Egyetlen hét története. Ennyit ölel fel a horvát származású német írónő, Marica Bodrožić magyarul tavaly megjelent regénye, a Cseresznyefa asztal. Egy nő, még fiatal, de már nagyon-nagyon sokat átélt, emlékezik benne. Rendezkedik és gondolkodik, költözik – és próbálja megtalálni a helyét. Arjetának hívják és a legfontosabb emlékképe a tengerről szól. A hazáját örökre elvesztette, de talán még találhat magának egy újabbat…

A Napkút Kiadó viszonylag csendben, ám a szokott kiváló minőségben és Szalai Lajos pompás fordításában jelentette meg ezt a különleges könyvet, amelyért szerzője 2013-ban elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A kiadó gyakran jelentkezik kelet-közép-európai szerzők különleges, nálunk még ismeretlen írásaival: így ismertem meg például nemrég a kiváló cseh novellistát, Zdeněk Svěrákot is jóvoltukból. Bodrožić esetében azonban a helyzet talán még izgalmasabb, hiszen a dalmáciai születésű írónő, akinek most jelent meg az első munkája magyarul, tízéves gyermekként kényszerült arra, hogy elhagyja hazáját, az akkori Jugoszláviát, és Németországba költözzön. Így német nyelven lett elismert író: ugyanakkor művei visszatérő témája a közép-európaiság, egyáltalán, az európaiság mibenléte, s szülőföldjének múltja és jelene.

Amikor 2015-ben megkapta a Konrad Adenauer Alapítvány Irodalmi Díjat, a laudációban Európa költőjének nevezték. És valóban: ha elkezdjük olvasni a Cseresznyefa asztalt, időnként valóban szinte valamiféle prózavers szövegörvényében találhatjuk magunkat. Máskor viszont szinte kérlelhetetlen realitással szembesülhetünk, hiszen a könyv azt a kérdést teszi fel, hogyan is veszhetett el minden, a fiatalkor Paradicsoma, a család békéje, a szerelem menedéke – köszönhetően a diktatúrának és a háborúnak. Arjeta elveszíti az apját, kisöccseit, a szülővárosát, a múltját: első ránézésre nem marad neki más, mint néhány reklámszatyornyi fénykép és papír, rendezetlenül és töredékesen.

Olvasva a könyvet azonban hamar rájöhetünk, hogy minél kitaszítottabb az ember, annál inkább otthonra találhat önmagában. Minél több tárgyat és dolgot vettek el tőle, annál jobban meg tudja becsülni és meg tudja érteni az emlékezést. Arjeta tétova, ide-oda röppenő gondolatai, töredezett, fel-felvillanó emlékei, magánya és bizonytalansága végül eljuttatja egy új bizonyossághoz. Önmagából építkezve végül megtalálhatja az új életét és az új otthonát: ahol ezután léteznie kell.

Az egy hét, vagyis hét nap alatt egyfajta ön-újrateremtés játszódik le, mitikus időbe emelve, a tudatfolyam és a mozaikos szerkesztés eszközeit használva. Megdöbbentő a kontraszt a szöveg líraisága, finomsága és szuggesztív hangulatisága és aközött, mennyi precízen beépített, valós ténnyel, adattal, apró részlettel és „igaz történet alapján” elbeszélt szituációval találkozhatunk a történetben. Amikor elkezdjük olvasni, még nem érezni a kusza emlékfelhőkből és a kuszán körkörös mondatokból kialakuló, kristálytiszta szerkezetet, a hetedik nap végére azonban maga a szöveg is megszületik bennünk: együtt a könyv elolvasásával.

A Cseresznyefa asztal lelkileg megterhelő olvasmány, különleges nyelvezetével és stílusával azonban képes meghódítani azt, aki kézbe veszi. Álomszerű lebegése ellenére keserű tanulságot hordoz: megtanít rá, hogy az emlékeinket nem tudjuk sem szabályozni, sem pedig büntetlenül elnyomni, s a múltunkkal együtt kell élni. Mindez pedig nekünk, magyaroknak is húsba vágó téma – nem kétséges.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Marica Bodrožić: Cseresznyefa asztal
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én