Nem egy újabb skandináv krimi. Még csak nem is pusztán krimi. Ez egy regény. Mégpedig nagyon jó.

Mons Kallentoft svéd író nemzedékének egyik leghíresebb tagja. Idén negyvenöt éves. Pályája későn indult, első regényéért azonban máris elnyerte a svéd írószövetség díját. Negyedik könyvében alkotta meg Malin Fors nyomozónőt, aki a linköpingi rendőrségen dolgozik. Azóta hat regényt írt róla. Még négyet tervez. Ezzel a sorozatával világhírű lett: huszonhárom nyelven jelent már meg krimije. Mégis, mi lehet a titka? Hiszen skandináv krimivel Dunát lehet rekeszteni még nálunk is, nemhogy külföldön. A válasz egyszerű: Kallentoft elképesztően jól tud írni.

A Véres tél Köszönetnyilvánításában először nem tetszett ez a mondat: „Az írás során különösen fontos volt számomra a történetszövés minősége, éppen ezért időnként szabadon kezeltem a (…) tényeket.” Mégis, ki nem akar jó szöveget, jó történetet szőni a krimiszerzők közül? – morogtam magamban. Tévedtem. Azt hiszem, ez a Kallentoft-krimi lényege: olyan erős a szövege, hogy amellett minden más elveszíti a jelentőségét.

A cselekmény egyszerű: az egyik leghidegebb, fagyos februári éjszakán mezítelen, megcsonkított, kövér férfiholttestet találnak felakasztva egy fára. Senki sem tudja, ki volt, halála azonban egyáltalán nem látszik öngyilkosságnak. Ki és miért ölte meg? Újpogány szertartás, gyűlölet, őrület vagy más rejlik a gyilkosság mögött? S várható-e folytatás, kit kellene megvédeni? A gyanúsítottak sorában szabadjára engedett, mértéket vesztett kamaszokhoz, fura szektatagokhoz, egy sötét, önmagába záródó, archaikus nagycsaládhoz, s egyedülálló, magányos emberekhez jutunk el. A történet kiszámíthatatlan, fordulatos és meglepő, de precíz és logikus is.

Ami azonban egyszerűen magával ragad, az a szöveg. Elképesztően erős érzelmi töltettel, abszolút olvasmányos költőiséggel, gyors vágásokkal halad előre. Beszippant a hangulatával, egyszerre valóságos és álomszerű, ködös és jól megrajzolt, lélektani és szabályszerűen ok-okozati részletei rávesznek arra, hogy tovább, tovább és még tovább haladjunk befelé Kallentoft világába. A naturalizmust és könyörtelenséget narrációs váltások oldják: mikor olvastál olyan krimit, amiben a halottal együtt, álomszerű lebegésből nézheted, hogyan helyszínel a rendőrség, és mégis valóságosnak hat a jelenet? A detektívrejtély játékos embertelenségét sok-sok apró, szerethető részlet ellensúlyozza a nyomozókról, főképp Malinról, aki elvált, de még szerelmes a férjébe, aki próbál jó anya és jó leány lenni, bár ezt Tenerifébe költözött szülei nemigen könnyítik meg, s akinek a kamaszlánya is épp most találkozik első Nagy Őjével… Ám az arányok tökéletesek. Nem merülünk el kizárólagosan sem a szingli nyomozónő magánéletében, sem a horrorisztikus bűntény részleteiben, sem a múlt árnyaiban, sőt, még némi finom humor is belefér a kötetbe.

A magyar fordítás remekül sikerült, öröm olvasni. Magával a kiadással mindössze egy bajom volt: a borítóra került hóval borított, fekete, berepedezett hullasarkak bizonyára remekül felhívják magukra a könyvesboltban a tanácstalankodó krimikedvelő figyelmét, de napokon keresztül újra és újra kézbe fogni őket, ráadásul egy ilyen finom, bonyolult és a legkevésbé sem harsány történet borítékjaként, elég kiábrándító…

Mindenesetre Malin Fors első története igazi krimikiválóság és nagyon jó könyv. Nemcsak a skandináv zsáner kedvelőinek ajánlom bátran, hanem mindenkinek, aki jó és egyéni hangú olvasmányra vágyik. A folytatásra pedig már csak 2013 nyaráig kell várnunk…

A cikk az Ekultúrán: Mons Kallentoft: Véres tél
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én