A nagyszüleim a múlt században
még fekete-fehérnek születtek,
csak később lett a hajuk színes,
és mire én megszülettem,
a hajuk már újra fehér lett.
A hátterük színes maradt,
de az én hátterem színesebb.
Nem is olyan messze naponta
embereket fejeznek le,
nem is olyan messze naponta
fontos dolgokat fedeznek fel,
én vagyok csak messze tőlük.
Be sem vagyok ide szorítva,
az akaratom is lehetne szabad,
dönthetnék én másképp,
dönthetnének másképp rólam is.
Dönthetnének úgy, hogy lemaradok,
jól elleszek majd a többiekkel,
néha egyikünk megunja,
olyankor kicsit többre vágyik,
kicsit majd akkor háborúzunk,
viharfelhőket terelünk össze,
világnézeteket kergetünk szét,
valami elég fontosat mondunk
egymásnak, amit a kattogásban
nem értünk meg, de bólogatunk,
hogy ne legyen kínos semmiképp.
Zavaromban ilyenkor felnézek,
de az égen csak egy pár csillag van,
ezért nem érték meg a távlatok.
A nagyszüleim valamit készen kaptak,
amit a fotóikról fotoshop helyett
széles mosollyal tüntettek el.

A szöveg forrása: Kemény Zsófi: Nyílt láng használata, Libri, 2015, 69-70.