Edward Frederic Benson (1867-1940) igazi angol tudós-író és gentleman: ez a művésztípus azóta valószínűleg egyszer s mindenkorra kihalt. Elképesztően művelt család elképesztően művelt fia volt, aki egyszerre foglalkozott tudománnyal és irodalommal, s emellett egész életében tökéletes úriember és jó angol polgár igyekezett lenni. Apja elnyerte a canterburyi érsek címét, Benson fiútestvérei írók lettek, húga egyiptológus. A fiatal szerző Cambridge-ben végzett, ráadásul az előkelő Pitt Klub tagja volt. Első kötete megjelenése idején is egyetemre járt még. Pályafutását régészként kezdte – ásatott Angliában római sírok és Luxorban egyiptomi leletek után, sőt, Athénba is eljutott –, majd életrajzíróként folytatta: jelent meg kötete Viktória királynőről és Alkibiádészról, Charlotte Brontëről és Francis Drake-ről. Emellett rendkívül jóképű férfi volt, kiváló atléta és műkorcsolyázó. Élete második felében – barátja, a neves író, Henry James hatására – a Rye nevű kisvároshoz kezdett kötődni, melynek polgármestere, majd díszpolgára lett. Életében hihetetlenül népszerű volt Mapp és Lucia című, hölgyekről szóló elbeszélés-sorozatával és szatirikus társadalmi regényeivel. Azonban halhatatlanságáról is egyedi módon gondoskodott: utolsó befejezett műve önéletrajza volt, melyet tíz nappal halála előtt nyújtott át kiadójának, nyomdakészen.

Amiért azonban mindenképpen érdemes emlékezni rá, sőt, olvasni az írásait, az, hogy több kötetnyi atmoszférikus és különös kísértethistóriát is írt. H. P. Lovecraft, a műfaj klasszikusa és megújítója a misztikus és horror történetekről írott könyvében hosszan méltatta Benson a kötetben is olvasható Az ember, aki túl messzire ment című elbeszélését, de sokan mások is mintájuknak, mesterüknek tekintették. A S beszélt a halott jó keresztmetszetét nyújtja munkásságának, hiszen a szatirikus, fele-sem-igaz történetek mellett csontig hatolóan félelmetes elbeszélések, rövid, borzongató mesék és olyan furcsa, szinte naturalisztikus novellák is akadnak benne, mint a címadó. Egyik kedvencemben, az Achnaleish vadászmezőiben például kifejezetten ironikus, sőt csúfondáros hang szólal meg az ijesztő események elbeszélése közben. A gyűjtemény talán legjobb darabja, A másik ágy azonban – amely hangulatában furcsamód elképesztően emlékeztet M. R. James Csak fújd meg sípod, s én tüstént jövök, fiam és A tizenhármas szoba című elbeszéléseire – inkább arra indít bennünket, hogy saját gyávaságunkat ostorozva, minden bútorpattanásra megriadva üljünk megvetett ágyunkban  és óvakodjunk szobánk sötét sarkába nézni…

A hol komoly, hol játékos, majd megint igaz és ijesztő történetbonyolításra jó példa a Hogyan szűnt meg a rettegés a hosszú folyosón című elbeszélés. Gyönyörű udvarház, a Church-Peverileké, szerepel benne, amelyen átok ül. Réges-régen, még a tizenhetedik században titkos bűntényt követtek el az ódon falak között: elemésztettek egy szerencsétlen ikerpárt. Azóta vészjósló nevetés hallatszik a bűnök folyosójáról, s a holdvilágos padlón két kicsi, köpenyes szellemalak lépked tova, sőt, egy Kék Asszonyról is mesélnek... Mondja a legenda, de miért kellene hinni ebben az ostobaságban – gondolják a század eleji, „modern” fiatalok, amikor Church-Peverilben vendégeskednek, s jobban érdekli őket a vadászat, a pletyka és a korcsolyázás, mint a mindenféle kísértetek. Így aztán először Madge Dalrymple sem ijed meg, amikor rossz térdével, álomtól kóválygó fejjel egyedül marad a hosszú folyosón a délutáni szürkületben. Csakhogy ruhája és teste hirtelen elkezd eggyé olvadni a kanapé szürke bársonyával és elönti a megsemmisülés rettenete…

Persze a megoldást nem szabad elárulni, de állítom, igazán meglepő, s megint egészen más hangulatú, mint amit várnánk. Nagyon-nagyon jó tehát ez a válogatás, amin még az sem ronthat, hogy az első (fenn épp ezért bátran elfecsegett tartalmú) elbeszélés szinte teljesen olvashatatlanul van lefordítva. Ezért ajánlott a Bensonnal való ismerkedést inkább a kötet remekül magyarított többi darabjával kezdeni, amilyen a legendás A buszkalauz, vagy harmadik kedvencem, A festő és a macska, amely esetleg Agatha Christie-t is megihlette, amikor megírta a Sir Arthur Carmichael különös esete című misztikus történetét egy bizonyos macskáról… E. F. Benson remek rémtörténetei megérdemlik a felfedezést!

A cikk az Ekultúrán: E. F. Benson: S beszélt a halott
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én