Orosz. Szovjet. Sötét. Groteszk. Misztikus. Őrült. Abszurd. Szép. Azt hiszem, ezek azok a szavak, amelyek először eszembe jutottak, amikor befejeztem Ljudmila Petrusevszkaja elbeszéléskötetét, a Rémtörténeteket. A Typotex Kiadó igényes Világirodalom sorozatának újabb darabja, azt hiszem, teljességgel egyedülálló a 2016-os év könyvei között, de nehéz párját találni a régebbi kötetek között is. A két tucat szöveget tartalmazó gyűjtemény ugyanis nem hagyományos novellákat tartalmaz, hanem – az írónő szavai szerint – dalokat, allegóriákat, rekviemeket és meséket.

Volt egyszer egy asszony, annak egy kislánya, úgy hívták, Cseppség, s egy fél babhüvelyben élt… Volt egyszer egy asszony, a férje elment a háborúba, lelőtték, eltemették, de egy szép napon hazatért… Volt egyszer egy ember, meghalt a felesége, aztán találkozott egy macskával a hóviharban, s hazavitte… Megöltek egy leányt, de aztán feltámasztották… Megöltek egy feleséget, mégsem halt meg, de volt egy pudlija… Egyszer volt egy asszony, aki meg akarta ölni a szomszédja kislányát…

Így és ehhez hasonlóan kezdődnek azok a rövid írások, amelyek az orosz irodalom egyik élő klasszikusa, Ljudmila Petrusevszkaja könyvében, a Rémtörténetekben olvashatók. Azaz abban a gyűjteményes kötetben, amelynek oroszul éppenséggel az a címe: Egyszer volt egy asszony, aki meg akarta ölni a szomszédja kislányát (Жила-была женщина, которая пыталась убить ребёнка своей соседки). Kíváncsi vagyok, vajon ha magyarul is ezzel a szöveggel a fedélen kerül boltokba a könyv, hányan mertek volna utánanyúlni a könyvespolcra?

Pedig mindnyájunkban ott van a borzongás utáni vágy: s itt nem a tömegcikké vált, sablonosan ijesztgető horrorra vagy thrillerre gondolok, hanem arra az ősi, atavisztikus félelemre, amellyel bele szokás gondolni abba, hogy a nyugodt, átlagos, esetleg boldog élet felborul és átadja a helyét valami kaotikusnak, undorítónak vagy velejéig romlottnak. Persze ilyesféle érzések csak rövid ideig szokták kísérteni az embert: számomra azonban Ljudmila Petrusevszkaja könyvének ez az egyes számú alapélménye. Olvashatunk benne kísértettörténeteket, groteszk meséket, különös kalandokat és szomorkás sztorikat, gótikus hangulatú novellát egy szerzetesről, japános misztikus elbeszélést az állattá változó halottról, népmesés fantasztikus történetet és disztópikus sci-fit. Illetve: mindennek a színét és fonákját, megidézését és paródiáját. Akad háborús történet, megismerhetünk egy botcsinálta sztarecet, olvashatunk öngyilkosokról, őrültekről és kétségbeesettekről: a redukált nyelvű szövegekben azonban a realitás egybefonódik a fantasztikummal, a szovjet és posztszovjet mindennapok leírása pedig a sajátos abszurddal.

Az írónő 1979-ben (forrás)

S ez adja a könyv második erősségét: a Rémtörténetek ugyanis nem egyszerűen csak rémes-misztikus-borzongató sztorik összessége. Közben kegyetlen, különös és könnyed körülírása annak is, milyen diktatúrában élni, vagy ott nevelődni. Nyugodt, átlagos, esetleg boldog életet teremteni úgy, hogy sok-sok hazugságra alapozzuk. Nem törődni azzal, hogy a látszólag nyugodt felszín alatt van valami kaotikus, undorító vagy éppen velejéig romlott. Ez a könyv a kétségbeesettek, öngyilkosok, csalódott anyák, rosszul kötött házasságok, gyógyíthatatlan betegségek, kallódó gyerekek, az újra felkapart háborús sebek, a mindent ködbe burkoló alkoholizmus, a gyász és a totális pusztulás könyve. Vagyis: erősen emlékeztet arra a szovjet, posztszovjet világra, amelynek Ljudmila Petrusevszkaja élő tanúja.

Sanzonesten, a jellegzetes kalapban (forrás)

Az írónő, aki 1938-ban született, volt színész, újságíró és riporter. Volt, hogy betiltották a műveit, volt, hogy eltűrték, de sosem támogatta senki. Már a hatvanas évektől írt, elbeszéléseket, regényeket, drámákat, de írásai sokszor csak szamizdat formában terjedhettek. Magyarországon először színdarabíróként debütált: Három lány kékben című művét 1987-ben úgy mutatta be a Katona József Színház, hogy a darab a Szovjetunióban még be volt tiltva. Az írónő nemzetközi elismertségre a kilencvenes évek elején tett szert, amikor Éjidő című regényét számos nyelvre lefordították, sőt, esélyesnek tartották a Booker-díjra is, 1992-ben pedig elnyerte a németországi Puskin-díjat. Azóta ő az egyik legismertebb orosz kortárs szerző: megkapta az Orosz Állami Művészeti Díjat (2004), a Sztanyiszlavszkij-díjat (2005) és a Triumph-díjat (2006). A Rémtörténetek angol nyelven is valóságos bestsellerré vált és 2010-ben elnyerte a legjobb novelláskötet World Fantasy Díját. Petrusevszkaja emellett a kilencvenes évektől énekesnőként is fellép, hatalmas sikerrel, festményei pedig bekerültek a Tretyakov Galériába és a Puskin Múzeumba is.

Egy Petrusevszkaja-arc (forrás)

Novelláinak sikere nem csoda: mesét azóta szeretünk olvasni, hallgatni, hogy megszülettünk, a népmesék sokasága pedig eredetileg felnőttek számára íródott, keletkezett. Vagyis a keleti szlávok dalai, e furcsa felnőttmesék valami olyasmit idéznek fel bennünk, ami személyiségünk egyik legelrejtettebb része: a mesehallgatót. Az, hogy ezek a mesék rémtörténetek, s hogy egyformán idézik Gogol és Poe, Csehov és Mihail Zoscsenko, a keleti kísértettörténetek és a Petrusevszkajánál alig öt évvel fiatalabb Ljudmila Ulickaja szétesett posztszovjet világát, az pedig már a posztmodern ajándéka. Ezeket a Rémtörténeteket nagyon lehet szeretni, s lehet rajtuk szomorkodni és nevetni, dühöngeni és gondolkodni: ahogy a jó könyveken szokás. Azt hiszem, ezért érzem úgy, hogy a Rémtörténetek volt az Év Könyve.