Ha valaki Agatha Christie-rajongó, annak igencsak mozgalmas volt ez az év.

• Nyolc új könyvet is kézbe vehetett az Európa Könyvkiadó gondozásában.
• Ezek közül kettő még soha korábban nem jelent meg magyarul.
• Egy ebben a formában még sosem volt elérhető nálunk.
• Kettőnek a szövegét teljesen újrafordították, mindegyiknek a szövegét gondozták.
• Négy novellagyűjtemény volt, három regény, egy kisregény.
• Mindegyik most először jelent meg a tíz éve létező sorozatban.
• És kettőnek még a borítója is meglehetősen szépre sikerült, egynek pedig kifejezetten gyönyörű lett.

A nyolc új kötet a következő volt.

• A Christie-t karácsonyra! egykorú angol reklámszöveget tökéletesen megtestesítő A karácsonyi puding esete, Poirot-történetekkel (és ráadásként egy Miss Marple-novellával).
• Az írónő halála után kötetbe szerkesztett, nemcsak szabályos krimi-, de lélektani novellákat is tartalmazó, magyarázó jegyzetekkel kísért Az Álmok Háza.
• A négy hosszú novellát (vagy rövid kisregényt) egybegyűjtő Gyilkosság a csendes házban, egy ízig-vérig Poirot-kötet, benne egyik kedvencemmel, A rodoszi háromszöggel.
• Egy újdonságszámba menő omnibusz-gyűjtemény, a Miss Marple, amely mind a húsz olyan elbeszélést tartalmazza, amelyet a krimikirálynő a bölcs és türelmes idős hölgy nyomozásainak szentelt.
• A végre megérdemelten új fordítást kapott Az elefántok mindenre emlékeznek (régi nevén Az elefántok nem felejtenek), megírása szerint a leges-leges-legeslegutolsó, mélabús hangú, mégis kedélyes Poirot-történet.
• A váratlan vendég, az Agatha Christie-ről életrajzot is jegyző Charles Osborne igazán Christie-hez méltó munkája, amelyben az írónő egyik legsikeresebb színdarabját formálta regénnyé.
• A Greenshore-gloriett, az írónő hatvan éve írt, de 2013-ig soha meg nem jelent kisregénye, amely a Gyilkosvadászat (lánykori nevén Gloriett a hullának) kalandos megírású előképe.
• És végül Sophie Hannah Poirot-regénye, A monogramos gyilkosságok, az első olyan történet, amely azért íródhatott meg, mert a jogutód(ok) engedélyezték egy pályatársnak, hogy nyomozást találjon ki Agatha Christie egy eredeti figurájának.

Ez a fantasztikus termés azt is jelenti, hogy jövőre véget érhet az Agatha Christie-életmű összkiadása, hiszen az Európa új, kemény táblás, 2004 óta kétszer borítót váltott életműsorozatában már csak öt kötet nem jelent meg (újra) a több mint nyolcvanból. (1) Persze, akkor is lehet majd örülni az újra-kiadásoknak, már csak azért is, mert bízom benne, a jelen Agatha Christie-rajongói és -gyűjtői között szép számmal vannak olyanok is, akik akkor, amikor én beszereztem saját gyűjteményem első darabját, a Három vak egér című kisregényt, még meg sem tanultak olvasni...

De a nyolcas címlista nemcsak azért tölthet el elégedettséggel, mert a 2014-es évben is nyugtázhatjuk kedvenc krimiszerzőnk sorozatának méltó gazdagodását.

Nem lehet nem észrevenni, milyen jó kis csemegéket hozott az ősz: kezdve a Poirot-folytatás A monogramos gyilkosságokkal, folytatva a Miss Marple-gyűjteménnyel, amelynek mint lelkes sorozatolvasó, akire időnként rájön a "most csak Miss Marple-t szeretnék olvasni, de direkt csak rövidet"-mánia, nagyon megörültem - és bevégezve A Greenshore-gloriett-tel, amely elhozta a lehetetlent, egy egész, eddig soha meg nem jelent Christie-kisregényt.

Két különös kritika

Frissítés: Fontos megjegyzés elöljáróban: miután az alábbi írásom megjelent, eltelt néhány nap. Ma, 2014. december 6-án, szombaton késő délután az agatha.hu szerkesztői levették a két, az alábbiakban elemzett írást az oldalukról. Amennyiben ehhez a döntéshez a poszt is hozzájárult, örülök. A másik változás, hogy Andi blogjának szövege is megváltozott azóta - én még az eredeti változatot idéztem lentebb. Én jelen szövegemet nem szeretném eltüntetni, meg nem történtté tenni. Kérek viszont mindenkit, ha még elolvassa, úgy olvassa, hogy a benne foglaltak - szerencsére - már érvényüket vesztették. Frissítés vége.

Azok a Christie-rajongók, akiket személyesen ismerek, velem együtt ünnepelnek. Legnagyobb megrökönyödésemre azonban az agatha.hu-n, az általam egyébként nagyra tartott magyar rajongói oldalon egészen más a hangulat. Két legújabb cikkük, a Poirot nem tért vissza (november 20.) és a Mi az A Greenshore-gloriett? (november 11.) alapján (2) leginkább az az elképzelés alakulhat ki a náluk a könyvmegjelenésekről olvasókban, hogy mostanában ha nem is csalás, de minimum megtévesztés áldozata lesz az, aki Európa Könyvkiadós Christie-újdonságokat vásárol... S ahogyan a két írásból kiderül, azt, aki kézbe veszi A monogramos gyilkosságokat vagy A Greenshore-gloriettet, az a szörnyű merénylet fenyegeti, hogy elrabolják drága és értékes idejét, amelyet más Christie-k olvasására fordíthatott volna.

Persze - mondhatná bárki -  mindenkinek joga van leírni a véleményét egy könyvről, amit elolvasott. Én magam sem teszek mást a blogon, minthogy mondom a magamét, s bizony azt sem rejtem véka alá, ha valami nagyon nem tetszett. Amivel persze megsérthetek vagy elkedvetleníthetek olyanokat, akiknek az általam megkritizált kötet éppenséggel nagy kedvence. Ugyanakkor az is igaz, hogy próbálok olyasmiről írni, ami számomra fontos, nekem tetszik: vagyis igyekszem pozitívan blogolni. Véleményem szerint ugyanis sokkal könnyebb egy könyvbe belekötni, mint megmutatni azt, mi szeretni (és olvasni) való benne. Úgy vélem, vannak reménytelen könyvek, de szerencsére sokkal több az olyan olvasmány, amit nagyon meg lehet szeretni. (3)

Az általam kifogásolt két írás azonban nemcsak nem szereti A monogramos gyilkosságokat és A Greenshore-gloriettet, de egyenesen arra buzdít, hogy igazi rajongó kézbe se vegye őket, főleg az előbbit. Az ilyen típusú kritikával pedig egyszerűen képtelen vagyok egyet érteni.

Mi az A Greenshore-gloriett? - Az első cikk

Nézzük először a régebbi írást, amely tárgyilagos ("pártatlan") elemzése kíván lenni A Greenshore-gloriettnek, ráadásul az oldal alapítója, Tamás tollából. Adott egy könyv, amely egy kisregényt és három kísérő tanulmányt tartalmaz. A kisregény angolul is nemrég jelent meg először, természetesen lelkes reklámkampánnyal: ez ugyanis Christie-nek egy befejezett, de mindeddig soha meg nem jelentetett írása, amelyet végül több helyen átdolgozott, továbbfejlesztett, s végül mintegy háromszorosára duzzasztva, s számos új szállal gazdagítva megírta az alapötletből a Gyilkosvadászatot. Aki elég sok Christie-művet ismer, tudja, hogy az írónő többször is felhasználta, variálta az ötleteit (4), vagyis nem valószínű, hogy felháborodik azon, mennyire emlékeztet A Greenshore-gloriett a Gyilkosvadászatra. A cikkből mégis az derül ki, hogy az ilyesmi teljesen egyedi eset a történetek (rajongó) olvasói számára, s "Sokan már a fülszöveg olvasása közben felszisszennek, hogy ezt a történetet bizony olvastam, akkor meg mi ez az új cím?" "Átver-e a kiadó vagy sem?"

Az írás segíteni szeretne a magyar olvasóknak abban, hogy is fogadják a kötetet. Csakhogy egy kicsit kérdéses számomra, kell-e ezt a könyvet "fogadni"? Azt gondolom ugyanis, hogy a magyar krimiolvasók egy jó részét egyáltalán nem érdekli a kisregény keletkezéstörténete, és azért veszi meg a Gloriettet - ha megveszi -, mert egy új kiadású krimit szeretne olvasni a krimikirálynőtől. Ezt az olvasót nem izgatja a Gyilkosvadászat és a kisregény kapcsolata, mert  bár több Agatha Christie-je van (vagy csak többet is olvasott, esetleg könyvtárból), de nem elszánt gyűjtő, és vélhetőleg semmi gondja nem lesz ezzel az új megjelenéssel. Nem aggodalmaskodik semmiféle fórumon, egyszerűen csak jóízűen olvassa a friss regényt. A kötet olvasóinak másik része - amely véleményem szerint igazi rajongói csemegét kap a kisregénnyel: magamat is ide számolom - meg valószínűleg pont azért veszi meg a Gloriettet, mert mindent tud róla, és tisztában van vele, mi ez.

Azt a cikkbeli kérdést, "Azonos-e a Gyilkosvadászat (korábban Gloriett a hullának) A Greenshore gloriett?" (sic), elég könnyű megválaszolni. Mert mégis, hogy lenne azonos egy keskeny szövegtükrű, rajzokkal tagolt, tízfejezetes, 118 oldalas könyv egy sűrűn szedett, képek nélküli, 241 oldalas könyvvel??? Nem értem, kik azok - "sokan" - akik ezen aggodalmaskodnak. Nem azonos: akkor nem azonos. És nincs probléma. (Hogy honnan tudná az egyszeri olvasó, milyen, mekkora terjedelmű a Gyilkosvadászat? Hát, mert megvan neki. Ha ugyanis nincs meg, sőt, nem is olvasta, akkor megint csak nincsen probléma, nagyon fogja élvezni a Gloriettet, mint teljesen új történetet.)

A cikk mégis keményen és kiadói titkolózást sejtetve fogalmaz: "A tájékozatlanabb olvasók számára az egész csak egy hatalmas átverésnek tűnhet, mivel a fülszövegekben / tartalmi ismertetőkben nem jelölte senki egyértelműen azt, hogy ez a történet - nagyon egyszerűen fogalmazva - egy regény "csonkított" változata. A tartalmi egyezés elvitathatatlan, a cselekményvezetés ugyanaz, új Christie-t nem kap. Talán néhány szó a fülszövegben egyértelműbbé tette volna, hogy ez a történet nem a regény és mégis az." (Kiemelés az eredetiben.)

Én azonban feltenném a kérdést: kik ezek a tájékozatlanabb olvasók? Ezt a szöveget ugyanis egy rajongó, az egész rajongói kör atyamestere írja tájékoztatásul a többi lelkes rajongónak, akik mindent tudnak és minden iránt érdeklődnek a Christie-művek keletkezésének történetével kapcsolatban. Lehetséges, hogy mégis úgy nyúlnak A Greenshore-glorietthez, hosszú évek után égen és földön az első Christie-újdonsághoz, hogy gőzük sincs róla, mi ez: majd pedig csalást kiáltanak? Hol lehetnek ezek a rajongók, akiket e cikkel (már) nem tájékoztatni kell, hanem mindjárt megnyugtatni, mert már becsapódtak?

Véleményem szerint a rajongók tudják, mi ez a könyv, és nem lepődnek meg rajta. A cikke végén - mentegetve a Gloriett kiadását - Tamás utal is a Christie-nél visszatérő sztorikra, amelyek létezése minden, akár alacsonyabb hőfokon rajongó olvasó körében is közismert. (Ezek alapján aztán el is jut arra a következtetésre, a két történet "mégsem ugyanaz". Ami, ugyebár, egyébként a valóság: mert igenis új Christie-t kapunk! Egy olyan kisregényt, amelynek szövegrészei, változtatásokkal és bővülésekkel beépültek egy nagyregénybe.) A rajongók, akik ismerik a Gyilkosvadászatot, fél perc alatt rájönnek arra, mi más, mi ugyanaz a Gloriettben és a nagyregény elejében. És arra is, mik a különbségek (nevek, már az ötödik bekezdéstől, szövegrészek, a nyolcadik regényoldaltól folyamatosan, terjedelmes történetszálak hiánya, hisz a a nagyregény dupla ekkora, a befejezés eltérő indoklása stb.). Ők nem lehetnek "tájékozatlan olvasók". De persze nyilván nem is azok szimatolnak átverést, akik életükben ha négy Agatha Christie-t olvastak, s ha ezzel a kisregénnyel megismerkednek, valószínűleg többet kapnak a krimikirálynőből, mint ha a Frankfurti utast veszik kézbe... Egyszerűen nem találom azt a tömeget, amely e két olvasótípus között, tájékozatlanul és magát becsapva érezve tömörül - s akiknek a felvilágosító cikk szólna...

Mert, mégis milyen olvasók kezébe fog kerülni a Gloriett?

• Ott van (csak hogy ne XY legyen, a könyvbeli gyilkosvadászat-játék szereplőit megidézve) Blunt ezredes. Ritkán vesz Christie-krimit a kezébe, és amint befejezte, jótékonyan el is felejti a megoldást. Meg a történetet. Sőt, még a szereplőket is. Egyszer s mindenkorra. Azt várja, hogy egy jó kis, rövid sztori elszórakoztassa. Számára teljesen mindegy, vannak-e a Gloriett szövegében vagy cselekményében egyezések a Gyilkosvadászattal, hiszen azt nem is olvasta. Vagy ha igen, már egyáltalán nem emlékszik rá.
• Joan Blunt, a lánya nagy rajongó. Már az angol megjelenéssel egy időben figyelte a híreket és olvasta a kritikákat a könyvről. Nem azért veszi meg A Greenshore-gloriettet, mert krimiélményre vágyik: azért szerzi be (több kiadásban is), hogy teljes legyen az ABC-sorrendes könyvgyűjteménye. Ő aztán tudja, mit vásárol: fejből el tudja sorolni, mely részletekben tér el Greenshore House és Nasse House (no meg a minta, Christie-háza, Greenway) leírása a két regény angol és a magyar szövegében, esszét írt arról, mennyire hiányzik két kedvence, az ál-vízbefulladásos kísérlet anekdotikus leírása és a teknősös ingű fiatalember figurája a rövid változatból - még ha semmi helye nem is lenne benne. Továbbá jelenleg aláírásokat gyűjt, hogy adják ki magyarul az írónő Ehnatonról szóló drámáját. Még nem olvasta, de kell neki, mert Christie.
• Miss Willing, a házvezetőnő ezt a Christie-könyvet sem veszi meg. A múltkor ugyanis el akarta olvasni A titokzatos stylesi esetet, és rögtön kitalálta, hol a fő bűnjel, mivel Christie egy Miss Willing által már látott színdarabjában is felhasználta ugyanezt az ötletet. Pedig egyébként semmi sem egyezett a két műben, még a szereplők sem! Azóta gyanakszik minden Christie-kötetre.
• Peter Gaye, az atomtudós eleve nem azért olvas krimit, hogy pusztán élvezze. Mindig igyekszik visszafejteni, hol rejtette el benne a szerző a megtévesztő elemeket. Nagy kedvét leli a Gloriettben, pedig ismeri a Gyilkosvadászatot, a kisregényben azonban jónéhány megtévesztő elem máshol van. Már a vásárláskor várja, hogy rajtakapja Christie-t az új megtévesztéseken.
• Maya Stavisky, a turistalány már olvasta a Gyilkosvadászatot. A Gloriettet nem veszi meg, beleolvas ugyanis, s az első sor után megállapítja, hogy ezt már olvasta. Csak az a fura, hogy hosszabb volt - nyilván másik fordítás.
• Quiett, az inas még nem olvasta a Gyilkosvadászatot. Nagyon élvezi a Gloriettet. Amikor néhány év múlva a kezébe kerül majd a Gyilkosvadászat, nem veszi meg, beleolvas ugyanis, s az első sor után megállapítja, hogy ezt már olvasta. Csak az a fura, hogy rövidebb volt - nyilván másik fordítás.
• Samuel Fisher, a zsaroló peches. Pont tegnap olvasta a Gyilkosvadászatot, ma pedig beleolvasás, fülszövegolvasás, könyves, fórumos és internetes tájékozódás, a könyvesbolti eladó megkérdezése, sőt, bármiféle interakció nélkül, ráadásul a jól olvasható Gyilkosvadászat címmel ellátott fedélkép és a gyilkosvadászat mellett Sir George Stubbsot is megemlítő fülszöveg (rá csak emlékeznie kellett volna, nem?) ellenére is megvette A Greenshore-gloriettet. De ő egy zsaroló, úgyhogy magára vessen.

A fenti példákkal azt szerettem volna megmutatni, hogy szerintem igen kicsi az esély rá, hogy valaki az utolsó példában szereplő módon, a Gyilkosvadászat - Gloriett keletkezési körülményeiről mit sem tudva, a két sztori rokonságát abszolút észre sem véve, ugyanakkor a Gyilkosvadászatot mégis behatóan ismerve hatalmasat csalódjon. Ehhez már olyan vaknak kell lenni, amilyen ember szerintem nincs is a világon a 3000 Ft-os könyvárak és a rohamosan terjedő információk világában. Ha ehhez még hozzátesszük, amire már utaltam: vagyis hogy a fülszöveg és a borító is tartalmazza a gyilkosvadászat szót, meg kell állapítanom, hogy a tájékozatlanabb és felháborodott olvasók tömege nemigen létezik: legfeljebb azok válhatnak ide sorolhatóvá, akik ok nélkül felbőszülnek a cikken. (5)

Épp ezért az agatha.hu helyében a "hatalmas átverés"-hez hasonló szavakat mindenképpen mellőztem volna. Már csak azért is, mert a kötet előszava - a sokat szidott Mathew Prichard tollából - ezzel a mondattal kezdődik: "Nem vall Agatha Christie-re, hogy a Gyilkosvadászat-ot - a regényt, amely ebből a kisregényből nőtt ki - egy bizonyos helyszínhez kötötte." (Kiemelés tőlem). Ennyit a nem-tájékoztatásról.

Poirot nem tért vissza - A második cikk

Mivel bejegyzésem rohamosan nyúlik (mentségem, hogy a két általam vitatott cikk is igen hosszú), A monogramos gyilkosságokat érintő kritikáról csak rövidebben szeretnék írni. Ez ugyanis egy blogban jelent meg eredetileg, igaz, az oldal szerkesztőjének, Andinak az oldalán. Fontosnak tartom, hogy amikor valaki egy könyvről ír, a saját véleményét írja, ne szolgáljon ki vele se kiadói igényeket, se szerkesztői elvárásokat. Ennek ez a kritika teljes mértékben megfelel: írójának egyáltalán nem tetszett a Poirot-folytatás, szinte szentségtörésnek érezte már a születését is ("eleinte azok közé tartoztam, akik "fúj"-oltak, és azt mondták, nem fogják elolvasni a könyvet"), mégis elszánta magát, hogy kézbe vegye, s a blogján őszinte véleményét írta meg róla A nagy katyvasz, avagy csalódás a köbön címmel.

Annak ellenére, hogy nekem tetszett a könyv, több dologban egyet értek Andival: például, hogy a regény helyenként túlírt, hogy Catchpool figurája nem az igazi, s hogy nem olyan feszes és precíz a megoldás, ahogy egy igazi Christie-ben megszokhattuk. (6) Igaz, azt, hogy a regény cselekménye igencsak bonyolult (más nézőpontból esetleg túlbonyolított), én nem indokolnám azzal, hogy nem értettem meg. (7) Véleményem szerint A monogramos gyilkosságokban teljesen követhetők a bűntények, más kérdés, hogy jól össze vannak zavarva a szálak, s van két hamis nyom is: ezekre végül azt a magyarázatot kapjuk, hogy korábban félremagyarázták őket. Ez nem túl mesteri, de végeredményben korrekt. Mégis, semmi gondom nem lenne Andi írásával, ha megmarad a blogján.

Az írás azonban átkerült az agatha.hu-ra és bevezető körítést is kapott. "A regény megjelent, két szerkesztőnk pedig már el is olvasta. Véleményük lesújtó. Az internetes kritikák zöme Poirot visszatéréséről zeng ódákat, és mi nem értjük, miért. Az alábbiakban leközöljük Andi saját blogján közzétett írását. Az alábbi sorok olyan Christie-olvasók ellenvéleménye, akik minden bűnügyi regényt, minden novellát, minden romantikus regényt többször olvastak, elemeztek, a karaktereket jól ismerik. Ez a mi tükrünk arról, hogy Poirot soha nem térhet már vissza!" (Kiemelések az eredetiben is.)

Egy blog - amilyen az enyém is - arra van, hogy a szerzője kifejthesse benne véleményét. Öntörvényű és személyes helyszíne a szövegeknek, s még ha sokan is olvassák, mindig megmarad az a sajátossága, hogy írója csakis önmagának (no meg persze a jó érzésnek és az erkölcsnek) tartozik felelősséggel, egyébként olyan szubjektív és elfogult lehet, amennyire csak szeretne. Ezzel szemben egy olyan weboldal íróitól, akik - nemes és sok szempontból hálátlan küldetést teljesítve - egy egész ország egy téma iránt érdeklődő rajongóit fogják össze, véleményem szerint egy kissé több objektivitás volna elvárható.

A bevezetőtől, amellyel ellátták a blog írását, Andi saját véleménye a magyar Agatha Christie-olvasók véleményévé vált (és furamód Andiból is több ember lett, lásd "olyan Christie-olvasók"). Sőt, két ember ("két szerkesztőnk") ítélete egy egész közösség álláspontjaként, abszolút igazságként jelent meg, hősiesen ellentétbe állítva az ódákat zengő (tehát nyilván nem az igazat író) többiek, a másik oldal véleményével. A fejedelmi többes ("leközöljük", "mi tükrünk"), a kiemelések, a felkiáltás mind azt tükrözi, nagy baj van, hiszen ha a lesújtó ellenvélemény hangsúlyozottan azoktól származik, akik minden művet többször is olvastak meg elemeztek, akkor a másik oldal nyilván tájékozatlan, Christie-műveit nem ismerő, nem értő, felületes tollnokok gyülekezete lehet csak, akikre nem érdemes odafigyelni. Így Andi szubjektív, bár elég paradox befejezése - "Ezen írásommal senkit sem akarok sem lebeszélni, sem rábeszélni. (...) Kíváncsi a könyvre? (...) Akkor olvassa el: nem veszít vele semmit, maximum a ráfordított időt." - egy kiáltvány zárószózatává vált, amely alapvető hitvallásként fogalmazza meg: "ne olvasd el ezt a könyvet, kerüld el messziről, ne vesztegesd rá az idődet, hiszen Poirot soha nem térhet már vissza, megmondták a magyar rajongók."

Én azonban (mint Agatha Christie minden művét többször olvasó stb. rajongó) követelem a jogot, hogy saját magam ítélhessem meg, mi tetszik nekem és mi nem. Elhiszem, hogy "a szerkesztők zöme hangos zúgolódással és erős ellenszenvvel fogadta már magát a hírt is", hogy születik egy nem Christie-féle Poirot-regény - de miért kellett volna egyet értenem az előítéleteikkel? Magam elég nagy érdeklődéssel vártam, milyen lesz ez az első fecske, hiszen szívemen viselem az effélék sorsát, a Sherlock Holmes-feltámasztásokból és a Jane Austen-folytatásokból külön gyűjteményem is van. Eddig még nem érzékeltem, hogy egy Austen-regény rosszabbá vált volna attól, hogy született egy nem túl szerencsés utánérzése. És Holmes kalandjai sem lettek se rosszabbak, se jobbak attól, hogy olyan kiváló feltámasztást is írtak már a hősnek, amilyen Anthony Horowitz A Selyemház titka című műve. (8)

Nem hinném, hogy vasseprűvel kellene védeni Agatha Christie életművét a nem létező támadásoktól, s a lelkes rajongókat az (egyesek szerint) méltatlan művektől. Örülök, hogy korábban, például Charles Osborne megregényesített színdarabátírásai esetében még nem létezett ez a vasseprű, hisz sok szép élményről maradtam volna le, ha nincs ez a három könyv, vagy teljesen elveszik tőle a kedvemet. (9) A monogramos gyilkosságokról pedig most is pont azt gondolom, mint pár hete: szerintem "nem abból a nézőpontból érdemes szemlélni, mennyiben nem Christie-s: hisz muszáj elfogadnunk a tényt, hogy a legsikeresebb brit krimiszerző majdnem negyven éve halott, és nem fog feltámadni. Ha úgy nézünk A monogramos gyilkosságokra, mennyiben sikerült megközelítenie a Poirot-könyvek színvonalát, tisztelettel kell adóznunk előtte." Igaz, én nem várom el, hogy Magyarország minden Agatha Christie-rajongója (ha bizonyítani akarja, hogy tájékozott, igazi rajongó) egyet értsen velem.

Zárásképpen

Végül szeretném leszögezni. hogy semmi kifogásom nem lenne az említett agatha.hu-s írások ellen:
- ha az oldalon minden friss Christie-könyv kiadásakor jelenne meg ajánló, vélemény (amely az aktuális megjelenésről szól, vagyis nem azonos az adatlapokról elérhető könyvelemzésekkel), s ez adott esetben pozitív is volna - s nemcsak épp e két újdonságon verték volna el a port alapvetően negatív hangvételű cikkeikkel.
- ha gyakorta jelennének meg hasonló, vitára ingerlő írások az oldalon, nem pedig mindössze e két cikk (továbbá egy Poirot-jellemzés és egy hír) lett volna az összes frissítés május óta a kezdőlapon.
- ha a cikkek nélkülöznék a személyeskedő, fontosságot, netán összeesküvést érzékeltető hangvételt ("Átver-e a kiadó vagy sem?" "Aki látogatja az agatha.hu-t illetve a nemzetközi fórumokat, azok számára már régóta nyilvánvaló...").
- ha a cikkek nélkülöznék a tekintélyre való hivatkozást, amelyek még az eredetileg blogban megjelent, szubjektívnek szánt véleményt is egy egész szerkesztőcsoport, az egyetlen rajongói oldalt készítő szerkesztők hivatalos (vagyis elvileg átgondolt és objektív) véleményévé avatja ("Az alábbi sorok olyan Christie-olvasók ellenvéleménye, akik minden bűnügyi regényt, minden novellát, minden romantikus regényt többször olvastak, elemeztek, a karaktereket jól ismerik." "A Magyar Agatha Christie-olvasók oldalának szerkesztője vagyok." "Aki látogatja az agatha.hu-t illetve a nemzetközi fórumokat...").

Az csak jó, ha beszélgetünk a könyvekről. Vagy írunk róluk. Jó, ha valakinek a véleményében felismerem a sajátomat. De az is, ha nem értünk mindenben egyet. De minden olyan könyvkritikát elutasítok, amely el akar riasztani egy műtől azzal, hogy valaki már elolvasta helyettem, s minden erejével eltanácsol tőle, mivel a mű becsapás, átverés, olvasásra nem érdemes, méltatlan darab. Köszönöm, de én majd eldöntöm, mit szeretek és mit nem. És nem erkölcsi felháborodásból. A nekem kedves oldalt, az agatha.hu-t pedig egy ideig némi előítélettel fogom tovább látogatni. (10)

Jegyzet
(1) Erről lásd ezt a bejegyzést: Christie-t minden időben! 
(2) Gondolom, azért, hogy ne lehessen copypastolni az oldal cikkeit, a friss hírek címei sem linkek, így a két írást nem tudom külön belinkelni ide, de az agatha.hu-n a megadott dátumoknál megtalálható a pontos szövegük, amelyet idéztem.
(3) Persze a maga helyén: amikor például a Hedwig Courths-Mahler-féle romantikus történetekről írtam a blogon (melyek között nem egy van, amely nagy kedvencem), nyilvánvalóan nem lett volna értelme őket Goethe, Thomas Mann vagy E T. A. Hoffmann műveihez hasonlítani. De azt a véleményemet, hogy Courths-Mahler nagy példaképénél, E. Marlittnál sokkal-sokkal jobban írt, nyugodtan vállalnám bárki előtt. És bizalommal ajánlanám nem egy művét annak, aki ebben a műfajban keres olvasnivalót. Hogy aztán mindenki egyet értene-e velem, az más kérdés.
(4) SPOILER! Csak hogy néhányra utaljak: A plymouthi gyorsot és A titokzatos Kék Vonatot, A rodoszi háromszöget és a Nyaraló gyilkosokat, sőt, a Karácsonyi tragédiát, A tengeralattjáró tervrajzát és A hihetetlen betörést, A bagdadi láda rejtélyét és A spanyol láda rejtélyét, a Karácsonyi kalandot és A karácsonyi puding esetét, A házmesterné bosszúját és az Örök éjt sok-sok szál köti össze, nem egyszer szövegbeli egyezéssel... Vagy elég csak arra az apró, nem is bűnügyi részletre gondolni, hányszor említik Christie könyveiben a két őrült nőt, az egyiket, aki tejet iszogat, és megkérdezi, "Az Ön gyermeke volt az a szerencsétlen?", és a másikat, aki megölte a lakótársnőjét, mert szerinte a szeméből kinézett a Sátán... Míg végül a két ötlet beépül a Balhüvelykem bizsereg... című, késői regénybe. SPOILER vége!
(5) Ahogy átverést szimatolt mindenki 2008-ban is, amikor a Könyvesblog cikket írt arról, "Hazugsággal akarják eladni a Jane Austen életéből készült könyvet". Állításuknak, miszerint a Syrie James írta regény PR-jából nem derül ki, hogy a regény nem Austen valódi naplója, semmi alapja nem volt, mivel a könyvborítón ott virított a regény műfajmegjelölés és a szerző neve. A cikk mégis nagy port vert fel, több hely átvette, forrt az internet... Nem volt probléma - de így aztán lett...
(6) Ha valakit érdekel, nekem milyen negatív megjegyzéseim voltak A monogramos gyilkosságokról, hát ezek: "Hannah nagyon Agatha Christie-s tudott lenni, bár azért mégsem tagadta meg önmagát: könyvének kissé más, borzongatóbb, bizonytalanabb lett a hangulata, mint a valódi Poirot-történeteknek." "Ha van, ami kevésbé tetszett a könyvben, talán az, hogy jóval melodrámaibb volt a története, s sokkal lassabb a cselekményvezetése (a közepén kissé tisztességtelen, sehová nem vezető megtévesztésekkel), mint ahogy azt a humorral és iróniával mindent feloldó, rendkívül feszesen szerkesztő, s a nagy záró előadásban Poirot-val a legapróbb (látszólag felesleges) részletet is pontosan elmagyaráztató krimikirálynőtől megszokhatták az olvasók."
(7) Kifejezetten allergiás vagyok rá, ha valaki felemlegeti, állítólag Raymond Chandler egyszer azt mondta az Örök álom című regényének megoldásáról, hogy ő se tudja, ki kit ölt meg benne. Nagyon rossz kedvében lehetett, amikor kérdezték (épp a regényt írta át filmre, és épp ott járt, amikor Lauren Bacall szerepét meg kellett növelni, fittyet hányva az eredeti cselekményre), tekintve, hogy a regény krimicselekménye, bár igen csavaros, de tökéletesen tisztességes. Én mindenkiről meg tudom mondani, kinek az áldozata lett, vagy kit ölt meg benne. Nehogy már elhiggyem a szerzőről, hogy ő viszont nem tudta... És hogy hogyan kerül ez ide? Szerintem attól, hogy nem értem a krimitörténetet, még nem biztos, hogy a szerzőben a hiba, inkább az én sietős olvasásomban.
(8) Amelynek a kiválósága persze megint szubjektív érzékelés, hiszen legkedvesebb olvasótársam, akivel sokszor szakasztott ugyanazt gondoljuk könyvügyben, egyszerűen unta és félbehagyta, pedig ez nagyon ritka nála... Az én kedvenc folytatásomat!
(9) Más kérdés, hogy nem tudom, ha az Osborne-könyvek az össz-sorozatban jelentek meg idegen szerzőjük ellenére, a Hannah-könyv miért nem. Nyilván kiadási okai vannak ennek, ami nem tartozik rám, s legalább így annak az egy könyvnek gyönyörű lehetett a borítója - mégis, örültem volna, ha belesimul a sorozatba... A másik dolog, amit mindig sajnálni fogok, hogy - bár egy egész bevezető szól benne a keletkezésről - A Greenshore-gloriett borítója nem a Tom Adams-féle, amely Christie házát ábrázolja...
(10) Tisztelem azt a munkát, amit az oldal szerkesztői végeznek. A fenti írást nem ellenük indított támadásnak szánom, hanem vitacikknek: mert az a hangvétel, amely két új posztjukban megjelent, nem volt számomra szimpatikus. Az oldal fórumát nem olvasom, viszont hozzászólásokat szívesen fogadok. (A blogot egy nap egyszer frissítem.)