Ha valaki visszajár a blogra, tudja, a jó krimi az egyik gyengém. Mindenfajta sikerült detektívtörténetet szeretek, de a kedvencem a klasszikus krimi - Agatha Christie-től és Arthur Conan Doyle-tól S. S. Van Dine-on és Erle Stanley Gardneren át G. K. Chestertonig és Mignon G. Eberhartig minden szerzőért rajongok -, meg a hard boiled regények - Dashiell Hammett-től Raymond Chandleren át Ross Macdonaldig. Ugyanakkor a sci-fit is nagyon szeretem, és bevallom, a cselekményes, világábrázoló, meglepő fajtájához (amilyet Isaac Asimov írt) jobban vonzódom, mint a hangsúlyozottan költőihez (kivétel Ray Bardbury, ő akármikor jöhet...).

Elég sokáig kerestem, míg végül, tiszta véletlenségből, eljutottam egy olyan könyvig, amelyben mindkét kedvencemet megtaláltam. A Harcjáték című antológia (Szukits, Szeged, 1999), melyet a zseniális Martin H. Greenberg szerkesztett (Charles G. Waugh-gal közösen), véletlenül került elém egy antikváriumban, és bumfordin értelmetlen címlapja ellenére azonnal beleszerettem. Hogyne tettem volna, amikor azt ígérte, kilenc története igazi sci-fi-krimi, vagyis  olyan science fiction, amelyben egy-egy magándetektív nyomozását követhetjük figyelemmel... És várakozásomban nem is kellett csalódnom.

A Galaktikán kívül, amely egyrészt folyóirat, másrészt régi, legendás számaiban többnyire nem téma, hanem a szerzők országa alapján csoportosították a benne szereplő novellákat, a magyar könyvkiadásban viszonylag kevés a klasszikus, többszerzős, külföldi írókat (is) felsorakoztató sci-fi antológia. Nem ismerek sokat, mégis tartok tőle, hogy - nem számítva az egyesületi válogatásokat és az antológia-folyóiratokat, amelyek közül a legérdekesebbnek a két szám után megszűnt Analógia tűnt - szinte az összeset olvastam már. Nagyon szeretem a Greenberg és Asimov által szerkesztett két, az ötvenes évek legjobb amerikai novelláit tartalmazó gyűjteményt, a Gyilkos időt és a Szívélyes Fahrenheitet, amelyekben egyszerűen remek történetek találhatók. Kár, hogy nem lett folytatásuk. Igazi klasszikus az Ötvenedik című kiskozmosz, amelyet az újabb időkben a Kétszázadik követett (talán egy kicsit túl sok magyar történettel). Igazi kincs az előnytelen külsejű Kaland a végeken, amelyben az amerikai és a szovjet sci-fi szerzők legjobbjainak írásai olvashatók. De szívesen veszem kézbe A csillagűzött szerető, A pokolba tartó vonat és a Riadó a Naprendszerben című, kissé vegyes tartalmú, de sok nosztalgiával lapozgatható kopott köteteket is. Nemrég pedig felfedeztem, hogy a régi Galaktika-korszak legszebb írásai könyvformában is megjelentek az Arión Kiadónál (Álmok a jövőről, Út a csillagokig, A seholsincs bolygó), bár hogy ez hogyan történt jogilag, azt nem tudom...

Isaac Asimov (1920-1992)

Mindenesetre a Harcjáték ezektől a válogatásoktól is különbözik abban, hogy egyetlen egy téma közös a benne szereplő írásokban. Ahogy a könyv eredeti címe - Sci-fi Private Eye - is tükrözi, valamennyi történet egy-egy bűneset kinyomozásáról szól.

Persze a kötet a legjobbal kezdődik: Isaac Asimov A Daloló Harang (1954) című írása nemcsak a gyilkossággal kombinált dalolóharang-rablás ügye, hanem a Nero Wolfhoz hasonlóan szobájához kötött, onnan kimozdulni alig hajlandó űrdetektív-extraterrológus, dr. Wendell Urth bemutatása miatt is felejthetetlen, ötcsillagos élvezet. (Urth egyébként a Kaland a végeken Haldokló éjszaka című darabjában is visszatér, ez négyből a harmadik, a harangos viszont a legelső Urth-rejtély.)

Poul Anderson (1926-2001)

Aztán Poul Anderson következik, akit nem mindig kedvelek, de A marsi koronaékszerek (1972) elrablásának ügyével ugyanúgy ötcsillagos rejtélyt írt, mint Asimov. A legfantasztikusabb a nyomozója, a Marson született és ott fészkelő Syaloch, egy kék és fehér tollakkal borított, "jó kétméteres, külsőre gólyára emlékeztető, kétlábú lény" vörös csőrrel és igazi Sherlock Holmes-féle modorral...

A könyvben minden írás nagyon erős: így Philip José Farmer egyedi hangvételű Doyle-hommage-a, A Scarletin-ügy (1975) sem kaphat kevesebbet négy és fél csillagnál. Benne Ralph von Wau Wau vizsgálja ki egy képhamisítás és egy eltűnés rejtélyét hamisítatlan (sőt echte) német környezetben, leckét adva a szimatológia tudományából. Herr von Wau Wau ugyanis az első olyan rendőrkutya, aki képes tanácsadó detektívként dolgozni: nem utolsósorban azért, mert beszél (felváltva Holmes és Humphrey Bogart stílusában). Az írás félelmetesen jó paródia, közben azonban kiváló detektívtörténet is.

Larry Niven (*1938)

Ahogy nagyon élvezetes Tom Reamy A Detweiler fiú (1977) című, helyenként szinte fantasys, mégis, a hard boiled írások stílusát, hangvételét és reménytelenségét megidéző novellája is. Ezt követi egy remek krimi, amelynek egyetlen sci-fi ötlete a címadó Az időfelvevő (1971): ám Wilson Tucker ezzel az egyetlen alapgondolattal is lebilincselővé változtat egy egyszerű gyilkossági nyomozást. Majd következik Robert Silverberg A határjárója (1973), egy újabb kemény krimis novella, amely egyúttal negatív utópiát is nyújt egy káoszba süllyedő szép új világról: kár, hogy egy kicsit hosszabban a kelleténél. Nálam mindhárom írás négy csillagot érdemel (azzal a megjegyzéssel, hogy az öt Asimovnak járt... szóval ezek is kiváló novellák). Végül a gyűjteményt a KAR (1975) című hosszabb elbeszélés (kisregény?) zárja Larry Niventől, amely fordulatos, izgalmas, időgépes sci-fi és korrekt, sok-gyanúsítottas nyomozás kiégett (és műkarú) nyomozóval és legalább három gyilkossággal. Körmönfont cselekménye és jellegzetes alakjai miatt ez is megkapta tőlem a négy és fél csillagot.

Donald Westlake (1933-2008)

Ha valaki számolt, eddig hétnél jár, két történetről ugyanis még nem volt szó. Az egyik a címadó Harcjáték (1959) Philip K. Dicktől, amelyet a magyar szerkesztő félelmetes érzékkel (vagy érzék nélkül) emelt magyar címmé, s így a gyűjtemény meghatározójává - ez ugyanis az egyetlen olyan sztori, amely igazából nem detektívtörténet a válogatásban, ráadásul nyilván ez generálta a minősíthetetlen, s minden krimirajongót bízvást elriasztó zsoldoskatona-címlapot... A látszólag gyerekjáték-csempészetről szóló írás azonban igazi PKD: profetikus és megdöbbentő zárással.

Végül a végére hagytam Donald Westlake novelláját, a Győzelem címűt (1970). Tekintve, hogy Westlake írta hosszú idő óta a legötletesebb és leggroteszkebb bűntörténeteket, nem csoda, hogy ő is bekerült a válogatásba. A szerkesztők előszava szerint e történetében "a bűn világa iránt érzett vonzalmát" kombinálja "a távoli jövővel kapcsolatos feltételezéseivel"... Amikor azonban a Győzelemet először olvastam, fogalmam sem volt róla, hogy a Parker-regények szerzőjének írását tartom a kezemben - és egészen mást láttam ebben a sötéten szomorú történetben, mint a bűnözők lelki életének bemutatását. A novella ugyanis a politikai foglyok börtönében játszódik, amelyet - rendkívül humánusan - nem őriz kerítés, fegyver vagy kutyahad. Csak épp minden fogolyba beleépítenek egy adót, amely abban a pillanatban, hogy az illető megszökne, vagyis eltávolodna a börtön válasz-adójától, iszonyatos, halálos fájdalmakat okoz a menekülőnek. Lehet tehát maradni és élni, vagy menekülni és fájni, halálosan. Revell, a költő azonban menekül... Minden egyes alkalommal, amikor befejezem a novellát, végigfut a hátamon a hideg. Így aztán természetesen ez is bekerül az ötcsillagos társaságba...

Philip José Farmer (1918-2009)

Összefoglalva: mindenkinek ajánlom a Harcjátékot! Felejtse el a randa borítót - vagy ha úgy tetszik, gyönyörködjön benne nyugodtan -, de feltétlenül olvassa el ezeket a történeteket! Ha egy kicsit is szereti a sci-fit és krimit, nem fog csalódni. Sőt, talán a magyar könyvkiadás legegyenletesebb színvonalú külföldi sci-fi antológiáját veheti kézbe. Érdemes!

Link
A csillagokba! - Kedvenc sci-fi antológiáim