A legnehezebb talán épp a magyar szocialista krimikről írni. Még ha el is fogadjuk, hogy létezett ilyen, nagyon könnyű afféle magyar narancsként, lebecsülően gondolni rá. Már csak azért is, mert - mint a külföldi krimik esetében is - ha magyar könyvekről esik szó, különböző műfajok keverednek egymással.

Ahogy erre korábban már utaltam, több helyen olvasni például a neten, hogy a magyar krimit Mág Bertalan, Berkesi András és Mattyasovszky Jenő művei képviselték a szocializmus időszakában. Ez az állítás egyúttal azt is sejteti, hogy a "rendszer" erre a műfajra is rátette a kezét, mégpedig oly módon, hogy ex-rendőrökkel és ex-ávéhásokkal íratta meg a bűnügyi regény műfajába tartozó sikerkönyveket. Ám akármennyire is igaz, hogy a fenti hármast a korszak sikerszerzőinek lehet nevezni, magával az állítással már akad egy komoly probléma: a felsorolt három szerző ugyanis egyáltalán nem is írt krimit!

Mattyasovszky Jenő (1931-1984) rendőrből lett újságíró: az ötvenes években végzett nyomozóként, s a Budapesti Rendőr-főkapitányságra került, ahol főleg betörések után nyomozott. Később a Magyar Rendőr újságírója lett, nyugdíjazása után pedig kémtörténeteket kezdett írni a láthatatlan hősről, Hódról. Első regénye, a Hód bemutatkozik 1967-ben jelent meg (a Határőrök Kiskönyvtárában, később pedig a Kossuth Kiadó vette át a sorozatát), majd mintegy tizenöt követte. Ám ezek a könyvek nem krimik, főleg nem detektívtörténetek, hiszen idegen kémek, beépített szabotőrök és ellenséges ügynökök utáni titkos nyomozásokról szólnak (s közös jellemzőjük, amiért tulajdonképpen megfilmesíthetetlenek, hogy az egyik fontos szereplő mindig az álruhában, álnéven beépült Hód, egy másik pedig a kém, ám, hogy ki kicsoda, csak az adott regény végén derül ki). A brand olyan sikeres volt, hogy az író korai halála után Kulcsár Ödön a végtelenségig (illetve a rendszerváltásig) folytatta a szériát, így ma mintegy kétszer annyi Hód-regény van, mint ahányat Mattyasovszky ténylegesen megírt. Ám ezek is - bár sokkal gyengébb színvonalon - legfeljebb kémthrillernek nevezhetők, semmiképpen sem krimik.

Berkesi András (1919-1997), a Katpol és az ÁVH egykori nyomozótisztje, később a Magvető Kiadó munkatársa még hihetetlenebb termékenységgel ontotta könyveit. 1958-tól, az ötvenhatos forradalomról szóló első könyvének, az Októberi viharnak a megjelenésétől 2001-ig, amikor utolsó regénye is napvilágot látott posztumusz, negyvenkét művet adott ki. Ezek között azonban krimit egyáltalán nem találni. Talán Az öt kódex titka és A 13. ügynök emlékeztet nyomozós regényre kezdetben, de végül itt is kémszálhoz jutunk: amely nem egyszerű magyarázatként szolgál (tehát pl. indítékul egy "valódi", civil gyilkossághoz), hanem a történet valódi alapját jelenti. (Nem csoda, hogy e két könyvben épp a nagy sikerű Sellő a pecsétgyűrűnnek, ennek a háborús és kém-kalandregénynek - s egyáltalán nem kriminek - a szereplői térnek vissza.)

Végül Mág Bertalan (1911-2001) látszólag valóban krimi, sőt, esetleg rendőrregény műfajú munkáit az különbözteti meg egy valódi krimitől, hogy megtörtént eseteket mondanak el. Vagy legalább is annyira úgy tesznek, hogy a fikció elsikkad. Mág a negyvenes évektől dolgozott nyomozóként az Országos Rendőr-főkapitányságon, 1968-ban rendőr alezredesként vonult nyugalomba, s azonnal elkezdte megírni az emlékeit. Első könyve, az 1969-es Nyomon a Mág-csoport még mindenfajta irodalmi "szűrés" nélkül öntötte novellaszerű formába az egyes, valóban megtörtént esetek leírásait. Később azonban jellemzővé vált az írásaira a regényesebb szövegforma, a párbeszédek gyakori alkalmazása, s természetesen az, hogy a fiktív elemeket erősítve a történetek főszereplője egy bizonyos Magos őrnagy lett (Mag-os...). Az esetek többségében azonban kitartott az esetleíráshoz illő,  vagyis a novella- vagy kisregény-terjedelemnél, s ha valaki puszta irodalomként próbálja olvasni izgalmas történeteit, hamar rájön, hogy szövegük nem a novellát, az elbeszélő prózastílust, sokkal inkább egy nyomozati dosszié összefoglalóit idézi.

Látva immár, hogy a magyar szocialista krimit mégsem Mág, Berkesi és Mattyasovszky munkái között kellene keresni, érdemes lenne végignézni, mi jelent meg az ő könyveiknél kisebb, de még mindig jelentős példányszámban. Ez azonban óriási feladat: ha valaki elszánja rá magát, igen nagy anyagot kell majd átrágnia, főleg a rendszerváltást megelőző és követő pár esztendőben, amikor végre csak úgy záporozott a magyar olvasóközönségre a sok-sok addig fiókban őrzött kézirat - nem egyszer igen kritikátlanul... Épp ezért én csak a Magvető Kiadó Albatrosz sorozatával foglalkoztam: ez a bejegyzés az ott megjelent magyar krimikről szól.

Néhányan az itt publikálók közül túlélték a könyv-rendszerváltás zavaros időszakát, sőt, máig megőrizték népszerűségüket. Ilyen volt a sokoldalú kötetszámrekorder, Nemere István (*1944), akinek az első megjelent kötete épp egy krimi volt 1974-ben: A rémület irányítószáma, amely az Albatrosz sorozatban jött ki. Rövidesen követte azonban (ugyanott, 1977-ben) második könyve, A Triton-gyilkosságok, amely már a sci-fi-krimi műfajával kísérletezett, s ezután a szerző elindult arra a tudományos-fantasztikus útra, amely aztán eltartott egészen a rendszerváltásig. Amit pedig azóta írt, bizonyos szempontból már mindenképpen történelem... Szintén az Albatrosz szériában mutatta meg először tehetségét Lőrincz L. László (*1939) mint Leslie L. Lawrence, a saját történetében nyomozó bölcs detektív: a Sindzse szeme 1983-ban, A Karvaly árnyéka 1985-ben jelent meg először, s számos újabb kötet követte, egészen napjainkig. Ugyanígy halálig népszerű maradt és folyamatosan publikált Tótisz András (1950-2013), azaz T. O. Teas, akinek Öld meg puszta kézzel című könyve 1986-ban kerülhetett az olvasók kezébe az Albatrosz sorozatban. E szerzőkről azonban alapvetően elmondható, hogy többek közt azért népszerűek ma is, mert azok a krimik, amelyeket a szocialista korszakban publikáltak, nem voltak "szocialisták". Utóbbin persze nem a politikai felhangokat értem: azt viszont igen, hogy valamennyien megkerülték a korszak realista sablonjait, általában külföldi hősökkel, teljességgel "mesésen" idegen történetszállal, vagy akár science fiction elemek segítségével. Így az "itt-és-most" politikai és történelmi elavulásával sem kellett számolniuk.

A korszakforduló azonban véget vetett néhány olyan pályának is, amely izgalmas klasszikus, de modernül magyar krimiszerzői jövőt sejtetett. Gyürk Saroltának például 1980-ban jelent meg először krimije, a Heten mint a gonoszok, majd további hat lélektani krimit és detektívregényt publikált: az általam leginkább kedveltekben egy bizonyos Kertész Pál nyomoz. Az írónő, aki a sci-fivel is kacérkodott, 1988-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt. Több könyve nem is jelent meg: csak első regényét adták még ki egyszer újra az ezredforduló előtt. (Gyürk Saroltáról és műveiről külön is írtam, itt.)

Viszonylag korán indult a pályája Kristóf Attilának (1938-2015), hiszen már 1973-ban (magyar krimiírók közül harmadikként) megjelent egy kötete az Albatrosz sorozatban. A feledékeny gyilkost hamarosan újabb regények követték, s bennük egyre jobban megismerhettük Dér Ádámot, a magyar kriminálpszichológust. 1991 után azonban a szerző a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyetteseként teljesen elfordult a műfajtól, vissza a szorosan vett szépirodalom felé, ami krimikedvelőként igencsak elszomorít. (Kristóf Attiláról és műveiről már külön is írtam, itt.)

Ezzel szemben C. C. Kicker (vagyis Harsányi Gábor és társszerzője) rövid tündöklése kevéssé aggaszt: már az 1984-es Johanna és a médiumot is nehéz volt komolyan venni, hát még a folytatást. Ugyanígy talán a jótollú fordítónak, Zsámboki Máriának se kellett volna a műfajhoz fordulnia: Jeanne-Marie Joël néven kiadott könyve, a Ne nyeld le szó nélkül! (és 1991-es folytatása) jó példa arra, hogyan ne írjunk (se magyar, se más) krimit.

A "civilben" a történelmi segédtudományok szakértőjeként, levéltárosként ismert Bogdán István krimijeiből viszont jó lett volna még olvasni: Filamér, Ludócia meseországának valódi hard boiled magánnyomozója azonban kétszer is eltűnt a rajongók szeme elől: az Albatrosz sorozatban 1977-ben jelent meg az Őfelsége magánnyomozója, ám folytatása nem lett, jóval később, a regény 2006-os, Filamér című második kiadása után a megjelentető Kalandor Kiadó ígérte meg több újabb Bogdán-Filamér-regény posztumusz kiadását, ám sajnos ezek is elmaradtak. (A témáról külön írtam, itt.)

A fent felsorolt szerzők művein kívül azonban épp a Magvető Albatrosz sorozatában még számos magyar krimiszerző mutatkozott be: olykor csak egy vagy két történettel, olykor filmkönyvvel. A bejegyzés további részében ezeket a regényeket szeretném bemutatni. Ha nem is merek ugyanis vállalkozni a nyolcvanas évek végi magyar krimiirodalom áttekintésére, az Albatrosz jó nyomvonalat jelöl ki, mivel még magyar szerzőktől is (viszonylag) minőségi alkotásokat válogattak bele, ráadásul minél visszább haladunk az időben, annál igazabbá válik ez az állítás.

Az alábbiakban tehát azoknak az Albatroszos magyar szerzőknek a regényei szerepelnek (és még egy ráadás), akiktől más módon nem lehet könyvekhez jutni, s a rendszerváltás után már nem folytatták pályájukat, ám annak idején jó vagy épp kiváló krimiket írtak. Mind a tizenöt (plusz egy) könyvet értékeltem is öttől egyig terjedő pontozással - még ha ez a rendszer teljesen szubjektív is.

Imre Gábor - Bojcsuk József: A Vörös Túr
1967
Ha valaki csak úgy, belelapozás alapján szeretné megítélni ezt az első fecske könyvet, lehetséges, hogy története alapján a kommunista ellenállásról szóló kalandtörténetek közé sorolná be. (Lásd Fülöp János: Bors I-II.) Ha azonban ténylegesen elkezdjük olvasni, olyan felszisszenős érzésünk támadhat: itt volt rá a komoly esély, hogy magyar történelmi krimi szülessen...
Minden egy gyilkosságsorozattal kezdődik: hullanak az egykori fehér különítményesek, mint a legyek. A ma is csendőrködő őrmestert leszúrják, részeges társa kútba zuhan, utóbbi rokona egy vonatból esik ki, mindnyájuk egykori ismerősét, a hadirokkant trafikost agyonlövik. A precíz és találékony Mányai százados pedig nyomozni kezd. Kreatívan és szívósan halad előre, utazgat fel és alá a Horthy-korszak Magyarországán, itt kikapós feleséget talál, ott lázongó diákságot, amott meg a leendő ötödik áldozatot, aki nem hajlandó őrizetet kérni... Hihetetlenül érzékletesen megírt, hangulatos jelenetek közepette jelenik meg előttünk a harmincas évek közepének Magyarországa, a vidék és a főváros egyaránt. A párbeszédek könnyedek és humorosak, a leírások ízesek és magától értetődően irodalmiak. Lassan kibontakozik egy régi-régi történet is egy 1919-es gyilkosságról: ennek az elkövetőit öldösi a titokzatos gyilkos, a Vörös Túr. Ám a rejtélyes bosszúálló nem kommunista ám, hanem...
Anélkül, hogy ellocsognám a történetet, le kell szögeznem, hogy A Vörös Túr csak félig jó könyv. Többféle utat választhatott volna két szerzője (akik egy szocialista nem-krimit, a Mairelandi veszedelem címűt jegyeznek még együtt, 1961-ben), de persze a korszak mindegyiknek alkalmatlan volt. Első lehetőség: normális embernek ábrázolni a különítményesek tettét elítélő, hivatalos belügyért és kinyomoztatni vele az ügyet. Ez persze 1967-ben lehetetlen lett volna (talán ma is az), így Mányai ugyanúgy "Horthy-fasiszta" rendőr lett, mint azok, akiknek a halála után kutatni kezdett: a könyv második felében értelmetlen kínzási jelenetekben is szerepel, a nyomozást meg tulajdonképpen abbahagyja. Második lehetőség: alaposan bemutatni a Vörös Túrt, aki úgy lesz egyre szimpatikusabb, ahogy megértjük, miért is gyilkol. Azután vagy valahogyan felmenteni és megmenekíteni, vagy valamiféle nagyszabású önfeláldozási jelenet során megölni. De persze 1967-ben ez sem működhetett: szegény főhősünk ehelyett egy helyben toporog, megismeri a helyi kommunista ellenállást, és - innentől teljességgel ellaposodik a történet. Szálai ezerfelé futnak, a hangulatfestés abbamarad és a történelmi krimi mozgalmi regénybe megy át. Amit mindig és újra sajnálok. Ám a kötet felének egyértelműen ezen a krimilistán a helye...
3 csillag

Albert Harald: Esős október
1969
Az OSZK cédulakatalógusa alapján ennek a borongós, játékos hangulatú detektívtörténetnek egy bizonyos Kenessei András a szerzője. Nem tudom, hogy azonos-e az 1942-es születésű művészettörténésszel és íróval, de remélem. Mivel a regény, amely az első álnéven publikáló magyar szerző által írt krimikönyv, sőt, az első teljesen szabályos magyar krimi volt az Albatrosz-sorozatban, igazán kiváló. Ugyan nem magyar helyszíneken, hanem Franciaországban játszódik, hősei is francia rendőrök, a hangulata azonban olyan kellemes, története pedig annyira izgalmas, hogy az embernek eszébe sem jut olvasás közben, hogy hazai színeket követeljen rajta.
Varraux (Varró:) főfelügyelőnek nehéz napjai vannak: felettesei folyamatosan eredményeket követelnek a nagyszabású bankrablási ügyben, amelyben több áldozat is volt. Ám minél inkább igyekszik azon, hogy a legújabb gyilkossági ügyüket is a bankrabláshoz kapcsolja, annál világosabbá válik, hogy a vitriollal (vagy talán nem is azzal?) meggyilkolt öreg csavargó (vagy talán nem is az?) esete teljesen önmagában áll, s rejtélyesebb annál, amilyennek látszik. Varraux legjobb emberei igyekeznek megtalálni a rejtélyes Dauphint, a főgengsztert, a rokonszenves Segantini segédfelügyelő azonban már kezdettől más nyomot követ. Őt az öregember halála érdekli, s egy olyan ügy felgöngyölítése, amelynek semmi köze a gengszterekhez és a bankokhoz...
A kötet rövid fejezetekből áll, a cselekménye pereg, a szereplőket pedig gondosan és érdekesen ábrázolja. Segantinit azonnal megkedveltem, s rokonszenvem még akkor is kitartott, amikor a főfelügyelő kénytelen volt házi őrizetbe venni. A történet hangulata, a környezet, a város, az emberek ábrázolása emlékeztet egy kicsit a legjobb Maigret-regényekére: esik az eső, szürke és nyirkos, kicsinyesen szegényes és titokzatosan kisszerű minden. A szereplők emlékezetesen ábrázolt hétköznapi emberek, akik mögé egész regényes múltakat lehet odaképzelni. Mindez azért érdekes különösen, mert Simenon (fő)felügyelője csak egy évvel az Esős október megjelenése előtt mutatkozott be Magyarországon a Maigret és a szombati kliens, illetve a Maigret és a lusta betörő című könyvekkel. Persze amikor először olvastam a regényt, minderről még fogalmam sem volt, egyszerűen csak igazán Maigret-snek és franciának éreztem a könyvet. Mindenkinek bátran ajánlanám, aki érdekes krimit keres - még akkor is, ha az igazi magyar valóságról valójában semmit sem tudhatunk meg belőle...
4 csillag

Révész Gy. István: Az izgága bébi
1970
E. J. Charon: A MOMAKI-dosszié
1972
E. J. Charon: Kaszinókert-dosszié
1978
E. J. Charon: Romantikus dosszié
1985
Révész Gy. István, a fenti négy kötet szerzője 1910-ben született. 1945-ig Erdélyben volt újságíró, majd itthon foglalkozott irodalommal. 1957-től 1971-ben bekövetkezett haláláig a Hétfői Híreknél dolgozott, utóbb mint főszerkesztő-helyettes. Ahogyan kriminek csak jóindulattal nevezhető, ironikus, ám felszínes első Albatrosz-regénye, a még magyar név alatt kiadott Az izgága bébi fülszövege írta, "a felszabadulás előtt tucatnyi sikeres detektívregényt írt, csak éppen nem a saját nevén, hanem hangzatos - angol - álneveken". Nos, ez utóbbira igazán kíváncsi lennék, ugyanis az OSZK Erdődy Jánossal, Barsi Ödönnel, Havas Zsigmonddal stb. ellentétben egy ilyet sem ismer tőle. Ez nem azt jelenti, hogy az állítás nem igaz, csak azt, hogy vagy a kapcsolat nincs meg eme általam nem ismert (ponyva)regények és a szerző valódi neve között, vagy hogy ezek Erdélyben jelentek meg, s nincs belőlük a nemzeti könyvtárnak... (Ha valaki ismer 1947 előtti Révész-művet, szólhatna!)
Mindenesetre az immár hatvanéves író a cseh Eduard Fikerhez hasonlóan mindent bevetett, hogy hasonuljon az új időkhöz: a kémkrimi határát súroló, ugyanakkor néha komolyan vehetetlenül humoroskodó-könnyedkedő kötetében rokonszenves belügyesek vigyázzák az izgága bébit, vagyis az aktatáska Geiger-Müller-számlálóval ellenőrizhető tartalmát, s nyomoznak a vele kapcsolatos haláleset után, élükön Tímár századossal, aki előbb-utóbb mindent tud. Igen gyenge könyv ez, s kriminek is csak azért hívom, mert nem szeretném elválasztani testvéreitől, a szerző többi művétől, amelyek - egészen mások!
1 csillag
A MOMAKI-dossziéban ugyanis az író visszatért a régi sémákhoz, még ha az új idők környezetébe helyezte is a bűnügyét. A regény kezdetén filmet forgatnak Monte-Carlóban, mégpedig a Marsra szállásról. Minden rendben is megy, míg az egyik díszletkráterben halott nőt nem találnak: a huszonegy éves titkárnőre ráadásul a film főszereplője, a fizikus bukkan rá, aki korábban a lány szeretője volt. Daix felügyelő, aki mindeddig legfeljebb a közeli játékkaszinó öngyilkosainak halála után nyomozhatott, azonnal munkához lát, s végre bizonyíthatja zsenialitását. A történetet állandó kísérője, Jules Réves fogalmazó, az örök Watson meséli, aki - miközben buzgón iktatja feljegyzéseit és jegyzőkönyveit - természetesen semmit sem ért meg a felügyelő emberismeretéből és logikus következtetéseiből, legalább is egészen a végkifejletig. A könyvnek leginkább a címe avult el a majmos rövidítés miatt (Monaco-Mars-Kino), a szerencsés ötlet azonban, hogy nem magyar környezetben, hanem egy ismeretlen, bájos kis ország ismert, ám magyar nyelven mégis megíratlan fővárosában játszódjon a krimi cselekménye, nagy népszerűséget, s végül két folytatást is eredményezett. Bár a pergő cselekménytől se különösebb jellemábrázolásra, se nagy írói teljesítményre nincs lehetőség, Révész-Charon kötete kiváló próbálkozás egy szocialista országban születő, de annak ábrázolását megkerülő, olvasmányos detektívregény megírására.
3 csillag
Amely egy - véleményem szerint - sokkal, sokkal jobb folytatáshoz vezetett tovább. A Kaszinókert-dossziénak nemcsak érdekesebb, csavarosabb és humorosabb a cselekménye, nemcsak pergőbb és életszerűbb a szövege, de a figurái is sokkal hitelesebbek és valóságosabbak. Ismét Monte-Carlóban vagyunk: Daix felügyelő épp egy roastbeef gasztronómiai örömeit élvezi, amikor újabb öngyilkosságot jelentenek a kaszinó kertjéből. Ám rövidesen kiderül: semmi sem az, aminek látszik. Az öngyilkosság gyilkosság, az áldozat nem az, akinek mondta magát, a tanúnak jelentkező ifú hölgyből kettő van, s mindkettő állítja, ő az egyetlen igazi - az ügy szálai pedig egyre gubancosabbak, s a távoli múltba vezetnek vissza. Réves kevésbé ostoba, viszont több fokkal élvezetesebben mesél, a regény zárása, megoldása pedig igazán körmönfont. A képzelt Monte-Carlo ugyan lebeg egy kicsit a levegőben, de ezt a dossziét igencsak lehet szeretni.
4 csillag
Ellentétben az utolsóval, amelynek ugyan "néhány frappáns meglepetést" emleget a fülszövege, ám valójában vontatott történetmesélést kapunk, s egy olyan cselekményt, amelyet ugyan szokás szerint Réves mesél el, ám amelynek a hatvan százalékából eleve kihagyják őt... Nagyon érdekes viszont, hogy ha lehet hinni az életrajzi lexikonoknak, e három Charon-regény már mind szerzőjük halála után látott napvilágot. A szerkesztők mégis annyira fenntartották a látszatot, hogy a Kaszinókert-dossziét így vezették be a fülön: "Az 1972-ben megjelent, nagy sikerű MOMAKI-dosszié szerzője új könyvében is a játékkaszinóiról és a szerencsétlen játékosairól hírhedt Monte-Carlóba kalauzolja a műfaj kedvelőit." Fura ez: hisz ha valóban Révész Gy. István volt a szerző (nyilván: a jogtulajdonos a copyright szerint az özvegye), ennek a remek regénynek még 1971 előtt kellett születnie. Ahogy a Romantikus dossziénak is, amelynek - a szerző halála után 14 évvel - egyenesen így végződik a füle: "Ez a váratlan befejezés talán egy újabb dosszié ígérete is." Újabb Charon-regény azonban nem jelent meg. Kíváncsi vagyok, kéziratban létezik-e ilyen. Vagy talán valaki szívesen folytatta volna Daix felügyelő kalandjait? Mindenesetre mindezt elsöpörte a rendszerváltás.
2 csillag
Révész Gy. István véleményem szerint a nagy magyar krimiszerzők közé nem fog bevonulni. De második dossziéját talán érdemes ismerni: és igazán meg lehet szeretni.

Rubin Szilárd: Mulatság a farkasveremben
1973
A hosszú életű író igazi különce volt a magyar irodalomnak. 1925-ben született, s nemrég, 2010-ben hunyt el. Kis életmű maradt utána, ám különleges és titokzatos. Pályáját költőként kezdte, az Újhold körébe tartozott, majd szocreál családregényre váltott, s bár már első művét, a Földobott kő címűt (1952) is sokan dicsérték, hamar elhallgatott. Újságíróként, korrektorként, szerkesztőként dolgozott, s csak néha-néha publikált valami furcsát és szuggesztív hangulatút: 1963-ban a csak mára felismert jelentőségű Csirkejátékot, 1985-ben a kulcsregény Római Egyest. Ráadásul egész életében írta az Aprószenteket, az 1953-as törökszentmiklósi gyilkosságsorozat félig dokumentarista, félig lélektani megközelítésű krónikáját, amely azonban csak lezáratlanul, posztumusz jelenhetett meg 2012-ben. Engem abszolút meglepett, hogy írt egy teljesen egyéni hangvételű, olvasmányos, különleges, titokzatos, s ráadásul kívánatosan rövid krimit is. Ez a Mulatság a farkasveremben.
A regényben régi barátok találkoznak: ünneplik a tizenöt évvel azelőtti érettségijük évfordulóját. (Vagyis a könyv annak ellenére, hogy 1973-ban jelent meg, 1960-ban játszódik! Sejtem, ekkor is írta a szerző, csak épp a magyar könyvkiadás malmai rendkívül lassan őröltek.) Ott van a diákkori Denevér-rend mind a hat tagja: Decsi, a külföldre szakadt doktor, Baksay, a pazarló és Vértes, a spórolós újságíró, Schwabik, a gyógyszerész, hatuk vendéglátója, Haller doktor, no meg Beke, akiből közben nyomozó százados lett. Valamennyien megérkeznek Pécsre, diákkoruk helyszínére, keresik az emlékeket és egymást - ám titkokat, hazugságokat, elhallgatásokat és kellemetlen meglepetéseket találnak helyettük. Valami nem stimmel. Sem Hallerrel és a feleségével, aki mintha diáktársuk lett volna, és mégsem az, sem az örömtelen gyógyszerésznével, sem a doktor mindenbe beavatkozó asszisztensével, sem Decsivel, aki valamiért nagyon gyanús, sem pedig Nicky Beával, a táncosnővel, aki egyszerre három Denevért próbál meghódítani, ám közben valamitől nagyon fél. A mulatság előtt félrehívja Bekét, ám végül nem tudja elmondani, mi az, amitől retteg. Az este pedig meggyilkolják.
Maga az este, a mulatság egyszerre realistán ábrázolt jelenet, s horrorérzésekkel teli karnevál. Nem tudom, hogyan éri el pusztán a szöveggel, de Rubin Szilárd egész regénye is ilyen kétféle: egyfelől teljességgel realista, a műfaj összes szabályainak megfelelő, izgalmas krimi, másfelől valami furcsa bábjáték, csupa szimbolikus figurával... Ki az ügynök, ki a besúgó és ki a gyilkos? S mi a titok, ami akár több életet is megér? Miért fontos a szőrmesapka, a társasjáték és a kendő? A - szerintem - kifejezetten letehetetlen regény tökéletes, klasszikus bezárt helyszín-rejtély, egyetlen este alatt lejátszódó nyomozás, rokonszenves detektívvel, csavaros történettel (amely még az obligát külföldi kém-vonulatot is kifordítja és fonákjáról szerkeszti magába): ráadásul teljesen egyéni hangvételű. Mérföldkő a magyar (szocialista / hazai) krimi történetében.  Pontosabban az lehetett volna - ha valaki észrevette volna, időben. Mindenesetre Rubin Szilárd nélkül legalább annyira nem lehet megírni a magyar krimi történetét, mint Lengyel Péter nélkül. Marad ez az egy regénye: ezt viszont nagyon is érdemes megismerni!
5 csillag

Fülöp János: Gordiusz mester nyomoz (1.)
Albatrosz, Magvető, 1979
Fülöp János: Gordiusz mester nyomoz (2.)
Expressz Könyvek, Népszava, 1983
Fülöp Jánost (1929-1983) sokan csak úgy ismerik, mint a - mindenki számára megdöbbentő módon - abszolút szerethető kommunista hős, Bors Máté kitalálóját. A csak posztumusz kiadott, három részre tervezett, de csak két kötetig jutott, csonkán maradt Bors (Zrínyi, 1983, 1985) egy ötrészesből tizenöt részessé hízott, remek televíziós sorozatot ihletett, amelyet 1968-69 között vetített a Magyar Televízió Sztankay István, Antal Imre, Madaras József, Gobbi Hilda, Bujtor István és Koncz Gábor főszereplésével. Persze ha valaki a valódi Borssal is megismerkedik, mindjárt rájön, mennyit köszönhet a filmszéria a forgatókönyvet Fülöp mellett jegyző Köllő Miklósnak és Markos Miklósnak, s a szerepüket lelkesen bővítő és humorosító színészeknek. Míg a televíziós változat könnyed, kalandos és vidám - ezért élheti túl a rendszerváltásokat -, Fülöp regénye komoly kommunista eposz kevés humorral, s egysíkú történelemszemlélettel. Épp ezért lepett meg, amikor rájöttem, hogy Gordiusz mester megalkotója azonos Bors szülőatyjával. A négy (kis)regény ugyanis, amelyben a félig nyugalomba vonult rendőr, Gordiusz (vagyis dr. Nagy Sándor őrnagy) nyomoz, könnyed, kalandos és vidám, ráadásul kiváló krimi... Mintha egy másik Fülöp János írta volna.
Különösen a Műsorzárás testesíti meg számomra a tökéletes szocialista detektívregényt. Budapesten vagyunk, s a rokonszenves rendőrhadnagy, Polgár Péter egy gyanús öngyilkosságot nyomoz éppen. A hatvanöt éves Schneller Árpád gázzal lett öngyilkos: ám Polgár nyomozónak nem tetszik, hogy az öregúr lábán vonszolás nyomai látszanak. Ezért fordul a komolyzene-rajongó Gordiuszhoz, hogy azután megismerkedjenek Schneller családjával és ismerőseivel, s immár bizonyítékok alapján gyilkos(ok) nyomába eredjenek. A történet ízig-vérig mai, ám semmi kínos botladozás nincs benne. Hiteles és érdekes szereplők, csavaros félmegoldások és szórakoztató párbeszédek közepette haladunk a hihető, mégis meglepő megoldás felé, sokkal inkább magánnyomozva, mint a szocialista rendőrséget reklámozva. A zárás klasszikus, a környezet modern. Ahogy a Deubában is, ahol Gordiusz vidékre utazik, s egy eltűnt nő nyomába ered. A nyomozás még a kezdet kezdetén majdnem kútba esik (Gordiusszal együtt!), de mire a mester kimenekül a kútból, már kezdhetjük sejteni, hogy valahol egy gyilkos járkál szabadon. Gordiusz pedig rátalál...
5 csillag
Az Albatroszos Gordiusz mester nyomoz megjelenése után viszonylag hamar, még szerzőjük halálának évében napvilágot látott egy második, azonos című könyv is a Népszavánál. Ebben a szerző két újabb detektívregénye olvasható (igen következetesen míg az első kettőt kisregénynek, addig ezt a második kettőt elbeszélésnek szokás nevezni..., én maradnék a regénynél). A Kamatos kamat újabb pesti történet, amelyben Dolfi bácsi, a ráérős újságíró joggal emlegeti Dosztojevszkijt. Az áldozat ugyanis egy idős, különc uzsorásnő, a száz lakattal zárt lakásajtaja mögött találnak holtan. Valaki agyonverte. Gordiusz egyetlen nap alatt kinyomozza a pesti ház titkát, mégpedig egészen valóságos szereplők körében mozogva - némelyikkel mintha én is találkoztam volna... A regény pergő cselekménye mellett főleg a szereplők párbeszédeivel fest le különböző neveltetésű, társadalmi rétegbe tartozó embereket a hetvenes évek Magyarországáról (ekkoriban játszódik ugyanis). A halálraítélt megint egészen más hangulatú történet, amely nagyon izgalmas helyszínen játszódik: egy hamisítatlan, szocialista, gyári munkásszállón. Fekecs százados éppen a szőlejét mutatja meg Gordiusznak, amikor váratlanul visszahívják a városba. Valaki ugyanis agyonszúrt egy fiatalembert a Vak Egér kocsma közelében lévő buszmegállóban. A nyomozók kutatni kezdik a gyilkost, ám közben egyre többet tudnak meg a vidékről a munkásszállóra feljáró dolgozókról is. Az ismét egyetlen nap alatt lejátszódó történetből kiderül, mi az a snóbli, megtanulhatjuk a kocsmaábécét, sőt, újabb gyilkosság is történik. Igaz, a regény utolsó előtti-előtti oldalán Gordiusz - akinek ezúttal a múltjáról is megtudhatunk valamit - afféle igazi szocialista elmélkedésbe fog: de a záró fordulat szerencsére félbeszakítja... Ez azonban nem változtat azon, hogy jó kis két regényt olvashatunk.
5 csillag
A kisregényekből tévéfilmeket is terveztek annak idején, de írójuk korai haláláig a terv nem valósult meg - utána meg gondolom, el is feledkeztek róla. Gordiusz kalandjai ettől azonban még pompásak maradtak: mára némiképpen kortalanok is már, s könnyeden, mégis igényesen szórakoztatóak. Így mindenkinek csak lelkesen ajánlani tudom ez a két remek szocialista krimit. És persze - úgy olvasnék még egy-két folytatást, de nincsen...

Magyar K. László: Halott van az ágyamban
1984
Hermit Shark: Óvakodj a holtaktól!
1988
A nyolcvanas években megszaporodott a magyar szerzők száma az Albatrosz sorozatban. Fel lehet ezt fogni úgy is, hogy ezzel felhígult a széria, én azonban inkább annak a jelét láttam benne, hogy lassanként kezdett polgárjogot nyerni a magyar és magyar környezetben játszódó krimi. Ennek pedig egyik kiváló szerzője Magyar K. László, aki - tudtommal - három krimit publikált, mielőtt elhallgatott volna.
Ezek közül a Halott van az ágyamban volt az első: ez különleges szerkesztéssel, az időben való oda-vissza ugrálással mutatott be egy magyar kisvárosi bűnügyi nyomozást. Főhőse, Kelemen Elek, a kisvárosban tiszteletnek örvendő, nyugdíjas tanár különös körülmények között befogad a házába egy fiatal lányt. Marcsi bájos, titokzatos és titoktartó is. Egy reggel azonban a korán kelő tanár úr hazatérve holtan találja: arcát szétverték. Hamar kiderül: Marcsi ráadásul nem Baló Mária, hanem Köves Anna. Ki volt ez a nő valójában? Miért költözött a tanár úrhoz? Mit titkolt mindenki elől? S miért kellett szörnyű halált halnia? A Tolkien-rajongó Kelemen nem hagyja annyiban a dolgot, s bár aggódik egy kissé, hogy bolondot csinál magából, a lány iránti szeretetből nekiindul, hogy megtudja, ki is volt igazából, s miért menekült hiába az ő otthonába. A szerző remekül oldja meg, hogy a történet tárgya igazi, krimis magánnyomozás legyen. Tetszik, hogy a nyomozója nem fiatal, romantikus hős, mégis könnyű és jó érzés azonosulni vele. Tökéletes a tanár úr mikrovilágának rajza, izgalmas és bonyolult a rejtély: talán csak a szerkesztés teszi kissé művivé a kötetet.
4 csillag
Semmi mesterkéltség sincsen azonban a szerző második regényében, az Óvakodj a holtaktól!-ban. Vagy épp: teljesen mesterkélt az egész. Nagyon izgalmas kísérlet: amerikai hard boiled-regény magyar szerzőtől. Véleményem szerint ráadásul teljességgel sikeres. A Hermit Shark név hozzásegített, hogy először tényleg külföldi kötetként olvassam a regényt  és - működött. Persze kézbe véve a regényt, nem Chandler-féle, nyelvileg is artisztikus kemény krimit kell várni, inkább olyan Michael Z. Lewin-félét (lásd A néma ügynök): tele remekül, stílusosan és folyamatosan nyomott jóféle szöveggel. A narrátor, Black nyomozó már rég szakított egykori üzlettársával. Amikor azonban holtan találja egy mellékutcában, ahova ráadásul titokzatos telefonáló hívta tetemre őt, rájön, mindenképpen ki akarja deríteni, kiknek állt útjában Rossi és miért. Akkor is, ha a rendőrség egyáltalán nem örül a szaglászásának. Akkor is, ha gengszterek és bérgyilkosok erednek a nyomába. Közben persze a tanúk is hullanának, így Black felváltva kutat és védelmezi az ártatlanokat. Megismerkedik egy belevaló pankrátorlánnyal is: ám a végkifejlet még hátravan. A jó tempójú, meglepetésekkel teli, frappánsan humoros, nagyon jó szövegű történet egyetlen baja, hogy semmi köze Magyarországhoz. Vajon érdemes egy (remekül sikerült) amerikai regényt írni, ha az ember nem amerikai? Nem tudom. De a könyvet szeretem, s ajánlom másoknak is.
5 csillag
Az író 1991-ben még publikált egy krimit A szótlan koronatanú címmel (Kentaur Könyvek), ám ezt még nem sikerült elolvasnom. Mindenesetre a fenti két regényre büszke lehet a korszak, amelyben íródtak: a Halott van az ágyamban pedig kiváló, jól sikerült példája az olvasható és olvasnivaló szocialista kriminek is.

Lux Péter: Az utolsó vacsora
1987
Előrebocsátom, ez nem egy jelentős könyv. De egyszer igazán izgalmas olvasmány lehet: s szép kis szín a magyar környezetben, modern időkben játszódó szocialista krimi palettáján. Szerzőjéről semmit sem tudok, ahogy az internet sem. (Minden információt örömmel fogadok.)
A témáját már könnyebb meghatározni: igazi családi krimi a nyolcvanas évek végének díszletei között. Az idősödő, alkoholista, beteges színésznő, Sáfrány Róza ünnepre készül: családjával és barátaival kellene együtt töltenie jubileumát és búcsúvacsoráját, hiszen azt tervezi, hogy búcsút mond a színpadnak, s új kedvesével külföldre költözik majd. A lakoma azonban rossz véget ér: Róza megmérgezve dől a tányérjára. Koós Tibor százados azonnal megkezdi a nyomozást, a köré sereglő hisztérikus családtagok és barátok (és ellenségek, s ráadásul majdnem mind színészek) azonban kis híján az őrületbe kergetik. Ki lehetett a tettes? Valamelyik lánya: Júlia vagy Vera? Veje, a nyájas Viktor? Kovács színigazgató? Eta és Klára, a két volt színésznő és jelenlegi vénkisasszony? Stefi, a sértett művésznő, Róza örök vetélytársa? Szepesi vagy Boda, a lányhódító aktorok? Vagy épp a férj, Kálmán, aki a gyilkosság idején álllítólag külföldön, valójában azonban a közeli presszóban tartózkodott?
A gyanúsítottak tömege sajnos nemcsak a századost idegesíti: a regény első fele, amely elvben nyájas, az expozíciót jelentő csevegéssel és titokzatos dolgok felvetésével telne, idegőrlően mesterkélt, hosszadalmas és életszerűtlen. Attól kezdve azonban, hogy megkezdődik a nyomozás, a regény egyre érdekesebbé és izgalmasabbá válik, elkezd erősíteni a jellemábrázolás és a cselekményszövés terén, s végül igencsak érdekes megoldással tárul. Elszántaknak, érdeklődőknek bátran ajánlható: s ez is igazi magyar, szocialista krimi.
3 csillag

Szita György: Magánnyomozás
1987
Szita György: Segédmunkában
1988
Két késői Albatrosz krimi szerzője, két kiváló magyar szocialista detektívregény írója. Ennyit tudok Szita Györgyről. Az Albatrosz sorozat 1989-ben gyakorlatilag meg is szűnt, 1990-ben már csak egy búcsúkötet jelent meg. Kíváncsi vagyok, létezett-e még magánnyomozása valahol, a fiókban, a két regény főszereplőjének, Tóth Dénes (volt) rendőr századosnak. Merthogy ezt a kettőt igencsak izgalmas élmény elolvasni. Elrémítő borítójuk ellenére (de ugyan, mutasson már valaki egy hívogató Albatrosz-fedelet...) jól megírt, tempós, érdekes, korhű, reális és mégis különleges detektívregények ezek, amelyeket ma is érdemes kézbe venni.
A Magánnyomozásban Tóth Dénest - magánnyomozásra kérik. Bár a magyar rendőrség századosa, inkább szívességből és kíváncsiságból, mint kötelességből kezd el kutatni a furamód eltűnt Varga Sándor ügyében. Aztán gyilkosság nyomára bukkan. Majd titkokat fedez fel... A rövid, alig több mint kétszáz oldalas regény meglepően élethű és hangulatos tablót fest a nyolcvanas évek vidéki, szocialista Magyarországáról. Bár "az ország legkisebb megyéje" valójában nem létezik, mire befejezzük a könyvet, előttünk van az egész vereshegyi járás, tele korrupcióval, kuporgatással és boldogtalansággal, megszállottan gyűjtögető kisemberekkel, tanácsi nagykutyákkal, csaló szeretőkkel, rejtőzködő szélhámosokkal. S tudjuk már, mi történt Vargával, és miért. Tóth a történet végére, mire befejezi a nyomozást, annyira kiábrándul mindenből és mindenkiből, hogy még a bűnüldözéstől is elmegy a kedve. Minek? - tehetjük fel vele együtt a kérdést. Ezeknek?... A könyvet nem mondanám hard boilednak, kemény kriminek viszont nyugodtan nevezhető: s nemcsak a stílusos káromkodások és életszerű kiszólások miatt, amelyekkel jellemeket fest. Legfőképpen nyomasztó, sötét és reménytelen hangulata az, ami a kemény krimivel rokonítja, s egyúttal kiábrándítóan valós képet fest a késő Kádár-korszak mániákusan szerző és kompromisszumosan és önpusztítóan jólétet hajszoló Magyarországáról is.
5 csillag
Tóth annyira kiábrándul a rendőrségből és az életből, hogy a következő regényben elszegődik segédmunkásnak. Bár a munkásállam már az utolsókat rúgja, egyelőre még igaz az, amire rájön: hogy a rendőri fizetéséből sosem fog tudni annyit félretenni, mint ha keményen robotol magánban és közben, fusiban és bejelentve mint segédmunkás... A Segédmunkában elején nyakig trágyásan épp a gombatermesztés rejtelmeivel ismerkedik (s vele együtt mi is), amikor különös felkérést kap. Munkaadójától elloptak egy fúrógépet meg egy nyugatnémet szerszámkészletet: ezt kellene felkutatnia. Pontosabban a tizenötezres érték meglovasítóját, a köddé vált Pandúr Bélát. Tóth nyomozni kezd (immár abszolút magánban), ám egyelőre csak az eltűnt férfi ruháját találja meg, gondosan elrejtve, ami máris több, mint fura... Melósók és vállalkozók között, kocsmák, állóbüfék és elegáns környékek között ingázva egyre több mindent derít ki nemcsak Pandúrról, de rossz modorú megbízójáról is... A könyv különösen a nőalakok ábrázolásában elsőosztályú. S ismét tökéletesen lefesti a haldokló szocializmust, ezúttal tényleg utolsó perces látleletet adva róla. Nagyon tetszik: ajánlom.
5 csillag
Kristóf Attila, Fülöp János és Rubin Szilárd már említett kötetei mellett én ezt a két regényt adnám minden olyan kételkedő kezébe, aki szerint sosem íródott jó, jelentős, ugyanakkor a műfaj szabályait szigorúan betartó krimi a szocialista Magyarországon.

Horváth Judit: Pince
1988
Sejtelmes, rejtelmes és a rémes borítóval ellentétben sokkal inkább lélektani, mint horroreszközökkel dolgozó bűnügyi történetet kap, aki elolvassa ezt a vékonyka regényt. Azt gondolom, hogy egy ilyen jó könyv magyar szerzőtől majdnem mestermű. Kicsit egyszerű a feladványa (persze azért én nem találtam ki), kicsit sok benne Miss Marple emlegetése és a leíró rész, de e néhány gyerekbetegségtől könnyű lett volna megszabadulni. Maga a mű meglepő, érdekes, csavarosan bonyolult, lenyűgözően jól elmesélt, kiváló párbeszédekkel és ügyes vágásokkal telerakott szöveg, az ilyenre szokták mondani, hogy lebilincselő. Legjobb benne talán az autentikus, korhű magyar világ ábrázolása: ezek a szereplők és emlegetettek mi vagyunk, itt és most (illetve a hetvenes években - a regény megint jó évtizedig várhatott a kiadásra): saját magyar múltunkkal, történelmünkkel, hülyeségeinkkel, elhallgatásainkkal és titkainkkal.
A szerzőnőről csak annyit tudok, hogy lehetett volna a magyar Christie. Regényében páratlanul jól bonyolított, sajátos, szuggesztív stílusban előadott családtörténetet kerekített ki, amelyet több gyilkosság, jelenbeli és múltbeli bűnök és hosszú árnyékuk, továbbá jó pár anekdotikus alak tesz teljessé. Az atmoszféra helyenként mesterien erős. A szöveg tömör, olvasmányos és egyedi. Ráadásul a történet tökéletes amatőr nyomozás: főszereplője és detektívje az immár nyugdíjas bírósági titkárnő, Török Margit, vagyis Rita. A gyermektelen özvegyasszony nem Miss Marple-klón: nem öreg, nem vénkisasszony, sőt, még csak nem is igazán különc. Viszont karakteresen, izgalmasan és hitelesen megalkotott szereplő. Legfeljebb akkor tűnhet furcsának, amikor utánaered albérlője, a nemesi famíliából származó Ágnes furcsa halálának, s egyre különösebb dolgokba keveredik. Mi van a pincében? Mit tud az őrült Stein Magda? Hová tűntek az ékszerek? Ki kísért a halál képében a műemlékházban? Mit rejt a Csekey-ház valójában? Ki küldte a takarékkönyvet? Ki akarja őrültnek feltüntetni Ritát? S ki próbál újra és újra gyilkolni? Miközben Rita fáradhatatlanul nyomoz, egy sajátosan magyar detektívtörténet bontakozik ki, amely igazi családi, vidéki kisközösségi, sok szempontból "kispolgári" eset: teljességgel valós szereplőkkel az (állítólag) szocialista Magyarországról.
Sajnálom, hogy Horváth Judit csak egy név, amely egyetlen könyv címlapján olvasható: érdekelne ő maga is, s főleg az, írt-e még magyar krimit. Mert hogy a korszak egyik legjobbja ez a debütáló, társtalan kis regény, az biztos.
5 csillag

Szikszai Károly - Tardi Gábor: Zsarumeló
1989
Ez egy filmkönyv, így aztán sok minden megbocsáttatik neki.
1985-ben készült, s 1986-ban mutatták be a kétrészes magyar krimisorozatot, melyet a Dögkeselyűt, a Linda-sorozatot és az Angyalbőrbent is jegyző Gát György rendezett. A Zsarumelót (talán) hosszabb távra is tervezhették, de csak a Zulejka Méhkirálynő oda-vissza és A kínai páros című részek készültek el. Ezek közül e regényben az első epizód történetét olvashatjuk el a forgatókönyvet író szerzőpáros tollából, természetesen itt-ott a filmtől való, az olvasónak jól eső eltérésekkel. Ahogy a borítón is látszik, a főhőst, a laza és nemtörődöm Guruczi hadnagyot Koltai Róbert alakította: számomra az ő szereplésétől lett nézhető a film (annak ellenére, hogy egyébként nem is szeretem a színészt). Társa, a fiatal és ambiciózus rendőr, Karvaj Bálint a könyvben rendkívül hiteles szereplő, igazi, egyetemről szalajtott, sok mindenre alkalmatlan, viszont hűséges és tisztelettudó zöldfülű, aki e lóversenyes-gyilkosságos nyomozás alatt kezd beletanulni a rendőrlétbe. Az ő alakja azonban a filmen kifejezetten rosszul sikerült. Bármilyen remekül is játszotta Madaras József az alázatoskodó, okoskodó untermant (akit ott Karvalynak hívnak), sőt, még egy ELTE egyetemi pólót is hajlandó volt felvenni, totálisan hiteltelen az ifjú zöldfülű szerepében, aki folyton bácsizza Guruczit (már csak azért is, mert Koltaival láthatóan egykorúak, évszám szerint pedig Madaras egyenesen hét évvel idősebb...). Fel nem foghatom, miért nem öregítették hozzá ezt a mókás szerepet a kiválasztott, tehetséges színészhez.
Ami a továbbiakban a könyvet illeti: hű, bár némiképp humortalan mása a forgatókönyvnek. Alig száznegyven oldal, rendkívül zavaróan jelen időben mesél, ám ha ismerjük és szeretjük a filmet, valószínűleg örömmel vesszük kézbe a könyvváltozatot is. E fenntartásokkal ajánlom.
3 csillag

Ez a tizenhat kötet fért a sorozat második részébe. Közülük még egyszer kiemelném Rubin Szilárd, Szita György, Horváth Judit és Fülöp János "szocialista" krimijeit, amelyek Kristóf Attila életművével és Gyürk Sarolta néhány regényével együtt kiválóan reprezentálják a műfaj Kádár-kori fejlődését.

A következő bejegyzésekben már külföldi szerzők magyarul megjelent szocialista krimijeiről lesz szó.

Linkek
Halál a Vasfüggöny mögött 1. - Elmélkedés a szocialista krimikről
Halál a Vasfüggöny mögött 3. - Csehszlovákia - ahol jó krimi terem
Halál a Vasfüggöny mögött 4. - Románok, bolgárok, lengyelek
Halál a Vasfüggöny mögött 5. - Szovjet, szocialista és krimi?
Kristóf Attila Dér Ádám-krimijei
Gyürk Sarolta krimijei
Filamér - A múlt legendás magánnyomozója 
Két kicsi krimiíró - kincsek a kacatok közül (Joe Alex és Tom Wittgen)
A Magvető kiadó Albatrosz krimisorozatának kötetei
Az Európa kiadó Fekete Könyvek krimisorozatának kötetei