Nemrég kezdett bele a Helikon kiadó gyönyörű kiállítású, vonzó Makkai-sorozatába a Magyarok csillagával, s máris itt az újabb kötet. A Szent István ifjúságáról szóló előző regény után a Táltoskirály a fiatal, uralkodására még csak készülő IV. Bélát állítja a középpontba.

Óriási divatja van ma a történelmi regénynek, s – örvendetesen – a magyar históriáról szóló történeteknek is. Van azonban néhány klasszikus szerző, akik ma is mintát, sőt, leckét adhatnak mai követőiknek történetszövésből, cselekményességből, ábrázolásból és szépírásból. Makkai Sándor (1890-1951) közéjük tartozik. S bár a Magyarok csillaga sokkal jobban tetszik nekem, mint a – talán kissé túlírt – Táltoskirály, abban bizonyos vagyok, hogy elmerülni egy Makkai-kötetben biztos szórakozás és élmény. Az egykori református püspök és erdélyi író ugyanis nemcsak írni tudott, de mesélni is.

Témaválasztása ebben a könyvében is újszerű. Ismét szándékoltan kerüli a kínálkozó témákat, s egy vaskos, négyszáz oldalas művet alkot IV. Béláról úgy, hogy a tatárjárás még meg sem kezdődik, amikor behajtjuk az utolsó lapokat. (Arról majd a Sárga vihar című kötet fog mesélni.) Mondanivalója azonban így is van elég. Azok az ötletek, melyekből Gárdonyi Géza, Kodolányi János vagy netán a közelmúlt egyik legvitatottabb, s legkedveltebb írójának számító Passuth László egész, monumentális könyvet írt volna, Makkai regényében csak meg-megvillannak, s gyors váltakozással adják át egymásnak a helyüket. A bogumil eretnekek áttelepítése és ember voltuk felszámolásának tragédiája, a székelyek öntudatos közösségének összekovácsolódása, II. Endre (András) keresztes hadjárata, a főurak közötti politikai játszmák, vagy épp egy finom szerelmi történet együtt szerepel, összefonódik a lapokon. Ott lehetünk egy királyi esküvőn, amikor II. András király férjhez adja a szép Johannát, beleláthatunk azokba a vitákba, amelyek megelőzték Julián (Julianus) barát elindulását magyar ősöket kereső útjára, találkozhatunk a (III. Béla korából IV. Béla korába helyezett) Péter atyával (vagyis Anonymusszal), aki épp „a magyarok első krónikáját” igyekszik megírni…

A középpontban azonban mindvégig Béla áll. A fiatal herceg, aki látta, hogyan ölték meg az anyját, a Bánk bán történetéből jól ismert Gertrúdot. Az ifjú férj, akit apja szeszélye hosszú időre elválasztott szeretett feleségétől, Laszkarisz Máriától (akinek – tudni a történelemből – majd tíz gyermeke születik férjétől, így Béla válik a legtöbb utóddal rendelkező Árpád-házi királlyá a rekordok könyvében). Az ifjabb király, akit apja még életében megkoronáz és hatalommal, területtel lát el, ám aki köré mindjárt ellenzéki főurak holdudvara is szerveződik. A frissen megkoronázott uralkodó, aki képtelen megakadályozni, hogy az udvar népe meglincselje az intrikus nádort, aki még II. András életében a királynő, az uralkodó harmadik asszonya, Beatrix szeretőjévé vált. A felelősségteljes király, aki szembesül a közeledő tatár veszedelemmel…

Lehet mondani persze, hogy a történelemrekonstrukció hamis. A regény két királya sosem csap össze egymással, míg a történelem Andrása és Bélája majdnem háborút is vívott, s nézeteltérésük kemény alkukhoz és a méltóságok elosztogatásához vezetett. (Furcsamód Béla mindezt visszakapta a sorstól: közte és fia, a leendő V. István között szabályos háború is kirobbant a „második honalapító” uralkodásának végén.) Hogy Beatrix királyné fia, István valóban Apodfi Dénes nádor gyermeke volt-e, vagy mégis az öregedő II. Andrásé, ma már lehetetlen eldönteni. (Igaz, a magyarok a törvényes származásra szavaztak, amikor megkoronázták Beatrix unokáját, III. Andrást, az utolsó Árpád-házi „aranyágacskát”.) Az azonban biztos, hogy a nádor ellen kifejezetten maga IV. Béla folytatott hadjáratot, s akár hitt a vádakban, akár csak felhasználta a pletykákat, nemcsak a „csábítóval”, hanem apja egész vezető politikusgárdájával leszámolt ugyanakkor, ami arra mutat, hogy a mondvacsinált magánéleti indok helyett inkább politikai okot kell keresni a vérengzésre. S az sem valószínű, hogy Mária királyné úgy irányította volna fiatal férjét, ahogyan Makkai regényében teszi.

Emellett elgondolkodtató annak a történetfilozófiának az igazsága is, amit az író szócsöveként használt Tomaj Dénes képvisel a regényben, s amely alapján úgy tűnhet, a misztikus táltoskirály és elátkozott népe keleti lényegük s annak megtagadása miatt egyszerre fut a pusztulásba. Eszerint a magyarság két hibája, hogy „ősi keleti módon” csak a király irányítja őket, ám az egyedül áll a csúcson, s alatta nincs igazi, nyugati mintára megszervezett társadalom, illetve, hogy a magyarság áttért a nyugati, nehézpáncélos harcmodorra, s a túlélés feltételét, az ősi, keleti harcmodort már csak a székelyek őrzik. Ezzel a felfogással igen könnyű vitába szállni.

Mégis, a hatujjú, átok sújtotta, merengő Béla alakja megragadó, a történet pedig fordulatos, érdekes és – érzelmes. Jó olvasmány, kiemelkedő még a mai történelmiregény-dömpingben is.

A cikk az Ekultúrán: Makkai Sándor: Táltoskirály
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Makkai Sándor Magyarok csillaga című regényéről itt írtam. A képeken Julianus barát szobra és a Képes Krónika illusztrációi: IV. Béla, II. András és II. András keresztes hadjárata.