Születésnapra, feleségemnek

Nincs semmim, amit adhatok!
Hisz megfordítva: te adod
amit jövőmül kaphatok:
a naponta kelő napot.

A versem nem kell senkinek,
az ország sírgödrébe ránt.
Szívem fölött táncol, libeg
a látomás-test lepke-láng.

Itt minden kövér, puha sár,
vízhártyás, zsíros süppedék
és el-vágyam pörögve jár,
mint sár-lukban jármű-kerék.

Egyhelyben forog, sár-söprűt
fölköpve hátra ráng, ragad.
Élem a mocskos köszörűt.
S darázs-szóm: a ne hagyd magad!

Fogd homlokom, szorítsd kezem,
tested szivárvány-híd legyen:
hisz lényedből emlékezem,
a légyszem-űrjég semmiben.

Köszöntésből szült köszönet
amit a költő adni tud.
S mert szeretlek, tán elhiszed:
hozzád virág-táltosa fut.

S úgy néz a virágból szőtt mén,
mint Szűzanya-emlőt a szent.
S mint könnycsepp a szem peremén:
kint fénylik, ami odabent.

A szöveg forrása: Juhász Ferenc: Pupillák, Dunakanyar 2000, 1995, 110.