Ha meghallja a nevét, a legtöbb emberben egy mélyen, erotikusan búgó hang merül fel a múltból. Dallam- és szövegrészletek szűrődnek elő a homályból: „Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte”, „Mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet”, „Te vagy a fény az éjszakában”. Mindezek után esetleg kibontakozik egy jajvörösre festett, szépen formált ajak is (fekete-fehérben), amint a dal szavait súgja. S végül kirajzolódik a széles arc, az ívelt, határozott szemöldökkel, a nagy, bánatos pillantású szemekkel, az erős állal, a magas homlokkal: s felette a felfésült hajkorona. Így örökítette meg Karády Katalint, a negyvenes évek magyar filmgyártásának legkülönlegesebb, sőt, talán egyetlen igazi sztárját sok-sok fotós, köztük a híres Inkey Tibor is. Lehunyt szemmel várja az extázist, kivillantott, feltűnően szabályos fehér fogakkal mosolyog, titokzatos kalapok árnyalják az arcát, szépen manikűrözött körmű, hosszú ujjú kezében hamvadó cigarettavég.

Számomra azonban Karády nemcsak egy hang vagy egy kép, nemcsak zseniális énekesnő és tökéletesen fényképezhető, sajátos aurával rendelkező fotómodell. Nagyon szeretem a filmjeit is, s meggyőződésem, hogy nemcsak kitűnő énekesnő, de tehetséges filmszínésznő is volt ez az oly rövid pályafutást magáénak mondó sztár. A fiatal Karády (eredeti nevén Kanczler Katalin) nagyon gyorsan és váratlanul vált népszerűvé első filmjével, az 1939-es Halálos tavasszal, s mindössze harmincnégy éves volt, amikor bemutatták utolsó „igazi” Karády-filmjét (a Szováthy Évát) 1944-ben. Mindössze húsz játékfilm és négy rövidfilm maradt utána, amikor – filmjei betiltása után s tulajdonképpen már a színpadról is letiltva – 1951-ben átlépte a magyar határt. Sosem tért haza: 1968-tól New Yorkban élt, s itt is hunyt el 1990-ben. Az 1980-as évektől azonban mítosza és népszerűsége ismét feltámadt: a Filmmúzeum sorra vetítette régi filmjeit, a késő Kádár-kor lemezkiadásába is be kellett szorítani hihetetlen példányszámban elkelt hanglemezeit. Egész életében legenda volt, s az ma is, 107 évvel születése és huszonhét évvel halála után.

Mégpedig olyannyira legenda, hogy sokan még abban sem biztosak, valóban 1910-ben született-e. Szintén gyakran olvasni cikkeket arról, vajon tényleg hosszabb ideig nevelkedett-e Hollandiában. Vagy hogy valóban egy gazdag ember kitartottja volt-e tizenhat évesen, esetleg mégis inkább a saját neméhez vonzódott-e? S persze ott az örök kérdés, kémkedett-e a színésznő a második világháború idején, mint egyik utolsó filmjének hősnője, a titokzatos Machita?

Ezért remek könyv a Ne kérdezd, ki voltam, hiszen amellett, hogy pontos képet ad arról, milyen volt Karády Katalin, külön foglalkozik a fenti és hasonló legendákkal is. Színes fotón megszemlélve a színésznő anyakönyvi bejegyzését vagy épp házasságkötésének adatait, nem lesz többé kérdéses, mikor is látta meg a napvilágot, vagy hogy 1930-ban, húszévesen nem egy gazdag ember társa, hanem egy adóvégrehajtó tiszt hitvese lett: még egy fotót is megnézhetünk az ifjú feleségről, aki ekkor még nem volt Karády, a díva. Olvashatunk a színésznő művészi felfedezéséről, kapcsolatáról Egyed Zoltán újságíróval, barátairól és ellenségeiről: ám nem úgy, ahogy a legendákat tálaló filmlapok, vagy maga Egyed Zoltán alakította a Karády-mítoszt, hanem a lehetőségig pontos, érdekes adatokra támaszkodva. Belenézhetünk Karády fennmaradt leveleibe, s minden kiderül arról a szerelemről is, amely Ujszászy István vezérőrnagyhoz, a magyar hírszerzés főnökéhez fűzte. Ám a kötet legérdekesebb része talán az, amely bemutatja, hogyan és miért kényszerült emigrációba Karády, hogyan jutott el külföldre és mit csinált ott, továbbá, hogy miért nem jött soha haza. Ezzel a témával kapcsolatban ugyanis talán még több a mítosz, mint a korai éveiről.