Hogy magamra hagysz a reményben,
nem szokatlan, könnyen elviselném:
ha bizonyságot nem is áhít
már, ecetes rongyra a száj, elmém

vágyik a vigaszra: hiába
nem küldtél e vastraverz-vadonba,
műanyag fényekbe csapódni,
éji bogárként megzavarodva.

Szerződés nem – ám köt a hűség,
betölteni száműzettetésem:
élni, és nem tudni, mivégre
élni itt. Kisurranni egy résen,

elmállani, mint a homokkő
jégverésben, szárnyam fölcsatolni
egy idegen hátra: csak álmok,
nem félek nélkülük elaludni.

Hogy megvetett saskeselyűként
a dühöm mint csontot kell lenyelni
egészben s döglégy-rajok űznek:
nem rettegek köztük fölébredni.

Csakhogy azt nem mondtad, Uram, s én
átkoználak érte, ha az átok
nem rám hullna vissza, a bűnöm
nem tetézné, hogy magamba látok:

arról hallgattál, hogy a testem
puszta váz, lelkem kiadtad bérbe:
könnyemre más könnye pereg s más
feszül föl kínjaim keresztjére.

A szöveg forrása: Nagy Gábor: Lélekvesztő, Magyar Napló - Széphalom, 1999, 58-59.