Ezzel a bejegyzéssel folytatódik a Roger Moore (szerintem) legjobb filmjeiről szóló posztsorozat. A vadlibák (VII.), a Minden lében két kanál: Nyitány (VI.), a Karácsony a kastélyban (V.), a Tengeri farkasok (IV.) és a Sherlock Holmes New Yorkban (III.) után következik a második helyezett: a The Saint-sorozat. Nemsokára pedig az is kiderül, melyik film az első helyezett, s melyik győz vigaszágon. 

2. Az Angyal: A szökés útja (The Saint: Escape Route, 5. évad, 14. epizód, 1966)

Az Angyallal kapcsolatban kicsit haboztam: vajon a dobogó első vagy második fokán a helye. Hiszen Roger Moore-t sok szempontból Az Angyal formálta azzá a nemzetközileg ismert filmsztárrá, aki aztán megkapta James Bond szerepét. S egyúttal: Simon Templart Roger Moore tette olyanná, amilyen hősként generációk emlékezetében él. Végül az döntött a 2. helyről, hogy valamiért csökönyösen ragaszkodom hozzá, hogy szimbolikusan egyetlen film kerüljön minden helyezéshez, azt pedig mégsem mondhatom, hogy A szökés útja önmagában jobb film, mint - de ne szaladjunk előre. Mégis, a személyes kedvenc-listámon Simon Templar olykor megelőzi James Bondot: mert annyira sajátosan Roger Moore-féle figura.

Ami meglehetősen különös, hiszen a színész még egyéves se volt, amikor 1928-ban megjelent a brit Leslie Charteris első Angyal-regénye, a Meet the Tiger, amelyet azután még tizenegy regény és huszonöt elbeszéléskötet követett, amelyek közül számosat nálunk is kiadtak. Továbbá képregények, fotóregények, rádiójátékok, s természetesen mozifilmek is. A vásznon Simon Templar képében először Louis Haywardot lehetett látni a The Saint in New York című, 1938-as filmben (s egy 1953-as moziban még egyszer visszatért a szerephez), majd George Sanders vette át a figurát a The Saint Strikes Backben (1939), öt film erejéig. A háború alatt két filmben eljátszotta még Templart Hugh Sinclair, majd a hatvanas években, két francia filmben Felix Marten és Jean Marais.

A Roger Moore főszereplésével leforgatott sorozat összesen 118 epizódból áll. Az első négy évad fekete-fehérben, az ötödik és a hatodik évad már színesben készült el, a legtöbb országban azonban eredetileg még fekete-fehérben vetítették, nem lévén a háztartásokban színes készülék. Az első 12 részt 1962 októbere és decembere között mutatták be Angliában, a második, 27 részes évad 1963 szeptembere és 1964 márciusa között futott először, majd ezt követte újabb 23 epizód 1964 októbere és 1965 márciusa között, s végül egy nyári évad, 9 résszel 1965 július-augusztusában. Ezután az egész széria megújult: az első 27 színes epizódot 1966 szeptembere és 1967 júniusa, a második 20-at pedig 1968 szeptembere és 1969 márciusa között sugározták elsőként. Az utolsó évad négy epizódjából két színes mozifilmet is összevágtak. A történetek többsége eredeti Leslie Charteris-elbeszélésből vagy regényből készült, de minden adaptáció jelentős átírásra, bővítésre került: nőtt a humora, változott a bonyolultsága, erősödött a hitelessége (főleg az első négy évad sztorijaiban). És - mindegyikben változott kissé az Angyal alakja, amelyet Roger Moore kifejezetten a saját képére formált.


Hogy mennyire meghatározó volt a Moore-féle széria, azt az is mutatja, hogy a hatvanas évektől napjainkig egy kivételével már nem készült több The Saint-mozifilm (az 1997-es, Val Kilmer főszereplésével leforgatott Az Angyalban cameóként Roger Moore hangját lehet hallani az autórádióban): a figura teljes egészében átköltözött a televízió képernyőjére. Ám ott sem aratott soha akkora sikert, mint a Moore-érában: sem Ian Ogilvy, sem Andrew Clarke, sem Simon Dutton, sem Adam Rayner nem tudott Roger Moore-hoz hasonlóan maradandót alkotni. Persze lehetne mondani, hogy a karakter nem bírta a versenyt a megújuló és változó világgal: ez mégsem szolgálhat magyarázatul, hiszen a Moore-sorozat Simon Templarja is komoly átformálást igényelt, hogy fiatalemberként mászkálhasson abban az évtizedben, amikor a(z egyébként örökifjú) regényhős matematikailag már a hatvanas éveit taposta volna... (Hiszen a könyves Angyal a Találkozás a Tigrisselben épp huszonhét éves volt - 1928-ban.)

Arra, hogy a jórészt még fekete-fehérben leforgatott Angyal-tévéfilmek ma is népszerűek, míg a korábbi és későbbi megfilmesítéseket elmosta az idő, alapvetően mégiscsak egyetlen magyarázat kínálkozik: hogy az Angyal akkor érdekes, ha Roger Moore játssza. Ő a tökéletes Simon Templar: s ma már inkább olyannak látjuk a figurát, amilyennek ő megformálta, nem pedig amilyennek Charteris megírta. Igaz: a külső tekintetében tökéletesen meg is felelt a várakozásoknak, hiszen az első regény így mutatta be az Angyalt: "Simon Templar - akit a világ minden részében "Angyal" néven csúfoltak és tiszteltek - huszonhét éves volt. Magas, fekete hajú, kék szemű férfi, éles metszésű arccal. Ez persze hiányos leírás. Nem tellett bele hosszú idő: Baycombe észrevette őt. Legendák fonódtak magas alakja köré." (1) Templar tehát a húszas évei végén jár - a későbbi történetekben pedig mindvégig a harmincas éveiben -, nagyon magas, férfias, jóképű, kék szemű és fekete hajú. Az utolsó jellemzőt kivéve mindez tökéletesen igaz volt Roger Moore-ra is 1962-ben, amikor megkapta a szerepet. Ami azonban Templar jellemét, modorát és belső tulajdonságait illeti, azokat a tévéváltozat meglepő módon nem leegyszerűsítette (ahogy az sok könyv filmadaptációjában megtörténik), hanem sokkal inkább kidolgozta és háromdimenzióssá tette. Moore sokat harcolt azért, hogy megszerezze a történetek megfilmesítésének jogát, s köszönhetően a sorozat producereinek, Robert S. Bakernek és Lew Grade-nek, a szerepet lehetősége nyílt a saját képére alakítani.

Templarja sok apró nüanszában megfelel az irodalmi hősnek: angol születésű, Londonban él, de szívesen utazik, Angyalnak nevezik (2), de olykor a Sebastian Tombs álnevet használja, "bűntettei" színhelyén többször is otthagyja névjegyét, a kis glóriás pálcikaemberke rajzát. Vakmerő és pompás betörő, ügyes csaló és gyakorlott emberismerő, remek verekedő, sőt, ha kell, ölni is tud: bűnös képességeit azonban már az igazságtalanság megszüntetésére, a szegények, elesettek, becsapottak megsegítésére használja. "A modern idők Robin Hoodja", akivel kapcsolatban gyakran hiszik azt, hogy amit tesz, a pénzért csinálja: valójában azonban - paradox módon - saját szilárd erkölcsi kódexéhez tartja magát, s folyamatosan segít másokon. Szereti a jó életet, a szép nőket, az utazást és van stílusa, mégsem Arséne Lupin, mivel akár együtt is működik a hatóságokkal, ha igazságot akar tenni: s bár nemzetközi kalandor, nem a versengés, a kihívás és a bűn izgatja, hanem az igazságszolgáltatás.

A tévéfilmekben azonban sokkal emberibb és szerethetőbb a jelleme, mint a könyvekben. Az irodalmi Simon Templar valóban nagyon okos, de olykor túl cinikus, durva, vagy fölényes. A modora sokszor ellentmondást nem tűrő, a nőkön pedig hajlamos a sármja segítségével átgázolni. Egyik fő üldözője, Claud Eustace Teal felügyelő, akiből nem egyszer csinál tökéletes bolondot. Ezzel szemben a Roger Moore-féle Templar félelmetesen intelligens, mégsem dicsekvő. Nem cinikus, legfeljebb ironikus: sosem durva, inkább bájos. A modora pimasz, de nehéz rá haragudni: sokszor (főképpen az első négy évadban) kifejezetten kamaszos és kedves gátlástalanság jellemzi. Annak ellenére, hogy egy cseppet sem monogám (ellentétben a könyvek Templarjával, akinek egy évtizeden át volt állandó kapcsolata Patricia Holmmal), mégis minden nővel őszinte, védelmező és elbűvölő, s mindaddig, míg a segítségükre van, abszolút megbízható. Tökéletes úriember, izgalmas szerető, hűséges társ, bátor testőr, megfékezhetetlen küzdő: minden hölgy vágyálma. (3) A férfiaknak vakmerő jó barátja, kitartó társa és harcos megmentője, akire bármiféle bajban lehet számítani. Még a rendőrséggel is jó a kapcsolata (ha hagyják): a felügyelők, akiket imád a teljes nevükön szólítani, a legtöbbször nem tudnak ellenállni lehengerlő modorának és éles eszének, s végül együttműködnek vele - nem is beszélve Claud Eustace Tealről, akit macska-egér játékuk ellenére - szinte - a barátjának is lehet nevezni. (A (fő)felügyelő a 118 Angyal-epizódból 26-ban szerepel, s 23 alkalommal a zseniális Ivor Dean alakítja.)

Ami pedig az igazságtételt illeti, a televíziós Angyalt nemcsak az egzotikus bűntények és a bűnszövetkezetek piszkos ügyei érdeklik. Nagy érdeklődést tanúsít kisemberek apró bajai iránt, amelyek senkit sem érdekelnek, csak azt a szerencsétlent, akinek tönkreteszik az életét. Bár sokszor akad dolga gyilkossággal, de elszántan üldözi a szélhámosokat, tolvajokat, csalókat is, a zsarolásért pedig különösen haragszik. Ő maga sosem zsarol meg senkit, mivel a zsarolást még akkor is mocskosnak találja, ha bűnöző lenne az áldozata. Ez tökéletesen eltér az irodalmi Angyal meggyőződésétől, aki egyszerre fosztja ki betörőtudományával és tartja sakkban és fenyegeti remek információi segítségével az alvilág tagjait: mivel azonban a televíziós Angyalnak más az etikája, számomra sokkal maradandóbb figura válik belőle. Ő mindig egyedül dolgozik, alkalmi munkatársakkal (helyi rendőrökkel, nyomozókkal, a bajba keveredett áldozattal, vagy frissen szerzett barátokkal): ebben is eltér a könyvek Templarjától, hisz nincsen semmiféle szervezete és nincsenek állandó segédei sem, akik felett parancsnokol. Számos ügybe azért keveredik bele, mert valamelyik barátja segítségül hívja, egy ismerőse halála miatt akar bosszút állni, vagy ifjú hölgy kéri a segítségét. Bár maga kerüli a házasságot, szívesen békít ki egymástól eltávolodó házasfeleket, és akadályoz meg olyan kapcsolatokat, amelyben becsapnának egy naiv nőt. Míg az első három-négy évadban Simon Templar meglehetősen reális eseményeket él át a maga inspirálóan szerencsés és kalandos módján, a színes epizódokban olykor szinte James Bond-féle próbákon kell átesnie.

Roger Moore mint Angyal mindig pompásan néz ki. Már a sziluettje is összetéveszthetetlen a 186 centis magassággal, hátrafésült hajjal, széles vállakkal, hosszú lábakkal. Elegáns öltönyöket, jól szabott sportzakókat és blézereket, férfias garbókat, karcsúsított pulóvereket hord: van szettje úszáshoz, csónakázáshoz és túrázáshoz. Remek órákat, divatos, keskeny nyakkendőket, értékes öveket visel. Köszönhetően finom és megfelelő hosszúságú zoknijainak, még verekedés közben vagy ájultan sem látszik ki a nadrágból a lába. Elegáns lábbelije mindig tükörfényesre törölt, s nincs más, aki ennyi eleganciával tudna vászoncipőben vitorlázni. Tulajdonképpen teljességgel hihetetlen, hogy valaki folyamatosan ilyen jól nézzen ki, miközben leütik, elrabolják és lőnek rá. Mégis, ahogy olyan sok minden a tévésorozatban, ez az elegancia is magától értetődő, és az Angyal egyik védjegye lesz.

Ahogyan a verekedések is. Úgy gondolom, hogy a különböző epizódok közelharc-jelenetei olyan pompásan koreografáltak és eredetiek, hogy sokadszorra újranézve is izgalmasan hatnak. Elég brutálisak és elszántak ahhoz, hogy komolyan lehessen venni őket. Elég gyorsak és fordulatosak, hogy ne legyenek teljesen kiszámíthatók. Elég sok vágással és közelivel készülnek ahhoz, hogy legyen bennük érzelmi töltet és megmutathassák a bátor Angyalt a legsármosabb oldaláról. Őszintén szólva a legtöbbet izgalmasabbnak tartom, mint a korabeli filmek átlagos közelharc-jeleneteit: általában kis térben játszódnak és nagyon változatosan vették fel őket, a közelség és intimitás miatt pedig sokkal kevésbé tűnnek imitáltnak az ütések és esések bennük, mint a korszak mozifilmjeiben. (4)

Ami pedig - szerintem - kifejezetten a tévéfilmek sajátja, az, hogy az Angyal nemcsak igazságosztó, de valóban nyomozó is bennük. Igaz, sajátos módszerekkel kutatja az igazságot, de a legtöbb epizódban ugyanolyan detektívmunkát végez, mint Sherlock Holmes. Olykor ugyan betöréssel jut bizonyítékhoz, ötcsillagos éttermi vacsora közben kérdez ki embereket, s saját autójával (az ST1 rendszámú, hófehér Volvo P1800-zal) követ és üldöz gyanúsítottakat. De ha már megemlítettem Holmes-t, tény, hogy ő is szívesen használt álneveket és álruhákat, néha nem riadt vissza attól, hogy betörjön egy-egy zsaroló házába, vagy szemtanúja legyen egy-egy titkos találkozónak, előfordult, hogy kifejezetten kihagyta a rendőrséget egyes ügyekből, s verekedni is jól tudott. Épp ezért az a furcsa helyzet áll elő, hogy ha nem lenne az Angyal sokat emlegetett múltja, akkor szinte Sherlock Holmes-féle figura lenne: bár persze nem a mizantróp különc, hanem a luxuskedvelő kalandor fajtájából.


És ez a múlt - igen szerencsés módon - szinte teljesen homályban marad. Mindenki tudja, hogy ki az Angyal, Simon Templar. Minden epizód elején felismeri valaki, ő pedig csúfondáros mosollyal felnéz, s a levegőben, feje felett megjelenik a kis, fehér glória. De tényleg, ki az Angyal? Betörő volt korábban? Na de tulajdonképpen most is az - pedig mindenki szereti! Börtönben ült? Ezt azért nehéz lenne elképzelni az ő habitusával: hiába célozgat időnként arra, hogy nem szereti a börtönlevegőt, biztos, hogy soha nem ítélték el semmiért. Vajon mit követhetett el, amiről minden rendőr ismeri, mint a rossz pénzt, világszerte, mégis mindegyik hajlandó vele elcsevegni és elfogadni a segítségét? És honnan van olyan tisztes jövedelme? Korábban talán nem volt? Becstelenül szerezte? De egy becstelen ember nem harcolna a becsületért: pedig az Angyal alapvetően mindig tisztességes, akkor is, ha épp becsap valakit. Ráadásul ismer embereket az alvilágból és az elitből egyaránt, és akadnak barátai a világ minden részén. De vajon hol találkozott velük először?


A sorozat szerencsére teljesen nyitva hagyja ezeket a kérdéseket: így az Angyal múltja csak annyiban fontos, hogy sebezhetővé teszi a figurát, hisz nem tudni, mikor találkozik régi ellenséggel, vagy a törvény egy elfogult képviselőjével. Ugyanakkor mindig a jó oldalon harcol, s nem egyszer politikai vagy titkosszolgálati küldetésben jár, egész kormányok bíznak meg benne... Így végül csak két dolog biztos felőle. Egy: bár angol, a második világháború idején, még gyerekként harcolt a francia ellenállásban ("bátor fiú"-ként emlegetik, tehát még kamasz volt ekkor). És kettő: szívügye a gyerekek és különösen az árvák sorsa. Amit kényszerűségből összelop, több alkalommal is árvaháznak vagy szegény sorsú utcagyerekeknek ajándékozza, egyik alkalommal pedig a nyakán maradt zsákmányt a UNICEF-nek utalja át. (5)

S ha már szóba kerül a UNICEF, amelynek Roger Moore 1991-től maga is a jószolgálati nagykövete lett, kérdés, hasonlít-e a figura a színészre. Amikor Moore meghalt, számos emlékező cikk írta azt, hogy leghíresebb szerepében, az Angyalban teljesen önmagát adta: ami nyilván tökéletesen igaz, ha az Angyal mosolyára, szemöldökráncolására, vagy arra gondolunk, hogy Roger Moore maga választotta ki a ruhákat, amelyeket a filmben Templarként viselt, s civilben is egy Volvóval közlekedett. Ő az a színész, aki eljátszotta Simon Templart, és egyben ő az, aki újraalkotta a karaktert: olyan kedves, önironikus és férfias stílust adott neki, ami túlélővé, s ma is stílusossá és szerethetővé tette a figurát. Ugyanakkor persze tökéletes ostobaság azt gondolni, hogy Templarként (vagy Bondként vagy Sinclairként) Roger Moore-t magát látnánk: épp eleget viccelődött interjúiban és könyveiben önmagán ahhoz, hogy biztos legyen, oly sok hollywoodi sztártól eltérően sosem keverte össze magát a szerepeivel. Amikor az általa játszott figurák lenyűgözően hiteles bátorságról kérdezték - "Ön valóban ennyire hősies?" -, azt találta válaszolni: "Nem, én valóban ennyire színész vagyok." Egy késői Bond-emlékshowban pedig, már hetvenöt felé járva, ezzel a mondattal vonult le rendkívül elegánsan egy meredek, korlát nélküli, kék alapon kék díszletlépcsőn: "Az ilyen lépcsőkhöz én dublőrt szoktam kapni."

Már csak azért sem volna érdemes összekeverni Simon Templart és Roger Moore-t, mivel Moore rendezte is önmagát Simon Templarként kilenc epizódban. Némi töprengés után pontosan ezért esett a választásom A szökés útjára, amikor kedvenc Angyal-epizódot kerestem: mivel ezt is Moore rendezte. Ezenkívül ez volt az első Angyal-történet, amit láttam a televízióban. Szerepel benne Teal felügyelő, a sorozat szinte egyetlen visszatérő hőse, akivel mindig különös öröm találkozni. Szerepet játszik benne Jean Marsh, ez a csodálatos angol színésznő, Wanda Ventham, akit ma is mindenki ismer a Sherlock-sorozatból (és mert ő Benedict Cumberbatch édesanyja), továbbá a fiatal Donald Sutherland. (6) Már a színes epizódok közül való, az ötödik évadból, de a korábbiakhoz hasonlóan szuggesztív és ötletes történet, amely még nem parodizálja kissé önmagát (mint a hatodik évad néhány része), és nincsenek benne James Bondos áthallások sem. Viszont izgalmas verekedések és kaszkadőrjelenetek kerültek bele, így többek közt egy helikopteres menekülés; továbbá két jó kis zeneszám is elhangzik benne. Ráadásul mindjárt rendhagyó sztori, hiszen az elején úgy tűnik, megtörtént a lehetetlen: az Angyalt letartóztatják egy sikertelen betörés után és tíz év börtönre ítélik. Persze azért érdemes bízni abban, hogy Simon Templar sehova sem megy véletlenül: még a börtönbe sem. Nemsokára ugyanis megismerkedik John Wooddal, a nagyszájú és nagymellényű rablóval, aki már tudja, merre vezet a szökés útja...

Az Escape Route abban is tipikus, hogy csodálatos karakterszínészek és gyönyörű nők szerepelnek benne. Az Angyal egyes epizódjaiban olyanokkal találkozhatunk, mint Oliver Reed, Donald Sutherland, Geoffrey Keen, Justine Lord, Jean Marsh, Dawn Addams, Suzanne Lloyd, Fabia Drake vagy Barbara Mullen, de feltűnnek olyan, a James Bond-filmekből jól ismert arcok is, mint Lois Maxwell, Walter Gotell, David Hedison, Shirley Eaton, Eunice Gayson, Shane Rimmer, Paul Stassino, David Bauer vagy Burt Kwouk. Több színész több epizódban, több különféle szerepben is látható - aki azonban mindig ugyanaz: az Angyal, vagyis Roger Moore. A színész 35-41 évesen játszotta az Angyal szerepét, A szökés útja forgatása idején harminckilenc éves volt: s mint pályája alatt gyakorlatilag végig, ebből körülbelül kilenc-tízet tagadhatott le azonnal nyugodtan. Ez a különleges adottság teszi majd lehetővé, hogy a legidősebb Bondként csatlakozzon a mozifilm-sorozathoz 1973-ban, negyvenötödik életévében járva: az Élni és halni hagyni-ban évekkel tűnik fiatalabbnak a Gyémántok az örökkévalóságnak-ban szereplő Sean Connerynél - holott idősebb nála.

És ha már az éveket számolgatom: nem lehet úgy írni az Angyal-sorozatról magyarul, hogy szóba ne kerüljön Láng József neve. Pontosabban: a hangja. Nélküle elképzelhetetlen Roger Moore bármely filmje, s elmondható, hogy a színészt tulajdonképpen soha senki más nem szinkronizálta magyarul, mint ő - ami még szinkronkedvelő hazánkban is ritkaság. (7) Először a hatvanas években kölcsönözte a hangját Moore-nak, utoljára pedig ötven évvel később a Karácsony a kastélyban című filmben: ebben a fél évszázadban volt Bond, Angyal, Lord Sinclair és Ivanhoe, s számos sorozatepizód magyar hangját nem egyszer, de kétszer, háromszor is elkészítette a változó minőségi követelmények és cserélődő forgalmazók miatt. Személyesen is ismerte Roger Moore-t, s számos interjúban elmesélte, hogy igazi úriembernek tartotta, aki olyan gáláns, hogy azt találta mondani, jobban tetszik neki Láng József hangja Bondként, mint a sajátja.

Ami egy érdekességre irányítja a figyelmet: hogy Láng Józsefnek valójában sokkal lágyabb hangja van, mint Moore-nak. Moore drámaian, sötéten mély, az artikulációja pedig határozott és kemény: mindez pályája első felében ráadásul elképesztő kontrasztban állt fiús arcával. A nézők kifejezetten arisztokratikusnak találták, s így nem mindennapi eleganciájához tartozó védjegye lett. Láng József Moore-hangja viszont csak olykor sötét, máskor viszont egészen finom, hajlékony, bár mindvégig igen férfias. Ugyanolyan elegáns hang, mint az eredeti, de más eszközökkel éri el ugyanazt a hatást. Míg eredeti nyelven Moore akcentusváltásokkal, a szleng használatával, lassabb vagy gyorsabb beszédtempóval változtatott megszokott hangján (álruhás szerepekben, Sherlock Holmesként vagy a piperkőc Brett Sinclairként), addig Láng József ilyenkor az affektálásig magasította vagy a torokhangig öblösítette, torzította a saját hangját. Azt gondolom, hogy mi, magyarok talán kevésbé kedvelnénk Roger Moore-t, ha a véletlen nem teszi állandó szinkronhangjává Láng Józsefet, aki azzal a tisztelettel és komolysággal viszonyult hangja "eredetijéhez", amivel Moore az adott szerephez: alázata, kísérletező kedve és tehetsége csodálatos szinkronsávokat hozott létre, amelyek nem avulnak. (8)

Visszatérve a szinkrontól a szerephez: Roger Moore Angyala olyan hős, akit nem lehet elfelejteni. Szeretetreméltó, veszélyes és bájos, igazságosztó és kalandor. Jobb, mint az eredeti, Charteris-féle: teljesen egyedi és utánozhatatlan. Ráadásul az a szokása, hogy minden epizód elején a nézők felé fordul és elbeszélget velük - mit elbeszélget, de az első négy évadban összekacsint, összenevet, sőt, bájosan flörtöl (ha az illető néző nőnemű) -, valami egészen furcsa dolgot eredményez. Következzen bármilyen történet a bevezető képsorok után, máris lenyűgözően személyes és egyénre szabott kapcsolat jön létre a tévéképernyőn látható szereplő, illetve az őt mosolyogva alakító Roger Moore - és a néző között. Közte és köztem. Itt is most. Újra és újra. Időtlenül és kortalanul. Adhat ennél többet egy tévésorozat és egy színész?

Linkek 
Az Angyal (The Saint) magyar nyelven
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 1. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 2. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 3. rész 
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 5. rész - James Bondról


Jegyzetek
(1) Leslie Charteris: Találkozás a Tigrissel (Angyal kalandjai), Novák, Bécs, 1967, 3. Aszlányi Károly fordítása
(2) Nálunk az Angyal név terjedt el: amikor 1935-ben kiadták az első Charteris-történetet, A szőke bosszút magyarul, a Nova Kiadó Angyalnak keresztelte át a Szentet.
(3) Ez így önmagában paradoxon, mégis tény: az Angyal az ideális partner minden szempontból - csak sajnos néhány hétnél tovább nem marad ott az ember lánya mellett.
(4) Ez még a Sean Connery-féle James Bond-filmek verekedéseire is igaz, három kivétellel. Ezek: az Oroszországból szeretettel vonatfülkés verekedése, a Tűzgolyó bevezető jelenete, amikor Bond megküzd Bouvar ezredessel, és a zárójelenet, amikor Largoval és az embereivel harcol a hajón. Ezt a hármat nagyon szeretem, mert hiteles és azonosulásra késztető.
(5) Az Angyallal kapcsolatban a későbbi adaptációkban sokszor megjelenik a gondolat, hogy ő is árva volt, vagy a gyerekkorában történt valami szörnyűség. A tévésorozatból azonban semmi ilyesmi nem derül ki: Templar vonzódása a szenvedő gyerekekhez inkább csak olyasvalami, ami bizonyítja, hogy ő - minden kalandorkodása ellenére - tökéletesen hófehér jellemű karakter. A gyerekek támogatásánál ugyanis nem létezik tisztább, igazabb és fontosabb jótékonysági ügy.
(6) Moore az önéletrajzában leírja, hogy Sutherland e tévéfilmes alakítása sokban hozzájárult, hogy megkapta Pinkley szerepét A piszkos tizenkettőben, amellyel azután igazán befutott. A történet szerint a színész még a bemutatás előtt kikérte A szökés útja kópiáját, hogy Amerikában megnézhessék, hogyan játssza benne a laza modorú fegyencet: s végül részben ezért választották ki őt A piszkos tizenkettő castingján.
(7) Az ISzDb adatai szerint Moore hangját gyakorlatilag minden magyarra szinkronizált filmjében Láng József adta. Kivétel A szabin nők elrablása, amelyben Kovács István kapta a hangszerepet (de nem tudom, fennmaradt-e egyáltalán ez a hangsáv), a Hajó a vége, amelyben Versényi László szinkronizálja a színészt (és ez hatalmas félreértés, angolul ugyanis Moore nem nőiesen affektál, csak igen vonzóan flörtöl - még ha e szerepben férfiakkal is: a dolog épp ettől lenne játékosan ellentmondásos), s néhány rövid cameo. Illetve a Minden lében két kanál és Az Angyal néhány újra szinkronizált epizódjában kísérelték meg Moore-t Kautzky Armandra osztani, de a közönség ezt nem viselte el, így inkább ismét Láng Józseffel vették fel a hiányzó hangsávokat. Meg kell egyébként jegyeznem, hogy Kautzky Armand nemcsak remek szinkronszínész, de kifejezetten elbűvölő, szinte tökéletes Angyal-hang is: szinte.
(8) Ha valaki megnézi Az Angyal jelenleg elérhető fekete-fehér epizódjait, akkor tud igazán leborulni a Láng-féle szinkron nagysága előtt. Hiába, hogy ezekkel a filmekkel lett ismert nálunk az Angyal, és persze Roger Moore, ezeket az évadokat annak idején csak hiányosan szinkronizálták, hiszen azokat a részeket, amelyekben kínos témákról (szovjet kémek, vietnámi háború, kubai kémkedés) volt szó, eleve nem vetítette a Magyar Televízió. Csak az ezredfordulón készült el a teljes Angyal-sorozat magyar szinkronja: amikor a harmincas éveiben járó Roger Moore hangját a hetven körüli Láng József adta. Bár igaz, hogy a hang lassabban öregszik, ilyen csodálatos, kortalan szinkronmunkára nagyon nehéz lenne másik példát találni. Fogalmam sincsen, mi a titka annak, hogy a hallható magyar hang egykorú tud lenni a filmen látható arccal: ez tényleg művészet. De az egyik összetevő biztosan a derű: ahogyan Simon Templar az idő nagy részében mintha kicsit mulatna a világon és önmagán, valahogyan a Láng József-féle hang is mosolyog. (9)
(9) A Láng József-Moore-történethez tartozik az is, hogy 1966-ban elkészült egy magyar tévéjéték, a Veszedelmes labdacsok, amely tökéletes Angyal-film volt rablással, gyilkossággal, nyomozással és egy gyönyörű hölggyel, emellett szatirikus stílusparódia az Angyal-epizódok összes jellegzetességeivel (kibeszélés a nézőhöz, feltekintés a glóriára, amely ezúttal szögletes, üldözések fehér kocsival, bárjelenetek, gyomorfájására cukrot eszegető rendőrfelügyelő). Ha nem énekelnének benne - az önironikus hangulatot erősítendő -, bárkinek ajánlanám megnézésre, hiszen a szereplők névsora imponáló: Gobbi Hilda, Felföldi Anikó, Szakáts Miklós, Mezei Mária, Bárdi György, Csákányi László és Pécsi Ildikó láthatók a főszerepekben. A film szemérmetlen lopás a maga aranyos módján: Bednai Nándor rendezte, Tardos Péter ötletéből Bencsik Imre írta, s még be is mondják az elején, hogy "bemutatjuk az Angyal sorozat következő filmjét". Szóval, ehhez képest a magyar Star Wars képregények jogi szempontból tökéletesen törvényesen készültek el... Deák Tamás zenéje is folyamatosan meg-megpendíti az Angyal-témát... Ma úgy gondolom, óriási kár azért, mert a készítők nem vették egészen komolyan a saját tréfájukat: hiába G. Dénes György a dalszövegíró, az ötlet, hogy minden vallomást elmondás helyett elénekelnek, sokak szemében teszi nézhetetlenné ezt a tévés játékot.
A lényeg viszont: a filmben "Templár Simont" Latinovits Zoltán játssza - Láng József magyar hangjával!
Épp ezért mindenképpen szerettem volna ebben a posztban írni erről a filmről, két okból. Az első, hogy sokan emlékeik alapján azt állítják, az újabb Angyal-szinkronokban Láng József mégiscsak valahogy másképpen adta Moore hangját. Nos, bár ebben az 1966-os filmben Latinovits szájmozgására beszél rá, de a hangja pontosan az, amelyre a nosztalgiázók emlékezhetnek. Láng József semmit sem változott: legfeljebb tapasztaltabb szinkronszínész lett a köztes ötven évben. De az elegáns és precíz artikuláció, a finom, mély hang és a belőle sugárzó könnyedség azonos maradt. A második, ennél sokkal fontosabb dolog: hogy Láng József ennek a magyar filmnek az egyik főszereplője. Annak ellenére, hogy ez - szó szerint - nem látszik. Mivel a tévéjátékban úgy tesznek, mintha egy eredeti, szinkronizált Angyalt néznénk, a főcímben (ahol angolul egyedül Roger Moore nevét írják ki), "Zoltán Latinovits" szerepelt, s bemondták alatta, hogy "magyar hangja: Láng József". A végefőcímen pedig az összes többi szereplő neve jelent meg: Lángé nem, hiszen őt már bemondták. Mi következik ebből a mai, adatbázis-építgető világunkban? Hogy Láng József neve a film legtöbb adatlapján még csak meg sem jelenik. (Még az IMDb-n is csak idén került feltöltésre a neve, utolsóként - végre.) Pedig nélküle ez a poénos kis film nem is működhetett volna...
Megjegyzés: a cikket eredetileg december 16-án publikáltam.