2018. január 26., péntek
Ahogyan a korábbi években, úgy most is keresem a módot arra, hogy egyszerre több kedvelt olvasmányomról is elmondhassam a véleményemet anélkül, hogy mindnek külön posztot szentelnék. Korábban ilyen sorozat volt a Most olvastam, a Könyvek és vélemények és az Olvasmányposzt, tavaly pedig a Könyvpárok, amelyben - mivel rájöttem, hogy magamnak és az olvasóknak is jobban tetszik a kiszámítható szabályosság - mindig két könyvről írtam egyszerre. Ezt az ötletet folytatva idén minden ilyen olvasmányposzt három olyan kötetet állít majd egymás mellé, amely valamiért számomra összekapcsolható.
A karácsony és a január igazán remek krimikkel hozott össze. Ez a mai bejegyzés ezek közül mutat be hármat, egyik kedvenc műfajommal, a detektívregénnyel megnyitva a Hármaskönyv sorozatot. Szerepel egy velencei krimi, amely mégsem olasz, egy angol detektívrejtély, kissé a királyi udvarból, végül egy sokak által alulértékelt, fantasztikus krimi, amely a Marsra repít el.
Donna Leon: Örök ártatlanság
Geopen, 2017
Az amerikai írónőnek, aki Velencében lakik, tanít és ír, az ezredforduló óta jelennek meg detektívregényei Magyarországon. 2007 óta kiadója a Geopen, ami nagy szerencse, hiszen tőlük mindig gondosan fordított, szép külsővel megjelentetett, igényes könyveket kap a magyar olvasó. Én 2012-ben fedeztem fel az írónő világát és ismerkedtem meg hősével, az okos, óvatos, sármos és kiváló családapa Brunetti felügyelővel A névtelen velencei című regényben, majd lelkesen és sorjában végigolvastam az összes hozzáférhető Leon-regényt. Ezek elrepítettek Velencébe, egy cseppet sem idealizált, sőt, kiábrándító, ám mégis inspiráló és különleges helyszínre, s fanyar iróniájukkal, érzelemmentes, mégis megkapó realizmusukkal gyorsan a kedvenceimmé váltak. Olvasgatásuk pedig pompásan kitöltötte azt a három évet, amíg épp ugyanekkor állt az írónő műveinek magyar kiadása. Azután 2016-ban két újabb kötettel ismét beindult a sorozat, 2017-ben pedig immár a 12. könyv vált elérhetővé nálunk is.
Ez, az Örök ártatlanság az eredeti széria jubileumi, 25. kötete, amely angolul is friss, hisz 2016-ban jelent meg. Nagyon tetszik a magyar kiadás és a magyar cím, ám az angol eredeti talán még szívbemarkolóbb: The Waters of Eternal Youth - Az örök ifjúság vize. A cselekmény ugyanis különösen indul (szinte mint Agatha Christie Az elefántok mindenre emlékeznek című regénye): Brunettit egy ismerőse (idős grófnő) kéri meg arra, hogy nem hivatalosan nyomozzon egy régi tragédia után. A grófnő unokáját, az akkor alig tizenhat éves Manuelát ugyanis valaki beledobta a csatorna vizébe, s mire kimentették, agya olyan károsodást szenvedett, ami visszarepítette egy hétéves gyermek szintjére. Azóta tizenöt év telt el, de a grófnő még mindig hiszi, hogy meg lehetne találni a tettest - ha egyáltalán keresnék, mivel a rendőrség annak idején megelégedett annyival, hogy baleset címkével látta el az esetet. Bár Brunetti nem érti, mit segíthetne az immár harmincéves és örökké gyermeknek megmaradó Manuelán, ha kiderülne, ki volt az, aki belevetette "az örök ifjúság vizébe", nyomozni kezd: s nemsokára titkokkal, hazugságokkal és egy újabb gyilkossággal kell szembesülnie.
Költői és izgalmas a regény, amely szokás szerint egyszerre keseríti el, szórakoztatja és gondolkoztatja el olvasóját. Csak ajánlani lehet.
Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban
Lettero, 2017
Ez a bájos és intelligens történet úgy hirdeti magát, mint olyan könyv, amelyet együtt írhatott volna Agatha Christie és P. G. Wodehouse. Mivel előbbi műveiért rajongok, utóbbit viszont ki nem állhatom, nem mondhatnám, hogy örülök az efféle kategorizálásoknak. Ezért én maradnék annyinál, hogy ez a regény egy igen fordulatos és szellemes, ám igencsak könnyed történelmi krimi, amelynek a detektívrejtélye kimerül annyiban, amennyit a cím is sugall. Az életvidám főszereplőnő, a vagyontalan arisztokrata Georgie ugyanis bezárt városi palotájuk fürdőkádjában akad rá egy férfi hullájára, s ha nem akarja, hogy bátyját, Glen Garry és Rannoch kétballábas hercegét tartóztassák le mint gyilkost, magának kell kinyomoznia, hogyan került a kádba családjuk megzsarolója élettelen állapotban.
Mindez azonban csak a 170. oldalon veszi kezdetét, így a könyv olvasóinak arra kell felkészülniük, hogy ez a vidám történet sokkal inkább szól egy önironikus, ám időnként arisztokratikusan nehézkes fiatal leányzó csetlés-botlásáról a nagyvilágban (1932-ben, hangulatilag a bolondos húszas évek és a gazdasági válság megnyomorította harmincas évek választóvonalán), mint valamiféle korrekt és logikájával kimerítő nyomozásról. Közben betekintést nyerünk a korszak kőgazdag, illetve titokban elszegényedett, de a mundér becsületét és a látszatot ügyesen fenntartó elitjének mindennapi teázásaiba, bálozásaiba és utazgatásaiba, megtanulhatjuk, miként kell begyújtani a kandallóba, s miként tukmáljuk rá vagyonos barátnőinkre az általunk tervezett, elszabott haute couture-ruhákat. A kellemesen fordított könyv még az uralkodócsalád mindennapjaiba is bepillantást enged, hiszen Lady Victoria Georgiana stb. az angol uralkodó, V. György rokona: bár ez nemigen derül ki, mivel a fordítónak nem sikerült megkülönböztetnie a királynő és királyné szavakat, így Mária királynéból sikeresen királynőt kreált.
Ettől függetlenül bízom benne, nem ez volt az utolsó találkozásom Georgie-val: megalkotója, Janet Quin-Harkin, az 1941-ben született, örökifjú írónő ugyanis már 13 könyvet szentelt hősnőjének az elmúlt években. Talán mi, magyar olvasók is kapunk még Georgie-krimiket a jövőben.
Robert J. Sawyer: Halál a vörös bolygón
Metropolis Media, 2015
A Marson játszódó noir-regény az egyik legmegosztóbb könyv, amiről csak véleményeket olvastam mostanában. És nem - vállalhatatlan - magyar borítója, s nem is sablonos - magyar - címe miatt (az eredeti a sokatmondó Red Planet Blues lenne). Van, aki szerint ez csak egy ponyvaregény, van, aki a társadalomábrázolásának mélységeit kicsinyelli, van, aki szerint remek ötletekre épül, de rosszul van megírva - és van, aki szerint zseniális könyv! Nos, mondanom sem kell, hogy én az utóbbi tábort erősítem.
Robert J. Sawyertől 2014-ben olvastam az első regényt, a szerintem abszolút asimovi vagy netán clarke-i színvonalon megírt, mégis teljesen egyéni kérdésfeltevésű Kifürkészhetetlent. Év végén 2014 negyedik legjobb könyveként listáztam, s ezután beszereztem minden hozzáférhetőt az írótól: kezdve a Metropolis Media által szinte már idegesítően sokszor az olvasók figyelmébe ajánlott Flashforward - A jövő emlékein (amely nyomán ugyan valóban tévésorozat készült, de semmi mást nem vett át belőle, csak az alapötletet), folytatva a szintén szörnyű borító mögé rejtett, de igen intelligens Lélekhullámmal (s ez a két kötet igazán tetszett is, bár nem érte el a Kifürkészhetetlen szintjét), hogy azután a kissé YA-stílusúra sikerült (vagy annak írt) WWW-trilógia (Világtalan, Vigyázók, Végzet) egy időre elvegye a kedvem a szerző regényeitől. Valószínűleg ezért tartott két évig, mire felfigyeltem rá, hogy még egy kötete megjelent magyarul (talán nem titkoltan A marsi 2014-es sikerét is meglovagolva).
Sokat vesztettem a figyelmetlenséggel: most ugyanis hajlamos vagyok azt mondani, hogy a Halál a vörös bolygón jobban tetszik még a Kifürkészhetetlennél is. Talán nem tűnik olyan jelentősnek, mint az, de magyarul, amely nyelven a klasszikus sci-fi-kriminek alig jelentek meg reprezentánsai (leginkább csak a Harcjáték című novellaantológiát lehetne ellenpéldaként megemlíteni), egyszerűen üdítő olyan science fiction történetet olvasni, ami 1. a műfaj minden szabályát tökéletesen betartó klasszikus noir is egyben (de nem thriller és nem is akció-kalandregény, ami manapság inkább elterjedt). 2. regényvilága nem szeretne totális világmagyarázatot nyújtani, s a jövőbeli egészségügytől és politikától a szórakoztatóiparon és a közlekedésen át a mezőgazdaságig mindent megmutatni, miközben elfelejt történetet mesélni (be kell valljam, hogy számomra Clarke jó néhány regénye is ezért nem tetszik). 3. szellemes, stílusos, s egyszerre idézi meg az ember kedvenc noir filmjeit és regényeit, s ad ötletes és öntörvényű saját rejtélyt, saját, karakteres szereplőkkel.
A történetben Alex Lomaxot, New Klondike-nak, a kissé félresikerült marsi betelepítés egyetlen, ám annál mocskosabb városának magánnyomozóját követhetjük nyomon, akinek az irodájába egy szép napon gyönyörű nő sétál be azzal, hogy segítsen megtalálni a férjét, aki eltűnt. Így csöppenünk egy rejtélysorozatba, amelyben szerepet játszik egy kedélyes marsi paleontológus, néhány ideáltestbe lelkét áthelyeztető gyanúsított, egy elveszett, ám annál értékesebb fosszíliamező, egy régi, kudarcba fulladt marsi expedíció, néhány egyforma testbe ültetett gengszter és egy figyelemreméltó saját testtel rendelkező írónő. A szórakoztató, izgalmas és hangulatos kötet egyszerre kacsint össze a noir rajongóival és szerez örömet annak, aki egy jó sci-fire vágyik. Úgyhogy nekem kétszeresen is tetszett. Ajánlom másoknak is.
A karácsony és a január igazán remek krimikkel hozott össze. Ez a mai bejegyzés ezek közül mutat be hármat, egyik kedvenc műfajommal, a detektívregénnyel megnyitva a Hármaskönyv sorozatot. Szerepel egy velencei krimi, amely mégsem olasz, egy angol detektívrejtély, kissé a királyi udvarból, végül egy sokak által alulértékelt, fantasztikus krimi, amely a Marsra repít el.
Geopen, 2017
Az amerikai írónőnek, aki Velencében lakik, tanít és ír, az ezredforduló óta jelennek meg detektívregényei Magyarországon. 2007 óta kiadója a Geopen, ami nagy szerencse, hiszen tőlük mindig gondosan fordított, szép külsővel megjelentetett, igényes könyveket kap a magyar olvasó. Én 2012-ben fedeztem fel az írónő világát és ismerkedtem meg hősével, az okos, óvatos, sármos és kiváló családapa Brunetti felügyelővel A névtelen velencei című regényben, majd lelkesen és sorjában végigolvastam az összes hozzáférhető Leon-regényt. Ezek elrepítettek Velencébe, egy cseppet sem idealizált, sőt, kiábrándító, ám mégis inspiráló és különleges helyszínre, s fanyar iróniájukkal, érzelemmentes, mégis megkapó realizmusukkal gyorsan a kedvenceimmé váltak. Olvasgatásuk pedig pompásan kitöltötte azt a három évet, amíg épp ugyanekkor állt az írónő műveinek magyar kiadása. Azután 2016-ban két újabb kötettel ismét beindult a sorozat, 2017-ben pedig immár a 12. könyv vált elérhetővé nálunk is.
Ez, az Örök ártatlanság az eredeti széria jubileumi, 25. kötete, amely angolul is friss, hisz 2016-ban jelent meg. Nagyon tetszik a magyar kiadás és a magyar cím, ám az angol eredeti talán még szívbemarkolóbb: The Waters of Eternal Youth - Az örök ifjúság vize. A cselekmény ugyanis különösen indul (szinte mint Agatha Christie Az elefántok mindenre emlékeznek című regénye): Brunettit egy ismerőse (idős grófnő) kéri meg arra, hogy nem hivatalosan nyomozzon egy régi tragédia után. A grófnő unokáját, az akkor alig tizenhat éves Manuelát ugyanis valaki beledobta a csatorna vizébe, s mire kimentették, agya olyan károsodást szenvedett, ami visszarepítette egy hétéves gyermek szintjére. Azóta tizenöt év telt el, de a grófnő még mindig hiszi, hogy meg lehetne találni a tettest - ha egyáltalán keresnék, mivel a rendőrség annak idején megelégedett annyival, hogy baleset címkével látta el az esetet. Bár Brunetti nem érti, mit segíthetne az immár harmincéves és örökké gyermeknek megmaradó Manuelán, ha kiderülne, ki volt az, aki belevetette "az örök ifjúság vizébe", nyomozni kezd: s nemsokára titkokkal, hazugságokkal és egy újabb gyilkossággal kell szembesülnie.
Költői és izgalmas a regény, amely szokás szerint egyszerre keseríti el, szórakoztatja és gondolkoztatja el olvasóját. Csak ajánlani lehet.
Lettero, 2017
Ez a bájos és intelligens történet úgy hirdeti magát, mint olyan könyv, amelyet együtt írhatott volna Agatha Christie és P. G. Wodehouse. Mivel előbbi műveiért rajongok, utóbbit viszont ki nem állhatom, nem mondhatnám, hogy örülök az efféle kategorizálásoknak. Ezért én maradnék annyinál, hogy ez a regény egy igen fordulatos és szellemes, ám igencsak könnyed történelmi krimi, amelynek a detektívrejtélye kimerül annyiban, amennyit a cím is sugall. Az életvidám főszereplőnő, a vagyontalan arisztokrata Georgie ugyanis bezárt városi palotájuk fürdőkádjában akad rá egy férfi hullájára, s ha nem akarja, hogy bátyját, Glen Garry és Rannoch kétballábas hercegét tartóztassák le mint gyilkost, magának kell kinyomoznia, hogyan került a kádba családjuk megzsarolója élettelen állapotban.
Mindez azonban csak a 170. oldalon veszi kezdetét, így a könyv olvasóinak arra kell felkészülniük, hogy ez a vidám történet sokkal inkább szól egy önironikus, ám időnként arisztokratikusan nehézkes fiatal leányzó csetlés-botlásáról a nagyvilágban (1932-ben, hangulatilag a bolondos húszas évek és a gazdasági válság megnyomorította harmincas évek választóvonalán), mint valamiféle korrekt és logikájával kimerítő nyomozásról. Közben betekintést nyerünk a korszak kőgazdag, illetve titokban elszegényedett, de a mundér becsületét és a látszatot ügyesen fenntartó elitjének mindennapi teázásaiba, bálozásaiba és utazgatásaiba, megtanulhatjuk, miként kell begyújtani a kandallóba, s miként tukmáljuk rá vagyonos barátnőinkre az általunk tervezett, elszabott haute couture-ruhákat. A kellemesen fordított könyv még az uralkodócsalád mindennapjaiba is bepillantást enged, hiszen Lady Victoria Georgiana stb. az angol uralkodó, V. György rokona: bár ez nemigen derül ki, mivel a fordítónak nem sikerült megkülönböztetnie a királynő és királyné szavakat, így Mária királynéból sikeresen királynőt kreált.
Ettől függetlenül bízom benne, nem ez volt az utolsó találkozásom Georgie-val: megalkotója, Janet Quin-Harkin, az 1941-ben született, örökifjú írónő ugyanis már 13 könyvet szentelt hősnőjének az elmúlt években. Talán mi, magyar olvasók is kapunk még Georgie-krimiket a jövőben.
Metropolis Media, 2015
A Marson játszódó noir-regény az egyik legmegosztóbb könyv, amiről csak véleményeket olvastam mostanában. És nem - vállalhatatlan - magyar borítója, s nem is sablonos - magyar - címe miatt (az eredeti a sokatmondó Red Planet Blues lenne). Van, aki szerint ez csak egy ponyvaregény, van, aki a társadalomábrázolásának mélységeit kicsinyelli, van, aki szerint remek ötletekre épül, de rosszul van megírva - és van, aki szerint zseniális könyv! Nos, mondanom sem kell, hogy én az utóbbi tábort erősítem.
Robert J. Sawyertől 2014-ben olvastam az első regényt, a szerintem abszolút asimovi vagy netán clarke-i színvonalon megírt, mégis teljesen egyéni kérdésfeltevésű Kifürkészhetetlent. Év végén 2014 negyedik legjobb könyveként listáztam, s ezután beszereztem minden hozzáférhetőt az írótól: kezdve a Metropolis Media által szinte már idegesítően sokszor az olvasók figyelmébe ajánlott Flashforward - A jövő emlékein (amely nyomán ugyan valóban tévésorozat készült, de semmi mást nem vett át belőle, csak az alapötletet), folytatva a szintén szörnyű borító mögé rejtett, de igen intelligens Lélekhullámmal (s ez a két kötet igazán tetszett is, bár nem érte el a Kifürkészhetetlen szintjét), hogy azután a kissé YA-stílusúra sikerült (vagy annak írt) WWW-trilógia (Világtalan, Vigyázók, Végzet) egy időre elvegye a kedvem a szerző regényeitől. Valószínűleg ezért tartott két évig, mire felfigyeltem rá, hogy még egy kötete megjelent magyarul (talán nem titkoltan A marsi 2014-es sikerét is meglovagolva).
 |
| Na, ezt hívják borítónak |
A történetben Alex Lomaxot, New Klondike-nak, a kissé félresikerült marsi betelepítés egyetlen, ám annál mocskosabb városának magánnyomozóját követhetjük nyomon, akinek az irodájába egy szép napon gyönyörű nő sétál be azzal, hogy segítsen megtalálni a férjét, aki eltűnt. Így csöppenünk egy rejtélysorozatba, amelyben szerepet játszik egy kedélyes marsi paleontológus, néhány ideáltestbe lelkét áthelyeztető gyanúsított, egy elveszett, ám annál értékesebb fosszíliamező, egy régi, kudarcba fulladt marsi expedíció, néhány egyforma testbe ültetett gengszter és egy figyelemreméltó saját testtel rendelkező írónő. A szórakoztató, izgalmas és hangulatos kötet egyszerre kacsint össze a noir rajongóival és szerez örömet annak, aki egy jó sci-fire vágyik. Úgyhogy nekem kétszeresen is tetszett. Ajánlom másoknak is.
