseménysorozat, ki kapta és ki nem kapta meg az 1964-es film főszerepét, ki énekel és ki nem énekel a film hangsávján, s ki kapott és ki nem kapott Oscar-díjat szerepéért 1965-ben... A mai bejegyzés erről szól, mivel nagyon szeretem a filmet, az eset összes szereplőjét, és tanulságosnak tartom azt, ami történt.

Minden ott kezdődött, hogy a musicalt a Broadwayn két brit, egy régi és egy új sztár főszereplésével mutatták be 1956-ban: Henry Higgins szerepében Rex Harrison volt látható, Eliza Doolitle-t pedig a csodagyerekként feltűnt Julie Andrews (*1935) játszotta. Andrews tíz éves kora óta énekelt; első nagy énekbemutatója röviddel a tizenkettedik születésnapja után volt - a London Hippodrome-ot megtöltő tömeg előtt. Amerikában azonban csak 1954 óta játszott, s még nem volt huszonegy éves a My Fair Lady bemutatója idején. Természetesen azonnal hihetetlenül népszerűvé vált: tévéshow-k és rádióműsorok állandó vendégévé lett, 1960-ban pedig megkapta egy újabb nagysikerű Lerner-Loewe musical, a Camelot főszerepét is. Amikor azonban Jack Warner, a befolyásos és sikeres stúdiómogul megszerezte a My Fair Lady megfilmesítésének jogait, különös döntést hozott. Megtartotta az eredeti Broadway-szereposztásból Rex Harrisont (valamint az Eliza apját játszó Stanley Hollowayt), az összes többi szerepet azonban újraosztatta - beleértve Eliza Doolitle-ét is, amelyet a törékeny szépségű, európai születésű Audrey Hepburn (1929-1993) kapott meg.

Van olyan nézőpont, amelyből tekintve egyszerűen felfoghatatlan ez a tévedés. Julie Andrews a Mary Poppinstól A muzsika hangján és az Ízig-vérig Modern Millie-n át a Victor, Victoriáig musicalfilmek tucatjában bizonyította, hogy nemcsak kiváló énekesnő (és táncos), de remek színésznő is. Ha tehát az volt a nem-választás oka, hogy Warner nem bízott a tapasztalatlan filmes újoncban, akkor tévedett. Az, hogy Andrews Hepburnnél hat évvel fiatalabb (utóbbi harmincöt éves volt a My Fair Lady forgatásának évében, Andrews pedig huszonkilenc), nem sokat számított volna a vásznon. Véleményem szerint Andrews az azonos évben, a Disney-vel elkészített musicalfilmjében, a Mary Poppinsban, az éneklő dadatündér szerepében évekkel tűnik idősebbnek a komoly maszktól, amit visel, mint a kislányos Hepburn saját filmjében, a My Fair Ladyben, Elizaként. Így az életkor-különbség sem tűnik értelmes indoknak a választásra.

Persze van egy fontos érv, s ezért nem tudok egyértelműen beállni azok táborába, akik ma, mindenféle 1964-ben még nem ismert információ birtokában egyfajta "Utáljuk együtt Jack Warnert a döntéséért!"-klubot alkotnak. Audrey Hepburn ugyanis huszonnégy éves korától elismert, népszerű és hihetetlenül tehetséges filmszínésznőnek számított, olyan filmekkel a háta mögött, mint a Római vakáció, a Sabrina, a Háború és béke, az Álom luxuskivitelben vagy az Amerikai fogócska. Bőségesen bizonyította komédiázó képességét és zseniálisan elevenített meg finom, szomorú nőalakokat - vagyis rendelkezett azzal a két arccal, amely Eliza eljátszásához szükséges. A legfontosabb viszont, hogy aki megnézi a filmet, a szokásos kellékek mellett egy hangsúlyozottan törékeny, koszos orral és bő szoknyákban is filigrán, előkelő öltözetben pedig hattyúi szépségű nőt lát. Úgy vélem, nem csak azért, mert Audrey Hepburn karcsúnak és finom testfelépítésűnek született. Ellenkezőleg, azt hiszem, ez a többlet, amit a film hozzátesz a darab és a musical addigi megelevenítéseihez.

Elizát ugyanis az első felvonásban általában harsány, műveletlen és akaratos, de erős lelkű és erős egyéniségű kolduslányként szokás bemutatni, aki nevetséges, mégis van méltósága. Majd jön Higgins és - lenyesegetve a sarkokat, lecsiszolva a szögleteket, néha agyagként alakítva és átformálva a nőt, akit tanít -  eléri, hogy Eliza kellő műveltséget és társasági finomságot öltsön magára, s így azután, megőrizve akaraterejét, erős lelkét és erős egyéniségét, már képes legyen emancipált nőként dönteni a saját sorsáról. Ha valaki megnéz néhány felvételt, amelyen Julie Andrews - sajnos nem a Broadway-előadáson, amelyről nem maradt felvétel, hanem TV-műsorokban és saját zenés showjában, ám épp ezért abszolút a saját elképzelése szerint - részleteket játszik el a My Fair Ladyből, egy ilyen, hallatlanul erős, csak néha-néha elbizonytalanodó nővel találkozik, miközben a csodás éneket hallgatja. Ezzel szemben Audrey Hepburn Elizája sokkal tündérkirálylányosabb: nála nem nyesegetni, csiszolni és formálni kell, egyszerűen csak kibontani a kőből a benne rejlő szépséges szobrot. Ha valaki megnézi a Wouldn't It Be Loverly? tánckoreográfiáját a filmen, Hepburn-Elizának a túl rövid kabátujjból kikandikáló, szinte áttetsző csuklóival, ügyefogyottan is balettos karlendítéseivel, amelyek tökéletesen ellensúlyozzák tenyeres-talpas lépéseit, érti, hogyan tűnhetett Higgins számára valaha is lehetségesnek "hercegnőt faragni" a virágáruslányból. Hepburn egészen másképp értelmezi Eliza szerepét, mint Julie Andrews, és be kell valljam, hogy ezt a második értelmezést, amely a film egyik lényegét jelenti számomra, nehezen tudnám elképzelni Julie Andrews előadásában, hiszen soha, egyetlen filmjében sem volt még hasonló sem.


Az Elizák csatája azonban itt nem ér véget, hátravan még két forduló. Az első, hogy Julie Andrews, miután nem kapta meg Eliza szerepét, igent mondott a már említett Disney-film, a Mary Poppins főszerepére, s hatalmas sikert aratott - ugyanabban az évben, amikor Hepburn a My Fair Ladyvel. Az Akadémia mindkettejük munkáját Golden Globe-jelölésre érdemesítette, ám csak az egyikük nyerhetett: a győztes pedig végül Andrews lett. Amikor az Oscar-jóslásra is használt Golden Globe-díjátadáson a színpadra szólították, valószínűleg még forrt benne a méreg és a csalódottság amiatt, hogy a My Fair Lady nélküle forgott le, így köszönőbeszédét egy zseniális oldalvágással fejezte be (szabad fordításban): "végül szeretnék köszönetet mondani annak az embernek, aki csodálatos filmet készített, s lehetővé tette számomra, hogy most itt álljak: Mr. Jack Warnernek..." Andrews megkapta a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat is, erre azonban Audrey Hepburnt már nem is jelölték. Rex Harrisonnak ez valószínűleg méltatlannak tűnt, épp ezért miután ő maga elnyerte a legjobb férfi főszereplő díját Higgins megelevenítéséért, és átvette a szobrocskáját Audrey Hepburntől, nem engedte le a színpadról filmbeli partnerét, sőt, egész köszönőbeszéde alatt magához ölelve tartotta, mintegy őt is részesítve az elnyert díjból. (Hepburn egyébként már 1954, a Római vakáció óta Oscar-díjas volt, a későbbiekben pedig még négy jelölést gyűjtött össze.)

A hang az arc mögött: Marni Nixon

Sokan találgatták, vajon mi lehetett a fő ok, ami miatt az Oscar-díjnak már a jelölésén is mellőzték Audrey Hepburnt, míg végül a nagyközönség is megtudhatta a nagy titkot. Bár a film valamennyi dalát felvették Audrey Hepburnnel is, a filmbe végül egyetlen énekszáma került be, a Just You Wait 'Enry 'Iggins. Az összes többi dalt újra felvették a korszak leghíresebb szelleménekesével, Marni Nixonnal (*1930), s a filmben ma alapvetően az ő énekhangja hallható minden lehetséges helyen, kivéve a fenti egyetlen dalt. Az ő dalai kerültek fel a hanglemezekre és a későbbi adathordozókra is, ő Audrey Hepburn "daloshangja". Amely tény valószínűleg generációk sorának lett kiábrándító élménye, amikor kiderült; akár, mert abba az idősebb korosztályba tartoztak, akik akkor, amikor beleszerettek Hepburn-Elizába, még nem tudták, hogy "nem is ő énekel", akár, mert fiatalabbak, s már azzal a mindentudással nézték meg először Hepburn filmjét, hogy "nem is ő énekel"...

Ha volt rossz döntése Jack Warnernek, akkor valószínűleg ez, a hanghelyettesítés volt az. Nyilvánvaló, hogy a korszak nem sok jelentőséget tulajdonított az éneklés és az éneklés közbeni színjátszás összefüggéseinek: ha például A király és én című híres musicalfilmre gondolunk, amelyben Deborah Kerr valamennyi dalát, sőt, helyenként (a gyors vágómunka megkönnyítésére) még a prózai szövegeit is Marni Nixon "szinkronizálja", megkérdőjeleződik, mi szükség egy ilyen alkotásban a színészre - hiszen arra, hogy mosolyogjon és a szoknyáját himbálja, egy bájos rajzfilmfigura is megfelelne, miközben az énekhang fújja diadalmasan, hiszen úgy sincs semmi köze a színész vagy a figura játékához... Ugyanakkor a My Fair Lady ritka musicaltípusba tartozik, más, mint A király és én, hiszen rengeteg prózai szövegrészt tartalmaz, és nagyon erős, professzionális színészi játékot is igényel. Számomra ez az érthetetlen, vagyis hogy miképp lehetett néhány erősebb, vagy tisztább hangért eldobni Audrey Hepburn teljes, bájos, saját hangú és egyéni ízű dalfelvételsorát, amely oly tökéletesen egészítette volna ki egész szerepformálását. Hiszen Rex Harrison sem zavartatja magát különösebben, amikor időnként azt is prózában "énekli", amit Lerner és Loewe dallamosabban képzelt el (aki ismeri Básti Lajos híres, modoros és sajátosan tökéletes magyar Higgins-változatát, tudja, hogy Harrisonnál bőven "maradnak ki" hangok), nem mintha ez baj volna. Hiszen Harrison egyszerűen zseniális, s végeredményben saját maga teremtette meg a Broadwayn Higginst, így az sokkal inkább olyan, amilyennek ő énekli, semmint amilyennek bármiféle kotta javasolja.

A világ azonban változik: már a My Fair Lady felújított DVD-kiadására is rákerült két dal Hepburn eredeti előadásában, a Youtube-on gyülekező rajongók pedig előszeretettel szerkesztik ki Marni Nixon hangját a film összes képsorai alól. Van, aki Julie Andrews hangjára cseréli a Nixon-hangsávot, bizonygatva, milyen jó lett volna ő filmes Elizának. Számomra azonban a legérdekesebbek a Hepburn arca alá Hepburn hangját visszaszerkesztő filmrészletek, amelyekből megállapítható, hogy alapvetően csak a szupermagas I Could Have Dance All Night fogott ki rajta, a többi dal a maga kedves, kislányos, a Julie Andrewsénál kisebb erejű hangon, de bájosan megoldva felénekelt változatában nyugodtan elhangozhatott volna a maga helyén. Kevésbé lett volna vegytiszta, egy-két helyen talán kevésbé lett volna pontos ez a hangsáv: de ízig-vérig Hepburn lett volna, nemcsak technikailag, de hangsúlyban és játékban is. (Például jól érzékelhető ez, ha az ember meghallgatja a Marni Nixon- és a Hepburn-féle Show Me-t vagy a Without You-t. Az egyik kínosan tökéletes és üres, a másik bájosan együtt szól a színésznő egész játékával, változatos, és alapvetően szintén precíz.) Egyébként is megjegyzendő, hogy a Hepburn-féle, archív hangsávok egyértelműen próbaváltozatok, az inkriminált I Could Have Dance All Night például nincs véglegesen keverve sem, vagyis amennyiben meg kívánták volna őket tartani, nyugodtan lehetett volna még dolgozni rajtuk az egyes helyeken, például csak a legmagasabb hangoknál hozzákeverni valaki más hangját. (A megoldás, hogy nem minden hangot a sztárénekes énekel, nem az én hozzá nem értő fantazmagóriám: Marni Nixont ugyanis ilyesmire is "használták" a stúdiók, a Szőkék előnyben című korai Marilyn Monroe-filmben például az ő magas hangjait illesztették Monroe előadásába a Diamonds Are a Girl's Best Friend című dalban - elég ostoba módon, e visítások ugyanis nemcsak kilógnak a jelenetből, de elég egy Marilyn Monroe-féle lemezfelvételen meghallgatni a dalt ahhoz, hogy rájöjjünk, a Nixon-féle filmbeli kiegészítésekre az égegyadta világon semmi szükség nincs Marilyn Monroe jellegzetes előadása mellett - és nem is lett volna.)

A mai musicalfilm-divat sokkal jobban tiszteli a szerepre kiválasztott színészt. Elég csak két nem túl régi példát felhozni ennek bizonyítására. Tim Burton gótikus, tragikus és groteszk hangulatú Sweeney Toddjában Johnny Depp magasabban énekli a főszerepet, mint ahogy azt a színpadi változatban Len Cariou hagyománnyá tette, Helena Bonham Carter pedig Mrs. Lovett harsány és groteszk szerepéből (mely alapvetően Angela Lansburyhez kötődik) üveghangú megszállottat formál - az alkotó, Steven Sondheim lelkes engedélyével. Az egészen friss Les Miserables pedig, amely az élőben felvett hangfelvételekkel is igyekezett különbözni musicalelődeitől, rendezője, Tom Hooper szándékának megfelelően helyenként kifejezetten előnyben részesíti az érzelmektől átfűtött suttogást ott is, ahol a színpadi változatban híres, énekelt férfisikoly hangzik el (például Jean Valjean megtérésekor), még úgy is, hogy a színész (itt Hugh Jackman) Broadway-előadásában tökéletesen és gond nélkül énekli ki a filmben "elhagyott" hangokat is, vagyis a változtatás oka nem bármiféle technikai probléma, hanem az egyénítés lehetett.

Julie Andrews a Broadwayn 1956-ban, Marni Nixon 1964-ben, a New York Centerben, az egyetlen előadáson, ahol játszotta is Elizát, végül Audrey Hepburn a filmben, 1964-ben

Összefoglalva: számomra az Elizák csatái közül nem Julie Andrews és Audrey Hepburn dupla összecsapása (a szerepért, majd a díjért) a legelszomorítóbb, hanem hogy a My Fair Lady végleges változata végül két szék között némiképpen a pad alá esett. Nem láthatjuk főszerepében a hihetetlenül tökéletesen, ugyanakkor élettelin és izgalmasan éneklő első színpadi Elizát, Julie Andrewst, ám a szerep majdnem tökéletes (színészileg mindenképpen tökéletes) megformálójának, Audrey Hepburnnek a saját énekhangját sem hallani benne. Ehelyett egy rejtőzködő stúdióénekes nyeri az Elizák énekharcát, nyilván nem egészen méltatlanul, de a filmtörténetben mindenképpen egyedülálló és nem túl szerencsés módon. Persze ez egyfajta halhatatlanság is Marni Nixonnak, hiszen az idén ötven éves My Fair Lady-film már biztosan bevonult az örök klasszikusok sorába.


Néhány Youtube-link, ínyenceknek (remélem, egy ideig még elérhetők maradnak...)
1. Egyik legnagyobb Hepburn-kedvencem a Without You, ugyanis annak ellenére, hogy a filmes változat egységesebb és kristályosabb, abszolút hideg és személytelen, ha párhuzamosan nézzük/hallgatjuk a Hepburn-féle felénekléssel (például a szék körül sétálós, a locsolókannás, vagy a páfrányos - a Föld forog - résznél). Ez a Marni Nixon-változat, ez pedig az Audrey Hepburn-változat. Az is igaz viszont, hogy az utolsó magas hang emitt nincs (még) meg, és az egész tompábban szól, hisz a kíséret is csak némi zongora.
2. A másik nagyon jó Hepburn-féle dal a Show Me. Remek példa arra, hogy a tökéletesen iskolázott éneklés (Nixoné) hogy válhat végül egysíkúan édeskéssé. Ami a Haven't your lips longed for my touch? sornál még finom édesség (és tetszik is), az azután Nixon felvételén végig megmarad, így a nagy, nyitott szájú expline (a szemetesedényen trónolva) abszolút kilóg belőle. Audrey Hepburn gyerekesen sértett, közben pedig abszolút energikus éneklésében viszont van fokozatosság és csúcspont. Egy dolog hiányzik: a magas záró hang, de erről lásd fentebb. Ez a Marni Nixon-változat, ez pedig az Audrey Hepburn-változat.
Kontrasztként ideillesztenék egy későbbi, szuperenergikus Julie Andrews-felvételt is (amely sajnos igen rossz képminőségű). Itt is látszik az a teljesen más szerepértelmezés, amiről fentebb írtam: de elképesztően jó az előadás.

Két Oscar: Rex Harrison  - Julie Andrews

3. A Wouldn't It Be Loverly? két hangfelvétele is érdekes. Itt Hepburn nagy hátrányban van, aki ugyanis elkészítette a kisfilmet, meglehetősen rosszul tudta csak a kórus és a zenekíséret mellé beilleszteni a hangját, azt sokszor elnyomja a túl hangos zene. Ennek ellenére sokkal bájosabbnak érzem a dal egyes részeit, mint a Marni Nixon-féle változatot. Különösen jó a csokoládés rész, a Who takes good care of me sor és a záró, kislányos lovelyk a tánc előtt. Ez a Marni Nixon-féle eredeti filmrészlet, ez pedig az Audrey Hepburn-változat.
És még egy játék: a filmen ismét Audrey Hepburn, de most Julie Andrews hangja szól Marni Nixoné helyett. Bár a színészi játék gyerekes álmodozása és az ének artikulált érettsége nincs összhangban, elképesztően elengedett és változatos mindkettő a maga módján. Ilyenkor érezni igazán a két szék között a pad alá esést.
4. A rosszat sem szabad eltitkolni: ez a felvétel az I Could Have Dance All Night Audrey Hepburn-féle változatát mutatja. Igaz, zavaró benne, hogy alig van kísértet, míg a kész filmben az egész zenekar ott zeng az énekest támogatva. De erre a dalra semmiképp sem lehet mást mondani, mint hogy rossz. Ugyanakkor, milyen jó lenne, ha azt lehetne leírni róla: ez az egyetlen dal, amelyet Marni Nixon énekel a filmben, csodálatosan...
5. Végül még két Eliza-felvétel. Az első az egyetlen dal a filmben, amiben Audrey Hepburn saját hangját hallani, a Just You Wait 'Enry 'Iggins. Igazság szerint ebbe is sikerült belecsempészni a kristályhangú Marni Nixont: onnantól, hogy Eliza kilép az ajtón a lépcsőházba, egészen a But all I want is 'enry 'iggins 'ead sorig ő énekel. Erre feltétlenül azt mondom, hogy sajnos: hiszen Hepburn helyenként rekedtes, de ezúttal abszolút tiszta és nagy élvezettel, sok humorral éneklő hangját igazi élmény hallgatni. Ezen a felvételen a teljesen Audrey Hepburn-énekelte változat is meghallgatható.
Ez pedig a dal Julie Andrews-féle Broadway-változata, sajnos mozgókép nélkül, de alatta egy olyan képmontázst nézhetünk meg, amely felidézi az előadást - például hogy Higgins már akkor is a kalapjára tette a teáscsészéjét, vagy hogy Eliza kosztümjei a közhiedelemmel ellentétben nem sokat változtak színpad és film között, kivéve a kalapokat. (Ami, remélem, a bejegyzést kísérő képpárokon is látszik.)
6. Végül ez a felvétel a My Fair Lady utolsó jelenetét tartalmazza az utolsó dallal (I've Grown Accustomed to Her Face - Higgins). Remekül alkalmas az összehasonlításra az 1938-as film végével. Ha 4:30-tól nézed, majd folytatod a Pygmalion filmváltozatának 1:33:13-tól kezdődő, zárórészével, kísérteties lesz a hasonlóság, és mégis - nagy lesz a különbség. Sosem tudom, Rex Harrison vagy Leslie Howard-e a "jobb" Higgins. Persze ezt nem is kell eldönteni.

Képek linkjei: Audrey Hepburn magányos képe innen, Wendy Hiller képei innen, Julie Andrews virágáruslány-fotója innen, Audrey Hepburn híres lóversenyes ruhájának fotója innen, Andrews mint Mary Poppins innen, a csokoládékínálás a filmből és a színházból innen és innen, Andrews báli ruhás fotója innen, Hepburné innen, a filmkép a tanulásról innen, a színházi tánckép innen, Hepburn portréja innen, Marni Nixoné innen, színházi kép a h hangok gyakorlásáról innen, a filmkép ugyanerről innen, a lóversenyes kép a Broadway-előadásból innen és a filmből innen, Andrews képe az utolsó előtti Eliza-ruhában innen és Hepburné ugyanabban innen, Hepburn rózsaszín ruhás képe a film végéről innen, Andrews rózsaszín ruhás képe a lóversenyről innen, végül a három Eliza innen, innen és innen. A Youtube-linkeknél golyóetetés Wendy Hillerrel innen, Julie Andrewszal innen, Audrey Hepburnnel innen, a két Oscaros kép innen és innen, végül a két báli ruhás innen és innen.

Az ajánlóíró akkor van igazán bajban, ha már sok jó könyvet olvasott. Mert ha kezébe kerül egy igazán jó kötet, nehéz megfogalmaznia, mitől is jobb annyival, mint az összes társai. Így vagyok én Robert Crais frissen megjelent könyvével, A gyanúsítottal: annyira tetszett, hogy amint befejeztem, legszívesebben azonnal újrakezdtem volna – annyira vágytam még a hangulatára, a nézőpontjaira, a történetére. Hogy jó könyv, nem lepett meg, hiszen írója, Robert Crais – szórványosan Magyarországon is – ismert és elismert szerző, számos korábban írt, remek regénnyel. De hogy ennyire jó kötet lesz A gyanúsított, azt nem gondoltam volna. Most viszont, amikor meg kell fogalmaznom, miért is tetszik annyira, úgy érzem, képtelen vagyok rá.

A könyv cselekménye ugyanis egyszerű: egy szokásos, bár nagyon fordulatos és izgalmas krimitörténet. Scott James, a karrierre vágyó rendőrjárőr épp utolsó munkanapjait tölti az utcán, mielőtt beléphetne egy elitegységhez. Egy éjjel azonban járőrtársával, Stephanie-val halálos lövöldözésbe keverednek: a nőt meggyilkolják, Scott pedig súlyos sérüléseket szenved. Amikor hosszú rehabilitációs időszak után végre visszatérhet a rendőrséghez, immár mint a kutyás egység egy tagja, egyetlen igazi célja az lesz, hogy végre megoldja a lövöldözés ügyét, és rájöjjön, miért és kik miatt kellett társának meghalnia. Nemcsak teste, lelke is tele van sebekkel, másik elhatározása ezért az, hogy soha többé nem akar olyan társsal dolgozni, akit megkedvelhet, aztán pedig elveszíthet. Amikor azonban megkapja Maggie-t, a tengerészgyalogos-kiképzést kapott kutyát, aki az afganisztáni háborúban veszítette el az előző gazdáját, valami egészen furcsa történik. Scott egész élete megváltozik, olyan munkatársra talál, amilyennel még sosem dolgozott, s akire mindig számíthat: még ha az illető nem is tud megszólalni…

Robert Crais, a rendőr és a kutya történetét kitaláló amerikai író először írt ilyen különleges történetet. Huszonhét éves írói pályája alatt leginkább az Elvis Cole magándetektívről és barátjáról, Joe Pike-ról, a rettenthetetlen volt rendőrről és katonáról írt kemény és intelligens krimisorozatáról vált ismertté. Ezért kapta meg 2006-ban a Ross MacDonald Irodalmi Díjat s ezért nevezték 2014-ben az Amerikai Krimiírók Szövetségének nagymesteri címére. Az ebben a sorozatban megírt tizenöt kötetét a legrangosabb elismerésekkel halmozták el: gyakorlatilag a legjobb thrillereknek adható könyvdíjakat mind megnyerte, s nem is érdemtelenül. Cole és Pike nyomozásaiban ugyanis csak a hangulat, a szakadatlan izgalmak és a kiválóan megválasztott és jellemzett főhősök közösek, de az elbeszélőstílus, narráció, cselekménybonyolítás a széria valamennyi tagjánál más: van köztük kemény krimi és bosszútörténet, maffiathriller és családi bűnügy felgöngyölítése, Pike főszereplésével készült, egyes szám harmadik személyben megírt akciódús thriller, és Cole által elbeszélt, humoros-cinikus egyes szám első személyű hard boiled krimi. Crais nemcsak két főhőséről írt már regényt: egyéb írásai közül a leghíresebb talán a magyarul is olvasható Túszdráma, melyet 2005-ben Bruce Willis főszereplésével filmesítették meg.

A gyanúsított azonban magányosan áll a többi regénye között: olyan érzelmi mélységeket és magasságokat egyik általam olvasott könyvében sem ért el, mint itt. Pedig regénye nem „kutyás könyv”, nem nőknek íródott „elő a zsebkendőkkel”-sztori, sőt az erőszak kendőzetlen és belülről történő ábrázolása miatt kifejezetten férfikönyv (is). Mégis, Craisnek sikerült benne fantasztikus egyensúlyt találnia a sérült lelkű ember és a sérült lelkű kutya jellemzése, a kutyakiképzés műhelytitkainak bemutatása, a gyorsmenetű és fordulatos nyomozás bonyolítása és a komoly történetet átszövő humor között. A Maggie szemszögéből megírt fejezetek abszolút tisztességes módon gördítik előre a thriller cselekményét, de ha elolvasod őket, másképp fogsz gondolni a kutyádra (vagy a szomszéd kutyájára). A történet fordulópontjain a történéseket több emberi szereplő szemszögéből is megismerhetjük, amitől az egyszerű, lineáris történet jóval izgalmasabbá, egészen filmszerűvé válik. S mindent áthat Scott és Maggie kapcsolatának, egymásban való teljes bizalmának alapos képe, amely tartózkodik a hamis, „rexfelügyelős” leegyszerűsítésektől, mégis teljesen rendhagyó és különleges viszonyt mutat be egy ember és egy kutya között.

Aki szereti az állatokat, az izgalmas krimiket, vagy mindkettőt, nagyon szerethető, sokszor újraolvasható olvasmányra fog találni Robert Crais új könyvében. Ajánlom mindenkinek: olvassa el! Nem fog csalódni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Robert Crais: A gyanúsított
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
Az író képe innen.
Link: Robert Crais regényei magyarul

Egy júniusi hétfő reggelen szörnyű baleset történik. Ala, a kalandorkedvű, kétségbeesett fiatal nő vigyázatlanul áthajt a zebrán, s halálra gázolja a varsói egyetemistát, Mikołaj Tarasewiczet. A holttest az éppen arra járó orvosnő, Anna jóvoltából a bonctanra kerül. Ám amikor további orvosok érkeznek, hogy megvizsgálják, kiderül, a halott furcsamód huszonnyolc órával a halála után is életjeleket mutat: hőmérséklete harminchat öt, a bomlásnak pedig semmiféle jele nem tapasztalható a huszonnyolc éves ifjú gyönyörű testén… Különös belegondolni, de mind elképzelhetőbb, hogy talán egy vadonatfriss, igazi, katolikus csodával van dolguk…

Ignaczy Karpowicz lengyel írónak tavaly jelent meg az első könyve magyarul: az Égiek és földiek nagy sikert aratott. A monumentális és különös regény, amelyben az istenek leköltöznek a Földre és belegabalyodnak a modern világ átlagos kisembereinek mindennapi életébe, profánul szent témájával, képi és nyelvi játékaival, egyszerre abszurdan ötletes és groteszken polgárpukkasztó fordulataival igényes és szórakoztató olvasmánynak, ám eközben ízig-vérig szépirodalomnak bizonyult. A Csodát az író négy évvel korábban írta, a második regény volt a pályáján: de – annak ellenére, hogy rövidebb és kevesebb szálon fut, mint az Égiek és földiek – ugyanolyan szédítően pereg, ugyanolyan különleges nyelvhasználattal örvendezteti meg lelkes olvasóit, és története is hasonlóképpen abszurd és sokértelmű.

Mikołaj története ugyanis akkor veszi kezdetét, amikor a fiú elhalálozik. Minél régebben halott, annál nagyobb csoda a létezése, s annál több váratlan esemény okozója lesz. Miközben egy apokrif evangélium, vagy egy profán legenda ékes-bibliás nyelvű, ugyanakkor játékosan kiábrándító képet festő oldalait olvasgathatjuk Romlatlan Mikołajek nem kívánt fogantatásáról, botrányos születéséről, vállalhatatlan apjáról és problémás anyjáról, a fiú halálának bekövetkezte számos másik ember életét is örökre megváltoztatja. Vajon miért költözik be a harmincegy éves Anna, a fiú testét csomagtartójában a bonctani intézetbe beszállító orvosnő Mikołaj lakásába? Miért akar hirtelen gyermeket, ha már nem szeplőtelen fogantatással, akkor gyorsított eljárással, egyik régi szerelmétől, Arturtól, de mindvégig Mikołaj soha meg nem születő gyermekére gondolva? Miért vannak látomásai Alának, a gázolónak a kórházi ágyon? És miért nem Mikołajt látja, miért a jövőt jósolgatja? Mi az a Harmadik Szövetség? Valóban igaz, hogy Mikołaj egy levélben megjövendölte a halálát? Mit tud róla valójában a régi szerelme, Marysia? Miért jelenik meg a történetben hirtelen az elzárkózva élő nagymama, Helenka és a problémás anya, Halinka? Mi történik, ha mindezek a szereplők találkoznak, és az égvilágon semmi nem köti össze őket, kivéve Mikołaj romolhatatlan testét…?

Karpowicz regénye az ősi mítoszokkal, a Biblia születéstörténete(i)vel, a misztika és a hagiográfia közhelyeivel és szövegstílusaival játszik, miközben ráérősen és céltudatosan épít szilárd történetet egyetlen abszurd ötletre, Mikołaj meg-nem-halására. Lehetségesek csudák napjainkban is? Minden csoda olyan szentül profán, vagy épp olyan zavarba ejtően furcsa dolgokat idéz elő, mint Mikołaj halála? Jó az a kiválasztottnak, hogy kiválasztott? Mi az az élet, halál és feltámadás valójában?

Miközben összevissza kalandozunk a kötet szereplőinek életében, s töprengve haladunk a megjósolhatatlan és katartikus végkifejlet felé, a regény szövegének játékaiban is nagy örömünket lelhetjük. Van itt költészet és humor: „Csodálkozva figyelte, hogyan olvadnak benne a fehér terek jégmezői (plasztikusan szólva) (különös tekintettel az Antarktiszra).” Meg humor és groteszk: „Nem tudta visszafojtani a könnyeit: a metrójárat (nem is a 195-ös busz!) gyakoriságával folytak le az arcán.” Humor és lélektan: „Ragyogó női arc, törékeny, mint a száraz keksz, kék erek deltáival tetoválva – egy nőé, aki tisztában van vele, hogy mindjárt csapást mér a legszeretettebb lényre. Ám halogatni próbálva a pillanatot, a visszavonhatatlan szavak kimondását megelőző állapot felett szemlélődik.” Meg humor és stílusjáték: „A viszály köztem és Helenka közt erősb minden emberi érzeménynél. Anyósom succubus volt, asszonyi alakot öltött gonosz démon, csak a succubus a férfiakat szokta álmukban megszállni, Helenka viszont nemre való tekintés nélkül bárkit, álmában és ébren.” És végül stílusjáték és költészet: „A határon lassan válaszok formálódtak: néha anyagi alakot öltöttek, hogy egy kérdést se hagyjanak egyedül, és egy dolgot se anyagi kiegészítése nélkül. Nehéz határ volt ez. Az élet és a halál, az egész és az elem, a test és a hőmérséklet között.”

A sok szempontból határsértő, irodalmi, nyelvi, filozófiai határokat átlépő Csoda elolvastával talán önmagunkról és az élet értelméről is többet tudunk meg. Egy azonban bizonyos: ezen a regényen is sokat lehet szórakozni, miközben ízig-vérig szépirodalom.

A cikk az Ekultura.hu-n: Ignaczy Karpowicz: Csoda
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Linkek:
Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek
A Typotex kiadó Science in Fiction szépirodalmi sorozata