Miután a kezembe került Roger Moore két pompás, magyar nyelven kiadott önéletrajza, ismét kedvem támadt elővenni a filmjeit. S minél többet néztem meg közülük újra, annál inkább fontosnak éreztem, hogy összeállítsak egy hetes listát arról, melyek a kedvenceim. Ez a bejegyzés a sorozat harmadik része: A vadlibák (7.), a Minden lében két kanál: Nyitány (6.) és a Karácsony a kastélyban (5.) után következik a negyedik és harmadik helyezett.

4. Tengeri farkasok (The Sea Wolves, 1980)

Biztos, hogy a hatvanas-nyolcvanas éveknek nem Andrew V. McLaglen a legjelentősebb rendezője. Az is biztos viszont, hogy azon kevés filmjében, amelyet nem a televíziónak rendezett, elképesztő mennyiségű klasszikus férfisztárt mozgatott együtt: az egyértelműen A piszkos tizenkettő ihletésére megszületett Piszkos osztagban többek közt William Holdent és Cliff Robertsont, a Távoli nyugatban Kirk Douglast és Robert Mitchumöt, A banditában James Stewartot és Dean Martint, A legyőzhetetlenben John Wayne-t és Rock Hudsont rendezte. Főleg westerneket és férficsapatokról szóló háborús és kalandorfilmeket bíztak rá. Roger Moore három egymás utáni mozijában is főszerepet kapott. Az első a már bemutatott A vadlibák 1978-ból, Richard Burtonnel és Richard Harrisszal. A második A 25 millió fontos váltságdíj (ffolkes, 1980) Anthony Perkinsszel a megszállott túszejtővezér szerepében. Ebben Moore egy embergyűlölő, nőutáló, zordon és mogorva, csupa-szakáll stratégát játszik, aki kommandósaival gyakorlatozva előre megjósol egy bekövetkező terrortámadást: így azután rábízzák, hogy megoldja a valódi helyzetet, s megakadályozza a brit olajkitermelő hajók megsemmisítését. Férfias, kőkemény, akrobatikusan ügyes, nagyon okos - továbbá menekül a nőktől (beleértve a miniszterelnök asszonyt), még a klubjából is kilépett, mert oda látogatóként beengedtek egy hölgyet. Kedvenc hobbija macskamintás gobelinek kihímzése, s a cicáival elképesztően figyelmes és gyengéd... Ha nem hetes, hanem nyolcas listát írtam volna a kedvenc Moore-filmjeimről, akkor az ezzel kezdődik. Mindkét filmben közös, hogy Moore kiléphetett bennük Bond sablonjaiból, s - különösen a ffolkes-ban - szabadon ábrázolhatott egy karaktert.


A harmadik McLaglen rendezte Moore-mozi a Tengeri farkasok volt. Első közelítésben a három közül ez kínált a leginkább olyan szerepet Roger Moore-nak, amilyen James Bondé (007-ként ekkor már a Holdkeltén is túl volt, következő filmje pedig egy év múlva a Szigorúan bizalmas lett). Gavin Stewart százados ugyanis kémként érkezik 1943-ban Goába, a portugálok ellenőrizte, semleges területre, hogy társával és parancsnokával, Pugh ezredessel (akit Gregory Peck játszik) nem hivatalosan felderítse, valóban a kikötőben állomásozó három német hadihajó ad-e le jelentéseket a brit tengeri hadmozdulatokról a német tengeralattjáróknak. Arra hamar fény derül, hogy a következtetés igaz volt, a Goában dolgozó német ügynököt viszont nem sikerül élve átrabolni a határon, sőt, eltávolítása után valaki nyomban a helyébe lép. Nem marad tehát más hátra, mint - továbbra is szigorúan nem hivatalosan, Nagy-Britannia minden támogatása nélkül és óriási kockázatot vállalva - csapatot szervezni, amely elfoglalja és felrobbantja a három hadihajót, továbbá - ha lehet - leleplezi az új német kémet. Pugh ezredes nem is olyan őrült ötlete, hogy a Calcuttai Könnyűlovasság egykor harcedzett, s ma is hazafias és bátor, ám némiképpen már megkorosodott és civillé vált tagságából szervezi meg a kommandóját. Családtagjaik úgy tudják, könnyű háborús gyakorlatra vonulnak ki, bukásuk esetén viszont nem lennének mások, mint beszeszelt öregfiúk gyülekezete, akik elkötöttek egy hajót és kirúgva a hámból, véletlenül besodródtak a goai kikötőbe. Miközben Pugh és Grice ezredes (David Niven) Goa felé hajózik a csapattal, Stewart százados feladata a szárazföldi előkészítés: nem számol azonban a káprázatosan szép és okos Mrs. Cromwell-lel (Barbara Kellerman)...


A jól megírt forgatókönyv, a kiváló történet, amely valódi háborús eseményeken alapult, a csodálatos színészgárda, a remek zene, a trükkök - mind, mind nagyon is élvezhető és újranézhető filmmé teszik a Tengeri farkasokat. Mindezt csak fokozza a magyar szinkron, amelyben egy-egy jelenetben olykor olyan három hang beszélget egymással, mint Bács Ferencé (Peck), Sinkovits Imréé (Niven) és természetesen Láng Józsefé (Moore)... Ugyanakkor az is elmondható a filmről, hogy sokkal azonosulásra késztetőbb, izgalmasabb, mint A vadlibák: a "mentek, mentek, s egyre csak fogytak" kommandósfilm-közhely helyett itt csodálatos módon van idő valóban megismerni a könnyűlovasság számos tagját (akiket remek színészek játszanak Patrick Mcneetől Kenneth Griffithig), s a néző - remélhetőleg - ugyanabban a helyzetben találja magát, mint Pugh ezredes - vagyis, hogy senkit sem akar elveszteni a támadásban, mégis mindnyájuk életét kockáztatja. A háborús tét pedig egyértelműen olyasmi, ami megéri az életveszélyt: mégis folyamatos bizonytalanságban tart afelől, melyik szereplő veszt rajta esetleg a következő pillanatban.


Ugyanígy Moore szerepe is sokkal jobban megírt, mint A vadlibák-beli, s ha egy kicsit közelebbről is megnézzük, már legfeljebb abban idézi a 007-est, hogy Stewart jól szót ért a nőkkel, pompásan néz ki és elegáns a modora. A karakter a film közepétől külön történetszálat kap, amely szinte önmagában is megáll: minden néző tudja, ki a német kém, a százados azonban - logikus módon, vagyis semmiképp sem saját ügyetlensége miatt - nem is sejti a kilétét. Így megkezdődik az izgalmas versenyfutás az idővel. Vajon hány csapdát kerül el véletlenül Stewart? Mit sikerül kiderítenie? Mit kell feláldoznia? Leleplezik-e? És ha igen, mi lesz a Calcuttai Könnyűlovassággal, a rá számító barátaival? Míg James Bondban sosem kell kételkednie senkinek, hiszen ha téved, utólag úgyis kiderül, hogy igaza volt, ebben a barátságos, mégis sokkal valóságosabb történetben sosem lehetünk biztosak semmiben. Egy dolog azonban érdekes: A vadlibákban a Moore által életre keltett karakter szinte a második perctől kezdve együtt szerepel, és egységben cselekszik a többi főhőssel: emiatt viszont kevésbé tud kibontakozni. Ezzel összehasonlítva a Tengeri farkasok talán azért is jobb film, mert a közepétől két történetszálra bomlik, amelyből az egyikben Roger Moore, a másikban Gregory Peck és David Niven a főszereplő: így mindenre és mindenkire jut idő, miközben a cél, a tét jól összetartja a két sztorivonalat.


Ez egyébként a második olyan film, amelyben Roger Moore együtt játszik atyai jóbarátjával, David Nivennel. Az első (1) az 1979-es Műgyűjtők és kalandorok előnyben (másik címén Szökjünk Athénba, Escape to Athena) volt, amely szerintem nem csak előttem dupla rejtély. Az első ezek közül: hogyan lehetett egy ilyen nagy költségvetésű, csodálatos tájakon leforgatott, zseniális színészekkel telerakott, s alapvetően érdekes ötleten alapuló filmet ennyire elrontani? Mert az biztos, hogy a mozi háborús filmnek komolyan vehetetlen, szatirikus alkotásnak sótlan, sőt, néhol ízetlen, kalandtörténetnek pedig lassú és patetikus. S hiába látható benne Claudia Cardinalétól Elliot Gouldon át Telly Savalasig csupa sztár, sehogy sem áll össze az egész, elsősorban a tökéletesen megíratlan szerepek miatt. A második rejtély viszont az, miért emlékszik mégis mindenki lelkes nosztalgiával erre a filmre: beleértve engem is... Mindenesetre Niven és Moore itt állhattak először együtt a kamera elé, s nyugodtan mondható, hogy méltó színésztársai voltak egymásnak: Moore ezúttal nem a nyugodt és hazafias angolt alakította (az Niven bátor professzora), hanem a haszonleső és megbízhatatlan, ámde kulturált és elegáns osztrák táborparancsnokot, aki némi szerelem hatására mégis képes jó útra térni, s még a hőst is felfedezi magában. Ha van film, amiben látszik, milyen jó színész Moore, akkor ez az: elméletileg egy náci akkor is náci marad, ha osztrák, a műtárgyak iránti mély esztétikai vonzalom nem mentség a csinos kis svájci bankszámlára, amelyet Hecht őrnagy az idők során összerabolt, pardon, összegyűjtött, s az is nehezen elképzelhető, hogy egy instant sikkasztóból és műtárgyhamisítóból a történet leglovagiasabb hőse váljon csak azért, mert beleszeretett egy amerikai táncosnőbe... És mégis: amit sok-sok szöveggel nem sikerült logikusan elmondani, azt Moore hihetővé teszi - legalább arra az időre, míg megnézzük a filmet. Nem kell hozzá más, mint kék kesztyűs keze néhány mozdulata, egy kis szálegyenes sétálgatás, s némi nagyon szuggesztív játék a táborparancsnok számára mindig rokonszenvesnek tűnt professzorral, vagyis Nivennel közös jelenetekben.


Szerencsére a Tengeri farkasokban nincs szükség ilyesféle erőfeszítésekre: hiszen itt sokkal jobb a forgatókönyv, s maga a film is. Igaz, Moore-nak és Nivennek kevesebb a közös jelenete. Moore Stewart századosa és a Calcuttai Könnyűlovasság bátor hajósai egy olyan pompás háborús történetben szerepelnek, amelyben még az utolsó percekben is akad izgulni való, a stílus elegáns és könnyed, a történet azonban komoly és fordulatos. Bárkinek csak ajánlani tudom a filmet, s Roger Moore-t benne.

3. Sherlock Holmes New Yorkban (Sherlock Holmes in New York, 1976)

Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-történeteinek elképesztő mennyiségű filmes és televíziós feldolgozása született a huszadik században. A mozik sora azonban 1946-ban egy időre lezárult: ekkor mutatták be Basil Rathbone utolsó Holmes-filmjét. Még 1939-ben öltötte magára először a tanácsadó detektív jelmezét A sátán kutyájában, s tizenöt filmben, fekete-fehérben és színesben, sőt, modernizált változatokban is eljátszotta Sherlock Holmes-t. Neve, arca, játéka annyira egybeforrt a detektívvel, hogy még ma is hat, s őutána hosszabb ideig senki sem kívánta megeleveníteni a figurát nagyfilm-hosszúságú alkotásban: így Holmes átköltözött a tévé képernyőjére, alapvetően sorozathősként. Leszámítva néhány horrorfilmet, s az olyan, csak a figurát felhasználó, de a kánonnal direkt szembemenő műveket, mint a Sherlock Holmes magánélete (1970) vagy a Sherlock Holmes legkedvesebb bátyjának kalandjai (1975) - a nagy detektív a következő negyven évben tulajdonképpen mindvégig televíziós sorozatok szereplője maradt, amelyekből az ötvenes évektől a nyolcvanas évtizedig több mint egy tucat készült, több száz epizóddal. E Holmes-szériák közül ma a leghíresebb az, amelyben Jeremy Brett bújt Holmes bőrébe.


Kísérlet viszont arra, hogy a régi recept szerint, nagyfilmes módra (90-120 percben, egyetlen kerek történetet elbeszélve, Holmes és a többi főszereplő eljátszásához neves színészeket felkérve), s többé-kevésbé a Doyle-féle történeteket adaptálva készüljön Sherlock Holmes-film, csak néhány történt. Ilyen volt a Stewart Granger főszereplésével leforgatott The Hound of the Baskervilles 1972-ben, a teljességgel egyéni hangú és igazán élvezetes Törvényes gyilkosság (Murder by Decree, 1979), amelyben a nagy nyomozót Christopher Plummer keltette életre, sajátosan, szomorkásan és sötéten, és - Roger Moore egyetlen Sherlock Holmes-mozija, a szintén a televíziónak készült, de a 20th Century Fox által gyártott, Sherlock Holmes New Yorkban (1976). Az ezredforduló utánról visszanézve (amikor épp létezik sikeres televíziós és mozis Holmes-franchise is) szinte érthetetlen, hogyhogy nem volt igény a hetvenes-nyolcvanas években ilyen filmekből többre: hiszen, ami született, inkább néhány útkeresés volt, miközben a tévésorozatok dicsőségesen törtek előre mellettük-helyettük. Ám a Moore-féle film, ha nem is örvendett nagy kortárs sikernek, ma megnézve is megállja a helyét. Sőt, szerintem kifejezetten jó, a Doyle-féle hangulathoz hűséges, érdekfeszítő adaptáció.


Ami, talán, sokakat meglephet. Roger Moore neve ugyanis annyira összekapcsolódott két híres szerepével, James Bondéval és az Angyaléval, hogy szinte hihetetlen, hogyan sikerült átváltoznia egy harmadik, ennyire legendás és jellegzetes hőssé is, mint Holmes. Lehet, hogy ez a hitetlenkedés okozta, hogy a Sherlock Holmes New Yorkban maradt a színész egyetlen ilyen filmje, pedig az okos forgatókönyvben finoman egy folytatás lehetősége is ott lebegett. A kortárs nézők azonban nem igazán akarták Moore Holmes-át autentikusnak elfogadni, talán rajongóként valami olyasmit láttak benne, hogy "Bond játszik Holmes-t". Pedig a színész egyedi, de a klasszikus elvárásokhoz hűséges, s más szerepeitől igencsak különböző alakot adott a nagy detektívnek. Nemcsak a haja, a mozgása és a modora (sőt, az angol kiejtése), de a játéka is eltérő Holmesként, mint amit megszokhattak tőle a nézők. Míg első két Bond-filmje, az Élni és halni hagyni és Az aranypisztolyos férfi között csak egyetlen kalandfilmet ért rá leforgatni, Az aranybányát, félúton a második és a harmadik film (A kém, aki szeretett engem) között már igyekezett mindent megtenni, hogy ne csak James Bond legyen a nézők szemében: játszott a Szerelmi hadviselésnek keresztelt angol vígjátékban, szerepet kapott A szicíliai keresztben, amely olasz maffiatörténet, és a Kiálts az ördögre című, Wilbur Smith regénye nyomán készült egzotikus, történelmi kalandormoziban - meg persze a Sherlock Holmesban. Azt hiszem, nem rajta, hanem a mozirajongók mániákus természetén múlott, hogy mindez idő alatt mégis mindvégig ő maradt Bond, James Bond. 33 évvel azután viszont, hogy Moore szögre akasztotta a 007-es kütyüit, esetleg belátható, hogy egy igen-igen jó Sherlock Holmes is elveszett benne...


A Sherlock Holmes New Yorkban címéhez illően nagyrészt Amerikában játszódik. 1901-ben járunk: a nagy detektív éppen felszámolta az ördögien gonosz Moriarty professzor teljes szervezetét, s most - annak ellenére, hogy magát a professzort még nem sikerült kézre kerítenie - élénken panaszkodik az unalomra. Ám váratlanul küldeményt kap a tengerentúlról, ahol Irene Adler, a különleges szépségű színésznő él, akivel egyszer, régen találkozott. Miss Adler kilenc éve minden bemutatójára meghívja Holmest: a borítékban mindig két jegy érkezik a premierekre, a földszint, B sor, ötös és hetes székre - Holmes pedig sosem megy el. Ezúttal azonban a látszólag lezárt boríték szétszaggatott jegyeket tartalmaz. Holmes biztos benne, hogy mindez csakis egy dologgal függhet össze: a megszökött Moriarty bosszújával. Épp ezért azonnal Amerikába utazik: s amint megérkezik New Yorkba, máris egyszerre kezdhet el nyomozni egy alattomos emberrablás és egy világméretű bankrablás után - s alkalma van bevetni zseniális maszkmesteri és álcázóképességét is... Én mindent megkaptam ettől a filmtől, amit egy Sherlock Holmes-történetben szeretek: az ötletes bonyodalmat, a pompás főgonoszt (Moriarty szerepére a zseniális színész-rendezőt, John Hustont sikerült megnyerni!), a gyönyörű, titokzatos hősnőt (az egzotikusan mély hangú és fantasztikusan törékeny Charlotte Ramplinget Irene Adlerként), a kiváló Watsont (Patrick Macnee kifejezetten erre a szerepre született: jó doktora verhetetlenül kedves, nagyon angol és tökéletesen földhözragadt), Holmes kellékeit a pipától a hegedűn át a különös fejfedőkig, valamint álöltözeteket és következtetéseket. Hacsak nem tartja valaki szentségtörésnek, hogy a sztori a Nővel, a Holmes által egyedül becsült nőnemű személlyel kapcsolatos, elméletileg egy Doyle-rajongónak mindenképpen kedvelnie kellene valamennyire ezt a filmet. Valójában azonban az értékelése ma is igen megosztó: fő azonban, hogy én nagyon szeretem.


Moore Sherlock Holmes-a a novellákból megismert különc, aki elképesztően zseniális, aggasztóan elbizakodott, ha akarja, lenyűgözően megnyerő tud lenni, máskor viszont öntelt, goromba pokróc. Villámgyorsan következtet, szinte sosem téved, bátor, sőt vakmerő, kissé önző, mégis nagyvonalú, néha túl talányos, s olykor szarkasztikus a humora. És - tartózkodik a nőktől, sőt, a Nőtől is. Amikor az erős és távolságtartó Irene Adler elveszti a fejét és zokogva a karjára dől, eltolja magától és okos kérdéseket intéz hozzá a bűnténnyel kapcsolatban, ám ugyanakkor időnként meglepően megértő és érzelmes tud lenni. (2) Igazán sokoldalú és életszerűen élvezetes karakter: aki azonban gyakorlatilag mindenben különbözik a Roger Moore által általában játszott hősöktől. (Talán egyet kivéve: az úriemberséget.) Holmes azon trükkje pedig, hogy szívesen álcázza magát, lehetőséget ad Moore-nak, hogy még öt különböző, érdekes maszkot viseljen a filmben, amelyekhez mind mozgásában, mind akcentusában is tökéletesen átváltozik: bár utóbbi az egyébként kiváló magyar szinkronban persze nem élvezhető egy az egyben.


Mindezek miatt a Sherlock Holmes New Yorkban nagy kedvencem: mint Holmes-adaptációt és mint Roger Moore-filmet is nagyon kedvelem. A mai, felgyorsult világban, a Sherlock-sorozat után persze lassabb menetűnek tűnhet, de ha valaki rászánja az időt, képes ma is ugyanúgy szórakoztatni és elvarázsolni: ráadásul mindez legalább hetven százalékban egyedül Roger Moore-nak köszönhető.

A listámról már csak az első két helyezett hiányzik: továbbá a +1 film, amely másképp nem kerülhetett fel rá... Erről szól a folytatásposzt.

Linkek
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 1. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 2. rész
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 4. rész - Az Angyalról
Egy angol úriember - 7+1 kedvenc filmem Roger Moore-ral - 5. rész - James Bondról

Megjegyzés:
(1) Valójában Moore és Niven először az 1955-ös The King's Thief című történelmi kalandfilmben szerepeltek együtt, ahol Niven a főgonoszt (Brampton hercegét), Moore viszont a címszereplő Michael Dermott (Edmund Purdom) legjobb barátját, egy bizonyos Jacket alakította. Éppen emiatt viszont gyakorlatilag egyáltalán nem volt közös jelenetük Nivennel. Purdom egy idő után ugyanúgy Olaszországba ment játszani, mint Moore, csakhogy ő végleg ott is maradt. Moore viszont közben megcsinálta az Ivanhoe-sorozatot, majd belekezdett Az Angyalba, egyre ismertebb és népszerűbb lett, míg végül megkapta James Bond szerepét. Így történhet meg, hogy bár a The King's Thief főcímében csak ötödik helyen áll a neve, kis betűkkel, s a karakterének még vezetékneve sincsen, a rajongók ma általában csakis amiatt nézik meg a filmet, mert ő szerepel benne.
(2) Az irodalmi Holmes fiktív személyiségéről alkotott vélemények között persze újra és újra feltűnik az is, hogy a detektív az aszexualitás tökéletes példaképe, Moore Holmes-a viszont ennek az elvárásnak nem felel meg. Én azonban a Holmes-szövegeket olvasva sem igen tudom belátni, hogy a felületes rátekintésen kívül mi hozta létre ezt a következtetést: hiszen ahhoz, hogy megtudjuk, egy személy aszexuális-e, ismerni kellene (az esetleg nem is igen létező) szexuális élete részleteit. Ezt pedig nyilván hiába várjuk egy Viktória-kori (kitalált) figurától. Az azonban, hogy Holmes számos történetben hoz össze szerelmeseket, old meg házassági viszályokat és kezel megértőn tragikus szerelmi bűntényeket, s hogy a novellabeli Irene Adlerben egyszerre nyűgözi le a csavaros és vakmerő észjárás, amellyel kifogott rajta, s a női büszkeség és bölcsesség, amivel erkölcsileg is megsemmisítette az ellenfeleit, olyasmit sejtet, hogy az irodalmi Holmest is nyugodtan lehet olykor romantikusnak, érzelmesnek, netán szenvedélyesnek tartani.
(2) A cikket eredetileg december 11-én publikáltam.