Roger Moore önéletrajzi könyveinek az olvasása meghozta a kedvemet a színész filmjeinek újranézésre, s arra, hogy összeállítsam a listát, melyik hét filmjét is szeretem a legjobban, s miért. Ebben a bejegyzésben A vadlibákkal megkezdett felsorolás két televíziós munkával folytatódik: a hatodik és ötödik helyezettel.

6. Minden lében két kanál: Nyitány (The Persuaders: Overture, 1. epizód, 1972)

Mivel Roger Moore-t igazán a televízió tette színésszé, a filmjei közé a lehető legnyugodtabb szívvel vettem fel tévéseket is. Önéletrajzában ő maga is kiáll amellett, hogy sok szempontból nevetséges a tévés és mozis színészek kasztszerű elkülönülése: részben, mert a televízió az adott időszakban például sokkal nagyobb népszerűséget nyújtott, másrészt, mert épp az lehet nagyon különleges, amikor van átjárás a két médium között. Mondja ezt az örök Angyal és a legtöbb filmet forgatott James Bond: úgyhogy neki mindenképpen el lehet hinni...

Moore kisebb tévészerepek után 1957-1959 között vált híressé a félórás epizódokból álló Ivanhoe-sorozattal, amely ma is bárkit elszórakoztat, aki szereti a romantikus kalandokat és a humort. A tempója talán kissé lassú - hatvan év után nem is csoda -, a vívások viszont igazán izgalmasak benne, nem is beszélve Roger Moore-ról, aki harmincévesen a húszas éveik elején járók tökéletes bájával lovagoskodik benne. Az Ivanhoe-t követte 1959-1960-ban egy évad a The Alaskans című sorozatból, majd 1960-1961 között Moore átvette a szériától távozó James Garner szerepét a Maverick ötödik évadjában: pontosabban eljátszotta Bret Maverick (Garner) angol unokaöccsét, Beau-t (igen, ezt a találó nevet kapta a figura...), aki új főszereplővé vált Jack Kelly Bart Maverickje mellett. Ezeket a Warner stúdió gyártásában készülő amerikai tévésorozatokat követően kapta meg Moore az Angyal szerepét a brit gyártású The Saint sorozatban, s 1962-től 1969-ig játszotta. (Erről természetesen még fogok írni.)


1971-72-ben azonban új időszak következett a színész életében: sikerült megvalósítania egy olyan sorozatot, amely már régóta foglalkoztatta. Egy elegáns, angol nyomozófigurát alakíthatott (amilyen kissé az Angyal is volt), egy tőle mindenben különböző detektívpárral, a laza és furmányos, továbbá erősen beszédkényszeres amerikaival. Lord Brett Rupert George Robert Andrew Sinclair kékvérű arisztokrata, Danny Wilde New York nyomornegyedéből önerőből kikapaszkodott milliomos. Tökéletesen kiegészítik egymást, nyomozásaik pedig nemcsak izgalmasak, de elképesztően mulatságosak is ízlés-, modor- és öltözködésbeli különbözőségeik, állandó férfiúi versengésük és luxus életstílusuk miatt. A sorozat epizódjai számomra elsősorban a komikus elemek miatt maradandóak: hiszen a nyomozás bennük sok esetben lassú, s a legtöbb ügy mai krimirajongó-szemmel meglehetősen hihetetlen. Persze mindez nem véletlen, hiszen a sorozat lényege az olykor szatirikus, máskor frenetikus humor, amely tökéletesen hat. Moore és Curtis - a két teljesen eltérő személyiségű színész - párosítása óriási ötlet volt: kifejezetten inspirálóan hatnak egymásra, tökéletes komikus együttest alkotnak, és - ha szabad ilyet mondani - remekül néznek ki együtt.



Bár gyakran szokták kritizálni a sorozat magyar címét, belátható, hogy az angol sem volt túl - értelmes. A magyar szinkron pedig egyenesen bravúrosra sikerült: valamennyi... Az idők során ugyanis egyes forgalmazók újra és újra magyarították az egyes epizódokat, de a két főhang mindvégig maradt Láng József és Sztankay István, az örök Moore és Curtis. Egyetlen újító próbálkozás történt Kautzky Armand és Szolnoki Tibor főszereplésével, ám olyan forradalmat inspirált a kezdeményezés, hogy a forgalmazó inkább visszatért a bevált recepthez. Aminek csak örülni lehet, és nemcsak Moore miatt. Láng József mindig tökéletes Roger Moore: fegyelmezett, érzelmes, ironikus. (Erről még fogok írni.) Lágy, elegáns hanghordozása tökéletesen hozza az eredetiben az előkelő akcentussal megalapozott figurát. Úgy gondolom azonban, hogy Tony Curtis még többet veszített volna egy másik (talán precízebb) magyar szinkronnal. Sztankay István ugyanis, aki a legfrissebb Minden lében két kanál-szöveg felvételekor már több mint harminc éve szinkronizálta Curtist, elképesztően érezte nemcsak a színészt és játékát, de az általa elképzelt autóskesztyűs, self-made-man-ségét direkt tahó rájátszással hangsúlyozó, hiperhiú, bátor, szeretni való, titokban romantikus, és erősen dumamániás figurát is. Így az eredeti film rögtönzéseihez hasonlóan, lazán eltérve az angol szövegtől, sőt, olykor akkor is zseniálisan dünnyögve, motyogva, amikor Curtis az eredetiben meg sem szólal, gyakorlatilag újraalkotta magyar nyelven azt a karaktert, amelyről Curtis és Moore is kimerítően írnak az önéletrajzukban, de - becsületszavamra - nekem angolul nem jön át egészen. Csak Curtis játékával és a magyar szinkronnal...


Roger Moore a Minden lében két kanállal nem ismételte meg Az Angyal sikerét, de a Nyitány című epizód, a kezdő, remek zenéjű, osztott képernyős autóversennyel feltétlenül felkerülhet a legmaradandóbb tévés pillanatok ranglistájára. Az egész sorozat rendkívül szerethető, egyedi és különleges. Szerintem még generációk sorát szórakoztatja majd: köszönhetően Curtisnek és Moore-nak.

5. Karácsony a kastélyban (A Princess for Christmas / Christmas at Castlebury Hall, 2011)

Lehet, hogy van, aki nemigen érti, hogyan kerülhet e ranglista előkelő, ötödik helyére egy csak a televíziónak készült családi vígjáték, amelyben az amerikai és brit főszereplőkön kívül sok román színésznőt és színészt láthatunk mellékszerepekben, mivel a film számos felvétele a gyönyörű, neoreneszánsz Peleș-kastélynál készült, Sinaiában, a belsők egy része pedig a Bragadiru-palotában, Bukarestben. Nem túl nagy költségvetés, romániai forgatás, televíziós színészek: ugye, hogy ismét a tévé kontra mozi előítéleteknél vagyunk! Szerencsére én ugyanúgy a televízióban vetített karácsonyi filmként láttam először, mint oly sok mozifilmet is, így mindez egyáltalán nem zavart a véleményem kialakításakor. Tény számomra, hogy a Karácsony a kastélyban-nak itt a helye a listán.


A történet egyszerű és klasszikus: amerikai főszereplőnője, Jules Daly (igen, ez egy női név), a régiségekkel foglalkozó lány Buffalóban él és már rég elfelejtett álmodozni. Éppen állástalanná vált, sokkal nagyobb azonban a baj unokaöccsével, Milóval és unokahúgával, Maddie-vel, akiket ő nevel. A gyerekek épp egy éve vesztették el mindkét szülőjüket: boldogtalanok, fegyelmezetlenek és egyre dühösebbek a világra. Ekkor érkezik meg a váratlan mentőangyal, Castlebury hercegének komornyikja, aki a gyerekek nagyapjának meghívását hozza a hercegi rezidenciára. Edward herceg annak idején kitagadta az idősebb fiát, amikor az egy egyszerű, amerikai Miss Dalyt vett feleségül: most azonban végre szeretné megismerni az unokáit. Jules tehát repülőre ül, és elutazik Európába, Castlebury Hallba, Milóval és Maddie-vel: a megismerkedés a nagyapával azonban nem egészen úgy sül el, ahogyan remélte. Edward herceg zord, mogorva, türelmetlen és hallani sem akar a karácsony megünnepléséről: mindez kis híján megfutamodásra készteti az amerikai családot. Szerencsére a fiatal herceg, Ashton, a segítségükre siet: de sok mindennek kell még történnie, hogy végre beköszöntsön a karácsony a kastélyba.


Mindebből sejthető, hogy ez egy szívmelengető történet (amit szándékosan nem akarok giccsnek nevezni). Úgy érzem, sok embernek támad kedve a karácsonyra készülve megnézni egy kedves filmet, ami valójában tündérmese, visszaadja a hitet az emberekben és a jó győz benne. A Karácsony a kastélyban pedig pontosan ilyen film: nem találni benne különös eredetiséget, sőt, elemeiben kiszámítható, viszont bájos, mulatságos, és újra és újra meg lehet nézni, szeretettel, örömmel és sok nevetéssel. Az érzelmes-humoros filmek között igazán minőségi, köszönhetően a szereplőgárdának és a jó forgatókönyvnek. A rigorózus házvezetőnő, Mrs. Birch (Oxana Moravec), a mindig mosolygó szobalány, Abigail (akit az azóta nemzetközileg is ismertté vált Madalina Anea játszik bájos frufruval), a mindent elrendezni vágyó tökéletes komornyik, aki a Paisley Winterbottom névre hallgat (Miles Richardson, Kerekes József magyar hangjával) és a személyzet többi tagja Jules (Katie McGrath) különös tündér-keresztszülőjévé szegődik, hogy a lány elnyerhesse a nagyon jóképű és jószívű Ashton herceg (Sam Heughan) kezét. Előtte azonban még le kell győzni Ashton ármánykodó, kékvérű menyasszonyát: és meg kell nyerni Edward herceg szívét...


Akit Roger Moore játszik, egy valódi herceg eleganciájával. Neki köszönhetően az amerikai módra tündérmesés sztori képes valósággá válni: amikor kimondja első, gyanakvó mondatát a filmben ("Biztos jó családot hozott?"), Castlebury Hall létezni kezd. Moore nyolcvannégy éves a film forgatása idején, nincs azonban, aki elegánsabban táncolna, lelkesebben beszélne a krikettről, jelentőségteljesebben lépne be egy szobába, ironikusabban húzgálná a szemöldökét - és megnyerőbb lenne, mint ez az idős gentleman. (Magyarul természetesen Láng József örökifjú szinkronjával.) Moore-nak ez volt az utolsó igazi filmje: a következő héthez már csak a hangját adta, vagy rövid cameókban jelent meg. Ebben azonban még egyszer olyan, amilyennek mindenki megszerette: egy angol úriember. Ráadásul a báljelenetbe még a "civil" feleségét is sikerült becsempésznie "Lady Cristinaként". 

Sok színész váratlanul hagyja abba a forgatást, sok nagy legenda utolsó filmje nem igazán jó, vagy épp nézhetetlen. A Karácsony a kastélyban önmagában nem meghatározó filmalkotás, de bizonyos szempontból igazi Roger Moore-mozi, s az adventi matinék kedvelt darabjaként valószínűleg sokáig őrzi majd a színész emlékét.

A posztsorozat nemsokára folytatódik, következik a 4. és 3. helyezett... Addig is még egy kép a Karácsony a kastélyban-ból advent második vasárnapjára. Megjegyzés: A cikket eredetileg december 9-én publikáltam. 


Linkek
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 1. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 3. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 4. rész - Az Angyalról
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 5. rész - James Bondról