Öt nagy csalódás.
Sokáig gondolkodtam, írjak-e róluk, mivel a mai könyvpiaci helyzetben elég gonosz dolog leírni bármely kötetről, hogy valaki nem ajánlja. De mivel - a kiadók szerencséjére - nem vagyok jeles, sok ezer követővel bíró véleményvezér, mégis ideillesztem kritikáimat.
Következzen 2024 öt könyvcsalódása.

John Grisham: A váltságdíj. 15 évvel A cég után
Geopen
Grisham e regényében folytatta a hatalmas sikert aratott A céget, egy olyan könyvet, amelynek önmagában is óriási rajongótábora van, s 1991-es megjelenése óta valóságos legendává emelkedett, de a Sydney Pollack rendezésében, Tom Cruise, Gene Hackman, Ed Harris és Jeanne Tripplehorn főszereplésével, 1993-ban elkészült, Dave Grusin jazz-zenéjével kísért filmadaptációjával együtt egyenesen a kilencvenes évek nagy kulturális mérföldkövének számít.
A The Exchange címen 2023-ban megjelent folytatás azonban tulajdonképpen mindent lerombol, amit a The Firm felépített. Nem veszi a bátorságot, hogy kortárs legyen, egy "idős" Mitch McDeere-t felléptetve, ehelyett 2006-ban játszódik, de egész olvasás alatt nem sikerült rájönnöm, miért épp akkor. Nem hasonlít elődére a helyszínválasztásban sem: míg az csupa érdekes, ismerősen ismeretlen amerikai és Amerika-közeli helyszínt mutatott be, az új könyv jó része Moammer Kadhafi korrupt Líbiájában játszódik. Amelyik nem, abban meg Mitch repülőt és környezetszennyezést nem kímélve fel-alá röpködik, hogy a fül leírhassa, jár Rómában, Londonban, Isztambulban és Marokkóban. De amit azután az egyes helyszíneken cselekszik, annak a nagy részét telefonon is elintézhette volna...
Bár a könyv egy ügyvédről szól, aki az első regényben egyszerre volt kalandhős, krimi/thrillerhős és csavaros jogi machinátor, a jognak és az ügyvédkedésnek gyakorlatilag semmi szerepe benne. Véres emberrablás-történet, amely sajnos még kielégítő véget sem ér: nem tétetik igazság, nincs nagy fordulat a zárásban. És ami a fő: a megoldásban Mitch személyiségének, tudásának, ügyvédi zsenialitásának gyakorlatilag semmi, de semmi szerepe sincsen. Csak a pénze számít.
Egyszerűen az volt az érzésem, hogy az egész új könyv részben azért jött létre, hogy helyrehozzon egy "hibát", amelyet Grisham A cégben elkövetett. Abban ugyanis a zseniális ügyvéd és elvileg nagyon becsületes Mitch elvitt magával egy csomó pénzt, ami nem volt az övé (ellentétben a filmmel, ahol semmit nem tart meg a 750 ezer dollárból), s feladva foglalkozását elindult egy soha véget nem érő, világ körüli hajóútra (szintén ellentétben a filmmel, ahol Bostonba utazott, hogy megnyissa aprócska, becsületes ügyvédi irodáját). Harminc év távlatából visszatekintve a David Rabe, Robert Towne és David Rayfiel írta adaptált forgatókönyv változtatásai sokkal becsületesebb életpályát vázoltak fel, mint a regény eredeti megoldásai. Nos, az új történet megtisztítja a könyvbeli főhőst, amikor megoldása az lesz, hogy a hajókázás helyett immár ismét ügyvédként dolgozó Mitch az elrabolt túszt annak a piszkos pénznek a feláldozásával szabadítja ki, amelyet nem lett volna szabad akkor, régen elvennie, s amelyhez az elmúlt 15 évben egyébként hozzá sem nyúlt.
De ez sem változtat azon, hogy az általam várva várt (folytatás)regény egyszerűen unalmas, érdektelen és hosszadalmas. Bár hálás vagyok az életműsorozat kiadójának, a Geopennek, hogy lefordította a kötetet, de ajánlani nem igazán merném senkinek. Még lelkes férfiolvasóknak sem.

Dorothy L. Sayers: Holttest a fürdőkádban
Krimikönyvtár, General Press
Ez a könyv legendás.
Ebben mutatkozott be Lord Peter Wimsey, aki a maga csevegő, bájosan könnyed arisztokrata módján egyik kedvenc detektívem lehetne az angol nyelvű irodalomból.
De valahogy sosem sikerült magyarul igazán megvetnie a lábát. A háború előtt rövidítették a kalandjait. A Kilenc ütés egy ember szerencsétlen, gyermeteg, "beszélő neves" fordítása még a családnevét is elvette tőle. Most meg ez...
Ugyanis a kötet minden erénye ellenére nagyon-nagyon-nagyon nehéz nem tudomást venni róla, hogy antiszemita. Nem tragikus mértékben, de épp eléggé. Erről bővebben itt írtam, az Előítéletek és regények című rész elején.
Azért örülök a kiadásnak, már amennyiben esetleg követi egy újabb történet Lord Peterrel: van még!

Szederkényi Olga: Krimik és krémek. Agatha Christie és Escoffier mester randevúja Gourmandiában
Helikon
Bájos, hamisítatlan korhangulatot sugárzó összeállítás Agatha Christie regényeinek ételekkel és étkezéssel kapcsolatos idézeteiből, Auguste Escoffier receptjeiből, továbbá csevegő stílusú esszékből, amelyet a szerző írt. Kedves képek díszítik a kötetet, rendkívül elegáns a külseje.
Ha azonban lehántjuk a csomagolást, marad a valóság. Escoffier francia volt, Christie angol. Christie hősei általában az angol konyha fogásait fogyasztják, ezeknek pedig szinte semmi közük a francia mesterséf egzotikus-kontinentális kreálmányaihoz. Még a Poirot által kedvelt francia konyha étkei sem találhatóak meg (mind) Escoffier receptjei közt. Ami nem is csoda, hiszen a francia konyhaművész 1846 és 1935 között élt, míg Christie az első krimijét 1920-ban adta ki, az utolsót pedig 1976-ban. Egészen más kor és konyhaművészet ez.
Az úgynevezett esszék információkat alig tartalmazó, meglehetősen közhelyes és kedélyeskedő hangú írások: az igen felületes Christie-életrajzból már megítélhető, milyen mélységben sikerül megközelíteni a témákat. A krimiidézetek többször ismétlődnek, olykor még az esszékben is. De fájó hiánya a könyvnek egy index is: a recepteknek még tartalomjegyzéke vagy betűrendes mutatója sincs. Így az elég önkényesen, (angol!) étkezések (ebéd, ötórai tea stb.) sorrendjében csoportosított recepteket még ellapozás után újra megtalálni is kínszenvedés. Nem is beszélve a visszahivatkozásokról, amikor valamelyik recept azzal kezdődik, hogy készítsünk egy mártást, amelynek itt nem adják meg a receptjét, mert máshol, másik fejezetben már szerepelt, s kezdődhet is a reménytelen keresés... Nincsenek magyarázatok a korabeli konyhai eljárásokhoz sem. Ráadásul ez nem a teljes Escoffier, csak egy válogatás: de az sem derül ki, hol helyezkednek el az idézett receptek a séf eredeti nagy munkájában.
Összegezve: remekül kinéző, de nagyon ellentmondásos egy könyv. Tipikus ajándék karácsonyra... És persze minden rajongó beszerzi: én is.

Richard Wolfrik Galland: Te lehetsz Sherlock Holmes. Oldd meg a három interaktív esetet!
HVG Könyvek
Ez a könyv a legbecsapósabb és legfeleslegesebb Sherlock Holmes-kötet, ami csak megjelent magyarul. Szerintem.
Elvileg három interaktív Holmes-feladványt tartalmaz, így olyasmire számítottam, mint James Hamer-Morton Sherlock Holmes - Szabadulószobás fejtörők, vagy Tim Dedopulos Sherlock Holmes esetei című könyvei (szintén a HVG kiadásában), amelyek önálló, Holmest és korát megidéző, izgalmas történetekkel rukkoltak elő, amelyek egyben feladványok vagy feladványláncok (szabadulószobák) is voltak.
Ez az új kötet azonban egyszerűen három eredeti Doyle-novellát tartalmaz tönkretéve: a Botrány Csehországbant, A haditengerészeti szerződést és Az utolsó esetet. E három sztori van szétvágva lapozgatós, "kaland-játék-kockázat" típusú darabokra, s hogy több választási lehetőség legyen benne, a "szerző" néhány további darabot írt bele. Ezek azonban rendre kimerülnek abban, hogy "ezt a lényegtelent kérdezed vagy azt a lényegest? - ha ezt, akkor a következő lépésben mégiscsak meg kell kérdezned azt is". Néha sikerül valami önállót alkotni (a harmadik történet különböző végei különböző gyilkosokhoz vezetnek), de itt is kilóg a lóláb, mert az eredeti megoldás foszlánya mindig logikus, az új darabka viszont illogikus és ügyetlen érvelésre épül. Végül, ami a legfájóbb: amikor végképp elfogy a "szerző" ötlete, akkor bevet magyarázatul egy nagyon-titkos, nagyon-gonosz illuminátus összeesküvést mindennek a magyarázatára...
Én kérek elnézést...

Milbacher Róbert: Ködképek az irodalom láthatárán
Magvető
Most volt itt a pillanat, amikor belefáradtam, hogy egy ilyen jelentős irodalomtörténész ennyire lusta legyen, amikor népszerűen ír, egy ilyen jelentős kiadó pedig ennyire átnézetlenül is kiadja a szövegeit.
Már a Legendahántásnál, a Ködképek könyvelődjénél elkezdődött, hogy a szerző siet, és csak úgy odaken szavakat (1) és gondolatokat (2). Most azonban elért a csúcsra. Csak három példa.
Első: 34. Madách Imre kissé fura, utolsó szerelmi viszonya.
A szöveg Andor Csaba egy 1992-es tanulmányát és Harsányi Zsolt könyvét használja Madách utolsó szeretőjének, Sulyán Borbálának a bemutatásához. Csakhogy Andor Csaba egész életét Madách-témákkal töltötte, s Madách utolsó szerelméről majd' húsz évvel később, 2010-ben jelentetett meg utoljára írást, külön kötetben, amelyben az összes Borkához írt Madách-vers is megtalálható. (Andor Csaba: Utolsó szerelem. Madách és Borka, Madách Irodalmi Társaság, Bp., 2010, a kötet az interneten is elolvasható PDF-ben.) Ez a könyv számos teljesen új elemmel bővítette a Palócföldben 1992-ben megjelent anyagot, választ adott számos kérdésre, amelyet Milbacher Róbert 2024-ben még mindig feltesz, ráadásul egybevetette Harsányi Zsoltnak a regényéhez készített adatrögzítő feljegyzéseit és a kész regény szövegét, így kiküszöbölve több, Milbacher által felvetett ellentmondást. Azaz: a valóban hiteles összegzéshez csak el kellett volna olvasni a frissebb szakirodalmat.
Második: 15. Petőfit megverik.
Belemenős cím. Annak kapcsán, hogy a színésznek állni akaró, s szándékát aszódi tanárának korrekten bejelentő Petőfit többnapos szobafogságra ítélik, apja hozzáutazik, majd szíjjal keményen elveri őt 1837. június 19-én, igen sok dolgot meg lehetett volna írni. Például a testi fenyítés ellen érvelve azt bizonygatni, mennyire nem volt igaza az idősebb Petrovicsnak, hiszen, lám, mi lett Petőfiből. Sőt, akár áttekinteni a testi fenyítés és annak elszenvedése megjelenítését Petőfi műveiben a János vitéztől a rémálom-versekig, vagy Az apostolig. Avagy: épp ellenkezőleg, disztingválni, ahogy Osztovits Szabolcs teszi, leírva, a fenyítés oka nem az apa korlátoltsága lehetett, hanem félelme fia elzüllésétől, lévén elképzelésében színház (és cirkusz, lásd a Milbacher által is idézett Egy estém otthont) meg a mozgó bordélyház egy. Netán lélektani szempontból is el lehetett volna töprengeni, mennyire meghatározónak tűnik Petőfi neveltetésében ez a verés, hisz még nyolc évvel később, felnőttként, 1845-ös úti levelében is fontosnak tartotta - tréfásan, anekdotikusan, de némi keserűséggel - megírni olvasói számára.
Ehelyett miről akar szólni ez a fejezet? Petőfi és apja szakításának, a fiú kitagadtatásának okairól. Szóba kerül több 1844-45-ös vers, Petőfi névváltoztatása (3), s ebbe fűződik bele a megveretés története, azonban egy fia évszám nélkül. Holott ez sokkal korábban volt minden más, a fejezetben felvetett eseménynél, s természetesen a szakításnál is.
1837 nyarán, 14 évesen Petőfi még nem írt verseket, legalábbis olyanokat, amelyeket ma ismernénk: legelső megőrzött műve az 1838-as, hexameteres diákbúcsú, majdnem pontosan egy évvel későbbről. Emellett a verés idején szó sem volt a kitagadásáról, arról, hogy az apja levenné róla a kezét: azért büntették, mert abba akarta hagyni a tanulást, s színésznek akart állni. Milbachernél ez olvasható: "Képzelhetjük az apa haragját, aki nem csak azzal szembesült, hogy fia nem tanul jól - Aszód már a sokadik iskolája volt és itt sem teljesített valami fényesen -, hanem korán a züllés útjára lép." (88.) Ezzel szemben a verés idején Petőfi kitűnően tanult: négy nappal később zárult a tanév, amely minden addigi közül a legsikeresebb volt az életében. De jó eredményét Aszódon végig megtartotta. Egy évvel később épp azért írhatta meg és mondhatta el társai nevében ő a diákbúcsút, mert olyan remekül tanult: minden tárgyból kitűnő volt, magatartása pedig első osztályú.
Petőfi igazi problémái tandíjjal, tanulmányi eredménnyel, tanulmányainak a mészárosmunka miatti abbahagyásával, s végül, az apjával alapvetően 1838 nyarán kezdődtek, épp a következő aszódi tanév után, konkrét okuk pedig az 1838. március 17-i árvíz volt, amely hatalmas kárt okozva elindította Petrovicsot a tönkremenés útján.
Ha a fentebb idézett mondat szerepel a Petőfit megverik témájú szövegben, az csak egyet bizonyít: hogy szerzője emlékezetből, az időrendet kissé megkeverve ácsolt elméletet, és nem olvasta el (vagy újra) az egyébként forrásaként megadott kötetet, Osztovits Szabolcs életrajzi krónikáját. Abban ugyanis a veréssel kapcsolatosan pontosan azok az adatok vannak benne, amelyeket én fentebb felsoroltam.
Utolsó: 18. Mézeshetek Koltón.
Ha valaki hitelesen, bátran és kendőzetlenül fel kívánja tárni, boldog és szexuálisan kielégült (igen, ez a téma...) volt-e Szendrey Júlia a koltói nászúton, szerintem nem tehetné meg a következőket.
1. Nem kezelhetné azonos súllyal Szendrey Júlia Koltón írt, hosszú naplójegyzeteit és egy késői, nem túl jó indulatú, kétsoros visszaemlékezést.
2. Abból, hogy Júlia önmarcangoló gondolatokat is megörökített a naplójában, nem következtethetne kaján gondolati lóugrással mindjárt arra, hogy azok azzal függtek össze, hogy a fiatalasszonyt megrémítették a "tapasztalt" Petőfivel átélt első szexuális élményei. Szendrey Júlia egész életében megörökítette önmarcangoló gondolatait a naplójában. Petőfi szexuális életével kapcsolatban meg véleményem szerint annyi a biztos, hogy ő már nem volt szűz a nászéjszakáján. Sajna, semmi mást nem tudunk, ha már valaki ennyire szeretne a témában vájkálni.
3. A legfontosabb. 2024-ben egyszerűen nem lenne szabad egyetlen sort sem írni Petőfi és Szendrey Júlia érzelmi, művészi, testi, bármilyen kapcsolatáról úgy, hogy semmit, de a világon semmit sem használunk fel a 2012 óta a témában folyamatosan publikáló Gyimesi Emese irodalomtörténész munkái és kutatásai közül szakirodalmi alapként. Még egy újságíró se tehetne ilyet, nemhogy egy irodalomtörténész.
Összefoglalva: a könyv célja az előszó szerint közelebb hozni az olvasókhoz a klasszikus irodalmak vitathatatlan értékeit. Engem egyáltalán nem zavarna, ha ezt izgalmas magánéleti történések és mendemondák nyomozásával tenné meg! De ami a kötetbe került, az minden szép kép és színes alapra nyomott idézet ellenére olyan végletekig leegyszerűsített, sőt lebutított (4), olyan rettenetesen pontatlan (5), olyan tapintatlan és éretlen nyelvhasználatú (6), különösen, amikor érzelmekről és szexualitásról van szó, hogy, úgy vélem, ezeket a szabad előadásokat, amelyek szóban talán elfogadhatók voltak egy jó hangulatú szemináriumon, egy nagyon művelt és általában humorosnak tartott ember szájából, akkor és ott - szóval ezeket a szövegeket valakinek még meg kellett volna írni kiadás előtt.

Megjegyzések
(1) Mert miért is volna meleg Ali a Szondi két apródjában, ha célja a két lányos képű apród megrontása?... Az, ugye, egy egészen másik szó és fogalom...
(2) Lásd pl. a Mi az igazság Arany sipolya körül?-t.
(3) Amely témánál azután van lélektani belemagyarázás elég, mindössze egy 1857-es visszaemlékezésre alapítva: miszerint Petőfi a névváltással apjától szabadult volna. Ez a leegyszerűsítő feltételezés viszont semmiképpen sem áll meg az időrend miatt.
(4) Tényleg a nemzethalál és nemzeti gyász fejezetbe való Trianon meg Mohács mellé a berni világbajnokság elvesztése, még ha ironikusan említi is Milbacher? S ha már annyira kevésbe van nézve az olvasó, hogy focis példa kell neki a néplélek bonyolult fogalmának megértéséhez, akkor ez a lenézés miért épp egy olyan fejezet sajátja, amely amúgy telve olyan szavakkal, mint apokalipszis, pallérozás, modernizációs politika és integritás?...
Vagy: az, hogy Mikszáth anekdotikus elbeszélésmódot alkalmaz az elbeszélő műveiben, tényleg azt jelenti, hogy "kedélyesen anekdotázgat és kedves kis történeteket mesél" (214.)? Szerintem soha senki sem mondott vagy írt ilyet a művészetéről. Mivel kifejezetten az átlagolvasó Mikszáth-képét foglalja így össze Milbacher, megérne egy kérdést, hogy a tananyagba valaha is bekerült különféle, csontig hatolóan tragikus novellák közül (pl. Az a fekete folt, Bede Anna tartozása, Szegény Gélyi János lovai, A néhai bárány, netán a Tímár Zsófi özvegysége) vajon melyikre gondolt kedves kis történetként?

Lotz Károly János vitéz-illusztrációja

Végül - vidámabb téma -: tényleg, egészen biztos elvesztette Iluska a szüzességét a János vitéz 2. és 3. része között? (A kötet szerint Jancsi "hallgatólagosan elismeri saját vétségüket, illetve Iluska szüzességének elvesztését." 44.) Csak azért kérdem, mert a - kötetben "nagyon" viccesen kukkolásnak nevezett - szemlélés ("Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva...") tudomásom szerint nem csak az azonnali lerohanás, de egy csomó más izgalmas dolog bevezetője is lehet, amit például előjátéknak szokás nevezni hivatalosan, és végeredményben minden, de minden beletartozhat, amit messziről meglátva egy mostohaanya istentelenkedésnek nevezhet, csak a szüzesség elvesztése nem. Épp ezért én egyáltalán nem venném biztosra ezt az elvesztést: már csak azért sem, mert nem logikus számomra, hogy erre utaljon Jancsi a "kend sem volt jobb a deákné vásznánál" kitétellel. Valószínűtlen, hogy azzal vágna vissza a mostohának: "kend is elvesztette egyszer a szüzességét". Inkább kínálkozik a "kend is engedte fiatal korában, hogy megciceréljék, sőt, nem is egyszer"-jelentés. Az már csak a magánvéleményem, hogy Petőfi epikai világában nem fordulna elő, hogy a pozitív szereplő, Jancsi, aki valószínűleg maga is törvénytelen gyereknek született, szép lírai búcsúval örökre elhagyja a szerelmét, kilépve az életéből, miközben tudja, hogy lefeküdt a lánnyal, és esetleg teherbe ejtette. Sőt, hogy ez a gyerek-téma a hazagondolásaikor, sőt, még a faluba való hazatérésekor sem jut eszébe. (Bízom benne, hogy a bujdosó szeretőd, értsd szerelmesed kitétel, aminek a jelentését már ötödik osztályban mindenki megtanulja, nem vezet félre senkit szex-ügyben.)
(5) Tényleg fejlődéstörténet az irodalom? Tényleg meghaladhatja egy szerző a másikat, pusztán időbeli egymásutániságuk nyomán? Valóban ezt az avultságot kell képviselnie egy 21. századi népszerű irodalomkönyvnek? (82-83.) A Spenótban érzem magam.
Tényleg "zavarba ejtő erotikus utalás"-nak kell nevezni a Csongor és Tünde két szférájának kétféle erotikáját (szűz emlők bimbóira hasonlító, duzzadozó, apró aranyalmák, virágharmat, illetve Balga - ki nem mondott, de egyértelmű - poénjai)? Érdemes elolvasni a 45-46. oldalt, és aztán feltenni a kérdést: ki jött az idézetektől - a szerzőn kívül - zavarba?
Szintén érdemes megnézni azt a szöveget, amelyet még a kritikai kiadásba sem fordítottak le (ó, szegény, akkori, prűd irodalomtörténészek!!!), merthogy Vörösmarty csak megírta németül és hagyta feledésbe merülni. Ebben egy - rossz lelkű - férfiszereplő arról álmodozik (álmodozik!), hogy megerőszakolja a fiatal hősnőt, aki nem is gyermeket, hanem szörnyű elefántot szül majd neki emiatt, mire ő meggyilkolja mindkettejüket stb. Nem bájos szöveg, az biztos, vadromantikus, erőszakos, szimbolikus, saját korában izgalmas. De ezt a komplex irodalmat egyszerű szexuális fantáziaként értelmezni, ráadásul ennek alapján azt írni, látható, hogy a szegény, feleségre ekkor még nem találó Vörösmartyból "a szexuális elfojtás miféle vadsággal tört elő" (50.), számomra csak egy dolgot bizonyít: hogy Milbacher - előszavával ellentétben - itt biztosan nem a "helyes kérdést" tette fel a műnek.
(6) Lásd Petőfi felnőtt fiának Zoltánkaként való emlegetését, s kb. minden második íróról-költőről való sztoriban szegény X. Y. lesajnáló emlegetését. Vagy azt, ahogy sikerül a terhes Fráter Erzsébetet viselősnek, őt magát Erzsikének, Petőfit "nagyon" viccesen a libsik elődének, a házasságot számos alkalommal két ember összejövésének, a sírköltészetet nekrofil költészetnek nevezni. Szendrey Júlia mint "a nemzet ribanca" említődik (eddig még soha nem hívták így, de most...). Az, hogy Gyulai Pál talán belé is szerelmes volt, a szöveg szerint pikáns elem, Szendrey Júlia vélhető szexuális kizsákmányolása ismertetésének végén pedig jön egy perverz csattanó. És így tovább. Igencsak ajánlott volna elolvasni, miként, milyen nyelvezettel ír az ilyen "nehéz" témákról Budai Lotti vagy Gyimesi Emese, népszerűen/szakszerűen. Hát: nem így.